Zsidók nyomában Tunéziában

Írta: Halász Tamás - Rovat: Archívum

Zsidók nyomában Tunéziában

Tunézia szinte egész évben vonzza a turistákat, elő-, utó- és főszezonjában a mi honfitársa­ink tízezrei is élvezik a legnyitottabbnak tartott észak-afrikai ország szépsé­geit, kószálnak városai bazárjaiban, na­poznak festői strandjain, vagy baran­golnak – nagyrészt szervezett, fakulta­tív programok keretében – az ország belső területein. Tunézia standard programok sokaságát kínálja, de valódi önmagát nem adja könnyen, hiába oly barátságosak a lakói.

Aki fél elcsatangolni a cso­portjától, vagy vesztére a sztyeppére épített, csillogó, de a valódi élet színterétől messzi hotelbe foglal szállást, az leg­feljebb az igen drága és tempó­san lezavart, fakultatív progra­mok során markol sokat, de keveset fog. Statiszták, műber­berek, a turistabusz érkezte előtt ripsz-ropsz beöltözött se­gédszínészek játsszák el neki az autentikumot. Idétlen kalózhajó- meg has- táncprogramok során nyer hamis be­nyomásokat a helyről, ahová érkezett. A turistaparadicsomok bazárjainak főutcáiról letérni nem mervén, csak az agresszív vendégcsalogatás, a visszata­szító alkudozás, a ripacskodva extraprofitra dolgozó kereskedők képe ma­rad meg benne. Pedig gyakran elég pár lépést, egy háztömbnyi távolságot megtenni, letérni a turisták útvonalai­ról, hogy az ember szembesüljön azzal, amiért tulajdonképpen odament.

Tunézia zsidó szempontból legje­lentősebb pontja kétségkívül Dzserba szigete, hol Hara Szgira faluban évente ezrek keresik fel az ősi, római kori ala­pokra épült El Griba zsinagógát. A szi­getről, ahol még két faluban találunk jelentős számú zsidó közösséget, né­hány éve a Szombat is közölt úti beszá­molót, ezért e tájra nem térünk ki, ám íme egy rövid áttekintés az ország egé­szének zsidó vonatkozású történelmi eseményeiről, tényeiről.

Tunézia a közelmúltig igen jelentős zsidó közösséggel bírt, amely az 1950-70-es évek során rohamos fo­gyatkozásnak indult. Napjainkban a becslések szerint mindössze kétezren maradtak, akiknek zöme a fővárosban, Tuniszban él. Rajtuk kívül nagyobb, legfeljebb néhány százfős közösség egyedül a Közép-Kelet jelentős ki­kötővárosában, Sfaxban (itt működő zsinagógát is találunk), illetve a ma­gyar turisták mekkájának számító Sousse-ban létezik. A fővárosban hajda­nán a hatvanötezret is elérte a zsidók lélekszáma, arányuk ekkor közel tíz százalékot tett ki.

A karthágói civilizáció szülőföldjén mintegy kétezer-háromszáz éve élnek zsidók. A legősibb időből származik Tunézia kivételes zsidó emléke, a fővá­roshoz közeli fürdőhelyen, Hammam Lifben feltárt, ezernyolcszáz éves zsi­nagógarom. Az arab uralom a kezde­tekben egyenlő jogokat szavatolt a zsi­dók számára, így szellemi és gazdasági életük szinte háborítatlanul virágozha­tott. A zsidó életet gyökereiben válto­zatta meg a spanyolországi kiűzetés: 1492-től hosszú éveken át érkeztek ide a vallásukhoz ragaszkodók, majd a le­lepleződéstől rettegő marannusok (akárcsak a muszlim mórok). A XVI. században Itáliából indult meg a töme­ges bevándorlás. E csoportot gomimnak (az olaszországi Livorno város ne­ve nyomán) nevezik, míg a „bennszü­löttek” tuanszának hívják magukat. A két csoportot számtalan, szinte napjainkig megőrződött eltérés mellett alap­vetően az általuk használt nyelv külön­böztette meg. A közösségek az idők so­rán gyakorlatilag teljesen külön mű­ködtek, az újonnan érkezettek saját zsi­nagógákat emeltek, saját temetőket lé­tesítettek. Az 1574-ben kezdődő, háromszáz éves török uralom idején a zsidóknak módjuk nyílt rá, hogy egyen­rangú polgárokként, korlátozás nélkül integrálódjanak a társadalomba. A XIX. század közepén aztán több véres pogrom kezdte beárnyékolni e kedvező viszonyt. A tunéziai zsidók Franciaor­szágba áramlása ekkor, a francia pro­tektorátus létrejöttétől kezdve indult meg, és tart napjainkig. Egyes nagyobb francia városokban, de főként Párizs­ban népes tuniszi zsidó tömbközössé­geket találunk. A francia fővárosban, a híres Pére Lachaise temető környékén, a mára szinte teljesen eltűnt Belleville városrész környékén számtalan tuniszi zsidó kávéházat, fűszerüzletet, hentest fedezhet fel a figyelmes szemlélő. Egyes becslések szerint 1956-ig, a pro­tektorátus időszakának utolsó évéig mintegy harmincötezren vándoroltak ki Franciaországba.

A nácik 1942 októberében szállták meg az országot, ám a zsidó közösség­hez szerencsére nem nyúltak érdem­ben. 1943 tavaszán a németek hatalmas véráldozatok árán feladták Tunéziát. A helyi zsidóság a következő évtizedben még megélhette utolsó virágkorát. A háború utáni években lélekszáma meg­haladta a százezret, hitéletét zsinagó­gák és rabbik százai szolgálták.

Szerencsés csillagzatot ígért az a kedvező viszony, melyet a mind erősö­dő, függetlenségpárti mozgalom és a zsidó közösség egyes körei ápoltak. A karizmatikus Habib Burgiba, az ország évtizedekig regnáló államelnöke bizal­mi környezetéhez számos zsidó szemé­lyiség tartozott. A Tunéziai Köztársas­ág 1956-os kikiáltását követően Burgi­ba közeli harcostársát, a zsidó André Baruche-ot is kormányába emelte. A világpolitikai események igen gyorsan éreztetni kezdték negatív hatásukat. 1967-ben a Kristallnachthoz hasonló pusztítás zajlott a fővárosban a Jom Kippur-i háború idején. Boltok százait rombolták le, meggyalázták a nagyzsi­nagóga tóráit. A mérsékelt Burgiba nem tudta megfékezni a csőcseléket. 1967-re a zsidó közösség országos szinten huszonháromezerre apadt, a ki­lencvenes évekre tízezernél is keveseb­ben lettek, mára, mint említettük, kéte­zerre (egyes források háromezerre) be­csülik lélekszámút.

A minimálisra apadt közösséget és nyomait talán egyedül Dzserbán lehet könnyűszerrel meglelni. Izgalmas vi­szont vadászni apró kis jelekre, ame­lyek segítségével megpróbálhatjuk el­képzelni a tuniszi zsidóság fényes éle­tét. Ennek talán egyetlen valódi marad­ványa a főváros nagyzsinagógája, me­lyet könnyen megtalálhatunk, ha térké­pet kaparintunk a kezünkbe. Tunisz ősi zsidónegyedét elbontották, területének nagy részén ma árnyas parkot találunk. A nagyváros ódon medinája éles ellen­tétet mutat a francia időkben felhúzott újvárossal. Utóbbiban az európai építé­szeti stílusok számosára találunk pél­dát, az eklektikától a bauhausig. Szür­reális élmény a városi Nemzeti Színház bécsi szecessziós épülete, amelynek homlokzatán pucér nimfácskák lubic­kolnak felhők közt – ez a látvány egy muszlim országban egyenesen hajme­resztő. Nem messze a teátrumtól a ma­radék francia katolikus hívek látogatta, neoromán katedrális, illetve a görög or­todox templom sejtet valamit a hajdani tarkaságból. A városba vonattal érkez­ve, az állomástól az Avenue de Pari­son, majd a helyi viszonyok közt feltét­lenül elegáns Avenue de la Libertén haladunk. A szépségével szívünket ra­bul ejtő várossal ismerkedve az Ave­nue de Paris egyik mellékutcájában (Rue Eve) pillantjuk meg a rejtőzködő Beth Jacob zsinagógát, melyet az előt­te (szamárhátíves!) őrbódéban strázsáló, a fotósokra allergiás rendőrről is­merhetünk fel azonnal. Az apró épület homlokzatán Dávid-csillag és héber fe­lirat mutatja funkcióját, melyet, állapo­tából ítélve, nem gyakorol túl sűrűn. A Libertén, a 43-as szám alatt, egy impo­záns mecset közelében áll a nagyzsina­góga (Grande Synagoge), amely kupo­lás, az art deco és a szecesszió stílusje­gyeit viselő, közepes állapotú, látvá­nyos épület (az izraeli posta bélyegen is megörökítette), a városban sehol máshol nem láthatóan erős rendőri őri­zetben: géppisztolyos közegek védik kordonnal. Arra, hogy használnák, gyakorlatilag semmi nem utal, pedig látogatásunk éppen félünnepre esett, nem sokkal Jom Kippurt követően. Lopva lefényképeztem, majd elvegyül­tünk az utca forgatagában. Bár olvas­mányaimból tudtam, hogy (egykor) ha­gyományosan zsidó környéken járok, erre semmilyen jel nem utalt. Tunisz­ban nem könnyű tájékozódni, így nem sikerült eljutnunk a Nison Pinson rabbi vezette lubavicsi jesivába, amelyben zsinagóga is található. (Az intézmény címe rue de Palestine 73. – hátha vala­ki több sikerrel jár.) Ugyanebben az ut­cában működik Tunisz főrabbija, Haim Madar, maga a hitközség pedig a rue de Cap Vert-en található.

Nyaralásunk színhelye, a tunéziai fa­zekasság központjaként ismert Nabeul ennél jóval kevesebb látnivalóval büsz­kélkedik, melyeket esélyünk se lett vol­na megtalálni, ha a hosszú vonatúton nem barátkozom össze egy helyi fiatal­lal, a megindítóan zsidóbarát Ahmed­del. Nabeul, ez a különös város, egy meglehetősen gigantomán turistapara­dicsom és egy meghitt szépségű, ódon kisváros bizarr keresztezése, nem adja meg magát könnyen. Az ide vetődő látogató egymaga igen kevés kincsét fe­dezheti fel, kivált, ha zsidó vonatkozá­sokra kíváncsi. A városi piactér sza­márhátíves, hatalmas középületéről, és a közelében álló, két türbeszerű házról például soha nem sejdítené, hogy az egykor jelentős francia közösség mára a felismerhetetlenségig átépített katoli­kus templomai és kápolnái voltak ere­detileg. Nabeulban – ahol a németek el­leni legfontosabb hadműveletek zajlot­tak – a második világháború után tető­zött a zsidók lélekszáma. Ekkor mint­egy 1160 fő tartozott a közösséghez. 1976-ban 115-en voltak, napjainkban Ahmed három családról tud. A közös­ség zöme Franciaországba vándorolt- menekült, akárcsak az a família, amelynek házában Ahmed és népes családja él, az elképesztően zegzugos óváros kellős közepén. Kalauzom el­mesélte, hogy apja, és kicsi gyerekként még ő maga is „sábeszgojkodott” zsidó szomszédaiknál. A hatvanas évektől felerősödő elvándorlási hullám elsősor­ban a fiatalabbakat érintette: számos idős ember, a nagyszülők generációja kétségbeesetten kapaszkodott

szülőföldjébe, elszakadásra képtelenül, helyben maradt, hogy magányosan, a ritkán visszalátogató rokonok segítsé­gével, Nabeulban élje le utolsó éveit.

„Na, ha olyan okos vagy, mutasd meg, melyik a zsinagóga!” – reccsent rám Ahmed egy sétánk során az egyik óvárosi utcácskában. Körbenéztem a sima falakon, majd bizonytalanul egy hófehér saroképületre mutattam, melynek ablakait égkékre festett rácsozat védte. Bólogatást kaptam, fanyar vigyort, majd közelebb mentünk. Ez, a nagyzsinagóga, egyike az egykori hét imahelynek: a nagymecset tőszom­szédságában található, négyszáz főt be­fogadni képes, jelentékeny, történelmi épület. Kapuján lelakatolt rács, amely mögött a por és a szemét mutatja, igen rég léphették át küszöbét. Ahmed – ko­moly helyismeretről tanúságot téve – ajánlotta, ugorjak fel a két méter maga­san húzódó ablakok rácsáig, megka­paszkodva húzzam fel magam, és ak­kor biztosan belátok. A látványtól li­babőrös lettem: a jellegtelen külsejű épület pompázatos, rendezett állapotú­nak tetsző belsőt rejt, gyönyörű, egzo­tikus szépségű zsinagógái teret. A to­vábbi imaházakról (úgymint: a Mordekai Karila, a Gaston Karila, a Jakov Mamou, a Rabbin Hai Guez, az Ephraim Haddad, illetve a Braouma zsinagó­gák) Ahmed már nem tudott. Gyerek­korából egyetlen derengett még neki, de tudomása szerint azt rég lebontották. A környéken sétáltunkban megtudtam, hogy a medina jelentős részén a zsidók szabadon lakhattak, ám egy részére, amelyet egy harcias muszlim közösség hívei laktak évszázadokig, be se tehet­ték a lábukat. Az óvárosban máig nagy számban fellelhető fürdők nagy részét közösen használták arabok és zsidók. A felfedezett templom közelében, egy szűk utca kopott házának homlokzatán, a második emelet felett egyszerre Dávid-csillagra és a jellegzetes nabeuli kerámiára írott, héber szövegre buk­kantam. Továbbsétáltunk, hogy meg­nézzünk egy aprócska, ősrégi, mára la­kásként használt mecsetet. Miközben döbbenten bámultam a kupola tövébe szerkesztett, lakásfunkcióra utaló para­bolaantennát, Ahmed a mecset mögöt­ti, kopár tér túlsó sarka felé mutatott. „Ott, abban él az egyik zsidó család a háromból. Őket ismerem jól.” A ret­tentően lekoszlott falú, tágasnak látszó ház egyetlen, felénk néző, kicsi abla­kán fény szűrődött ki. Gondoltam, megkérdezem, nem mehetnénk-e be hozzájuk. Aztán visszafogtam magam. Négy napja mutogatja barátságból a várost, amiért rajong. Én meg azt sem mertem neki megmondani: zsidó va­gyok.

Halász Tamás

Címkék:2005-06

[popup][/popup]