Szombat előfizetés 2017

Zsidók, konzervatívok, próféták

Írta: Tamás Gáspár Miklós - Rovat: Archívum, Esszé

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

(Előzetes megjegyzés. – A kérdés, hogy zsidók lehetnek-e, legyenek-e konzer­vatívok, nem kérdés. A legfontosabb amerikai neokonzervatív folyóirat, a Commentary egyben az Amerikai Zsidó Bizottság hivatalos sajtószerve, az ame­rikai és brit neokonzervativizmus fő ideológusai kevés kivétellel mind zsi­dók. A magyar neokonzervativizmus kezdeményezői között is akad zsidó vagy zsidó eredetű ember. Az, hogy né­hány exkommunista antiszemita Magyarországon „konzervatív”-nak nevezi magát, az érdektelen provinciális rész­jelenség – a nacionálbolsevik örökség része, amelynek vannak német és orosz eszmetörténeti összefüggései -, de persze magyarázza azt, hogy a ma­gyar zsidók és a zsidó magyarok óva­kodnak ettől a címkétől, amelyet a bal­oldali rasszizmus és sovinizmus megle­hetős sikerrel sajátított ki magának. Ám ez csak múlékony helyi epizód.)

A huszadik század volt – a Templom lerombolása óta először – a zsidó év­század. A zsidók példátlan, az európai modernséget meghatározó kulturális­tudományos teljesítménye és politikai radikalizmusa, majd az európai zsidó­ság kiirtása (a második világháború centrális eseménye, nem is olyan titkos lényege), Izrael állam megalapítása és védelme a szovjet tömb által támoga­tott arab hadseregekkel és gerillákkal szemben: ez a három, részben össze­függő fejlemény a zsidóságot a világtör­ténelem tengelyébe állította, annyira, mint a zsidók vallási elkülönböződése – közismertebb nevén: a keresztyénség kialakulása – óta soha.

A zsidókat váltakozva nevezték a föl- világosodás, a kiváltképpeni hitbuzga­lom, a szocializmus és a kapitalizmus reprezentatív képviselőinek, ihletőinek és áldozatainak. A vita fölösleges: min­dezek az állítások igazak. A modernség tragédiájának főszereplői zsidók. Sokba került ez a gettóból a semmibe kilö­kött zsidó népnek.

A Soá, a vészkorszak arra kényszerí­tette a maradék zsidóságot, hogy ön­magát mint az „antiszemitizmus” és az „Auschwitz” nevű szindrómák aláren­delt mozzanatát szemlélje. De nyugod­tan mondhatunk „európai” helyett ma­gyar zsidóságot, hiszen Magyarország az egyetlen európai ország, ahol még van kulturálisan asszimilált, politikailag hazafias, társadalmilag befolyásos zsi­dó közösség. Az a szerep, amelyet a zsidó értelmiség ma játszik a demokra­tikus Magyarországon, hasonlít arra, amelyet a század első harmadában ját­szott Németországban és Ausztriában és a második világháború után az Egye­sült Államokban – de a kontinensen ma egyedül áll: ez 1944 viszonylag szeren­csés történelmi véletlenének köszön­hető. nem a csendőrökön, a nyilaso­kon és a német nácikon múlt… A mi­énknél történetileg fontosabb német, osztrák, lengyel zsidóság nincs többé. A számszerűen talán némileg nagyobb francia és brit zsidóság kevésbé asszi­milált, öntudatosabban (új) bevándor­ló: a magyar zsidóság épp olyan, mint a húszas években, bár lélekszáma ötödé a korábbinak, de még mindig az asszi­miláció kalandját éli. Mi volna a mai magyar irodalom Nádas Péter, Kertész Imre, Petri György, Konrád György, Kornis Mihály, Spiró György, Orbán Ottó, Márton László, Lengyel Péter, Gergely Ágnes, Balla Zsófia stb. stb. stb. nél­kül? Ezt egyetlen más nemzeti kultúrá­ról sem mondhatjuk ma el. Magyar sa­játosság.

A magyar zsidóságot – részleges meg­maradása miatt – az 1945 előtti és az 1945 utáni kérdések egyaránt foglal­koztatják. S ennek folytán az egész ma­gyar társadalmat is. Az első szabad választások (1990) alatt föltört, a fontos zsidó elemeket tartalmazó és az anti­szemitizmussal szembeszálló SZDSZ körül viharzó zsidógyűlöletben szintén 1945 előtti és utáni elemek kevered­tek. Ez is egyedülálló. (A lengyel, cseh, szlovák, román, horvát antiszemitiz­mussal nem érdemes foglalkozni: ezek­ben az országokban gyakorlatilag nin­csenek zsidók.) Három-négy évig ekö­rül forgott a Magyar Köztársaság közéle­te. Ilyen mértékben ez egyik új demokráciára sem volt jellemző.

Mindez, bármennyire sajnálatos és érdekes, nem változtat azon, hogy a zsidó kérdés azonosítása az antiszemi­tizmus problémájával elavult, idősze­rűtlen (és soha nem volt helyes).

Mivel azonban életemben először írok zsidó lapba – és ezt megtisztelte­tésnek veszem, büszke vagyok rá, és hálás a lehetőségért mielőtt még rá­térnék voltaképpeni tárgyamra, monda­nom kell (ismerve a kontextust) néhány szót.

Boldogult édesanyám, Isten nyugosz­talja, zsidó volt, a nagyváradi ortodox kántor lánya. Anyai nagyanyámat Auschwitzban gyilkolták meg. Én pro­testáns keresztyén vagyok és konzerva­tív magyar patrióta. Mindenekelőtt azonban persze: filozófiával bajlódó ember.

Mindezek a talán nem túl fontos élet­rajzi tények csak azért említtetnek itt meg, mert befolyásolják azt, amit mon­dandó vagyok. Áthatják azt is, amit rit­kán tapasztalok Kelet-Európában, s ami fölbátorít arra, hogy tudatlanságom el­lenére (szégyenszemre nem tudok héberül olvasni) meg merjek itt szólalni: s ez mély szeretetem a zsidó nép iránt. Elég sokszor olvastam a gyalázatos frá­zist: a filoszemitizmus épp olyan elfo­gultság, mint az antiszemitizmus – mintha a szeretet egyenértékű volna a gyűlölettel. A zsidók iránti szeretetem és olthatatlan érdeklődésem nyilván nem a rokonszenvező idegené: rész­ben, hála az égnek, magam is zsidó va­gyok, mindig zsidók között (is) éltem, és életemben egyre nagyobb szerepet játszanak a prófétai könyvek, a qumráni és a Nag Hammadi-i tekercsek és a Q*: ezek a könyvek nem azért kedve­sek számomra, mert a zsidó nép géniu­szát fejezik ki, hanem mert igazak. Mégiscsak zsidó könyvek ezek – a Q is az és a hangúk és a szenvedélyük meg-megszólal egy-egy huszadik száza­di könyvben, nem csak zsidó írókéban, bár leggyakrabban ott, amiről szívdob­banással, kiszáradó torokkal érzem meg (s definiálni aligha tudnám): ez a zsidó hang, a prófétai szigor hangja.

Karl Kraus, Franz Kafka, Ludwig Wittgenstein, Simone Weil, Walter Benjamin – ők nem voltak „jó zsidók”. Franz Rosenzweig viszont talán nagyon is jó zsidó volt, de őt nem mindig értem. Ed­mond Jabés, aki olyan nagy, mint Dan­te. Paul Celan. Nelly Sachs. Leo Strauss. Ők jutnak eszembe, amikor a Szombat által föladott leckét próbálom megoldani. Náluk, bennük szólal meg az a „zsidó hang”, amely annyira drága nekem, amely annyira vonz – és amely heves, tüzes-jeges szigorával megi­jeszt.

Ezek az írók egytől egyig a fölvilágosodás, a világi humanizmus, az utilitárius szabadelvűség ellenségei voltak, akár két nagy (zsidógyűlölő és náciba­rát) kortársuk: Martin Heidegger és Carl Schmitt, akiknek a műveiben itt-ott meg-megcsöndül az a „zsidó hang”, amelyről beszélek. Természetesen ez volt a „korszellem” a pokoli és lenyűgö­ző húszas-harmincas években, de úgy érzem, az a korszellem – a maga mú­landó és veszedelmes esetlegességei­vel – alkalmat szolgáltatott ennek a hangnak, hogy megszólaljon: az én kedves tizenkilencedik századom jó­zansága és méltányossága ezt nem tet­te lehetővé. A nagy lázadók és kitaszí­tottak (Marx, Stimer, Bakunyin, Nietzs­che, Freud, Soréi) és forradalmár utó­daik (Landauer, Trockij, Gramsci, a fia­tal Lukács, a fiatal Bloch, Bataille), a francia-zsidó szociálkonzervatívok (Durkheim, Halbwachs, Mauss, Lévy-Bruhl) mind a fölvilágosodás ellen lá­zadtak a Rousseau mutatta úton, de most nem rájuk gondolok.

Kafkát, Simoné Weilt, Heideggert, Leó Strausst egyaránt konzervatívnak nevezik (persze nem az angolszász liberális-konzervatív hagyományban), és ha az antiliberalizmus és a forradalmisággal szembeni ambivalens szkepszis teszi a konzervatívot, hát akkor azok.

De ez fölületes dolog.

A konzervatív – mindenféle konzer­vatív – azt mondja, hogy a hozzáférhe­tő, eleven hagyomány, úgy ahogy van, értékes. A konzervatív szerint a hagyo­mány (a mítosz, a kultusz, a rítus) raci­onális bírálata azért hibás, mert racio­nális, és mert bírálat. Épp úgy téves, mintha egy molekuláris biológiai szak­cikken egy novella epikai koherenciáját kérnők számon, vagy mintha fölpana­szolnánk, hogy valamely regény szocio­lógiai mintavétele nem reprezentatív. A konzervatív számára a hagyomány raci­onális bírálata nem hamis, hanem vagy értelmetlen, vagy irreleváns.

A helyes magatartás – a konzervatív szerint – a hagyománnyal szemben az áhítat és a gyakorlás. A valláson belül egyszerűen nem helyes megkérdez­nünk, van-e Isten (ezért nevezi a Biblia a kérdezőt bolondnak). Ugyan helyes lehet máskülönben megkérdeznünk, van-e Isten, de akkor már nem vagyunk a valláson belül. Kérdés azonban, érde­mes-e föltennünk ezt a kérdést a vallá­son kívül, ahol Isten léte vagy nemléte meglehetősen közömbös.

Ha nem akarjuk – mondja a konzer­vatív -, hogy életünk a születési vélet­len kiszabta pillanat puszta függvénye legyen, ha kapcsolatban akarunk ma­radni a múlttal, ha közünk van ükeinkhöz és ivadékainkhoz, akkor meg kell tartanunk a szertartásokat, sok kérdezősködés nélkül, bízva (vizsgálódást félretéve) a közös tapasztalatban, nyil­ván ezért megy el sok agnosztikus az is­tentiszteletre (s ebben például a rabbinikus-haláhikus közösség már nem háborgatja, követvén Pascal bölcs taná­csát). A hit majd megjön. A szerelem majd megjön – mondta régente a há­zasságközvetítő meg a nagynéni a zo­kogó menyasszonynak. És a nagynéni­nek gyakrabban volt igaza, mint gon­dolnánk.

A konzervatív nem azért gondolja a hagyományról, hogy jó, mert azt gon­dolja, hogy föltétlenül jó, hanem azért, mert azt gondolja, hogy: hagyomány – más szavakkal: a hagyománynak nem az erkölcsi, hanem a társias-társadalmi funkcióját tartja nagyra. És tudja, hogy a racionális-morális kérdezősködés anélkül zúzhatja szét a hagyomány ér­tékes szövedékét, hogy bármi releváns fölismeréssel állna elő, legföljebb avval a nem túl váratlan állítással, hogy – te­szem azt – a Teremtés története tudo­mányosan nem helytálló. Hát persze, hogy nem helytálló. Nem tudományos elmélet hiszen.

Az olvasó megfigyelhette ebből a le­írásból, hogy a konzervatív álláspont nem pusztán nem racionalista (ez vár­ható volt), de nem is vallásos.

Ez sokféle vallásos tradícióval szem­ben nem okoz gondot, de a prófétai ha­gyománnyal szemben igen.

Fölhoznék másik példát – a szívem­hez közel állót -, a hazaszeretetét, amely megvilágíthatja (a legismertebb és agyonvitatottabb anyagon) a konzer­vativizmus dilemmáit. Meglehetősen világosnak látszik, hogy a hazánkat nem választjuk (illetve csak új hazát válasz­tunk – mint a vallásüldözés elől mene­külő puritánok Amerikát vagy némely zsidók Izraelt -, de óhazát nem). Több­nyire beleszületünk valamely politikai közösségbe, amely olyan, amilyen, zsarnoki vagy szabad, műveit vagy kö­zönséges, szelíd vagy brutális, bizako­dó vagy cinikus. Ez a sorshelyzet nem választássá, hanem elkötelezettséggé nő. Különleges szolidaritást érzünk honfitársainkkal szemben, a kötelező törvénytiszteleten túl önként is meghajlunk a haza intézményeinek tekintélye előtt – ez az a polgári áhítat, amelynek indítéka nem az önérdek, még csak nem is a közérdek, hanem a szeretet.

A szeretet – habár jó – közvetlenül nem erkölcsi természetű. Az apa szere­ti rossz gyerekét, az elfogult szerelmes (vagy barát) a jellemtelen „választott­ját”. De a szeretet (amely soha nem vá­lasztott) nem törli el az erkölcsi megha­tározottságokat: a szeretet nem teszi jóvá azt, ami gonosz.

Mi történik akkor, ha a szeretett or­szág kormányzata gonosz, üldözi, bánt­ja, megalázza, kisemmizi a honpolgáro­kat vagy némely csoportjukat? A kon­zervativizmusnak erre nincs válasza – legföljebb kételkedik a magasabb „ter­mészetjogi” megfontolások érvényé­ben, amelyek kérdőre vonják a hagyo­mányt és a létező intézményes rendet (ez a lényege ma a First Things jobbol­dali katolikus forradalmárai és a valódi konzervatívok vitájának az Egyesült Ál­lamokban). A hazaszeretet politikai ér­zés, és nem független az ország jogi, politikai és morális viszonyaitól.

Csipetnyi lojalitást sem éreztem a törvénytelen, zsarnoki és ostoba Ro­mán Szocialista Köztársaság, majd a Magyar Népköztársaság iránt – bár ami­kor 1979-ben megkaptuk a magyar ál­lampolgárságot, jól becsíptünk és piros-fehér-zöld papírzászlócskákkal végigbandukoltunk a közönyös Nagykörú­ton. Mégsem éreztem áhítatot a VII. ke­rületi tanács termeiben. Despotikus és igazságtalan államok polgárai áthelye­zik szeretetüket mindenféle elvontsá­gokba („a” magyarság, „a” magyar kul­túra – politikai vonatkozásoktól elvonatkoztatva).

Ahol nincs (a szó kanti értelmében) respublika, ott nincs honpolgár, tehát a szó igazi értelmében vett hazaszeretet sem lehet, legföljebb valami artikulálatlan, másnapos, bűntudatos ragaszko­dás. Valamihez, ami nem jó, de amitől nem bírunk szabadulni. A konzervatív mit tehet? Ellentmond önmagának és hobbes-i logikájának, és azt mondja: ez nem az a tradíció, ez hamis, nem hite­les, megerőszakolt (ezt mondja a szíve szerint konzervatív Szolzsenyicin a szovjet-orosz bolsevik hagyományról, e legoroszabb alkotásról: s evvel máris nem konzervatív, hiszen erkölcsi krité­riumok szerint válogat a nemzeti ha­gyomány elemei között).

Vagy pedig azt mondja: a gonosz ha­gyomány is a hagyományom, mert az enyém (ezt mondja a pusztán az eszé­vel konzervatív Alekszandr Zinovjev, aki egyrészt a hiperracionalista következetessége miatt nem konzervatív, másrészt azért nem, mert képes azt gondolni a hagyományról, hogy gonosz lehet, mégis nagy és a miénk – mint a másik nagy és sötét álkonzervatív nacionálbolsevik, korunk legnagyobb és legveszedelmesebb történetírója, Ernst Nolte).

A zsidó prófétai hagyomány másként vélekedik erről – s bár a talmudi-rabbinikus judaizmus és a római katoliciz­mus, a görögkeleti ortodoxia csak­ugyan konzervatív, kiváltva evvel az eretnek lázadásokat, amelyek zsidó, keresztyén s olyik iszlám variánsai is deutero-Ésaiás utódai mind. A prófétá­kat, ha jól látom, az igazság és az igaz­ságosság foglalkoztatja. Ésaiás 40 fog­lalja össze a legjobban ezt a hagyo­mányt. A völgyek fölemelkednek, a he­gyek lesüllyednek. A test múlandó, de az Úr igéje örökkévaló. A nemzetségek Ő előtte mind semmi. A földi állandó­ságra való törekvés hívságos. A hata­lom semmi. A földi művek semmit sem érnek. Csak az Úr valóságos. Csak a hit számít és ad szárnyakat.

A Q sem mondja ezt különben. Ta­más evangyélioma sem. De mind a pró­fétáktól tanultak.

A prófétikus hagyomány szekuláris fordítása nihilizmushoz vezet, a kon­zervatív Misnáé és Midrásé persze nem: a kultusz a konzervatív mű, nem a hit. A begyakorlás, nem a megtérés. A tanu­lás, nem a látomás.

Igen-igen, de a zsidó hang mégis a prófétai hang. Senki, csak Franz Kafka látta az aprólékos, kultikus, alázatos „hitközségi” tradíciót, a Schul tradíció­ját a próféták felől. S mivel azt nézte (negatíve), azért megmaradt – épp csak hogy – konzervatívnak. De erre az ész­vesztő egyensúlyozásra csak a legkivá­lóbb művész képes.

Mit mond Ésaiás?

Itt a földön az igazságosság minden. Minden gőg (azaz egyenlőtlenség, civili­záció, politikai hatalom) elpusztul, az Úr keze lesújt rá – az igazságosság csak előtörténet, amelyből belépünk az igaz történetbe, amelyben felebarátaink már nem látszanak, csak az Isten.

A próféták földi fordítása persze: for­radalom. De ez a politikai fordítás lehe­tetlen. Parasztforradalom, szocializ­mus, cionizmus: ezek mind hamisítvá­nyok. Hősies félreértések, valószínűleg elkerülhetetlenek.

Zsidó vagy keresztyén konzervativiz­mus: ezek lehetetlenségek. Jézus nem a „családi értékek” mellett „szállt sík­ra”, hanem a szüzesség mellett. Nem kiegyensúlyozott, decens, derekas világot akart, hanem semmilyen világot se: a világ végét.

A próféták a világ végén találkoznak Istennel.

A konzervatív meg akarja tartani az „életvilágot”, a hazát, a közösséget, a hagyományt, a családot, a kultúrát, a múltat, amelyet gyöngéden szeret. A szocialista vagy az anarchista elveti mindezt, új világot óhajt, tündöklő, bá­tor, szabad, zabolátlan jövőt, amelyet gyöngéden szeret – és persze a hason­lóképpen vágyakozó lázadók közössé­gét, amelyet gyöngéden szeret.

A zsidó próféta szánja, siratja a né­pet, de szeretni csak Istent szereti. Az írás mindenfajta érzést ismer. De nem kétséges, melyik az igazi. A törvénye­ket, a krónikákat lehet szekularizálni. A prófétákat – végső soron – nem.

Éppen ezért vallástalan zsidók lehet­nek konzervatívok: a szokásrend és a hagyomány a konzervativizmusban szentesül.

A zsidó/keresztyén vallásosság in­kább összefér a fölvilágosító (esetleg kantiánus) szabadelvűséggel, hiszen ez békén hagyja a vallásos hitet, nem akarja szociálisan integrálni, zárójelbe teszi politikai relevanciáját. A „szabad egyház szabad államban” követelése (amely először nem a magyar szabad demokratáknak, hanem a liberális ka­tolikus Montalambert grófnak, Eötvös báró barátjának és Lord Acton eszme­társának a jelszava volt) a biblikus hitet a szabad individuumhoz köti; a vallás az egyéni lelkiismeret és szabad döntés ügye a liberális-alkotmányos jogálla­mokban – az intézményes kényszerrel alátámasztott kötelesség világa másutt húzódik, eredete pedig pogány, római. A hit, a liberális társadalomban afféle zöldellő pázsit Micráim kőfalai között.

A prófétai hit forradalmi: ezért az iga­zi zsidók a jobb- és a baloldalon mind forradalmárok. A zsidó békétlenség ere­dete nem genetikai, hanem szellemi.

Ám ez a forradalmiság nem fogható tartósan semmiféle politika hámjába, csak az Istenébe. Ezt éppen az utolsó zsidó próféta. Jézus, teszi vakítóan vi­lágossá. Mindenünket oda kell adnunk a szegényeknek – de nem a szegények kedvéért.

Isten a maga választott népét – le­gyen ez a zsidóság vagy a keresztyén anyaszentegyház – nem társadalmi in­tézményeken keresztül, hanem közvet­lenül vezeti. Ezért hát a próféták, Jézus és az igazságosság tanítója a holt-ten­geri tekercsekben mind anarchisták – de nem az államellenesség kedvéért. A Biblia nem vet el semmilyen politikai rendet. És nem javasol semmilyet se.

A Biblia csak (csak!) azt kéri tőlünk, hogy legyünk jók, igazak, hívek.

Ezt a követelést kell a Szó meghalló­inak egybevetniük a politikai világnéze­tekkel, amelyekhez vonzódnak. Nem jó zsidó és nem jó keresztyén az, aki igaz­ságtalan és részvétlen. Persze afelől még lehet – a szó hagyomány vezérelte értelmében – körülmetélkedett, sertéshústól tartózkodó, úrvacsorához járuló, egyházi adót fizető ember akkor is, ha igazságtalan, ha nincs a szívében áldo­zatkészség és irgalom.

De a prófétákat ez nem érdekli.

* A tördelt levonatot kísérő levelében szer­kesztő úr arra kér, hogy „oldjam föl” a Q rö­vidítést. Nehéz elhinni, hogy a vallástörténeti érdeklődés olyan csekély Magyarországon, hogy ez ne lenne közismert. Q-nak nevezik (a német „Quelle”, forrás szóból) a János-, a Máté- és a Lukács-evangyéliom közös alapját – amelyet ma, követve a XIX. századi német kritikai bibliatudományt, olyan tudósok ku­tatnak, mint James M. Robinson, Burton L. Mack, Robert Fűnk, John S. Kloppenborg, Paul Hoffmann, Jon Asgeirsson, vö. ismert műveikkel -, amely, eltérően Márktól, az úgy­nevezett „bölcsességi” szövegeket tartalmaz­za, az eredeti még „egyháziatlan” jézusi üze­netet, amelyet az Újszövetség alaprétegének tekintenek. Már Walter Bauer és Rudolf Bultmann fölfigyelt a Q párhuzamaira a gnózissal, ezt a Nag Hammadi-i lelet földolgozása után Helmut Koester és Elaine Pagels fejtette ki módszeresen. A Q, habár csak rekonstrukció, az Újszövetség, pontosabban az „evangyéliom” ősvariánsának tekinthető.

Címkék:1997-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Zsidóság és konzervativizmus

Első ránézésre különös számot tart kezében az olvasó... Lapunk mindig is nagy szükségét érezte annak, hogy a magyar zsidó szellemi...

Egy kis csetepaté – és mögötte két világ

„Az izraeli főrabbinátus a zsidó nép szerencsétlensége” - jelentette ki Eric Yoffie rabbi, az amerikai reformzsidó­ság legnagyobb szervezetének vezetője ez...

Close