Zsidók nyomában Tunéziában
Zsidók nyomában Tunéziában
Tunézia szinte egész évben vonzza a turistákat, elő-, utó- és főszezonjában a mi honfitársaink tízezrei is élvezik a legnyitottabbnak tartott észak-afrikai ország szépségeit, kószálnak városai bazárjaiban, napoznak festői strandjain, vagy barangolnak – nagyrészt szervezett, fakultatív programok keretében – az ország belső területein. Tunézia standard programok sokaságát kínálja, de valódi önmagát nem adja könnyen, hiába oly barátságosak a lakói.
Aki fél elcsatangolni a csoportjától, vagy vesztére a sztyeppére épített, csillogó, de a valódi élet színterétől messzi hotelbe foglal szállást, az legfeljebb az igen drága és tempósan lezavart, fakultatív programok során markol sokat, de keveset fog. Statiszták, műberberek, a turistabusz érkezte előtt ripsz-ropsz beöltözött segédszínészek játsszák el neki az autentikumot. Idétlen kalózhajó- meg has- táncprogramok során nyer hamis benyomásokat a helyről, ahová érkezett. A turistaparadicsomok bazárjainak főutcáiról letérni nem mervén, csak az agresszív vendégcsalogatás, a visszataszító alkudozás, a ripacskodva extraprofitra dolgozó kereskedők képe marad meg benne. Pedig gyakran elég pár lépést, egy háztömbnyi távolságot megtenni, letérni a turisták útvonalairól, hogy az ember szembesüljön azzal, amiért tulajdonképpen odament.
Tunézia zsidó szempontból legjelentősebb pontja kétségkívül Dzserba szigete, hol Hara Szgira faluban évente ezrek keresik fel az ősi, római kori alapokra épült El Griba zsinagógát. A szigetről, ahol még két faluban találunk jelentős számú zsidó közösséget, néhány éve a Szombat is közölt úti beszámolót, ezért e tájra nem térünk ki, ám íme egy rövid áttekintés az ország egészének zsidó vonatkozású történelmi eseményeiről, tényeiről.
Tunézia a közelmúltig igen jelentős zsidó közösséggel bírt, amely az 1950-70-es évek során rohamos fogyatkozásnak indult. Napjainkban a becslések szerint mindössze kétezren maradtak, akiknek zöme a fővárosban, Tuniszban él. Rajtuk kívül nagyobb, legfeljebb néhány százfős közösség egyedül a Közép-Kelet jelentős kikötővárosában, Sfaxban (itt működő zsinagógát is találunk), illetve a magyar turisták mekkájának számító Sousse-ban létezik. A fővárosban hajdanán a hatvanötezret is elérte a zsidók lélekszáma, arányuk ekkor közel tíz százalékot tett ki.
A karthágói civilizáció szülőföldjén mintegy kétezer-háromszáz éve élnek zsidók. A legősibb időből származik Tunézia kivételes zsidó emléke, a fővároshoz közeli fürdőhelyen, Hammam Lifben feltárt, ezernyolcszáz éves zsinagógarom. Az arab uralom a kezdetekben egyenlő jogokat szavatolt a zsidók számára, így szellemi és gazdasági életük szinte háborítatlanul virágozhatott. A zsidó életet gyökereiben változatta meg a spanyolországi kiűzetés: 1492-től hosszú éveken át érkeztek ide a vallásukhoz ragaszkodók, majd a lelepleződéstől rettegő marannusok (akárcsak a muszlim mórok). A XVI. században Itáliából indult meg a tömeges bevándorlás. E csoportot gomimnak (az olaszországi Livorno város neve nyomán) nevezik, míg a „bennszülöttek” tuanszának hívják magukat. A két csoportot számtalan, szinte napjainkig megőrződött eltérés mellett alapvetően az általuk használt nyelv különböztette meg. A közösségek az idők során gyakorlatilag teljesen külön működtek, az újonnan érkezettek saját zsinagógákat emeltek, saját temetőket létesítettek. Az 1574-ben kezdődő, háromszáz éves török uralom idején a zsidóknak módjuk nyílt rá, hogy egyenrangú polgárokként, korlátozás nélkül integrálódjanak a társadalomba. A XIX. század közepén aztán több véres pogrom kezdte beárnyékolni e kedvező viszonyt. A tunéziai zsidók Franciaországba áramlása ekkor, a francia protektorátus létrejöttétől kezdve indult meg, és tart napjainkig. Egyes nagyobb francia városokban, de főként Párizsban népes tuniszi zsidó tömbközösségeket találunk. A francia fővárosban, a híres Pére Lachaise temető környékén, a mára szinte teljesen eltűnt Belleville városrész környékén számtalan tuniszi zsidó kávéházat, fűszerüzletet, hentest fedezhet fel a figyelmes szemlélő. Egyes becslések szerint 1956-ig, a protektorátus időszakának utolsó évéig mintegy harmincötezren vándoroltak ki Franciaországba.
A nácik 1942 októberében szállták meg az országot, ám a zsidó közösséghez szerencsére nem nyúltak érdemben. 1943 tavaszán a németek hatalmas véráldozatok árán feladták Tunéziát. A helyi zsidóság a következő évtizedben még megélhette utolsó virágkorát. A háború utáni években lélekszáma meghaladta a százezret, hitéletét zsinagógák és rabbik százai szolgálták.
Szerencsés csillagzatot ígért az a kedvező viszony, melyet a mind erősödő, függetlenségpárti mozgalom és a zsidó közösség egyes körei ápoltak. A karizmatikus Habib Burgiba, az ország évtizedekig regnáló államelnöke bizalmi környezetéhez számos zsidó személyiség tartozott. A Tunéziai Köztársaság 1956-os kikiáltását követően Burgiba közeli harcostársát, a zsidó André Baruche-ot is kormányába emelte. A világpolitikai események igen gyorsan éreztetni kezdték negatív hatásukat. 1967-ben a Kristallnachthoz hasonló pusztítás zajlott a fővárosban a Jom Kippur-i háború idején. Boltok százait rombolták le, meggyalázták a nagyzsinagóga tóráit. A mérsékelt Burgiba nem tudta megfékezni a csőcseléket. 1967-re a zsidó közösség országos szinten huszonháromezerre apadt, a kilencvenes évekre tízezernél is kevesebben lettek, mára, mint említettük, kétezerre (egyes források háromezerre) becsülik lélekszámút.
A minimálisra apadt közösséget és nyomait talán egyedül Dzserbán lehet könnyűszerrel meglelni. Izgalmas viszont vadászni apró kis jelekre, amelyek segítségével megpróbálhatjuk elképzelni a tuniszi zsidóság fényes életét. Ennek talán egyetlen valódi maradványa a főváros nagyzsinagógája, melyet könnyen megtalálhatunk, ha térképet kaparintunk a kezünkbe. Tunisz ősi zsidónegyedét elbontották, területének nagy részén ma árnyas parkot találunk. A nagyváros ódon medinája éles ellentétet mutat a francia időkben felhúzott újvárossal. Utóbbiban az európai építészeti stílusok számosára találunk példát, az eklektikától a bauhausig. Szürreális élmény a városi Nemzeti Színház bécsi szecessziós épülete, amelynek homlokzatán pucér nimfácskák lubickolnak felhők közt – ez a látvány egy muszlim országban egyenesen hajmeresztő. Nem messze a teátrumtól a maradék francia katolikus hívek látogatta, neoromán katedrális, illetve a görög ortodox templom sejtet valamit a hajdani tarkaságból. A városba vonattal érkezve, az állomástól az Avenue de Parison, majd a helyi viszonyok közt feltétlenül elegáns Avenue de la Libertén haladunk. A szépségével szívünket rabul ejtő várossal ismerkedve az Avenue de Paris egyik mellékutcájában (Rue Eve) pillantjuk meg a rejtőzködő Beth Jacob zsinagógát, melyet az előtte (szamárhátíves!) őrbódéban strázsáló, a fotósokra allergiás rendőrről ismerhetünk fel azonnal. Az apró épület homlokzatán Dávid-csillag és héber felirat mutatja funkcióját, melyet, állapotából ítélve, nem gyakorol túl sűrűn. A Libertén, a 43-as szám alatt, egy impozáns mecset közelében áll a nagyzsinagóga (Grande Synagoge), amely kupolás, az art deco és a szecesszió stílusjegyeit viselő, közepes állapotú, látványos épület (az izraeli posta bélyegen is megörökítette), a városban sehol máshol nem láthatóan erős rendőri őrizetben: géppisztolyos közegek védik kordonnal. Arra, hogy használnák, gyakorlatilag semmi nem utal, pedig látogatásunk éppen félünnepre esett, nem sokkal Jom Kippurt követően. Lopva lefényképeztem, majd elvegyültünk az utca forgatagában. Bár olvasmányaimból tudtam, hogy (egykor) hagyományosan zsidó környéken járok, erre semmilyen jel nem utalt. Tuniszban nem könnyű tájékozódni, így nem sikerült eljutnunk a Nison Pinson rabbi vezette lubavicsi jesivába, amelyben zsinagóga is található. (Az intézmény címe rue de Palestine 73. – hátha valaki több sikerrel jár.) Ugyanebben az utcában működik Tunisz főrabbija, Haim Madar, maga a hitközség pedig a rue de Cap Vert-en található.
Nyaralásunk színhelye, a tunéziai fazekasság központjaként ismert Nabeul ennél jóval kevesebb látnivalóval büszkélkedik, melyeket esélyünk se lett volna megtalálni, ha a hosszú vonatúton nem barátkozom össze egy helyi fiatallal, a megindítóan zsidóbarát Ahmeddel. Nabeul, ez a különös város, egy meglehetősen gigantomán turistaparadicsom és egy meghitt szépségű, ódon kisváros bizarr keresztezése, nem adja meg magát könnyen. Az ide vetődő látogató egymaga igen kevés kincsét fedezheti fel, kivált, ha zsidó vonatkozásokra kíváncsi. A városi piactér szamárhátíves, hatalmas középületéről, és a közelében álló, két türbeszerű házról például soha nem sejdítené, hogy az egykor jelentős francia közösség mára a felismerhetetlenségig átépített katolikus templomai és kápolnái voltak eredetileg. Nabeulban – ahol a németek elleni legfontosabb hadműveletek zajlottak – a második világháború után tetőzött a zsidók lélekszáma. Ekkor mintegy 1160 fő tartozott a közösséghez. 1976-ban 115-en voltak, napjainkban Ahmed három családról tud. A közösség zöme Franciaországba vándorolt- menekült, akárcsak az a família, amelynek házában Ahmed és népes családja él, az elképesztően zegzugos óváros kellős közepén. Kalauzom elmesélte, hogy apja, és kicsi gyerekként még ő maga is „sábeszgojkodott” zsidó szomszédaiknál. A hatvanas évektől felerősödő elvándorlási hullám elsősorban a fiatalabbakat érintette: számos idős ember, a nagyszülők generációja kétségbeesetten kapaszkodott
szülőföldjébe, elszakadásra képtelenül, helyben maradt, hogy magányosan, a ritkán visszalátogató rokonok segítségével, Nabeulban élje le utolsó éveit.
„Na, ha olyan okos vagy, mutasd meg, melyik a zsinagóga!” – reccsent rám Ahmed egy sétánk során az egyik óvárosi utcácskában. Körbenéztem a sima falakon, majd bizonytalanul egy hófehér saroképületre mutattam, melynek ablakait égkékre festett rácsozat védte. Bólogatást kaptam, fanyar vigyort, majd közelebb mentünk. Ez, a nagyzsinagóga, egyike az egykori hét imahelynek: a nagymecset tőszomszédságában található, négyszáz főt befogadni képes, jelentékeny, történelmi épület. Kapuján lelakatolt rács, amely mögött a por és a szemét mutatja, igen rég léphették át küszöbét. Ahmed – komoly helyismeretről tanúságot téve – ajánlotta, ugorjak fel a két méter magasan húzódó ablakok rácsáig, megkapaszkodva húzzam fel magam, és akkor biztosan belátok. A látványtól libabőrös lettem: a jellegtelen külsejű épület pompázatos, rendezett állapotúnak tetsző belsőt rejt, gyönyörű, egzotikus szépségű zsinagógái teret. A további imaházakról (úgymint: a Mordekai Karila, a Gaston Karila, a Jakov Mamou, a Rabbin Hai Guez, az Ephraim Haddad, illetve a Braouma zsinagógák) Ahmed már nem tudott. Gyerekkorából egyetlen derengett még neki, de tudomása szerint azt rég lebontották. A környéken sétáltunkban megtudtam, hogy a medina jelentős részén a zsidók szabadon lakhattak, ám egy részére, amelyet egy harcias muszlim közösség hívei laktak évszázadokig, be se tehették a lábukat. Az óvárosban máig nagy számban fellelhető fürdők nagy részét közösen használták arabok és zsidók. A felfedezett templom közelében, egy szűk utca kopott házának homlokzatán, a második emelet felett egyszerre Dávid-csillagra és a jellegzetes nabeuli kerámiára írott, héber szövegre bukkantam. Továbbsétáltunk, hogy megnézzünk egy aprócska, ősrégi, mára lakásként használt mecsetet. Miközben döbbenten bámultam a kupola tövébe szerkesztett, lakásfunkcióra utaló parabolaantennát, Ahmed a mecset mögötti, kopár tér túlsó sarka felé mutatott. „Ott, abban él az egyik zsidó család a háromból. Őket ismerem jól.” A rettentően lekoszlott falú, tágasnak látszó ház egyetlen, felénk néző, kicsi ablakán fény szűrődött ki. Gondoltam, megkérdezem, nem mehetnénk-e be hozzájuk. Aztán visszafogtam magam. Négy napja mutogatja barátságból a várost, amiért rajong. Én meg azt sem mertem neki megmondani: zsidó vagyok.
Halász Tamás
Címkék:2005-06