Szombat előfizetés 2017

Zsidók nélkül unalmas

Írta: Józef Hen - Rovat: Archívum, Esszé

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A sopoti Társadalomkutató Központ közzétette egy – 1992 novemberében – végzett felmérés eredményeit. E szerint a megkérdezettek mintegy fele azon a véleményen volt, hogy a lengyelek nem szeretik a zsidókat, 30% úgy vélte, hogy a zsidók azok, akik nem kedvelik a lengyeleket. A válaszadók 35%-a szerint a zsidók túl nagy befolyással bírnak a lengyel politikai életben, míg a megkérdezettek 36%-a azt rosszaiba, hogy túlságosan nagy befolyást gyakorolnak a gazdasági életre, 21% pedig azt válaszolta, hogy befolyásuk a tömegkommunikációra is túlzott méreteket ölt. A zsidók iránti ellenszenv megnyilvánulásaiból szinte teljesen hiányzott a vallási elem. A megkérdezettek 58%-a osztotta azt a véleményt, hogy a világ pénzügyei zsidó kézben összpontosulnak, 49%-a, hogy a zsidók mindig, mindenhol hatalomra törnek, ám ezt a törekvésüket nem fejezik ki nyíltan. 47%-a, hogy a zsidók mindig, minden körülmények között támogatják egymást, mások kárára.

Számomra rejtélyes az az elterjedt nézet, hogy a lengyelek nem kedvelik a zsidókat. Rejtélyes, mivel ezek az emberek valószínűleg életükben nem láttak még eleven zsidót s ennek ellenére tudják, hogy nem kedvelik őket. Találkoznak cigá­nyokkal, érintkeznek németekkel, oroszokkal és ukránokkal; vannak lengyelek, akik kedvelik őket, s vannak, akik nem. A különbség csupán annyi, hogy a zsidók állítólag Lengyelországban élnek, állítólag nagy számban vannak jelen (egye­sek milliókra teszik lélekszámúkat), s állítólag túl nagy be­folyással búnak. Csupán annyi a baj, hogy megkülön­böztethetetlenek. A Gazeta Wyborcza egyik cikke idézett egy skinheadet, aki arról panaszkodott, hogy szívesen elpáholna egy-két zsidót, ám képtelen felismerni őket.

A beteg lélek szükséglete

A zsidók nélküli antiszemitizmus megléte azt bizonyítja, hogy az értékrendek közötti különbségek alig-alig be­folyásolják ezt a jelenséget. Az idegenek iránti gyűlölet lelki szükséglet, a beteg lélek szükséglete. Az antiszemitizmus ennek csupán egyik, habár legelterjedtebb formája. Régóta gyanítom, hogy ez nem ideológiai, hanem sokkal inkább pszichiátriai probléma, mondta a néhai Jan Józef Lipski professzor, aki Nesszosz inge c. könyvében a háború előtti lengyel antiszemitizmust tárgyalta.

A régi Vilniusz soknemzetiségű társadalmát is felidéző tanulmányában Czeslaw Milosz így ír: A lengyelek általában igencsak számon tartották zsidó származású polgártársaikat, sőt antiszemiták voltak, ám mikor különös, ambivalens ér­zéseiknek nem akadt tárgya, melankóliába estek: zsidók nélkül unalmas. Számos folyóirat és politikai mozgalom az antiszemitizmusnak köszönhette létét, és kellőképpen méltá­nyolta e kézenfekvőén demagóg téma minden előnyét, amely nélkül űrrel találták volna magukat szemben.

így hát manapság, amikor Lengyelországban már alig-alig vannak zsidók, amikor az unalom, a mély gazdasági krízissel párosuló ideológiai vákuum, a személyes frusztráció és a politikai befolyásért folytatott elszánt küzdelem fenyegető réme tornyosul elénk, sürgősen újjá kell teremteni a zsi­dókat.

Ennek a tanulmánynak nem témája a zsidók európai történelme. Röviden annyit mondhatunk, hogy azok az ural­kodók, akik zsidóellenes rendeleteket hoztak, általában pénz­ügyi és politikai megfontolásból tették. A széles néptömegek antiszemitizmusa az alaptalan rágalmaknak és vádas­kodásoknak tudható be: kezdve a vérváddal, melyet Apion* talált ki az ókorban, s folytatva a kútmérgezéssel – mind­-mind olyan rágalom, amelyeket a járványok, az éhezés, a tudatlanság s a babonaság táplált. A Chmielnicki-féle pogro­mok az osztályküzdelem, és a nemzeti forradalom, vonásait elegyítették (mivel az ukrán kozákok szemében a zsidók a lengyel nemesek kegyeltjei voltak).

Az antiszemitizmus akkor bukkant fel s terjedt el, mint afféle kvázi-ideológia, amikor a zsidók fogékonnyá váltak a felvilágosodás eszméire, amikor kezdték újraértékelni megkövesedett értékrendjüket, és hatalmába ejtette őket a vágy, hogy részt vegyenek Lengyelország életében, hogy tevékenyen alakítsák azt, s e törekvésüket Stanislaw Augustus Potocki király kedvezően fogadta. Akkor, a XVIII. század végén, amikor minden társadalmi csoport megkezdte a jogaiért való harcot, az általános politikai forrongásban, er­jedésben az érdekellentétek is felszínre bukkantak.

Arthur Eisenbach könyve, A zsidók emancipációja Lengyelországban 1785-1870 között, fényt derít számos, eleddig ismeretlen eseményre és szétoszlat sok, lelkesen terjesztett mítoszt. Ezek egyike a gyáva, a köznevetség tár­gyát képező anyámasszony katonája zsidó sztereotípiája, me­lyet kegyetlen rigmusokban és kabarékuplékban gúnyoltak ki. Eisenbach épp ennek ellenkezőjét bizonyítja: a lengyel zsidóság mindhiába követelte magának a jogot, hogy a lengyel hadseregben szolgálhasson. A katonai szolgálat ugyanis egyenlő jogok megadásával párosult volna, s a lengyel nemesség, rendi kiváltságait védve, következetesen elutasította e kérést. A gyáva zsidó ellenszenves sztereotípiája hosszú ideig tovább élt s csak 1967 júniusában, a hatnapos háború után foszlott semmivé. A helyzet nem sokban különbözött a szomszédos országokban. A német zsidók is nagy hazafiak voltak, sokukat tüntették ki vaske­reszttel, ám a náci ideológia ezt a tényt nagyvonalúan elha­nyagolta; a Szovjetunióban számos zsidó származású fiatalember érdemelte ki a „Szovjetunió Hőse” kitüntetést, ám ez nem akadályozta meg Sztálint a gyűlöletkeltés propa­gandájában.

A különböző európai országokban élő zsidókat egyaránt jellemezte azon nemzet és ország kultúrája iránti rajongás, amelyben éltek. Elég, ha felidézzük a német és osztrák zsidóknak a német nyelvű kultúrában betöltött szerepét, vagy az orosz zsidók csodálatát Puskin, Lermontov, Tolsztoj és Csehov, vagy akár a mélyen nacionalista Dosztojevszkij iránt, a cári hatóságok által kezdeményezett pogromok és üldöztetések ellenére.

A közösségvállalásért gyűlölet

Számomra a legfeltűnőbb és legmegragadóbb a zsidó pénzügyi és intellektuális elit vonzódása a lengyel kultúrához, hiszen egy olyan legyőzött nemzet kultúráját választották, amely függetlenségéért harcolt. A lengyel zsidók asszimilációs törekvései a lengyelséggel való közösségvállalást példázzák, semmint az országot feldaraboló hatalmasságokkal való azonosulást. Ez egyben politikai választást is jelentett: ezek a zsidók részt vettek, sőt részben finanszírozták is a függetlenségi küzdelmeket, száműzték őket, tagjai voltak a Lengyel Szocialista Pártnak, megtaláljuk őket Pilsudski hívei között s a marsall légióiban is.

A XIX. század vége felé a zsidóság azonosulása a lengyel­séggel az antiszemitizmus felerősödéséhez vezetett. Ezt a kérdést tárgyalja Alina Cala könyve is, A zsidók asszimilációja a Lengyel Királyságban 1864-1897 között. Ám az ellentmondás csak látszólagos. A hagyományos, pajeszos- kaftános jámbor zsidó, a lengyel társadalomtól (saját akaratából és elhatározásából) elkülönülő zsidót lehet to­lerálni sőt, ad abszurdum, még szeretni is. A lengyeleket mind a mai napig lenyűgözi, sőt elbűvöli a hagyományos, régi zsidó alakja, aki gyenge és szánalomra méltó, aki naphosszat a Talmudot bújja, az I. B. Singer és J. Stryjkowski regényeit, elbeszéléseit benépesítő zsidók, akik erősen különböznek a lengyelektől. Amikor néhány évvel ezelőtt a lengyel televízió bemutatta a Hegedűs a háztetőn c. musicalt, egész Lengyelország a tévékészülék előtt ült, s még a legva­dabb antiszemiták is könnyeztek a meghatottságtól és Tevje, a tejesember dalait dúdolgatták.

Ám miután Lengyelország visszanyerte függetlenségét 1918-ban, a középosztály úgy vélte, hogy az emancipált zsidó, aki az egyetemen tanult s utána orvosként, mérnökként vagy építészként kívánt elhelyezkedni, nagyban veszé­lyezteti a lengyel magánérdekeket. A jobboldal képtelennek bizonyult egy olyan Lengyelország-kép elfogadására, amely­ben a nemzeti kisebbségek azonos jogokkal bírnak.

Az egymással rivalizáló pártok közötti harc egyre heve­sebbé vált. A nemzeti demokraták Pilsudski centrista táborát „bolsevizmussal ”, és a szabadkőművesekkel, illetve Lenin­nel fenntartott kapcsolatokkal vádolt, valamint azzal is, hogy behódolt a zsidóknak. Fentebb említett könyvében Lipski professzor idézi a nemzeti radikális mozgalom ideológusai­nak nézeteit: a kapitalizmus és a kommunizmus voltaképpen olyan üzlet, amelyből csakis a zsidók húznak hasznot; a zsidó nagytőke pénzeli és támogatja a kommunista forradalmat.

A Németország elleni háború árnyékában kiutat kellett találni ebből az ideológiai zavarosságból, hiszen a náci Németország ugyanezeket az elveket vallotta. A megoldás nem sokáig váratott magára: a német vért, a zsidó vérhez hasonlóan, alapos tudományos elemzésnek kell alávetni; a németek, akik oly kitartóan hangoztatják árja származásukat és mivoltukat, voltaképpen a legkevésbé árja árják.

A nacionalisták legkedveltebb, s leggyakrabban használt fogalma az ösztön, volt: az árja népek legjellemzőbb vonása a zsidók iránt érzett ösztönös ellenszenv.

A Nemzeti Radikális Párt (ONR) célja a lengyel katolikus állam megteremtése volt (e cél napjainkban ismét felbukkan a katolikus fundamentalisták programjában). Am egy aprócs­ka bökkenőt ki kellett küszöbölni: XI. Pius pápa Mit brennender Sorge… (Égető gonddal) kezdetű enciklikájában határozottan elítélte a rasszizmus és a gyűlölet, valamint a nyers erőszak hirdetését. A nacionalisták hamar megtalálták a választ: Rasszizmus nélkül is lehetünk antiszemiták! Boleszlaw Piasecki, az ONR egyik ifjú vezetője ekképpen vélekedett: „Az ellenség (a zsidók) elleni harc következtében megindult pszichológiai folyamatoknak nem csak az ellenség megsemmisítéséhez kell vezetnie, hanem a győztes nemzet kreatív lelki egységét is meg kell teremtenie.” Bájos nemde? – a zsidók elpáholása mint integrációs tényező!

A kommunizmusban is, napjainkban is…

Az antiszemitizmust a kommunista apparátus is elő­szeretettel használta politikai eszközként. Ez a kozmopolitanizmus, illetve a cionizmus elleni harc jegyében történt, ám mindenki pontosan tudta, miről is van szó. A prágai Slansky-per, a zsidó művészek kivégzése Oroszországban és a „fe­hérköpenyes gyilkosok” elleni kirakatper Sztálin antiszemitizmusának egymást követő lépései, mellyel minden bizonnyal Hitler művét akarta folytatni. Emlékeztetni szeretnék arra, hogy ezt a kampányt nem vették át Lengyelországban. Sztálin halálát az „olvadás” követte, s ez 1956 októberétől Lengyelországban néhány liberálisabb évhez vezetett. Ám a „liberálisok” elleni harcban az akkori ortodox kommunisták gyakran éltek az antiszemitizmus szóhasználatával. Jelenleg, amikor Lengyelországban már csak elvétve találunk zsidókat, nincs racionális magyarázat az antiszemitizmus meglétére. Ám ha közelebbről megvizsgáljuk az elmúlt hetven év lengyel történelmét, azt találjuk, hogy e történelmet átitatta az antiszemitizmus propagandája; ne feledjük, hogy Hitler ezt az országot szemelte ki a Holocaust bűnének elkövetésére, s azt sem, hogy a falusi papok még a közelmúlt­ban is úgy beszéltek a zsidókról, mint az isten-ölők nemzetéről.

Az antiszemita propaganda különösen az 1960-as évek közepén erősödött fel. A LEMP jobboldalának nacionalistái és a titkosszolgálat emberei folyamatosan terjesztették az „anticionizmus” lelket mérgező tanát. A gyűlölet e propa­gandája tetten érhető volt az ifjúsági magazinokban is. Az ifjúság, akinek fogalma se volt arról, hogy mi a zsidóság, és kik is azok a zsidók, ördögi szerepükről e folyóiratokból értesültek.

Tudjuk, hogy a lengyel titkosszolgálatot alárendelték a KGB-nek, s ennek fényében igencsak feltűnő, hogy napjaink legszélsőségesebb nacionalistái a KGB hajdani vezetői által kiagyalt antiszemita propagandát folytatják, amelynek erőteljes német- és amerika-ellenes éle van, ám mélyen hall­gat az oroszokról.

Az 1989 után egymást követő választási kampányok vég­zetesen káros hatást gyakoroltak a társadalmi tudatra, mivel az egymással versengő jelöltek előszeretettel érveltek azzal, hogy „ők, valódi, százszázalékos lengyelek”, s ezzel azt sugallták, hogy ellenfeleik talán nem egészen azok. Névtelen támogatóik már nyíltan antiszemita jelszavakkal sározták be az ellenfeleket.

Ennek ellenére úgy vélem, hogy a lengyelek többsége nem fogékony az antiszemitizmusra, és szégyellik a paranoiások propagandáját. Az antiszemitizmus, akár zsidókkal, akár nélkülük, elsősorban a lengyeleknek árt. Az a tévhit, hogy minden kudarcért a zsidók okolhatóak, megbénítja a józan gondolkodást, eltorzítja a valóságot, és lehetővé teszi a cinikus politikusok számára, hogy manipulálják az embere­ket. Ezt a problémát a lengyeleknek maguknak kell me­goldaniuk. Ebben aligha segíthetnek a zsidók, hiszen ez nem az ő problémájuk.

Seleanu Magdaléna fordítása

Józef Hen varsói zsidó író, korábban az ott megjelent jiddis folyóirat szerkesztője. Fenti cikkét angol nyelvű kéziratából közöljük.

*Apion az időszámítás előtti és utáni évtizedekben élt görög (Josephus Flavius szerint egyiptomi) történetíró, aki tudatosan hamisította a zsidó történelmet, vallási előírásokat. Szerepe volt kora alexandriai pogromjában.

Címkék:1994-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Alija Mongóliából

Az osztrák cionisták Bécsben megjelenő lapja, a HERUTH adja hírül, hogy a Szochnut moszkvai irodájában megjelent egy zsidó nő Ulan...

A kultúra nem áru, de eladható

A kultúrára manapság sokan legyin­tenek, szép dolog, de megélni belőle... úgy tűnik, Mezei András költőnek ez is sikerül. Amióta ugyanis...

Close