Szombat előfizetés 2017

Zsidók, kommunizmus, zsidó kommunisták I. rész

Írta: Stanislaw Krajewski - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Stanislaw Krajewski

Tíz tézis

1. A marxizmus, a radikális baloldali ideológiák és a „valóságos szocializ­mus” nem csupán a világtörténelem, a lengyel vagy a magyar történelem egy szeletét alkotják, hanem a zsidó törté­nelem egy fejezetét is.

2. Az antiszemiták durván eltúlozták a zsidók szerepét a kommunizmusban, eltorzították a tényeket, és összeeskü­vés-elméletek alapján értelmezték őket. A zsidók a kommunizmusnak ál­dozatai is voltak.

3. A zsidó kommunisták ritkán törődtek zsidó érdekekkel, s gyakran nem is voltak immár tulajdonképpen zsidók.

4. Egyesek azok közül, akik lemond­tak zsidóságukról, később visszatértek hozzá. Olyan nagy volt a zsidó kommu­nisták száma, olyan fontos volt a szere­pük, hogy erről a többi zsidónak sem szabad megfeledkeznie.

5. A legmélyebb problémát az jelenti számunkra, hogy a kommunista kötődés bizonyos zsidók esetében kvázi-vallásos jellegű volt.

6. Nincs sajátosan zsidó radikaliz­mus, nincs „zsidó kommunizmus”. Ál­talános mechanizmusok miatt lettek zsidók kommunistává.

7. Nem a judaizmusból vagy a zsidó tradíciókból fakadt, hanem a társadal­mi szituáció vezetett a zsidók szerepvállalásához a kommunizmusban.

8. Nemes és önzetlen szándékok szolgálhatnak gonoszságban való rész­vétel kiindulópontjaként.

9. Az erkölcsi felelősség lehet közve­tett. Az újraéledő kelet-európai zsidó kö­zösségeknek szembe kellene nézniük azzal, milyen örökséget jelent számukra a zsidók szerepe a kommunizmusban. Annak elfogadásából azonban, hogy er­kölcsi felelősség terheli a zsidóságot, nem következik, hogy a nem-zsidók ke­vésbé lennének felelősek.

10. Objektív kutatásra volna szükség an­nak tisztázására, hogy mekkora méreteket öltött és milyen természetű volt a zsidók részvétele a kommunizmusban. Nem sza­bad, hogy a „zsidó kommunizmus” antisze­mita mítoszának tragikus következményei bármiféle tabut jelentsenek is számunkra.

Bevezető megjegyzések

„A zsidók és a kommunizmus” kifeje­zés első hallásra kétfajta képzettársítást kelt bennünk. Az első, a nyugaton álta­lános asszociáció a kommunista orszá­gokban folytatott zsidóüldözés képével kapcsolja össze a kifejezést: a vallási hagyományok lerombolásával, a zsidó orvosok perével, illetve általánosabban a sztálini antiszemitizmussal – ami csak­nem a zsidók tömeges meggyilkolásába torkollott -, a refuznyikok sorsával és a zsidók diszkriminálásával a Szovjetuni­óban, a hivatalos antiszemitizmussal Lengyelországban 1967 és 1968 folya­mán. A másik fajta, Kelet-Közép- és Ke­let-Európában népszerű képzettársítás a „zsidó kommunizmus” képével szem­léltethető, mely szerint a zsidók a balol­dali mozgalmak megalapítói, a kommu­nista vezetők a kommunista pártok kor­mányozta államokban, ők a keresztény felekezetek üldözői, ők azok, akik ki­emelkedő szerepet játszanak a véres kommunista diktatúrákban.

Mármost az első kép igaz, de a zsi­dók és a kommunizmus viszonyáról ad­ható teljes képnek egy szeletét jelenti csupán. A másik kép hamis, ám csak­ugyan rámutat bizonyos tényekre, jele­sül arra, hogy nagy számban voltak zsi­dók az aktív kommunisták között. A. W. M. Gerrits megfogalmazása szerint ez abból a tényből fakad, hogy olyan hatásos a zsidók és a kommunizmus összekapcsolása, hogy ez „a fikció és a realitás bizonyos elemein alapult”.1 A „zsidó kommunizmus” mítosza: mí­tosz. Ami valóságos, az a zsidó kom­munisták léte és fontosságuk. A Gerritsnél olvasható különbségtétellel ta­lálkozhatunk már Jaff Schatz könyvé­ben2 is, mely a témáról írott legfonto­sabb ekkora terjedelmű tanulmány – il­letve magam is kezdeményeztem ezt.3 Meglepően kevesen kutatták e valósá­gos elemeket.

Ezt elhanyagolt témakört – melyről most áttekintést kívánok adni – tehát nem annyira a „Zsidók és kommunis­ták”, nem is a „Zsidók a kommunizmus alatt”, s bizonyosan nem a „Zsidó kom­munizmus” címmel jelölném meg, ha­nem a következőképpen: „Zsidó kommunisták”. Tudományos kutatás tárgyá­nak tekintem ezt a témát, ám kevésbé objektív változatával is előállnék: „Zsi­dó kommunisták zsidó szempontból”. Megjegyzéseim csak vázlatos, bevezető jellegű megjegyzéseknek tekinthetők a problémához, melyet úgy vélem, érde­mes hivatásos kutatóknak közelebbről megvizsgálniuk, de jó, ha zsidók is el­töprengenek rajta, olyanok is, akik még sosem találkoztak kommunistával.4

Meg kell említenem azt is, hogy ér­deklődésem részben személyes indítta­tású. A ’70-es években olvastam a két jelentős író, Czeslaw Milosz és Aleksander Wat beszélgetéseiből készített fon­tos könyvet, a Pamiétnik mówiony-t (Beszélgetőnapló). Wat felidézte, hogy egy bizonyos kommunista vezető ‘cádikként’ viselkedett híveivel. Ez a ve­zető, Adolf Warski, aki a Lengyel Kom­munista Párt egyik megalapítója, majd később a lengyel parlament tagja volt, s akit a sztálini terror alatt a Szovjetuni­óban gyilkosság áldozata lett, történe­tesen a dédapám volt.

Megjegyzések a tíz tézishez

1. A marxizmus, a radikális baloldali ideológiák és a „valóságos szocializ­mus” nem csupán a világtörténelem, a lengyel vagy a magyar történelem egy szeletét alkotják, hanem a zsidó törté­nelem egy fejezetét is.

A kommunizmus a mai lengyel vagy magyar, csakúgy, mint az orosz vagy mondjuk a kínai történelemnek is vi­szonylag fontos részét alkotja, s immár nyilvánvaló, hogy Európa, sőt civilizáci­ónk történelmének egy fejezetét is fog­ja majd jelenteni. Azt javasolom, te­kintsük a kommunizmust a zsidó törté­nelem egy fejezetének is.

A „kommunizmus” szóval elsődlege­sen a marxizmust, illetve szélesebb ér­telemben a baloldali radikalizmust kí­vánom jelölni, másodsorban pedig a „valóságos szocializmust”, vagyis a kommunista pártok által kormányzott országokat. E második elem, a kommu­nista uralomban való részvételük, illet­ve a kommunista uralom tetteiért kö­vetkezésképpen rájuk háruló fe­lelősség miatt válik rendkívül heves ér­zelmeket kiváltó témává a zsidó kom­munisták szerepe a zsidóság történel­mén belül. Ma az egyetemes zsidó tör­ténelem részeként tekintjük a zsidó kommunisták jelenségét, ebből az kö­vetkezik, hogy századunk Kelet-Európájában a zsidók nem csak az elnyomot­tak, de az elnyomók közé is tartoztak. Mivel mi, zsidók, a legszörnyűbb üldö­zések áldozatai voltunk, már maga az a gondolata is drámaian hangzik és nehe­zen elfogadható, hogy közülünk egye­sek a megtorlók közé tartoztak. Ám ez nyilvánvaló tény.

Ezt a tézist, mely szerint zsidók az el­nyomók között is voltak, természete­sen csak akkor fogadhatjuk el, ha elis­merjük, hogy a kommunisták csak­ugyan elnyomók és üldözők voltak. Ezt, úgy vélem, nagyon kevesen tagadják. Igaz azonban, hogy a korai kommunis­tákat, az illegalitás korszakának forra­dalmárait az a vágy vezérelte, hogy ves­senek véget a társadalmi igazságtalan­ságnak. Igazságos társadalmat akartak teremteni, ám az eredmény a szerve­zett terror rendszere lett.

Hadd említsek néhány példát, mely azt mutatja, hogy milyen népszerű volt a zsidók, különösen pedig a kelet-euró­pai zsidók körében a kommunizmus, il­letve általánosabban: a baloldali radi­kalizmus. Tényekre, nem mítoszokra hivatkozom. A legtöbb zsidó, aki szakí­tott zárt, hagyományos közösségével, általában a politikai radikalizmus támo­gatója lett. Ha nem a cionizmust válasz­tották, akkor a forradalmi baloldalt tá­mogatták, olykor pedig mindkettőt. A világi jiddis kultúra túlnyomórészt bal­oldali volt. Ami azonban még inkább ide tartozik: a zsidók fontos szereplői voltak a kommunista mozgalomnak. A kommunista hatalomátvétel előtt és után is a legmeghatározóbb forradal­már vezetők között voltak. Más vezető személyiségek, mint például Engels vagy Lenin, olykor dicsérték ezért a zsi­dókat.

A konzervatívok pedig ugyanezt rendszerint felrótták a zsidóknak. Hogy kevésbé ismert példákat idézzek: az 1920-as években egyes svéd orosz-szakértőknek semmi kétségük nem volt a zsidók szerepét illetően. Alfred Jensen (aki, mint megtudtam, nem volt sem pozitív, sem negatív irányban elfo­gult a zsidókkal szemben) azt írta 1921-ben, hogy „a vezető bolsevikok körülbelül 75 százaléka zsidó szárma­zású”.5 II. Miklós orosz cár azt mon­dotta egykor, hogy „a bajkeverők ki­lenctizede zsidó”.6 Fogalmam sincs, közel állnak-e ezek a kijelentések az igazsághoz, vagy sem. Mivel ilyen kije­lentéseket gyakran használnak antiszemita célból, nagyon nehezen megáll­apítható, vajon tényekre hivatkoznak-e, vagy sem.

Természetesen nagy különbség van azok között, akik azért lettek forradal­márok, hogy harcoljanak az igazságta­lanság ellen, illetve azok között, akik a kommunista elnyomást, vagyis az igaz­ságtalanság egy másik formáját támo­gatták. Az idealista radikálisok azon­ban, mihelyt alkalom adódott rá, általá­ban a rendszer funkcionáriusává, vagy pedig, ha máshol éltek, az új rendszer támogatóivá váltak. Például a Kelet-Európában, illetve az izraeli kibucokban tevékenykedő zsidó aktivisták buzgó szovjetpártiak voltak Sztálin életének utolsó éveiben, a terror időszakában.

Lengyelországban rögtön a II. világháború után a leg­több zsidó szervezet kom­munista párti volt; azt az erőt látták ugyanis a kom­munistákban, amely bizton­ságot és stabilitást tud teremteni. A zsidó származás néha előnyt jelentett azok számára, akik karriert kíván­tak építeni a kialakuló kom­munista rendszerben. (Bár ez lehetett hátrány is. Tudok példákat arra, hogy vissza­tért zsidó számára karrierle­hetőséget kínáltak, és arra is, hogy megfosztották ettől; mindkét esetben lényegesnek látszik a zsidó származás.) Félreértések elkerülése végett: nem azt állítom, hogy a zsidó­ság valaha is elegendő lett volna a kar­rierhez. nem zsidókra volt szükség, ha­nem lojális személyekre, lehetőleg olyanokra, akiknek nincsenek családi kötelékei. A zsidók gyakran tökéletes jelöltek voltak ebből a szempontból, mert elszigeteltek voltak, nem volt csa­ládjuk, nem kötődtek a háború előtti elithez, normális életről álmodtak, és arról, hogy védelmet biztosítanak szá­mukra az állami hatóságok.

A háború utáni Lengyelországban egyes zsidók megpróbálták megbüntet­ni azokat, akik bűnösek voltak család­juk meggyilkolásában. Erre történik utalás egyes zsidó túlélők irodalmi jel­legű feldolgozásaiban, például a len­gyel-zsidó Wilhelm Dichter nemrégi­ben megjelent figyelemreméltó könyvé­ben.7 Anyja megkért egy Ivovi szovjet­zsidó tisztet, hogy vitesse Szibériába egyik lengyel szomszédját, akinek a fel­jelentésére a németek egykor a biztos halálba vitték családtagjait. A legdrá­maibb példa Solomon Morel napjaink­ban napvilágot látott esete: ő közvetle­nül a II. világháború után a németek számára Lengyelországban felállított koncentrációs tábor szadista vezetője volt.8

Az antiszemiták, nagyon is jól tudom, visszaéltek ezekkel a tényekkel, eltorzí­tották őket, s felhasználásukkal a zsidó összeesküvésről alkottak mitikus ké­pet.

2. Az antiszemiták durván eltúlozták a zsidók szerepét a kommunizmusban, eltorzították a tényeket, és összeeskü­vés-elméletek alapján értelmezték őket. A zsidók a kommunizmusnak áldozatai is voltak.

Az átlag-zsidók, illetve a témával fog­lalkozó sok szerző számára sem elfo­gadható az a nézet, hogy a zsidó kom­munisták jelenségét a zsidóság egyete­mes története részének kell tekintenünk. Rámutatnak arra a tényre, hogy a zsidó kommunisták léte ürügyet jelen­tett az antiszemiták számára, akik ezt a tényt fölhasználták összeesküvés-elmé­leteikben. Tökéletesen igaz, hogy a „zsidó kommunizmus” mítosza az egyik legördögibb gondolat, mely vala­ha is fölbukkant az európai politiká­ban: az agresszív, erőszakos antiszemi­tizmus igazolására szolgált, és végső soron a náci Németország által véghez­vitt tömeggyilkossághoz vezetett. De­magóg politikusok ma is fölhasználják ezt a gondolatot, Lengyelországban és másutt is.

Kötelességünk tehát minden tényre fölhívni a figyelmet, mely ellentmond a „zsidó kommunizmus” képzetének. Csak egy párat szeretnék megemlíteni közülük. Természetesen a legtöbb zsi­dó sohasem volt kommunista, soha­sem rokonszenvezett a kommunisták­kal, s a legtöbb kommunista sohasem volt zsidó. Különböző nemzetiségek voltak fölülreprezentálva a kommunis­ták között. Ez egyébiránt paradoxon volt, mert a kommunisták meggyőződé­sük szerint a dolgozó tömegeket, vagy­is a nemzeti többséget képviselték. A zsidók többsége nem támogatta a kom­munizmust. A zsidók többsége – pedig választási lehetőségük korlátozott volt – még a háború utáni Lengyelország­ban (vagy Magyarországon) sem rokon­szenvezett a kommunistákkal, hanem inkább elhagyta az országot.

A zsidók áldozatai is voltak a kom­munizmusnak. Bizonyos tények, példá­ul az orvosper, közismertek. Ám sokkal alapvetőbb jellegű volt a kommunisták zsidóellenes gyakorlata. Az egyéni kar­rierlehetőség dacára a kommunisták, beleértve a zsidó kommunistákat is, minden, sajátosan zsidó – akár vallási, akár politikai vagy cionista – tevékeny­séget végezni akaró zsidót ellenségnek tekintettek. A hagyományos zsidó kö­zösségi életet lerombolták a győztes kommunisták. Sőt, a trockista-cionista összeesküvés gondolatával a kommuniz­mus a maga mítosz-változatát is kialakí­totta a „zsidó (anti-) kommunizmusról”. A „gyökértelen kozmopolitákról” alko­tott képet valójában egyaránt felhasz­nálták a kommunisták és az antikommunisták is.

Nemcsak akkor került sor zsidók ül­dözésére, amikor nagy kampányok bontakoztak ki a cionisták ellen, ha­nem akkor is, amikor a zsidó kommu­nisták a legbefolyásosabbak voltak – például az 1940-es években, Lengyel- országban, amikor sok zsidót „spekulá­ció”, azaz üzleti tevékenység miatt börtönöztek be. Azok pedig, akik csak ugyan tevékeny cionisták akartak lenni, minden kommunista országban kön­nyen „Cion foglyaivá” válhattak.

Mindig létezett antiszemitizmus a bal­oldalon. Egyes forradalmárok, a fiatal Marxot is beleértve, hajlamosak voltak lényegileg zsidó jelenségként kezelni a kapitalizmust. A „zsidó kommunizmus” kísértete valójában már a kezdetektől fogva bejárta a kommunista pártokat. A zsidók felülreprezentáltsága „feszélyez­te” a kommunista pártokat, „politikai tehertételt” jelentett számukra. Erre alig-alig szokás figyelmet fordítani.9 Hogy konkrét példával szolgáljunk: 1948-ban, nem sokkal a Kommunista Párt főtitkári székéből való (időleges) eltávolítása előtt, Wladyslaw Gomulka levelet írt Sztálinnak, melyben kijelen­tette, „szükségesnek látja nemcsak megállítani a zsidók százalékarányának növekedését a párt- és államapparátus­ban, hanem fokozatosan csökkenteni is ezt az arányt.”10

Előbb vagy utóbb minden kommu­nista pártban bekövetkezett antiszemi­ta tisztogatás a „nemzeti megtisztulás” reményében. Ez mélyebb jelenséget tárt föl. Adam Michnik helytálló megfi­gyelése szerint az 1968-ban, Lengyelor­szágban lezajlott antiszemita és értel­miségi-ellenes kampányban a rendszer azon törekvése érte el a csúcspontját, hogy a lengyel fasiszta hagyományokat (s velük együtt e nemzet heveny anti­szemitizmusát) magáévá téve nyerje el legitimitását.

3. A zsidó kommunisták ritkán törődtek zsidó érdekekkel, s gyakran nem is voltak immár tulajdonképpen zsidók.

Az átlag-zsidók egy másik fontos szempont miatt sem fogadják el azt az álláspontot, hogy az egyetemes zsidó történelem részeként kell tekintenünk a zsidó kommunisták jelenségét. A zsi­dó kommunisták annyira nem képvisel­ték a zsidóságot, annyira távol álltak a zsidó élet főáramától, hogy – véli sok zsidó – tevékenységükkel nem érdem­lik meg, hogy a zsidó történelem része­ként tartsuk számon őket.

A kommunista származású zsidók el­idegenedtek zsidóságuktól, és megpró­báltak pápábbak lenni a pápánál. Álta­lában „nem mutattak különösebb ér­deklődést a zsidó téma iránt”.11 Más, nem-kommunista zsidókkal szemben sosem volt mentes a kormányzat az an­tiszemitizmustól, még akkor sem, ha zsidók is voltak a hatalomban. Az emig­ráns Bernard Goldstein arról panasz­kodott, hogy a kommunista uralkodó eliten belül vezető szerepet betöltő zsi­dók, mint Minc, Berman, Zambrowski vagy Borejsza, kisujjukat sem mozdí­tották azért, hogy segítsenek a zsidó közösségnek. Mint fogalmaz, „ők a dik­tatúra felbérelt kiszolgálói voltak.”12 A zsidó kommunisták legfontosabb voná­sai közé tartozott, hogy el akarták hagy­ni a zsidó világot, gyakran nem akartak többé zsidók lenni, hogy legalább gyer­mekeiknek ne legyenek zsidó érzelmeik, zsidóságuk ne okozzon problémát számukra. Ezt sok barátomhoz hason­lóan magam is személyes tapasztalata­imból tudom.

De még ennél is fontosabb az, hogy a gyakorlatban a kommunista politika mindig a zsidó hagyományok és a zsidó közösségi élet ellen irányult, s joggal nevezhető e politikai gyakorlat antisze­mitának. Tilos volt ugyan az antiszemi­ta szóhasználat, ám ugyanolyan szűk, sőt még szűkebb keret volt megszabva a zsidó élet, mint más hagyományok gyakorlása számára. A zsidó kommu­nisták tagadhatatlanul kommunisták­ ként, s nem zsidókként tevékenyked­tek: pontosan ugyanazt tették, mint bárki más, hasonló pozícióban, és sajá­tosan zsidó érdekek nem befolyásol­hatták döntéseiket. Ezt még a hagyo­mányhű zsidók is meg tudták érteni. Joseph B. Solovietchik rabbi írta, hogy a zsidó bolsevikok „meg akarták győzni Sztálint arról, hogy ők mindene­kelőtt kommunisták, nem pedig zsi­dók.”13

Az egyedüli kivételt a zsidók között tevékenykedő kommunisták jelentet­ték. Ők hangsúlyozták zsidóságukat, de harcoltak a zsidó hagyományok ellen.

Az a néhány zsidó kom­munista, aki a háború utáni Lengyelországban mint zsidó kívánt szerepet vállalni, a „Sztálin elvtárs oltalma alatt álló haladó zsidó nemze­tet”14 szokta volt emle­getni. Jiddisül fejeztek ki sztálini eszméket. De hosszú távon ők is sza­kítani akartak az őket másoktól megkülönböz­tető zsidóságukkal. Lát­hatólag azt feltételezték, hogy a jövő eszményi vi­lágában nem lesz sem­mi, ami sajátosan zsidó volna. Az egyik bizonyí­ték erre, hogy gyermeke­iket nem zsidó szellem­ben nevelték. Másik bi­zonyíték rá, hogy „elége­detlenek voltak a kor­mány politikájával, mely 1949 és 1950 folyamán lehetővé tette a zsidó emigrációt”, és igyekeztek azt „szabotálni, különböző fölösleges aktatologatásokkal hátráltatni a kivándorlási kérelemhez szükséges dokumentumok intézését”.15

A kommunizmus egyebek között az asszimiláció egyik formája volt. Egye­sek számára ez a vörös asszimiláció – Ozjasz Thon kifejezésével élve: „ez az undorító vörös asszimiláció, a lelki el­sorvadás a fiatalság körében”16 -, lát­szott a legígéretesebb útnak. Gyakran – bizonyos fokig – valóban hatékony is volt. Amikor mégis elutasításba ütköz­tek, vagy egyszerűen csak kiábrándul­tak, gyakran „visszahátráltak” a zsidó­sághoz.

4. Egyesek azok közül, akik lemond­tak zsidóságukról, később visszatértek hozzá. Olyan nagy volt a zsidó kommu­nisták száma, olyan fontos volt a szere­pük, hogy erről a többi zsidónak sem szabad megfeledkeznie.

Az antiszemiták szemében a zsidó kommunisták számából, illetve látható jelenlétükből az következik, hogy a kommunizmus valami zsidó dolog volt, és hogy a zsidók voltak hatalmon. Való­jában könnyű kimutatni, hogy a zsidók jelenléte, legyen szó akár Lengyelor­szágról, akár Magyarországról vagy más országokról, politikailag lényegtelen volt. Úgy gondolom, nyilvánvaló, hogy ha nem lettek volna zsidók ebben az országokban, a jaltai korszakban akkor is ugyanezek a politikai fejlemények mentek volna végbe bennük. De ha ez így van, akkor említésre méltó dolog-e zsidók jelenléte a kommunisták kö­zött? S miért foglalkoznánk immár ve­le? A kortárs nyugati szemlélő szem­szögéből inkább valami eg­zotikusnak, a zsidó történelem lényegtelen zsákutcájá­nak tetszik a zsidó kommu­nisták története.

Nem értek egyet ezzel a nézőponttal. Az igaz ugyan, hogy legtöbbjük erőteljesen elütött a zsidóságtól, vagyis nagyon igyekezett megsza­badulni zsidó mivoltától.

Egyes szerzők szerint semmilyen össze­függés nem volt származásuk és kom­munista voltuk között.17 Végső soron sosem cselekedtek zsidóként. Sokan visszatértek azonban a zsidó világba, miután a kommunista világ kivetette őket magából. Voltak továbbá zsidó családtagjaik is. Egy szembeszökő pél­da Jakub Berman esete, aki a sztáli­nista Lengyelország második számú ve­zetője volt, s messze nem törődött a zsidó érdekekkel; testvére, Adolf pe­dig, aki a cionisták balszárnyához tarto­zott, Izraelbe emigrált. Az is igaz, hogy sok marxista zsidónak erőteljes zsidó identitása volt, és „zsidó módra” tevé­kenykedett. A bundisták és a baloldali cionisták a kommunistákhoz hasonló módon hittek a szocializmusban és a forradalomban.

Mindenekelőtt ne becsüljük alá, hogy mekkora méretű is volt ez a jelenség. Isaac Bashevish Singer emlékei sze­rint a ’20-as évek Varsójában a zsidó írók és újságírók által látogatott kávéházakban mindenki a forradalmi vára­kozások bűvöletében élt, egyedül ő élt „egyre csak a múltban”. Nem maréknyi egyénről beszélünk, hanem társadalmi jelenségről: bizonyos zsidó körökben uralkodó szerepük volt a radikális bal­oldali alternatíváknak.

Tény az is, hogy a háború utáni Len­gyelországban – miként Magyarorszá­gon, Romániában, Csehszlovákiában és Litvániában is – viszonylag sok zsi­dó volt vezető hivatali pozícióban, noha nem annyian, mint az antiszemita sztereotípia sugallja, amely szerint „mindannyian zsidók voltak”. A londo­ni székhelyű Lengyel Távirati Ügynök­ség 1945-ben kiadott közleménye sze­rint „minden hivatalos minisztériumi és állami hivatali pozíciót zsidók töltöt­tek be.”18 Krystyna Kersten Bierutnak, a sztálinista Lengyelország ve­zetőjének egy személyes feljegyzé­séről tudósít, amely azt állítja, hogy míg az állambiztonsági erők 25600 al­kalmazottjából 438-an voltak zsidók (vagyis 1,7% volt az arány), addig az 500 vezető biztonsági tiszt közül 67-en (itt tehát 13,4 % volt az arány).19 A Lengyel Belügyminisztérium által összeállított belső statisztika szerint (a forrást Andrzej Paczkowski publikál­ta) az 1944 és 1956 közötti időszak­ban a legfontosabb vezető pozíciókat betöltő tisztek csaknem 30%-a volt zsi­dó.20 Ostap Dlutski azt írta 1953-ban, hogy a Külügyminisztériumnak „8 osztályvezetője van, közülük 5 zsidó, (míg) 12 lehetséges igazgatóhelyettesi posztra csak 4 személyt neveztek ki, közöttük 3, a 28 részlegvezető között pedig 18 zsidó található.”21

Lengyelországban immár bevett el­képzelést fejez ki a Zydzi w UB, azaz „a biztonsági szolgálatnál dolgozó zsidók” kifejezés, melyben antiszemita beállító­dások tükröződnek. Nincs okunk azt hinni, hogy azért foglalták el zsidók e posztokat, mert ezek zsidó posztok vol­tak. De még ha elvetjük is a sztereotípi­át és az általánosítást, hiba azzal elin­tézni a fentebbi példákat, hogy irrele­vánsak. A kommunizmust olyan szemé­lyek is „a zsidók uralkodásaként” fog­ták föl egykor – s ez mind a mai napig jellemző -, akiktől távol állt az antisze­mitizmus. 1996-ban két fontos szemé­lyiség posztumusz naplója látott napvi­lágot Lengyelországban: Maria Dibrowskáé, a kiemelkedő íróé, egy másik jeles író-újságíró, Stefan Kisielwski tollából. Az antikommunista Kisielwski szerint a „zsidók mindig is sze­rették a kommunizmust”, ám azt is írta, hogy „a zsidók nélküli Lengyelország a lehető legszomorúbb Lengyelor­szág”.22 Mindkét író a sztálini Lengyel- ország nyilvánvaló tényeként hivatko­zott „az uralkodó zsidókra”.

Részben valószínűleg abból eredt ez a benyomás, hogy a II. világháború fo­lyamán a zsidókban áldozatokat, csak­is áldozatokat, és semmi egyebet, csak áldozatokat láttak. Hirtelen azon­ban fontosak lettek: ők voltak a feltá­madt Júdás.23 Olyan furcsa volt a len­gyelek számára azt látni, hogy a zsi­dók sokkal inkább részesei a hatalom­nak és az állami adminisztrációnak, mint a háború előtti Lengyelországban voltak, hogy feltűnőnek tartották a dolgot.24 Mindezen fenntartásokkal együtt is tény marad, hogy sok kom­munista zsidó akadt, és ők befolyáso­sak is voltak. Úgy vélem, a kutatóknak és az „átlag”-zsidóknak is be kellene építeniük ezt a tényt a zsidó történe­lemről alkotott elképzeléseik közé. Számomra pedig a kommunista zsi­dók puszta száma a problémának nem egyetlen, de még csak nem is a legfon­tosabb aspektusa.

5. A legmélyebb problémát az jelenti számunkra, hogy a kommunista kötődés bizonyos zsidók esetében kvázi-vallásos jellegű volt.

Természetesen meg tudom érteni, hogy a zsidók bizonyos időszakokban támogatták a kommunistákat. 1946-ban a végletesen megosztott Lengyelországban sajnos igen csekély válasz­tási lehetőségük volt a zsidóknak szö­vetségest választani. Lehetett úgy látni, hogy a kommunisták jelentik az egyet­len erőt, mely képes hathatós védel­met nyújtani a zsidók számára az anti­szemitizmus ellen. Ez ördögi körbe tor­kollott: minél jobban féltek a zsidók, annál jobban hagyatkoztak a kommu­nista hatóságokra – illetve a háború utáni időszak kezdetén magára a Vö­rös Hadseregre25. És minél inkább rájuk hagyatkoztak, annál fenyegetettebbek lettek, és annál inkább félelemben éltek. Nehéz volt kilépni a körből. Mi is tehát a probléma? (Tudniillik mi az a probléma, melyet zsidó problémának tekintek?)

Nem volt eleve megszabott, hogy mi­fajta szövetségre lépnek a zsidók az uralmat gyakorló kommunistákkal. Elég természetes volt, hogy legyen együttműködés a zsidó vezetők és a győztes kommunisták között.26 Amit elkerülhettek volna, az a kvázi-vallásos hevület volt, melytől sarkallva oly so­kuk vállalt kommunista pozíciót. Egye­sek esetében h sokkal korábbra nyúl­nak vissza az előzmények. Bizonyos zsidók kvázi-messiási fogalmakban al­kottak magukban elképzelést a forra­dalomról. A korai forradalmárok ugyanannyira fanatikusak voltak, mint a legszélsőségesebb vallási szekták tagjai. A párt lett számukra a család, Sztálin a Messiás. Hogy megérthessük a kommunizmus jelenségét, kvázi-val­lásos mozgalomként is meg kell tud­nunk ragadni azt. Olvashatunk balolda­li zsidó szerzők tollából olyan Marx- kommentárokat, melyek csaknem „szent”-írásként kezelik munkásságát. Ők a Schatz által összegyűjtött beszá­molók tanúsága szerint a II. világhábo­rú előtt kommunista „jesivákaf alakí­tottak a börtönökben, melyekben a Talmud-értelmezésben használt dialek­tikus pulpil-módszereket a kommunis­ta irodalom tanulmányozására alkal­mazták.27 A háború előtti kommunis­ták a háború végetértével a „szent őrü­let” állapotába jutottak. Még azok sem rendültek meg hitükben, akik Oroszor­szágban élték túl a korszakot. A Messiás-várás lelkesültséggé fokozódott. „Igazi misztikus fogalmakban” fogták fel a politikát, s „úgy tekintették, mint­ha egy új korszak megszületésénél bá­báskodnának.”28

Egykori kommunisták gyakran szá­molnak be tapasztalataikról a „kudarcot vallott Isten” metaforájához folyamod­va. Szergej Bulgakov „ateizmuson ala­puló vallás” követőiként írta le a forra­dalmárokat.29 Nyikolaj Bergyajev az elsők között mutatta ki, hogy a szekularizálódott messianizmus a kulcs a modern – a modern, és nyilvánvalóan nem zsidó – forradalmárok megértéséhez.

Hangsúlyoznunk kell, hogy minden „hívő kommunistára” (a hívő kommu­nistát itt megkülönböztetjük a kommu­nista uralom korszakának pragmatikus és karrierközpontú kommunistájától) jellemző volt a fanatizmus, nemcsak a zsidókra közülük. A zsidó kommunis­ták zsidó módon fejezték ki kvázi-val­lásos hevületüket. A messiási felfokozottságuk, valamint kritikátlan hitük miatt, hogy a kommunisták véget vet­nek az antiszemitizmusnak és minden egyéb diszkriminációnak is, készek voltak minden eszközt felhasználni, mely lehetővé teszi az új kommunista rend építését. Ez az oka annak, hogy miért vehették ki részüket a terror rendszeréből jó szándékú, emberséges emberek is. Mély problémát látok itt, melyen el kellene töprengeniük a zsi­dóknak, mivel a zsidó vallási hevület és a messiási sóvárgás zsákutcáját mu­tatja, ha tudniillik az hamis istenek fe­lé irányul.

Megkérdezhetjük azonban: mennyi­ben fontos e baloldaliak és kommunis­ták zsidósága? Ha pusztán stílus kérdé­se, esetleg lényegtelen?

Ábrahám Zoltán fordítása

(A tanulmány második, befejező részét következő számunkban közöljük.)

Jegyzetek

1. A. W. M. Gerrits: Antisemitism and Anticom- munism. The Myth of „Jewish Communism” in Eastern Europe, Dialogue and Universalism 11/12 (1995), 27-51., különösen 32.

2. J. Schatz: The Generation. The Rise and Fali of the Jewish Communists of Poiand, Univer- sity of California Press, 1991.

3. A Zydzi a kommunizm [Zsidók és kommunis­ták] című cikkemben, mely az underground folyóirat, a Krytika 15. számában jelent meg, 1983-ban (178-206.). (Az írás szerzőjeként fel­tüntetett Ábel Kainer akkori írói álnevem.) Angolul a M. Bernhard és H. Szlajfer szerkesztette From the Polish Underground, Selection from Krytika 1978-1993 című kötetben jelent meg (Pennsylvania State University Press, 1996, 353-394.)

4. Ezt a témát természetesen sok tudós (többek között Jacob Talmon és Erich Fromm) és író (Isaac Bashevis Singer és Israel Singer) igyeke­zett már megközelíteni, és napjainkban is tör­ténnek erre próbálkozások (olyan írók ré­széről, mint Julian Stryjkowski és Henryk Grynberg). Ez azonban kevés. Az alább kifej­tett tételek, illetve megjegyzések nagy része, olykor részletezőbb formában, a Zydzi, judaizm, Polska [Zsidók, judaizmus, Lengyelország] című könyvemben is olvasható (Varsó, 1997). További megfontolások találhatók a Krytikában publikált, Zydzi a kommunizm című írá­somban, melyre már hivatkoztam.

5. K. Gerner: Degrees of Antisemitism: the Swedish Example, in M. Bron Jr. (szerk.): Jews and Christians. Who is Your Neighbour after the Holocaust?, Acta Sueco-Polonica, No. 2, Uppsala, 1997.

6. Idézi Schatz: The Riddle of Jewish Radicalism, kézirat, 1.

7. W. Dichter: Kon Pana Boga [Isten lova], Krakkó: Znak, 1996.

8. A történetet J. Sack írja le An Eye for an Eye, című könyvében (New York: Basic Books, 1993.)

9. A. W. M. Gerrits: Antisemitism and Anticommunism, 42. sk.

10. A levél Oroszországban került elő, A. Paczowski hozta nyilvánosságra. Gazeta Wyborcza, 1993, XII. 18.-19, 17.

11. A. W. M. Gerrits: Antisemitism and Anticommunism, 46.

12. Az idézet forrása. K Kersten: Polacy, zydzi, kommunizm. Anatómia pólprawd 1939-1968 [Lengyelek, zsidók, kommunizmus. Egy fél­igazság anatómiája] (Varsó: Nielezna Oficyna Wydawnicza, 1992), 81. A könyv jelen téma egyik legfontosabb feldolgozása.

13. Midstream, January, 1997, 40. o.

14. K. Kersten: Polacy, zydzi, kommunizm, 78.

15. J. Schatz: The Generation, 252.

16. Monumentális művéhez, a Zydzi w Polsce Odrodzonej-hez [Zsidók az újjászületett Lengyelországban] (Varsó, 1928) írott előszavá­ban fogalmaz így.

17. Emellett érvelt többek között édesapám (Warski unokája) az alábbi cikkében: Fakty i miti. O roli zydów w okresie stalinowskim, in Wiéz (1997), 109-122. Angolul: Facts and Myths: On the Role of the Jews during the Stalinist Period, in Wiéz Special Issue: Under one Heaven, Varsó, 1998, 93-110.

18. Kersten: Polacy, zydzi, kommunizm, 79. o.

19. Kersten, Polacy, zydzi, kommunizm, 83. sk.

20. Aparat bezpieczenstwa, in Institucje Paiistwa Totaliernego, a Politikai Tanulmá­nyok Intézetének kutatási jelentése (PAN, 1994), 61.

21. A hivatkozás forrása. D. Stola: The Anti-Zionoist Campaign in Poland 1967-1968, 79., 10. j.

22. S. Kisielwski: Dzienniki 1968-1980 (Varsó: 1996)

23. A. Smolar: Tabu i niewinnosc [Tabu és ár­tatlanság], Aneks 41/42 (1986), 89-133, különösen 110.

24. Ezt a szempontot J. T. Gross hangsúlyozta az Upiorna Dekada [A szörnyű évtized] című könyvében (Krakkó: Universitas, 1998).

25. Erről H. Grynberg ír a Zuyciéstwo [Győze­lem] című regényében.

26. Ld. a zsidók és az állambiztonság együtt­működéséről szóló fejezetet J. T. Gross Upior­na dekada című könyvében.

27. J. Schatz: The Generation, 138.

28. J. Schatz: The Generation, 249.

29. Az idézet forrása: I. Shafarevich: Le phénomene socialiste, Párizs, 1977, 267.

*Stanislaw Krajewski, matematikus, filozófus. Varsóban él. Fenti írása a Jewish Studies at the Central European University. „Public Lectures 1996-1999” című kötetben jelent meg. Ed. By András Kovács, Budapest, CEU Press, 2000. pp. 119-133.

Címkék:2002-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Az orosz zsidó irodalom a második világháború és a peresztrojka között

Simon Markish Az orosz zsidó irodalom a második világháború és a peresztrojka között* Orosz zsidó irodalomról - az „iroda­lom” szót...

Ignatz Bubis – Nem volt nagy német*

Maxim Biller Ignatz Bubis - nem volt nagy német* Amikor Ignatz Bubis meghalt, a néme­tek megint elkezdtek hazudozni. Ha­zudtak maguknak...

Close