Szombat előfizetés 2017

Zsidótlanítás a magyar zsidó irodalomban

Írta: Heller Ágnes - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

1.

Az utóbbi évek amerikai vitáiban gyakran kerül terí­tékre a reprezentá­ció kérdése. Pontosabban szólva, az az irányzat, amely önmagát politikailag korrektnek tekintette, azt a gondolatot kezdte elterjeszteni, hogy egy etnikai közösséget, egy fajt vagy pedig egy bi­zonyos életformához elkötelezett ki­sebbségi csoportot (pl. homoszexuáli­sokat vagy transzvesztitákat) más nép­csoportok, életformák képviselői, más fajokhoz tartozó írók, festők stb. nem fogják vagy nem tudják fairül ábrázolni. Kialakult a gyanakvás légköre. A nép­csoportok vagy életformacsoportok ak­tivistái azt követelték, hogy a csoport­jukhoz tartozókat csak csoportjuk tag­jai ábrázolhassák. Minden heteroreprezentációt előítéletesnek minősítettek. E koncepció szerint például nőt fairül csak nő ábrázolhat, mert a nők a többi nőt is belülről ábrázolják. Ha egy férfi ábrázol nőt, az ábrázolás bizonyosan nőellenes előítéletet fog kifejezni még akkor is, ha az adott férfi tudatosan nem táplál ilyen előítéletet. Mert akár táplál, akár nem, csak mint férfi – tehát kívülről – tudja a nőket ábrázolni, s így reprezentációja mindenképpen előíté­letes lesz, a „másságot” fogja lefesteni, leírni vagy filmre vinni. így az önrepre­zentáció az egyedül hiteles formája az ábrázolásnak. Csak ha a fekete ábrázol feketét, a zsidó zsidót, a nő nőt, a ho­moszexuális homoszexuálist, akkor fog­nak a nem, faj, népcsoport, életforma­csoport tagjai az ábrázolásban maguk­ra ismerni, s ennyiben az ábrázolást előítélet-mentesnek elfogadni. Termé­szetesen a politikailag korrektek is tud­ták, hogy egyes etnikai csoportok nem különülnek el hermetikusan egymástól. A kínai nő, aki Amerikában kínai nőket ábrázol, óhatatlanul fog kínai férfit is és nem kínait is ábrázolni. Ebben az eset­ben azonban, gondolják a politikailag korrekt álláspont képviselői, a kisebb­ség ábrázolja a többséghez tartozót (a nőket kisebbségnek tekintik, nem számarányuk, hanem a társadalom éle­tében betöltött súlyuk alapján), és mi­vel a többséghez tartozók hagyományo­san jobbnak ábrázolják magukat a töb­bieknél, a kisebbség által történő ábrá­zolásuk csak helyre fogja állítani a meg­sértett igazságot. Természetesen előfor­dul, hogy egy népcsoport olyannyira zárt életet folytat, hogy az élet minden színe meg tud jelenni az önreprezentáció ese­tében is. Ez történik például I. B. Singer sok regényében, ahol a zsidó élet legkü­lönbözőbb szintjei és folyamatai ábrázo­lódnak, méghozzá nagy művészi hiteles­séggel, az író megvesztegethetetlen és cseppet sem hízelgő szemével. Ez a faj­ta izoláció azonban ritka.

Az a politikai követelmény, amely a hi­teles ábrázolást azonosítja az önrepre­zentációval, a művészet s ezen belül az irodalom halálához vezet. Legfőképpen azért, mert – a legrosszabb szovjet ha­gyományhoz hasonlóan – kizárólag tar­ talmi ismérvek alapján ítél meg művé­szi alkotásokat. Egy ábrázolási típus művészi hitelességének kérdése ekkor nem a művön belül dől el, hanem a po­litikai bírálónak a műhöz való külsőd­leges szempontja alapján. Ennek az ítélkezésnek támpontja a minden em­bercsoportra jellemző, esetleg indo­kolt, esetleg teljesen indokolatlan gya­nakvás, hogy a másik csoporthoz tarto­zók mindenképpen félreértik. Különösen a kisebbséghez tartozók, de nem­csak ők, félnek a Másik tekintetétől, fél­nek a szomszéd pillantásától. A Másik szemmel ver.

A heteroreprezentáció gyanakvó el­utasítása ugyanakkor nemcsak a művé­szetet öli meg, hanem embercsoportok önmagukra mért apartheidjéhez is ve­zet. Éppen ezért nem is akarok ennél a torz – az emberi együttélést ellehetetle­nítő – javaslatnál hosszasabban elidőz­ni. De ha nem is a megoldásokról, ma­gukról a problémákról érdemesnek tű­nik röviden elbeszélgetni konferen­ciánk témájának szempontjából.

A magyar zsidóság kisebbség. A ma­gyar zsidó irodalom, ha van ilyen egyál­talán, ami kérdéses, kisebbségi iroda­lom.

Amennyiben magyar zsidó író ma­gyar zsidókat is ábrázol, ez a fajta ábrá­zolás önreprezentációnak tekinthető. Ahogy és amennyiben egy nem zsidó magyar író magyar zsidókat ábrázol, ez az ábrázolás, legalábbis viszonylagosan, heteroreprezentációnak tekinthető. Ezzel kapcsolatban három kérdést vetnék fel. Először is, bizonyos-e az, hogy az önreprezentáció hitelesebb lesz a heteroreprezentációnál? Kettő, bizonyosé az, hogy az önreprezentá­ció, ha nem is hitelesebb, de más ké­pet fog adni a magyar zsidóságról, mint a heteroreprezentáció? Végül, ha az utóbbi igaz, következik-e ebből, hogy van egy külön, jól elhatárolható magyar zsidó irodalom, amely arról ismerszik meg, hogy a magyar zsidóságot magyar zsidók ábrázolják?

A kérdésre talán könnyebb lesz vála­szolnunk, ha elidegenítjük magunktól, s ha például behelyettesítjük a zsidósá­got, mondjuk, a női szemmel. Ezt nem minden zsidó irodalom esetében tehet­jük meg. Például nem tehetjük meg ab­ban az esetben, ha a zsidó irodalom héberül vagy jiddisül van írva. Nem lehet kétséges ugyanis, hogy a héberül vagy jiddisül írt művek a zsidó irodalomhoz tartoznának, még akkor is, ha zsidók történetesen nem is szerepelnének ezekben a könyvekben. Az irodalom esetében a nyelvhasználat döntőbb a reprezentációnál. Azt a zsidó irodalmat sem lehet a nőirodalomhoz hasonlítani, amelyik zárt zsidó közösségeket ábrá­zol. De arra a magyar zsidó irodalomra, amelyről most beszélni fogok, az egyik korábbi megszorítás sem jellemző. Ma­gyar nyelvű irodalomról van szó, továb­bá, amennyiben zsidókat ábrázol, ezek a zsidók nem elszigetelt közösségekben élnek. így tehát értelmes a nőirodalom­mal való összevetés.

Tegyük fel tehát a kérdést: igaz-e, hogy a nők jobban, hitelesebben ábrá­zolnak nőket, mint a férfiak, vagy job­ban, mint a férfiak? Van-e nőirodalom? Van-e magyar nőirodalom? Van-e értel­me külön nőirodalomról beszélni a nemzeti irodalmak mellett? Hadd vála­szoljak ezekre a kérdésekre egy kissé leegyszerűsítő módon.

Az első kérdésre nem adható általá­nos válasz. Bizonyos szempontból a nők hitelesebben ábrázolnak nőket, mint a férfiak, éppen azért, mert belül­ről ábrázolják őket. Nem okvetlenül áb­rázolják hízelgőbben a nőket, mint a férfiak, mégis, olyan tapasztalatokat tudnak reprezentálni, melyek a saját ta­pasztalataik is, mondjuk éppen a fér­fiakhoz vagy gyerekeikhez való viszo­nyukban. Aki szült gyereket, másként írja le a gyerekszülést, mint aki nem szült. De hát ez még nem jelenti azt, hogy az önábrázolás mindig hitelesebb a mások által való ábrázolásnál. Az em­berek emberi viszonyaikban léteznek, a viszony mindig több ember viszonya; a nők, többek között, a férfiakhoz való viszonyukban léteznek. Ha ezt a viszonyt egy férfi ábrázolja, semmiképp sem hihetjük, hogy kevésbé hitelesen ábrázolja. „Hiába fürösztöd önmagad­ban, csak másban moshatod meg arco­dat”, mondta József Attila, és ez az irodalmi ábrázolás esetében is igaz.

Mindez elmondható a magyar zsidó irodalom vonatkozásában is. Vannak olyan zsidó tapasztalatok, melyeket a zsidók belülről írnak meg, s ennyiben hitelesebben, mint ahogy a nem zsidók megírhatták volna. Kertész Imre Sorstalanság című könyve a magyar zsidó irodalomhoz tartozik, abszurd lenne nem ehhez tartozónak tekinteni. Ugyan­akkor Radnótit – zsidó sorsa ellenére – magyar költőnek, nem pedig magyar zsidó költőnek érzem, mivel sorsát nem zsidó tapasztalatként élte át.

A magyar zsidó irodalomban, ugyan­úgy, mint a magyar, angol vagy német nőirodalomban, többek között az önrep­rezentáció is vonzza az olvasót Ez azon­ban nem jelenti azt, hogy a heterorepre­zentáció mint olyan, nem ébresztene megérdemelt érdeklődést. A nem zsidó szemével ábrázolt zsidó nem szükség­képpen kevésbé hitelesen van ábrázol­va, mint a zsidó által ábrázolt, habár va­lószínűleg másként, vagy másként is.

S ahogy a férfi szemével, mondjuk például egy Dickens nevű férfi szemé­vel ábrázolt nő nem okvetlenül primití­ven vagy hazugan reprezentálja nemét, s legkevésbé sem biztos, hogy a férfi szeme közvetve vagy közvetlenül min­dig a nőgyűlölő szeme is, úgy a nem zsidó magyar író ábrázolta zsidó sem szükségképpen egyoldalú, primitív megtestesítője népcsoportjának, és legkevésbé sem biztos, hogy az anti­szemita percepció megtestesülése. Té­vedés ne essék, létezik olyasmi, mint a nő nőgyűlölő ábrázolása és a zsidó an­tiszemita ábrázolása. Ezek hazug heteroreprezentációk. De színvonalas iro­dalomban az efféle heteroreprezentációk, bár előfordulnak, mégis csak a szélsőséges esetek.

Magyar zsidó irodalom létezik, ugyan­úgy, ahogy magyar nőirodalom vagy an­gol nőirodalom is létezik. Amennyiben egy regényben vagy versben a női ta­pasztalat döntő szerepet játszik, ez nő­irodalom is, bár nemzeti irodalom is. Amennyiben egy írónő ugyan nőket is ábrázol, vagy nőket ábrázol elsősor­ban, de a női tapasztalat nem játszik ki­emelkedő szerepet ábrázolásában, ak­kor nem mondhatjuk, hogy nőiroda­lomról van szó. Szerintem Jane Austin regényei az angol nőirodalomhoz tar­toznak, míg Emily Brontë regénye, a Wuthering Heights angol irodalom, melyben semmi specifikusan női nin­csen, habár nő írta. Így vannak magyar zsidó írók tollából származó művek, melyekben a zsidó tapasztalat döntő szerepet játszik, vannak olyanok, me­lyekben nem. És itt nem pusztán az úgynevezett téma a döntő, hanem vala­mi majdnem megfoghatatlan, kapilláris jelenléte egy élettapasztalatnak. Ezt akartam Kertész Imre és Radnóti Miklós összehasonlításával kifejezni. Van te­hát magyar zsidó irodalom, de nem minden magyar zsidó író vagy költő műve tartozik ide. Hogy melyek igen, melyek nem, erre a kérdésre nem lehet sommás választ adni.

2.

A magyar zsidó irodalomban találkoz­hatunk egy sajátos esettel, amely – sze­rintem – különös figyelmet érdemel. Olyan magyar zsidó írókról beszélek itt, akik zsidó élettapasztalatokat írnak meg, akik azokról mesélnek, akiket belülről ismernek, akiknek gesztusait, vi­selkedési mintáit, továbbá pszicholó­giájukat, modorosságaikat kisgyermek- koruk óta értették és értelmezni tud­ták. Náluk tehát tipikus önreprezentá­cióról van szó. De ami önreprezentá­ció, az mégsem jelenik meg műveik­ben önreprezentációként. A figurák zsi­dó identitása le van tagadva. Ezek a magyar zsidó írók úgy ábrázolnak zsidó figurákat, mintha azok nem lennének zsidók. Őskeresztény iratokat osztogat­nak nekik, már a névadással is. Magya­rul szólva, zsidótlanítják a regényeik­ben fellépő zsidó szereplőket.

Ezzel, továbbá mindazzal kapcsolat­ban, amit eddig elmondtam, a követke­ző kérdést szeretném felvetni. Árt-e vagy használ-e mondjuk egy regény­nek, ha az önreprezentáció tényét a szőnyeg alá söpri a szerző? Használ vagy pedig árt-e egy mű, legfőképpen egy regény művészi kvalitásának és hi­telességének, ha az író a zsidó típuso­kat úgy ábrázolja, méghozzá szándéko­san, mintha azok nem lennének zsi­dók? Előre szeretném bocsátani, hogy szerintem erre a kérdésre sem lehet egyértelmű igennel vagy nemmel vála­szolni, de legalább durván le lehet írni, hogy milyen esetekben árt inkább, s melyek azok az esetek, melyekben in­kább használ az az eljárás, amit „zsidótlanításnak” nevezek.

Három regényt fogok ebből a szem­pontból röviden elemezni, a huszadik század három egészen különböző kor­szakából. Elsőnek Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk-ját, másodiknak Déry Tibor A befejezetlen mondat-át s végül Len­gyel Péter Cseréptörés című regényét.

*

A Pál utcai fiúk-ban három, minden kétséget kizáróan zsidó fiú szerepel. Ezek közül az egyik, Weisz, jelentékte­len, s mint ilyen, zsidónak is van ábrá­zolva. Zsidóságára azonban pusztán az író tudatos névválasztása utal. A gitt­egylet különben is egyfajta zsidó dolog. A grund és a grund védelme viszont nemzeti ügy. Boka János a magyar nemzetet reprezentálja, annak legszebb és legnemesebb vonásaiban. A regény reprezentatív fiúalakjainak sú­lyát és jellemét így a grundhoz, tehát a hazához való viszony határozza meg.

Az egyik ilyen fiú Nemecsek Ernő, a másik Geréb Dezső. Nem tudom elkép­zelni, hogy Molnár Ferenc, aki ebben a könyvében tipikusan magyar zsidó íróként költött, egy ilyen halhatatlan re­mekművet írhatott volna, ha nem élte és szenvedte volna végig még kisdiák korában a magyar zsidó fiú hazával való azonosulásának konfliktusait, az asszimiláció korszakának konfliktusait.

A Pál utcai fiúk-ban ugyanis minden grundon focizó gyerek, mint például Csónakos vagy Csele, természetesnek érzi, hogy a grundhoz tartozik és hogy a grund őhozzá. Természetesnek te­kinti azt is, hogy a grundot meg kell vé­deni. De ahogy egyikük sem árulná el, úgy egyikük sem halna meg érte. A re­gényben a két szélsőséges magatartási formát Geréb és Nemecsek testesítik meg. E két figura nélkül nincs regény. Az ő magatartásuk azért válik szélsősé­gességében reprezentatívvá, mert egyi­kük sem tartozik olyan organikusan a grundhoz, mint a többi fiú. Mi több, mindkettőjük életét és szenvedélyét a Boka Jánoshoz való viszony határozza meg. Mind Geréb, mind Nemecsek élte­tő szenvedélye az a vágy, hogy igazán befogadják, hogy a grundon természe­tesen élő fiúk befogadják, hogy Boka elismerje őket. Hannah Arendt a zsidó asszimiláció korának két alaptípusáról beszél. Az egyik a parvenü, a másik a pária. Geréb a parvenü, Nemecsek a pária. Geréb féltékeny. Úgy hiszi, hogy ő van olyan jó, mint Boka… miért nem őt választják akkor elnöknek? Geréb féltékenysége a parvenü féltékenysége, az újonnan jött pályázik itt az első hely­re. Nemecsek, a pária, viszont meg akarja mutatni, hogy ő nagyobb hős azoknál, mint akik a grundhoz tartoz­nak, hogy neki fontosabb a haza, mint amazoknak, és hogy mindent, de ab­szolúte mindent hajlandó megtenni ér­te. Ő meghal a grundért és Bokáért.

A két zsidótípus még szociológiailag is pontosítva van. Geréb a jómódú zsi­dó gyerek, aki cselédlánnyal küldet le­velet Bokának, Nemecsek a szegény zsidó szabó gyereke. Nem véletlen, hogy az egész regényben csak Geréb apjával és Nemecsek szüleivel találko­zunk. A többiek szülei a regény szem­pontjából nem érdekesek. Nemecsek szüleit, a zsidó páriákat, csak a gyere­kük érdekli. Mit nekik a grund, mit ne­kik Boka János? Mi közük szegények­nek ahhoz, hogy fiuk kapitány lesz, hogy nevét ezentúl csupa nagybetűvel írják? Geréb apját, az asszimilálódott zsidót viszont szenvedélyesen érdekli, hogy fia nem volt áruló – retteg a gondolattól, hogy az ő fia elárulhatta volna a grundot. Említésre méltó, hogy Ne­mecsek az, aki a fekete szakállas férfi­nak azt hazudja, hogy fia becsületes maradt.

Molnár Ferenc azonban zsidótlanítja regényét. Sem Gerébről, sem pedig Nemecsekről nem tudjuk meg, hogy zsi­dók. Nemecsek neve persze idegenül hangzik, nem magyarosított, feltehe­tően cseh. Ennyi jelzésre volt csak az írónak szüksége.

Paradoxul hangzik, hogy számomra plauzibilisnek tűnik, hogy bár Molnár Ferenc ezt a regényt csak úgy írhatta meg, hogy konfliktusát két zsidó kis­diáknak a hazához való szélsőséges vi­szonya köré rendezte, mégis kitűnő művészi intuíciójának engedelmeske­dett, amikor ezt a két hőst „zsidótlanította”. Ebben a regényben ugyanis a szociológiai dimenzió jelentéktelenné válik. A kisdiákok történetét az író egy olyan univerzális/egzisztenciális síkra képes emelni, ahol minden konfliktus mitologizálódik. Csak addig kell vagy szabad a történésnek konkrétnak len­nie, amíg egyszeriségével és egyszerű­ségével meg tud maradni ezen az eg­zisztenciális mitológiai szinten. Így Geréb történetében a megtért tékozló fiú történetére ismerünk, Nemecsek figu­rájában a bibliai Jonathánra vagy ha­sonló mitológiai alakokra. Minden nép minden fia újraéli és újragondolja a be­csületről, a hűségről, a barátságról, az igazságról alkotott első homályos, de erős érzéseit A Pál utcai fiúk történetében. Ha Molnár Ferenc Gerébet és Nemecseket zsidóknak ábrázolta volna, a szociológiai és történeti konkrétság kárt tett volna az elbeszélt történet egyetemességén. A zsidótlanítás tehát itt emelte a mű művészi kvalitását. Egé­szen más a helyzet azonban a másik két regény esetében.

*

Déry Tibor A befejezetlen mondat cí­mű regényében „zsidótlanítja” a Parcen-Nagy családot. Ő nem úgy zsidótlanít, mint Molnár Ferenc, tehát nem egysze­rűen említés nélkül hagyja, hogy egyes hősei zsidó tapasztalatot élnek meg a regény folyamán, hanem, hogy félre­értés ne essék, többszörösen hangsú­lyozza, hogy zsidó hősei nem zsidók, így például, amikor arról beszél, hogy a katolikus Parcen-Nagy családot egyesek mégis zsidónak nézik, megjegyzi, hogy egy zsidó nem magyarosítja a nevét Nagyra. Amikor Désiréeről beszél Dubrovnikban, többször emleget egy mel­lette álló, nevető, zsidó arcú lányt. Déry esetében ködösítésről beszélhetünk. Ugyanakkor egy igen sikertelen ködösí­tésről.

Déry regényének kimagaslóan leghi­telesebb epizódjai azok, amelyek a Parcen-Nagy család tagjainak egymáshoz való viszonyát beszélik el. A nagyma­ma és a mama harcos viszonya, külö­nösen pedig a bidé története, csak egy olyan elbeszélő tollából születhetett meg, akinek intim tapasztalata volt egy olyan családról, mint amilyen a Parcen-Nagy család. Egy pillanat kétségünk nem lehet, amikor ezeket a kegyetlen és mulatságos epizódokat olvassuk, hogy a lipótvárosi polgárságról van szó, méghozzá a zsidó lipótvárosi pol­gárságról. Még a szocialisták iránt ér­zett alacsonyabbrendűségi komplexus­sal tűzdelt reménytelen szerelem sem egyszerűen burzsoá érzés, hanem a marginális zsidó burzsoá sajátja. Parcen-Nagy Lőrinc viszonya a Rózsa családhoz kísértetiesen hasonlít Nemecsek viszonyára a grundhoz és Boka Jánoshoz. Csakhogy annak idején, az asszimiláció korszakában Nemecseket befogadták, igaz, halála árán, Parcen-Nagy Lőrincet az agyonmitologizált ma­gyar proletariátus nem fogja befogad­ni, senki sem fogja befogadni. Ő min­dig idegen marad.

De ebben a regényben, ennek a más­hoz tartozás vágyának, a parvenük vi­lágában a pária sorsára vágyakozó fia­talember megalázkodásának látszólag semmi köze nincsen a zsidósághoz. Az egész történet a burzsoá/proletár osz­tályellentétre van redukálva, ezzel le­egyszerűsítve, úgy, hogy ezzel értelmet­lenné is válik. Nem annyiban, mintha a történetet magát nem lehetne érteni, de úgy, hogy a hősök mozgását nem le­het pszichológiailag követni, kivéve, ha szigorúan belül maradunk a Parcen-Nagy családon, mondjuk a Laura és Wavra tanár szerelmi történetén, és egyben el is feledkezünk művi zsidótlanításukról.

Déry erre néha módot is ad, amennyi­ben ő is elfeledkezik arról, hogy zsidótlanította hőseit, s hogy ezzel mind szo­ciológiailag, mind pszichológiailag való­színűtlenné tette őket. Mondjuk, ami­kor a regényben a családra mint „Lipót­városra” tesznek megjegyzést, vagy amikor Désirée-ről azt mondja, hogy keletiesen húsos ajka volt, igaz, ibolya­kék germán szeme is. De miért fontos mindez? Mert Déry társadalmi regényt akart írni és írt is. Mert a szociológiai részletek leírásának igen nagy helyet szánt és nagy fontosságot tulajdoní­tott. Mert, hogy visszatérjek tárgyunk­ra, magát a Parcen-Nagy családot igen nagy szociológiai részletességgel írta le. Saját szociológiai erejét fordította gyen­geséggé, amikor zsidótlanította a zsidó Lipótvárost.

Réz Pál igen érdekes előadásában egy vonatkozásban megvédte Déry re­gényének szociológiai hitelességét. Réz arra hivatkozott, hogy Déry ifjúkori sze­relme, Kassák nevelt lánya, akiről Krausz Évát mintázta, nem volt zsidó, de Déry zsidónak ábrázolta, bizonyára azért, mert sok zsidó lány volt akkori­ban a kommunista mozgalomban, és a lány zsidósításával Déry szociológiailag hitelesítette a figurát. Én Krausz Éva zsidósítását másként magyaráznám. Dérynek Kassák lányával való szemé­lyes történetében bizonyára szerepet játszott saját zsidóságának tudata. A lánnyal való kölcsönös félreértések so­rozatát valószínűleg így is élte meg. Ahhoz, hogy ezt a feszültséget regényé­ben megőrizze, Krausz Évát kellett zsi­dónak ábrázolnia, mivel önmagát már előzőleg zsidótlanította. Tehát nem szociológiai, hanem pszichológiai hite­lességet kellett szavatolnia Krausz Éva különben szerintem meglehetősen va­lószerűtlen figurájának.

Miért zsidótlanította Déry a Parcen-Nagy családot? Bizonyára nem azért, mert nem akart zsidókat ábrázolni. A Felelet-ben például szerepel a Goldbergerről mintázott Grüner báró. Talán azért, hogy ne lehessen regényét, ak­kor, amikor íródott, tehát a 30-as évek­ben, antiszemita értelmezésben olvas­ni? Hiszen a Parcen-Nagy család a bur­zsoáziát testesítette meg, szemben a proletariátussal, így tehát, a Déryt ak­kor jellemző szocialista szempontból nézve, az úgynevezett negatív hősök ehhez a családhoz tartoztak. Vagy pe­dig, mert szocialista volt, úgy hitte, hogy az osztály-meghatározáson kívül semmi más nem számít? Bármiért is történt, de a regény zsidótlanítása eb­ben az esetben ártott a regény művészi kvalitásának és hitelességének. Az ön­ábrázolás úgy volt prezentálva, mintha nem lett volna önábrázolás. Az alakok hamisan lettek azonosítva. S ez, ismétlem, azért volt baj, mert az írónak az volt az ambíciója, hogy pontosan azono­sítsa hőseit. A burzsoá főhősök zsidótlanítása tehát ellentmondott az írói szán­déknak, s magát a stílust tűzdelte meg kiküszöbölhetetlenül hamis hangokkal.

*

Lengyel Péter Cseréptörés című regé­nyében egy olyan élettapasztalatot ír meg, amely egyrészt teljesen egyéni, mert az övé, de melyben ugyanakkor igen sok generációjabeli zsidó gyerek­kel, elsősorban zsidó fiúval, osztozik. Magam is ismerek olyan hatvanévese­ket, akik hasonlóan számolnak be élet- tapasztalataikról, ha nem is ugyanolyan írói erővel, mint azt Lengyel Péter teszi. A regény hőse, akivel hol gyerekként, hol ifjúként, hol pedig felnőttként ta­lálkozunk, Bárán Imre, elvesztette kis­gyermekkorát. Amnéziában szenved. Semmire sem emlékezik, ami a háború előtt vagy a háború alatt történt vele, elsősorban pedig apjára nem. Anyja újra férjhez ment. Imre új nevet kapott. A gyerek úgy tudja, hogy apja orosz hadifogságban tűnt el. Ugyanakkor úgy érzi, hogy anyja közvetlenül a háború után cserbenhagyta őt. A történet arról szól, hogyan indul meg a fiatalember az eltűnt idő nyomában, hogyan hozza vissza családját, múltját, kisgyerekko­rát és elsősorban apját emlékezetébe. Az apa alakját, arcát, lényét, hangját.

A történet megragadóan van megírva. Csak valamiért, valamilyen módon való­színűtlen marad. Kevésbé megrázó, mint lehetne, kevésbé meggyőző, mint lehetne. Mert a főhős itt is zsidótlanítva van. Persze, ha valaki elolvassa a törté­netet, tudja, hogy zsidótörténetről van szó, igaz, csak akkor, ha nem sokkal fiatalabb az írónál. Különben csak a tör­ténet egy része fog elhatolni hozzá.

Gondolhatnánk, hogy a zsidótlanítás itt éppen a történet hitelességét szava­tolja. Ugyanis a hős nem tudja, hogy ki­csoda, csak lassan jön rá az igazságra, így tehát az olvasónak is lassan vele együtt kell erre ráébrednie. Ha Lengyel így írta volna meg a könyvét, ez való­ban a hitelességet szolgálná. Amíg ő nem jön rá arra, amit anyja és rokonai eltagadtak előtte, ugyanis, hogy zsidó, hogy apja munkaszolgálatban pusztult el, addig az olvasónak sem kell erre rá­ jönnie, neki is találgatnia kell, bár bizo­nyára jobban fog találgatni, mint a hős. A probléma azonban az, hogy bár a re­gényben a fiatalember megtalálja múlt­ját, mégsem derül fény arra a plauzibi­lis tényre, hogy zsidó. Nem tudjuk, hogy melyik az a pillanat, amikor fel­fedezi saját zsidóságát és szembenéz vele. Megtudjuk például, hogy a törté­net egy pontján, az anyjával való egyik beszélgetés után, elmegy a könyvtárba és elkezdi olvasni Hitler Mein Kampf- ját. Akkor tehát már tudnia kellett, hogy zsidó. Csakhogy ez a felfedezés nincs ábrázolva, de még jelezve sem igazán van.

Lengyel regényében, ha lehet, még több a ködösítés, mint Déryében. Miért lehetett például csak akkor elnevezni egy gyereket Kálmánnak, amikor Kál­mán nagypapa meghalt? Miért kellett anyunak külön és nyomatékkal beszá­molnia 1944. március 19-ről? Miért mondta ekkor, hogy „nem tudom, mi lesz”? Különösen pedig, a Pest környé­kén lakó szülőkhöz 1944 júniusában írt levél miért érkezik vissza úgy, hogy a címzett ismeretlen? A szerző ezt azzal magyarázza, hogy a bombázáskor a nagyszülőkre omlott a ház és szörnyet­haltak. De hát így minden érthetetlenné válik. Ha két öregember meghal a bom­bázáskor, akkor értesítik a legközeleb­bi hozzátartozókat, hivatalosan is, és megteszik ezt a szomszédok is. Csak amikor zsidókat deportáltak, akkor nem tudta meg ezt senki, erről nem ér­tesítette a hozzátartozókat senki. Csak a nekik címzett levél jött vissza, hogy címzett ismeretlen. Vagy miért mond­ták anyunak pontosan október 15-én, hogy ne menjen haza saját lakásába? Miért ment a spanyol követségre? Miért akarta fiát elhelyezni a Vöröskereszt­otthonban?

Lengyel története azért különösen ér­dekes a mi szempontunkból, mert itt az önábrázolásnak egy egészen sajátos fajtájával van dolgunk. Az író zsidó, aki egy tipikus zsidó komplexum történe­tét meséli el a holocaust korából. A tör­ténet elbeszélése önanalízis formájá­ban történik. Amikor a regény megin­dul, nem tudjuk, hogy zsidó történetet hallunk. Az író-hős maga sem tudja, hogy zsidó, s így fogalma sem lehet ar­ról, hogy önreprezentációja zsidó ön­reprezentáció a holocaust korából. S hogy egy meglehetősen tipikus zsidó élmény reprezentációja. Persze az ön­analízis detektívregény is. Az az író, akivel a regényben találkozunk, még nem tudja azt, amit az író, aki a regényt írja, már tud. A baj az, hogy mi nem tudjuk meg, hogy ezt tudja. A baj az, hogy úgy ír, mintha nem tudná. A baj tehát a regényben az, hogy végig ködö­sít, hogy a hős az író szemszögéből mindvégig zsidótlanítva van.

Mondhatnánk, hogy jól van ez így, hi­szen Lengyel, éppen úgy, mint Molnár Ferenc, egzisztenciális síkra emelt egy történetet. De ez ebben a regényben nem történik meg. A történelem túlsá­gosan konkrét itt, egészen a történelmi napokig, dátumokig lebontva konkrét. Ebben az időszakban, a holocaust sűrí­tett történetében, a zsidó azonosság elhomályosítása nemhogy nem emeli a szöveget az egzisztenciális végső kér­dések magaslatára, hanem ellenkező­képpen, inkább megakadályozza, hogy odáig emelkedjék. A nagy drámából személyes pszichológiai történet lesz, a memória visszaszerzéséért folyó harc így nem a történelmi múltért folyó élet­halálharc, hanem privát ügy.

Bárán Imre memóriavesztése azo­nosságvesztés. A memóriavesztés töb­bek között és elsősorban azt fejezi ki, hogy az embernek nincs meg a szabad­sága azonossága megválasztásához és újraválasztásához, hogy mások tekinte­te határozza meg. Az élete maga válik heteroreprezentációvá. A memória visszanyerése az önreprezentáció sza­badságának a visszanyerése is. Lengyel Péter hősének zsidótlanításával egy olyan írói lehetőséget szalasztott el, ami ritkán adódik. Módja volt arra, hogy történetében egy életet úgy ábrá­zoljon, mint a heteroreprezentáció és önreprezentáció konfliktusát. Módja volt arra, hogy az ábrázolás kérdését életkérdésként mutassa be. De nem ezt tette. Nem tudok arra a kérdésre vá­laszolni, hogy miért nem.

*

Visszatérnék itt előadásom kiinduló­pontjához. Nem lehet általános választ adni arra a kérdésre, hogy hitelesebb-e az önreprezentáció a heteroreprezentációnál, de bizonyos, hogy más. Arra a kérdésre sem lehet általános választ adni, hogy művészileg okvetlenül hite­lesebb-e az önreprezentáció, ha az áb­rázolt csoportot vagy az ábrázolt egyén­nek egy csoporthoz való tartozását azo­nosítják. Az ember minden esetben konkrétan ítél, és többnyire intuíciója vezeti. Én például Proust Swan-ját csak zsidónak tudom elgondolni, úgy, ahogy az író megírta. Önábrázolás vagy heteroreprezentáció? Is-is? Ez érdekte­len, pedáns kérdés. Az eltűnt idő nyomában a francia irodalomhoz tartozik. Celan azonban zsidó német vagy né­met zsidó költő, s úgy is olvassuk.

Egyszer megkértem Irving Howe-t, az amerikai és nem csak amerikai zsi­dó irodalom szerelmesét, gyűjtőjét és szakemberét, hogy ajánljon nekem ol­vasásra néhány kortárs amerikai zsidó írót. „Nem tudok – mondta Irving Howe -, mert nincs többé amerikai zsidó irodalom. Azt jiddisül írták. Ma csak ame­rikai irodalom van, s ebben többek kö­zött zsidókról szóló és zsidók által írt könyveket is találhatunk.” Akkor is úgy hittem, most is úgy hiszem, hogy Irving Howe túlzott. De azért túlzott, mert veszteség érte. Megsiratott egy jiddis nyelvű irodalmat, amely gazdagságával és igen magas színvonalával egyedül­álló és önálló teljesítménye volt az amerikai kontinens kultúrájának. Én például, Howe-hoz hasonlóan, I. B. Singert korunk egyik legnagyobb írójá­nak tartom. De Magyarországon sosem volt egy olyan gazdag és színvonalas jid­dis irodalom, mint Oroszországban, Lengyelországban vagy Amerikában. A magyar zsidó irodalom mindig más ér­telemben volt zsidó, mint ott, nyelvisége mindig is a magyar irodalomba helyezte.

Minden különálló erős szín szépen fest a palettán. Van, amikor szépen fest, van, amikor kevésbé szépen, magán a festményen. Előzetesen nem tudjuk eldönteni, hogy hogyan fog ott festeni. Ahhoz először látnunk kell a festményt.

A szerző a New York-i New School for Social Research, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem és a szegedi József Attila Tudo­mányegyetem professzora. Fenti előadása 1996. január 8-9-én hangzott el, a Szombat szerkesztősége és a Yahalom Zsidó Szabadegyetem közös rendezésében lezajlott A ma­gyar-zsidó irodalom létformái című konferen­cián. A konferencia előadásai a közeljövőben önálló kötetben jelennek meg.

Címkék:1996-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A halál hamburgere

Ez is igaz: mindenki közülünk az élet egy nyers húsdarabká­ja, melyet két oldalról a halál puszta zsemléje fog közre. És...

„A hazai zsidóság politikai hagyománya volt az államhatalomhoz való kötődés”

Beszélgetés Csorba László történésszel Mit kell tudni Sós Endre „előéletéről”? Jó tollú újságíró volt, kezdetben rendelke­zett tekintéllyel mind a szélesebb...

Close