Szombat előfizetés 2017

Zsidókérdés Magyarországon 1919-1945

Írta: Karsai László - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Előtanulmány-vázlat Vitézy Lászlónak egy talán soha el nem készülő filmjéhez

Az első világháború után (román) fegyveres segítséggel uralomra került ellenforradalmi rendszer önmaga ideológiáját „kereszténynemzeti-antibolsevista”-ként definiálta. Mint arra Szabó Miklós több tanulmányában rámutatott, a „keresztény” ebben az összefüggésben döntően a „nem zsidót” jelentette. A kurzus talán legnagyobb hatású történetfilozófiai műve Szekfű Gyula Három nemzedéke volt. Bibó István 1979-es esszéjében e mű lényegét így határozta meg: A 400 éve áhított függetlenség visszanyerését a magyar középosztálybeli értelmiség szinte teljes közönnyel fogadta, a Monarchiára mint a történelmi ország fennmaradásának biztosítékára nosztalgiával gondolt vissza; mélységesen liberalizmusellenes volt, elmarasztalta a felvilágosodás egész eszmekörét, a zsidó bevándorlást és a kapitalizmust, valamint az egyházpolitikai törvényeket. Nem kiegészítésként, pusztán magyarázatként hozzáfűzhetjük: A „nép legszélesebb tömegei”, ideértve a munkásság és a parasztság döntő többségét is, az első világháborút és a forradalmakat mint a vereség, a kudarc, az ország megcsonkításának időszakát élték át, tudatosították. Az ország, a haza külső ellenségei, a békediktátumot ránk erőltető nagyhatalmak (Anglia és Franciaország) a hagyományos urbánus-értelmiségi-vállalkozó-szabadfoglalkozású rétegek számára eddig követendő-utolérendő példaképek voltak. A haza belső ellenségei sokak szemében ekkor lettek a fenyegető bolsevik-zsidó forradalmárok, jól titkolt szövetségeseikkel, a judeo-plutokrata-szabadkőműves nagytőkésekkel.

Bűnbakkeresés

A múlt, a Trianonhoz vezető út kritikus-önkritikus értékelése helyébe a bűnbakkeresés lépett. A politikai hisztéria a térségünkben jellemző kultúrnemzeti fejlődés „természetes” következményeként erre a szerepre a zsidóságot jelölte ki. Szabó Miklós ennek a „kultúrnemzeti” fejlődésnek a legfőbb jellemzőit a következőképpen foglalta össze: A kultúrnemzet (ellentétben az organikus, kiegyensúlyozott fejlődésű állam-nemzettel; angol, skandináv stb.) a felgyorsított, felülről erőltetett, irányított modernizációs folyamat terméke. Erős bizonytalanságérzés és veszélyeztetettségtudat jellemzi (nemzethalál-víziók, a nemzeti jellegzetességek elvesztésétől való félelem, rettegés az elkorcsosulástól). A más államokba szerveződött nációk természetes belső szövetségesei a határokon belül élő idegen etnikumhoz tartozók (például: németek), akik nem hajlandók asszimilálódni. Még veszedelmesebbek az asszimilációt szimulálok (például: zsidók). Ha vannak belpolitikai ellentétek, amelyek megbontani látszanak a nemzeti egységet, ezeket idegen etnikai tényezők ügynökei idézik elő.

A kelet-európai politikai antiszemitizmus céltáblája a polgári kapitalista fejlődés fő előidézőjének-haszonélvezőjének tartott asszimilált zsidóság. Magyarországon a kereskedelem-, hitel-, részvényügyekben (valamint az úgynevezett szabadfoglalkozásokban, például orvos, ügyvéd, újságíró) a zsidóság valóban országos számarányát messze meghaladó mértékben szerzett magának helyet, befolyást. A szabadpiaci versenyben alulmaradt rétegek azt igényelték, hogy gazdaságpolitikai eszközökkel biztosítsanak számukra nagyobb jövedelmet, mint amit a piacon elértek.

A polgári-liberális-kapitalista fejlődést két oldalról érték bírálatok: 1. a ressentiment-os (haragtartó, neheztelő. – A szerk.) antiszemiták nem akarták megváltoztatni a rendszer lényegét, csak azt szerették volna elérni, hogy a zsidókat eltávolítsák, háttérbe szorítsák; 2. az osztályharcos-baloldali bírálók nem oldalról, irigykedve, hanem alulról szemlélték ezt a rendszert, amelyet teljes egészében meg akartak semmisíteni.

1919 után a konszolidálódó ellenforradalmi rendszer hamar véget vetett a zsidóellenes pogromoknak, gyilkosságoknak. Ezeknek néhány száz zsidó esett áldozatul, de mint az majd 1938-1944 között ki fog derülni a zsidótörvények alóli mentesítéseket kérők beadványaiból, igen sok zsidó komoly, érdemrendekkel is jutalmazott ellenforradalmi tevékenységet fejtett ki 1918-1919-ben.

A numerus clausus törvény, amely az egyetemi, főiskolai hallgatók számarányát szabályozta, vallásfelekezetként kezelte a zsidókat, így elvileg és gyakorlatilag sem korlátozta a kikeresztelkedett zsidók továbbtanulását. A katonatiszti, csendőri, rendőri és hivatali pályákról már 1919 előtt egyre gyorsuló ütemben szorultak ki a zsidók, s ez a folyamat most viharos gyorsasággal befejeződött. A 30-as évekre már gyakorlatilag nem maradt zsidó a végrehajtó erőszakszervezetekben. Hivatali karriert gátló tényező volt a zsidó feleség, a mégoly távoli zsidó rokonság is.

Gazdasági hatalom

Bibó az 1919-1938 közötti magyarországi antiszemitizmus lényegét világosan és pontosan megfogalmazta már 1948-ban: „Magyarországon 1919-től egy olyan, alapjában feudális-konzervatív kormányzati forma uralkodott, mely zsidóellenes kilengések közepette született meg, s a zsidók politikai és közhivatali lehetőségeinek a hátraszorításán, egyidejűleg gazdasági lehetőségeiknek a meghagyásán, sőt a monopolkapitalizmus révén való megerősítésén alapult. A politikai antiszemitizmus elfogadásának és a tekintélyes hányadában zsidók kezén levő kapitalizmus támogatásának ez a kettős politikája kezdettől fogva létrehozott egy olyan feszültséget, amelyben a „zsidókérdés” és annak „megoldása” a zsidók gazdasági hatalmának a felszámolásával vált azonos kérdéssé, s mint ilyen úgy jelent meg, mint az ország első számú szociális kérdése. A feudáliskonzervatív kormányzat pedig, bár elvileg mindenféle társadalmi kérdés felvetésének ellene volt, mégis, ha már el nem kerülhette, könnyebben és szívesebben engedett ennek a zsidókra szorított problémafelvetésnek, mint az igazi szociális kérdés teljes szélességben való felvetésének.”

Érdemes utalni arra a tényre, hogy sem Magyarországon, sem az utódállamok zsidósága körében nem tudott erős cionista mozgalom kialakulni. Az okok elemzése messzire vezetne, az egyik legfontosabb mindenképpen az igen nagyfokú asszimilálódás, az erős magyarságtudat. A felvidéki és erdélyi zsidóság zöme a két világháború közötti népszámlálásokon magát magyarnak vallotta.

A zsidótörvények (1938: XV. tc., 1939: IV. tc. és 1941: XV. tc.) közül az első kettő még vallásfelekezetként kezelte a zsidóságot, csak a harmadik tekinthető „nürnbergi” mércével mérve igazi fajvédelmi törvénynek. Ezek a törvények elsősorban a városi közép- és kispolgári rétegek (hivatalnok, kisvállalkozó) fentebb említett ressentiment-os antiszemitizmusát elégítették ki, a zsidó nagytőkéhez nem nyúltak. Érdemes talán az 1938: XV. tc. miniszteri indoklásából néhány jellemző adatot idézni. A törvényjavaslatot előterjesztő miniszter szerint 1840-ben 241 ezer zsidó élt Magyarországon, 1871-ben 553,641, 1900-ban pedig 851,378. A miniszteri indoklás kiemeli, hogy itt tulajdonképpen frissen bevándorolt vagy sokszor csak átvándorlásban levő rétegről van szó. 1920-ban az összlakosság 5,9, 1930-ban 5,1 százaléka volt zsidó vallású magyar állampolgár. A kereskedelmi alkalmazottak 52,8 százaléka volt zsidó. 1935-ben Budapesten 1441 lapszerkesztő és hírlapíró közül 508 volt zsidó, ez 35,3 százalék. 1935-ben Budapesten 1269 színész dolgozott, közülük 339 volt zsidó, ez 28,7 százalék. Külön kiemelte a miniszteri indoklás, hogy 2780 nem zsidó ügyvéd mellett 2693 zsidó vallású ügyvéd dolgozott Magyarországon. A miniszteri indoklás utalt rá, hogy 721 nagyipari vállalattulajdonos vallási adatai ismertek 1920-ból, közülük 357 fő, vagyis 49,5 százalék volt zsidó. 152 nagykereskedelmi vállalatból 120, vagyis 78,9 százalék volt zsidók kezén.

Társadalmi-erkölcsi süllyedés

További pontos vizsgálatokat igényel még annak feltárása, hogy a zsidó földbirtokosok földjeiből mennyit vettek el, vontak kényszereladás alá és sajátítottak ki. A zsidótörvények fő és legtragikusabb következményét Bibó István plasztikus tömörséggel foglalta össze már idézett 1948-as tanulmányában: „A zsidótörvények vonatkozásában felállítandó erkölcsi mérlegnek azonban a zsidótörvényhozás helyeslésének a kérdésén kívül van egy sokkalta súlyosabb tétele is: a zsidótörvény végrehajtása során napvilágra jutott társadalmi-erkölcsi süllyedés. E törvények ugyanis széles középosztályi, kispolgári és kispolgárosodó rétegek számára azt a lehetőséget jelentették, hogy személyes erőfeszítés nélkül, az állam jóvoltából, mások kialakult egzisztenciájának a rovására maguknak új, sokkal előnyösebb egzisztenciákat alapíthattak anélkül, hogy mindennek valami igazi és átfogó társadalmi cél valami komolyabb igazolást adott volna. Hiába jelentkezett az egész akció a szociális igazságtételnek, a javak egyenletesebb elosztásának a jegyében, valójában semmi ilyen nem nőhetett ki belőle, mert hiszen az volt az egésznek lényege, hogy igazi társadalmi reformra ne kerüljön sor, s ha a szociális frazeológia vagy demagógia bizonyos határokon túllépett, az oly kapkodó ellenforradalmi államhatalom egyszerre megtalálta az ökleit. A szociális frazeológia csak arra volt jó, hogy sok ingadozó ember erkölcsi ellenkezését eloszlassa, nem is beszélve azokról, akik csupán közvetve, az állások és a lehetőségek megszaporodása által részesedtek az egész folyamatból, s így nem kerültek közvetlenül szembe magával azzal, akit eddigi egzisztenciájából kimozdítottak. Az egész politika alapvető hazugsága tehát gyakorlatilag azzal az eredménnyel járt, hogy mivel nem támaszkodhatott igazi és tiszta reformszándékokra, kénytelen volt az alantasabb indulatokra apellálni. Ettől kezdve szokták meg a magyar társadalom széles rétegei azt, hogy nemcsak munkával és vállalkozással lehet egzisztenciát alapítani, hanem úgy is, hogy valaki másnak a már kialakított egzisztenciáját kinézi magának, s aztán az illetőt feljelenti, nagy­ szülőit kikutatja, állásából kidobatja, üzletét kiigényli, őt magát esetleg internáltatja, egzisztenciáját pedig birtokba veszi. Ezek a lehetőségek egyrészt napfényre hozták, másrészt tovább súlyosbították a magyar társadalom erkölcsi süllyedésének a folyamatát, s e társadalom tekintélyes hányadának mohó kapzsiságáról, képmutató gátlásmentességéről vagy a legjobb esetben is rideg törtetéséről olyan megdöbbentő képet mutattak, ami nemcsak az érintett zsidók számára jelentett el nem felejthető megrázkódtatást, hanem egyáltalán minden jobb érzésű magyar számára is.”

1939 után a zsidótörvények hatását többen megpróbálták megítélni. Láng Lajos, a felsőház izraelita tagja, hivatalos adatokra hivatkozva, négy esztendő alatt 200 ezer emberre becsülte azoknak a számát, akik családtagjaikkal együtt el fogják veszíteni egzisztenciájukat, állásukat. 1941 júniusában a Magyar Izraeliták Országos Irodája (MIOI) felmérést készített; e szerint az első és a második zsidótörvény 140 ezer embert érintett (tisztviselők, értelmiségiek állásvesztése, valamint családtagjaik). Fellner Pál neves közgazdász már az 1938: XV. tc. hatását 60-70 ezer állásvesztésben jelölte meg. 1943-ban már több mint 400 ezer zsidó élt létbizonytalanságban.

1941 augusztusában körülbelül 18-20 ezer magyar zsidót hurcoltak Kamenyec-Podolszkba és öltek meg a nácik. 1942 januárjában Újvidéken legalább ezer zsidót öltek meg a magyar csendőrök és katonák. 1939 után a katonai munkaszolgálat pusztítja, alázza meg a zsidó férfiakat. Az 1939/11. tc. 141. §-a (maga a törvénycikk egyébként a honvédelemről szólt) és ennek alapján az 1941-ben kiadott 2870. sz. minisztertanácsi rendelet a 2. magyar hadsereg segédszolgálatában hadianyag szállítására, fedezékek építésére, aknaszedésre küldte ki a zsidó vallású férfiakat. Becslések szerint 1944-ig körülbelül 40-60 ezer munkaszolgálatos pusztult el.

A Kállay-kormány idején 1942 márciusától 1944 márciusáig az országon belül javult a zsidókkal szembeni bánásmód, bizonyos életkoron felüli munkaszolgálatosokat leszereltek, özvegyeiket, árváikat a hadiözvegyeknek, hadiárváknak járó ellátásban részesítették. A zsidó kulturális egyletek működhettek, csak itt taníthattak világhírű tudósok, kutatók. A budapesti, debreceni zsidó gimnáziumban, a Ferenc József Rabbiképzőben a magyar zsidók generációi tanultak továbbra is.

Mindezt egybevéve azt mondhatjuk, hogy Magyarországon 1944-ig a körülbelül 800 ezerre becsült zsidóság élete közvetlen veszélyben nem forgott. Hitler 1942-1943-ban több ízben is megpróbálta Horthyt rávenni arra, hogy „rendezze” Magyarországon a zsidókérdést, de a kormányzó (aki közismerten nagyra becsülte például Chorint, Vidát stb.) ennek ellenállt. A kormányzó Horthy Miklósról érdemes kiemelni azt is, hogy ő konzervatív, vallási alapú antiszemita volt, ellentétben Hitler­rel, aki fajgyűlölő, germán fajvédő volt.

A legveszedelmesebb, legnagyobb tömegbázissal rendelkező szélsőjobboldali mozgalmakat, közöttük a Szálasi Ferenc vezette Nyilaskeresztes Párt-Hungarista Mozgalmat Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztériumának rendőrei és csendőrei, szolgabírái kemény kézzel letörték, vezetőiket többször börtönbe zárták, szervezőiket internálták, behívatták katonának. A háborús konjunktúra szintén gyöngítette a népi antiszemitizmus szociális gazdasági erejét. Ugyanakkor Németh László 1943-ban Szárszón elmondott hírhedt beszédében a zsidótörvények katasztrofális következményének csak azt tartotta, hogy nem engedték meg, hogy zsidók legyenek a zsidók, és elmagyarosodott félmagyarokat, fél-negyed zsidókat szorítottak a megbélyegzéssel közibük. Németh László figyelmeztette hallgatóságát: „Jön a béke, amelynek ők lesznek a súgói, és ők lehetnek kinevezett megváltói is.” Németh László utalt az önkritikátlan, bosszúszomjas zsidóságra, és kijelentette: „Nagyon rossz füle van annak a késköszörülésre, aki nem hallja, hogy Shylocknak éppen a szív kell.”

Eichmann és a tanácsadók

1944. március 19. Magyarország német megszállása után mindez egy csapásra megváltozott. Sztójay Döme miniszterelnök (volt berlini követ, szélsőjobboldali, megalázkodásig némethű, meggyőződéses fajvédő antiszemita), Jaross Andor belügyminiszter és főleg két államtitkára, Endre László és Baky László a teljes közigazgatási-csendőri és rendőri apparátust mozgósítva körülbelül 400 ezer zsidót terelt össze vidéken gettókba, s onnan gyűjtőtáborokba. 1944 július első hetéig a magyar és német vasutasok éjt nappalló téve dolgoztak azon, hogy ezt az embertömeget Auschwitzba eljuttassák. „Fáradozásuk” eredményes volt. Le kell szögezni, hogy Eichmann néhány tucat embere kizárólag tanácsadó szakértőként vett részt a gettózásban, deportálásban, míg a gyűjtőtáborokban, tehát az elszállítás előtti utolsó állomáson már sok helyen a német hatóságok a magyarokkal együtt fosztogatták a zsidókat.

Bibó szerint a munkásság és a parasztság zöme passzívan, közömbösen figyelte 1944-ben az eseményeket. Kevesen próbáltak meg segíteni az üldözötteken. Külön érdemes kitérni a katolikus és protestáns egyházi vezetők 1944-es tevékenységére, Serédi Jusztinián hercegprímás tartózkodó magatartására. A Honvédelmi Minisztérium több ezer behívót küldött ki 1944 tavaszán, kora nyarán, sok helyen még a gettókba is, a zsidó munkaszolgálatosoknak jóval nagyobb túlélési esélyt adva ezzel, mintha Auschwitzba kerültek volna.

Fontos hangsúlyozni, hogy Horthynak módjában állott 1944. július 8-a után leállítani a deportálásokat, menesztette Bakyt, Endrét, majd az egész Sztójay-kabinetet. Ennek köszönhetően a fővárosi, Szálasi által 300 ezerre becsült zsidóság több mint fele túlélte a második világháborút. 1944. október 15. után Szálasi néhány tízezer zsidót gyalogmenetekben ugyan útnak tudott még indítani Hegyeshalom felé, de Rotta, Wallenberg, Lutz tiltakozására, valamint az egyre közeledő Szovjet Hadsereg miatt ezeket a deportálásokat 1944. november legvégén leállították.

A védett házak közül a nyilas bandák még leginkább a pápai emblémával ellátott házakat kerülték el. A svájci, svéd, portugál védlevelek – egyebek között azért is, mert igen nagymértékben hamisították őket – értéküket egyre inkább elveszítették. A budapesti gettó lakóinak számát 1944 novemberében-decemberében körülbelül 60 ezerre becsülhetjük, több tízezer zsidó pedig keresztényeknél, illetve elhagyott lakásokban bujkálva élte túl a nyilas uralmat. De ez már nemcsak a történet vége, hanem egy újabb kezdete lehet.

 

Címkék:1991-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Ami régen esedékes

A HÁNYATOTT SORSÚ néhai esztergomi érsek, Mindszenty József bíboros életéről közölt cikksorozatot a Kurírban Stoffán György. Ebben idézte a főpap...

Kádár Iván

Portré Ha nem is tartalmában, de formájában feltétlenül rendhagyó könyvecskét bocsátott útjára jó másfél évvel ezelőtt a Magvető Könyvkiadó. Kádár...

Close