Zsidómentő jezsuiták

Beszélgetés Pálos Antal páterrel

– Aligha gondolhattuk volna 1945-ben, hogy bármelyikünknek is újabb keserves megpróbáltatásokat, igazságtalanul, gonoszul ránk mért szenvedéseket kell még sokáig elvi­selnie.

– A börtönökben, azokban a ké­sőbbi években – mondja Pálos An­tal – sok olyasmit is tapasztaltam, aminek bekövetkezését nem vár­tam. Velem együtt rabkoszton éltek nagy számban olyan harcos baloldali emberek, akiket az a rendszer fosztott meg szabadságuktól – so­kuknak az életét is kioltotta ez a hatalom -, amelynek megszületésé­ért évekig, évtizedekig minden áldo­zatot meghoztak.

A páter jó szívvel, baráti érzések­kel beszél róluk is, név szerint em­lítve a napjainkban rehabilitált kiemelkedő munkásmozgalmi vezetőt, Demény Pált, az antifasiszta ellen­állás egyik irányítóját, aki találko­zásukkor a kőbányai gyűjtőfogház és a váci börtön hideg folyosóin, a rabmunkások műhelyében – ez élénken megmaradt emlékezetében – igaz emberséggel közeledett hoz­zá és a vele együtt raboskodó Csávossy Elemér jezsuita tartományfő­nökhöz, Baranyai Jusztin cisztercita professzorhoz, Endrédy Vendel zirci apáthoz, Kerkai Jenő páterhez, a piarista Bulányi Györgyhöz és több más egyházi emberhez, szerzetes­hez.¹ Gondolkodásuk, életútjuk kü­lönbözősége nem akadályozta meg őket abban, hogy őszinte emberi szo­lidaritás alakuljon ki közöttük.

– Ennek a régi, nehéz időkben létrejött kapcsolatnak köszönhetem, hogy Demény Pál közvetítésével megismerhettem önt, és felkereshet­tem itt, Piliscsabán.

(Pálos atya az idős apácák állami fenntartású egyházi szociális ottho­nának lelkésze. Hetvenöt éves: van mit elmondania a magyarországi rendtartomány történetéről és egyé­ni sorsáról.)

– 1914-ben születtem Baranyá­ban, Bükkösdön. Négyen voltunk testvérek, én a legkisebb; két éve­sen lettem árva. Apánk elesett a fronton, édesanyám tíz-tizenkét holdnyi földünkön egyedül gazdál­kodott, hogy eltarthasson bennün­ket. 1933-ban érettségiztem, belép­tem Jézus Társaságába. Három évig voltam manrézában. Három évig ta­nultam a budapesti rendi bölcseleti főiskolán, egy gyakorló évet töltöt­tem Kalocsán. Ott internátusi fel­ügyelőként dolgoztam. Ezt követően négy évig teológiát tanultam Sze­geden. Glattfelder Gyula püspök­érsek szentelt fel. Jóllehet, tanítani szerettem volna, fölötteseim úgy látták jónak, hogy A szív című hitbuzgalmi lapnál dolgozzam.

– Újságíróskodott?

– Látom, meglepődött. A jezsui­ták sosem szabnak feltételeket, nem jelentenek be igényeket beosztásukat illetően. Sehol nem kapnak fize­tést, a munkálkodásukkal megszer­zett jövedelem mindig és mindenütt a rendé.

Budapesten a Horánszky és a Má­ria utcában Jézus Társasága több épülettel rendelkezett. Ott volt a rendház, övék volt a Lőrincz pap téren a Jézus Szíve templom, s A szív szerkesztősége is a Mária utca 23-ban tevékenykedett. A lap, – amelynek Kollár Ferenc volt a fő- szerkesztője – a negyvenes évek elején 50 ezer példányban jelent meg – mondja Pálos Antal. – Je­lenleg a kanadai Torontóban adják ki, ahol magyar rendtartomány és noviciátus működik.

Raile atya és a többiek

– Hogyan éltek a háborús évek­ben?

– A budapesti rendház életét 1944 októberéig, a nyilasok hatalomátvé­teléig, közvetlenül nem zavarták meg külső körülmények. Vid József házfőnök előrelátó volt, jelentékeny mennyiségű élelmiszert tartalékolt a várható legnehezebb időkre. Ebben Raile Jakab páter volt a segítségére, aki fiatal éveiben, az USA-ban foly­tatott tanulmányai során járatos lett a pénzügyekben, és itthon is jól ki­ismerte magát a kereskedelem meg a bankok világában.

(Tudvalevő, hogy a rend ez időben még tekintélyes vagyonnal rendelke­zett. Egyik bázisuk a nagykapornaki birtok volt, onnan szerezték be a háborús években és még egy ideig azután is az ellátásukhoz szükséges javakat, ötezer hektáron gazdálkod­tak. Ebből háromezer erdő volt. Az elhanyagolt birtokot 1858-ban Ferencz József adományozta a jezsui­táknak, akik azt rendbehozták és felvirágoztatták. A földreform ide­jén a birtokból száz holdat hagytak meg az ottani apátságnak és százat a plébániának. 1951-ben a megma­radt részt „önként” felajánlották a szövetkezeteknek.)

– Raile atya sváb származású volt – folytatja emlékezését Pálos Antal -, hibátlanul beszélt németül.

Ez lehetővé tette számára, hogy a megszálló Wehrmacht-csapatok jó néhány tisztjével összeismerkedjék és kapcsolatot tartson fenn. Amikor ősszel a nyilasok behatoltak valame­lyik épületünkbe, rendszerint ezek­nek a német tiszteknek a segítségét vette igénybe, hogy megszabaduljunk tőlük. Raile Jakab érzelmileg már sok évvel korábban szemben állt a hitleristák törekvéseivel, leleplezte embertelen, népirtó intézke­déseiket, népszerűsítette az Apatinban megjelent náciellenes Die Do­nau című lapot, amelyet Berencz Ádám ottani káplán szerkesztett és adott ki. Raile maga is írt a lapba Neiderlander álnéven.²

– Szívesen hallanék többet Rai­le Jakabról.

– A páternek sok zsidó üzletfele és közeli ismerőse volt a fővárosban. Amikor a vidék több mint félmillió­nyi lélekszámú zsidó lakosságát el­hurcolták a megsemmisítő táborok­ba és megkezdődtek az előkészüle­tek arra, hogy a budapesti zsidó családokat is erre a sorsra juttassák, Raile – Vid páter jóváhagyásával – mentőakcióba kezdett. A nyilas rémuralom kezdetétől fogva mint­egy százötven közvetlen életveszély­be került embernek, köztük sok gye­reknek nyújtott segítséget, hogy el­rejtőzhessenek a rendházban.³

Reisz Elemér páter, a Katolikus Missziók szerkesztője is hozott be néhány zsidó családot. Név szerint a Szenes házaspárra és egy Steiner Magda nevű védencére emlékszem. Elsősorban azért, mert őket rám bízta, jobbára a szerkesztőségben tartózkodtak. Jánosi József, a Szent Kereszt Egyesület vezetője március­tól kezdve szorgalmazta a zsidók kö­rében a kikeresztelkedést, e célból tanfolyamokat is szervezett; Raile Jakabnál viszont egyáltalán nem volt szempont a kikeresztelkedés, ő, ha tudott, minden üldözöttnek segí­tett. Az ostrom idején mintegy negy­ven katonaszökevény is oltalmat ka­pott nálunk.

Megpróbáltatások sorozata

– Miként ment végbe a megsza­badulásuk?

– A fővárosba érkezett szovjet katonák a rendházat és lakóit nem bántották. Két jezsuita testvér, ahogy ma mondják, „átment pra­voszlávba”, szakállt növesztettek, külsőleg úgy néztek ki, mint a pópák, szót értettek a be-belátogató katonákkal, megvendégelték őket. Márciusban hozzálátunk az épületek tatarozásához. Áprilisban vidékre utaztunk, hogy élelmet szerezzünk be. Jómagam több alkalommal Ba­ranyában jártam ilyen célból.

Ez időben Szegeden még viszony­lag zavartalanul tanultak a fiatalok a bölcseleti főiskolán és a teológián. Ennek ellenére a római találkozón képviselőinket figyelmeztették: küld­jük teológusainkat Nyugatra tanul­ni, mert a jelek szerint tanulmá­nyaik folytatásához mind kevésbé nyílik majd lehetőség. Optimisták voltunk, kétkedéssel fogadtuk a bo­rúlátó jóslatokat. Később húsz-hu­szonöt növendéket mégis kiküldtünk, de mintegy nyolcvan itthon maradt.

1948-ban aztán hónapról hónapra nyilvánvalóbbá lett, hogy derűlátá­sunk indokolatlan volt. A szív szer­kesztősége is közvetlenül tapasztal­ta, hogy a körülmények mind ked­vezőtlenebbül alakulnak, olyannyira, hogy nemegyszer egy-egy evangéliu­mi, bibliai idézet is kifogás alá esett.

A rendi vezetés ráeszmélt, hogy Rómában jobban ítélték meg a vár­ható fejleményeket, mint mi itthon. 1948 végén, Mindszenty bíboros her­cegprímás letartóztatásakor Borbély István elhagyta az országot, helyet­te Tüll Alajos pécsi rektor lett a rendfőnök, ő jószerével még mun­kához sem láthatott, amikor idézést kapott az Andrássy út 60-ba. Közöl­ték vele, hogy kitiltják a fővárosból. Mezőkövesdre kellett mennie. A négy tanácsosnak, köztük nekem mint a vezetőség titkárának, rend­szeresen oda kellett utaznunk hoz­zá.

Időközben Szegeden ipari tanulók részére lefoglalták a rendház két al­só szintjét. Azoknak a növendékek­nek, akik fogadalmat tettek, engedé­lyeznünk kellett, hogy — ha vállal­ják a kockázatot – elmenjenek Nyugatra tanulni. Túlnyomó többsé­gük felkészült a távozásra. Négyesé­vel utaztak a Bécsbe tartó vonatok alatt. Vadász József, a Keleti pálya­udvar állomásfőnöke és Tóth kocsirendező – mindkettőjük fia hoz­zánk tartozott – szervezték a meg­lehetősen bonyolult illegális akciót. A külső vágányokra állított vagonok alatti ládákból kiszerelt akkumulá­torok tartóinak a helyére a fiúk „beszálltak” előző este. Harmincnégyen kijutottak, az utolsó négy lebukott. Más utakon is sikerültek szökések. Hetvenen szerencsével jártak, tízet elfogtak. Ők internálótáborba ke­rültek.

Rám is sor került

– Mi történt az itthon maradot­takkal?

– Tüll Alajost és Kovács Jenőt 1949 augusztusában letartóztatták; embercsempészésért 2,5-2,5 évi börtönbüntetést kaptak. Miután ezt letöltötték, Kistarcsára internálták őket. 1963-ban, a tábor feloszlatása­kor a Markó utcai bíróságon mind­kettőjüket újra elítélték. Tüll atyát 1956-ban Pannonhalmára irányítot­ták, szociális otthonba került, de akadtak, akik csak 1964-ben szaba­dultak. Vid Józsefet is börtönbe zár­ták 1949-ben. Kistarcsán, fogságban halt meg 1952 végén.

1950. június 10-én éjszaka civil rendőrök nyomultak be a pécsi rendházba. Az ágyból rángattak ki bennünket, és valamennyiünket összetereltek az ebédlőben. Huszon­nyolcan voltunk férfiak, és három nővér volt jelen. Fél órát kaptunk, hogy felöltözve, egy váltás fehérne­művel készen álljunk az útra. Iratainkat elvették, azóta se láttuk vi­szont. Két ponyvával letakart teher­autó várt ránk. Fegyveres őrök kísé­retében elindítottak bennünket is­meretlen cél felé. Pécsről Mezőkö­vesdre vezetett az út, abba a kicsiny épületbe, ahová már tizenhat szege­di rendtársunkat szállították. Ko­rábban legfeljebb 3-4 személy tar­tózkodására volt berendezve ez a helyiség. Alig elviselhető zsúfoltság keletkezett. A fiatalok közül többen megszöktek. Később utasítást kap­tam én is, hogy szökjek meg. Egerbe mentem, majd 1950 júliusában me­gint a fővárosban voltam. Civilben jártam, segítettem A szív szerkesztőségében folyó munkát. 1951 júliu­sában betiltották a lapot.

Később a kisebb rendházakból is kiűzték a jezsuitákat. Százhúszuk közül csak tizenkettő végezhetett papi munkát. 1951 májusától, Csávossy tartományfőnök letartóztatása után, én lettem a magyarországi rendtartomány főnöke. Közben az ország minden részében történtek letartóztatások a legkülönbözőbb cí­meken. Tudtam, hogy sorsomat én sem kerülhetem el. Rám 1954. jú­nius 30-án került sor. A következő év február 22-én, mint a népköztár­saság megdöntésére irányuló szer­vezkedés és összeesküvés vezetőjére, 17 évi fegyházat szabtak ki rám.

1955 augusztusában nyolc rendtár­sammal találkoztam a Fő utcai bör­tönben. Őket is összeesküvésért von­ták felelősségre. Süle Gézát 14 évre ítélték, a most Székesfehérváron élő Tamás János 10 évet, Faragó László és Vácz Jenő 8-8 évet kapott.

Közösségünknek több mint hatvan tagját ítélték el vagy zárták inter­nálótáborba. Talán mondanom sem kell, hogy semmilyen politikai kons­pirációban nem vettünk részt, ilyen­hez soha, semmi közünk nem volt. Több börtönt megjártam, dolgoztam időközben a csolnoki bányában is.

1955 október végén elhagytam a váci fegyházat, de 1957. január 9-én visszavittek és csak 1963. május 15-én szabadultam, egyéni kegyelemmel…

1 Demény Pál: Zárkatársam. Spinoza. Akadémiai Kiadó. 1989. 38-40., 47-48. old.

2 Hetényi Varga Károly: Akiket üldöz­tek az igazságért című kötetében (Ecc­lesia, 1983.) a lapról és szerkesztőjéről írt tanulmányt. (52-124. old.)

3 Randolph L. Braham: A magyar Ho­locaust. Gondolat Kiadó, 1988. II. köt. 230., 325., 374. old.