Szombat előfizetés 2017

Zsidók hármas útja

Írta: Konrád György - Rovat: Archívum, Hazai dolgaink

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

zsidó modernizáció, polgárosodás, világiasodás párhuzamosan haladt a keresztényekével. Kettő­zött erőt adott neki, hogy a zsidóknak ki kellett jönniük mind a keresztény, mind a zsidó falak mö­gül, Ortodox nézőpontból, vagy a környezet barátságtalan te­kintetével nézve – ez igen gyors asszimiláció volt. Közép-Európában a keresztény polgárosodás is igen gyors asszimiláció volt: külhoni minták, technikák, tudások, divatok átvétele. A polgár bekapcsolódik a nagyvilágba, és onnan veszi a javait, ahonnan tudja. Keresztény és zsidó polgárok együtt csinálták meg a közép-európai polgári életformát, megtalálva a helyi­leg erősen színezett nemzetközi mintát.

A zsidók polgárosulva elvesztették a hébert, a jiddist, a ladinót, majd a németek csúnya viselkedése miatt elvesztették az irodalmi németet is mint közös nyelvet, és kulturálisan messzemenően azonosultak azzal a nemzettel, amelynek te­rületén, amelynek államában élnek. A magyar zsidók magyarul, a románok románul, a lengyelek lengyelül, a csehek cse­hül beszélnek álmukban is. Föl sem vetődött, hogy kulturáli­san elkülönüljenek.

Etnikai kisebbségek és többségek együttélése mindig szimbiotikus. A modernizáció nézőpontjából a helyi társadal­makra a zsidó jelenlét termékenyítőén hatott. Ugyanaz az energia dolgozott bennük is, mint a környező népekben: ki a saját feudalizmusukból, a belülről is áthatolhatatlanná tett gettóból! Ki a szegregációból, a zártságból, amelybe külső rendelkezések és belső definíciók zárnak be! Az európai pol­gárosodáshoz hozzátartozott az egyén emancipációja a vallá­si közösségtől, az egyháztól. Akár hierarchikus, akár közös­ségi a vallási szervezet, a feudá­lis korszak embere körül igen szoros. A zsidó felvilágosodást egy kitörő érzelem hajtotta: most már lehessen érintkezni a földkerekségen minden más emberrel, lehessünk valóban szomszédok a szomszéddal.

Sem az asszimiláció, sem a disszimiláció nem lenne pon­tos szó arra, ami manapság a közép-európai zsidóság körei­ben zajlik. A gondolkodóbbak mind a két (vagy több) odatartozásukat komolyan veszik, és nem akarják egyik identitásu­kat sem letagadni a másik kedvéért. Nem kívánják eldönteni azt a kérdést, hogy zsidó magyarok-e, avagy magyar zsidók. Nézhetik magukat így is, úgy is, és így se – úgy se. Azoknak a zsidóknak a többsége, akiket én ismerek, úgy vélik, hogy zsidó az, aki annak tudja és mondja magát. Nem zsidók rit­kán állítják magukat zsidónak.

Én még a zsidósággal vagy a magyarsággal nem találkoz­tam, csak ilyen-olyan emberekkel. Ha megölik őket, akkor a zsidók egyformák. Amúgy, ha élhetnek, különbözőek. Marhavagonban, barakkban is kezdenek egyformára változni. Civil­ben előtte és utána különböznek. A szemléleti redukció a kö­zös lényegre feltételezi az Endlösung masinériáját.

A zsidók századok óta jogokkal felruházott vendégek ott, ahol vannak, mert inkább vendégnek tudják magukat, sem­hogy a teljes asszimilációt választanák. A sikertelen hasonulási minták nem megismételhetek, sem a keresztény-nemze­ti, sem a kommunista-szocialista asszimiláció nem bizonyult követhető stratégiának. Attól az adománytól vagy tehertől, hogy zsidónak születtek, nem tudnak megszabadulni.

Úgy élnek, mint a környeze­tük. de érdekli őket a tény, hogy zsidók. Mindenesetre sokféleképpen fogják értésükre adni, hogy különböznek, hogy má­sok. Nem múlik el hét, hogy egy újsághír vagy egy utcai felirat ne emlékeztetné őket erre. Olvas­hatnak egy rövidhírt valami sírkövek lerombolásáról és bemocskolásáról, és ez nem akar kimenni a fejükből a többi apróhír nyomában. Egyik este úgy rémlik, hogy békés otthon­ra lelnek ott, ahol vannak, másnap este elfogja őket a kétely, harmadik este azt gondolják, hogy ez már évezredek óta így van, és valószínű, hogy még jó darabig így is lesz.

Nem árt megismételni, a zsidókérdés a keresztény vagy a muzulmán társadalom kérdése. Mennyire tűrik el önmagu­kat? Ha elviselik önmaguk sokféleségét, akkor elviselik a zsidókat is. Ha önmagukat el akarják nyomni, akkor a zsidók el­len is dühöngenek. A jelek szerint a közép-európai társadal­mak nem akarják a második évezred fordulója előtt önmagu­kat elnyomni, tehát összeférnek a zsidókkal is.

Ha Közép-Európában megszilárdul a demokrácia, akkor a zsidókkal a többiek gond nélkül együtt élnek. Feltételezem, hogy a mérvadó középosztály Magyarországon például in­kább egy jogi-kulturális, nem pedig egy vallási-faji nemzetfo­galommal fog élni, és az itt élő magyar anyanyelvű és állam­polgárságú zsidókat a magyar nemzet részének fogja tekinte­ni. A közvélemény nem fog csodálkozni azon, hogy a judaiz­mus ugyanúgy transznacionális, mint valahány világvallás, mint a keresztény nagy és kis egyházak is.

Magyarországon például van egy életképes zsidó közösség, amelynek iskolái vannak, amelyekben a gyerekek minden nyomaték nélkül tudnak zsidók lenni, számukra már a hanukai gyertyagyújtás természetes. Vannak még zsidók, akik haj­landóak életben tartani egy emlékvilágot, ápolni a hagyo­mányt, működtetni a templomot, és van rá igény, hogy istentisztelet után a zsinagóga legyen önképzőkör. Magyarorszá­gon vannak zsidó egyletek, iskolák, folyóiratok, könyvki­adók, a kirakatokban zsidó tárgyú olvasmányok és zsidó ün­nepek jelentőségét magyarázó előadások a televízióban. A judaizmus mint vallás vagy mint bevett történelmi egyház bi­zonyos jogszerű megbecsülésben részesül. A zsidók jelentős része nem vallásos, ugyancsak jelentős része a maga mód­ján az, és csak szerényebb hányada jár el a zsinagógába, még kevesebben követik az életmódra vonatkozó vallási elő­írásokat.

Az Izraelben élő magyar zsidók visszajárnak Magyaror­szágra, és a magyar keresztények is mind szokásosabban mennek Izraelbe. Már nem egy fantommal állnak szemben, hanem emberekkel, akik ugyancsak szeretik és féltik a ma­guk hazáját. Magyarországnak Izraellel gyarapodó kapcsola­tai vannak, feltételezem, hogy ezek előtt bővülő tér nyílik, már csak azáltal is, hogy Izraelben is, Magyarországon is van számos egymással magyarul beszélni tudó zsidó. Van esély rá, hogy a két nemzet együttműködése új értelmezé­si keretet ad a főként budapesti magyar zsidóságnak, amelynek viselkedése és sorsa már csak azért is paradigmatikus, mert ma ez a legnagyobb zsidó közösség Közép-Európában. Józan előrejelzés az izraeli-magyar kapcsola­tok fejlődése, és ennek fontos része mindenféle csere, a kétirányú turizmus, magyarországi temetőlátogatással, ét­termi örömökkel és a magyarul tudó izraeliek színházláto­gató szenvedélyével. Az is normális, hogy a nagyobbrészt kelet-európai eredetű izraeliek érdeklődési körükbe vonják az ő eredethelyüket. Keresztény magyaroknak a Biblia or­szágába menni, és ha éppen gyümölcskertész az ember, megnézni, hogy dolgoznak az izraeli gyümölcskertészek, egyre természetesebb. Lehetetlen, hogy a Biblia földje meg ne rendítse a fogékonyabbakat. A modem Izrael is meg­tekintésre érdemes. Aha, szóval ilyen országot csináltak ezek a zsidók! Ahhoz képest, hogy honnan kezdték: több mint figyelemre méltó. De ami ennél lényegesebb: emberi­leg érthető ország. Vagyis általa a zsidók emberileg érthe­tők. És az antiszemita mitológiák ebben a köznapi érintke­zésben már csak úgy látszanak valami érdemlegeset mon­dani a zsidókról, mint a Drakula-filmek Erdélyről.

Ha Közép-Európában marad nagyjából az, ami most van, sőt még egy kicsit jobb is lesz, egyszóval, ha van, ha lesz tö­kéletlen és akadozó, de mégis kiszámítható demokratikus jogállam, akkor a helyben maradó, várakozó zsidók számára több alternatíva nyílik. A zsidók mint nemzeti vagy etnikai ki­sebbség nem szerveződtek politikai egyesületbe vagy pártba, kollektív jogokért nem lépnek fel, a pozitív diszkrimináció­ról, amelyre más nemzeti kisebbségek igényt tartanak, le­mondanak. Nem kívánják magukat elkülöníteni, szegregálni, nem kémek autonómiát – túl a mindenkinek járó, polgári egyesülési szabadságokon, illetőleg túl az egyházaknak kijá­ró jogokon. A demokratikus jogok követelményén túlmenő­en a zsidóság nem fogható fel politikai érdekközösségként. Normális, hogy vannak konzervatív, liberális és szocialista zsidók. Sokféle irányba tartva, közös nevezőként nem marad más politikai igényük, mint a demokratikus szabadságjogok követelménye. Ha van liberális demokrácia, akkor vannak zsidó szervezetek és vannak zsidók, akiknek nincsen dolguk a zsidó szervezetekkel. Nem fennmaradási kérdés odatartoz­ni vagy nem odatartozni valamilyen szervezethez.

Világos, hogy a zsidók érdekeltek a liberális demokráciá­ban, az alkotmányos jogállamban, ahol ők más polgárokkal egyenrangú jogalanyok, és ellenérdekeltek minden antide­mokratikus nacionalizmusban. Ahol a többség ingerülten kor­látoz bármilyen kisebbségeket, ott a zsidóknak rossz. A zsi­dók jogai az olyan országokban állnak jól, ahol az embereket nem lehet csak úgy politikai megfontolásból megölni, hivata­losan kirabolni és hatóságilag kivonni a forgalomból. A zsidók érdekeltek a demokráciában minden szinten: helyi és nemze­ti, transznacionális és transzkontinentális szinten, az egész földkerekségen, mindenütt, ahol megfordulnak és nemcsak a politikai, hanem legalább annyira a személyközi viszonylatok­ban is. A modem korban a tízparancsolatot követő élet leginkább a liberális demokráciában lehetséges. Ma egy zsidó a de­mokrácia gyengítésén fáradozik, akkor a józan ítélőképességéhez kétség fér.

A huszadik század a zsidók növekvő hatósugarú szétszó­ródásának a kora, de a zsidók a megsemmisítő-táborokban is, áldozatként is rendkívüli, világraszóló szerephez jutottak: Auschwitz után mindegy, hogy mit mondanak a zsidók a ma­guk zsidóságáról, muszáj nekik gondolkozniuk róla, sem ők, sem a leszármazottaik nem bírják elfe­lejteni.

A zsidók kiszolgáltatottsága és tehetetlensége a második világháborúban arra tanít, hogy a zsidóknak erőre kell szert tenniük, és erőt kell mutatniuk. Ez nem csupán a nemzetté összeálló izraeli zsidóira vonatkozik, hanem a diaszpóra-zsi­dókra is. Elkötelezett hívei kell, hogy legyenek az alapvető emberi jogoknak bárhol a földön, mert ez az ő fennmaradá­suk záloga. Ennyiben szolidárisak minden néppel, minden ki­sebbséggel, amely nem erőszakos eszközökkel lép fel a sa­ját alapvető emberi jogaiért.

A legtöbb zsidó teljesítmény egy paradox identitás horzsolódásából merít többletenergiát. A zsidók messzire mentek az individualizá­cióban. Mi a közös mégis a zsidók­ban? Az, ha zsidónak nyilvánítják magukat.

A zsidók bármely nyelven beszéljenek is, kevés szóval ráismernek egymásra, érzelmesebb, cinkosabb és haragvóbb lesz a viszonyuk egymás iránt. Másokkal találkoznak, érintkeznek, de egészen el nem keverednek. Nem téríte­nek, és többségükben meg sem térnek. Azzal tisztelik Is­tent, hogy megmaradnak zsidónak. Kitüntetett szerepet vállaltak a világ kommunikációs összekapcsolásában, a hírközlésben, a kereskedelemben, az intellektuális dialó­gusban, a Föld és a rajta élők világgá változtatásában.

Hogy a judaizmust a magunké­nak tekintessük, még be nem feje­zettként, velünk alakulóként kell elgondolnunk. Nem azonosítjuk egészen a papi beszéddel. Minden­ki, aki zsidónak mondja magát, jo­gosult ennek a szónak az újrafogal­mazására.

A keresztények Jézus által kapták meg a zsidó hagyo­mányt. Jézus hozza magával a zsidóságot az egész keresz­tény világba. Ez pedig a maga képére formálta az egész zsi­dó-keresztény mitológiát. Egy templomfreskón láthatók a próféták, az apostolok és a szentek. Keresztények és zsidók, ha akarják, sem tudják elválasztani egymástól a legfonto­sabb képeiket és igéiket. A zsidók a kereszténység és az isz­lám által átadták a maguk ókori történetének egy fontos szakaszát az emberiség jelentős részének. Hogy szerteszét él­nek a világon, ezt tekinthetik csapásnak is, de isteni iránymu­tatásnak is. Egyistenhitükből következik, hogy a világ egy, s hogy az emberek képesek megérteni egymást. Bárhol-létüket kötelességteljesítésnek is tekinthetik.

Szinte az egész Földön vannak zsidók, egy nép sincs, amely így szétszóródott, így irtatott és mégis így megmaradt volna, ez a különösségük. Történeti tény a fennmaradás hosszú ide­je és az üldöztetés folyamatossága. Történeti tény a zsidóság világnépként való megjelenése a szimbólumok szférájában. Ez az egyetlen világnép, és ebből fakad a rendeltetése is. Vi­lágnép nemzetállamokban – ez a zsidó paradoxon.

A nemzeti kultúrákba integráló­dott zsidók megtanulták a nemze­ti kultúrák sokféle intimitását. A zsidók egyszerre tartják magukat világnépek, és igazodnak ahhoz a nemzethez, amelynek a közegében élnek. Egyfelől az egyetemesség, másfelől a furcsa nép, amelynek van egy vallása. Sok történelmi nép van, amelyik szeretné, ha len­ne egy külön vallása, föltételezve, hogy jó, ha van neki ilyen. Sok zsidó viszont nincs meggyőződve róla, hogy ez jó neki. Valami kevésbé feltűnő szereppel is beérné. Mivoltát azonban, ha próbálja is, nem tudja eltitkolni, a nem elváll­alás útjai leszerepeltek. A zsidó egyike a legöregebb népeknek, amelynek folytonosan újra ki kell találnia önmagát.

A magát papi szerepre kiválasztó nép a különállását megőrizve ta­núskodott az egyetlen Isten és az egyetlen emberiség eszméje mel­lett. A papi népnek az a dolga, hogy szellemi kapcsolatokat teremtsen a világ minden népé­vel, és hogy párbeszédbe hozza egymással a vallásokat és a világnézeteket.

Isten megteremtette Bábellel a tarkaságot, hogy ne le­gyen könnyű megérteni egymást, és hogy munkálkodni kell­jen a különös megértéséért. A különös nélkül a közös sem­mitmondó. És egyszersmind isteni instrukció összehozni a világot, szót érteni egymással, a békét szolgálni a népek kö­zött és ébren tartani a felebarátok között a tiszteletet.

Vajon a végére értünk-e az opti­mista univerzalizmusnak, amely a különbségek feloldását, az áthida­lást, a társulást, az integrációt, az asszociációt tűzi napirendre? Vé­gez-e a közösségi bezárkózás íj ro­mantikája azzal a hangulattal, amely kedvez a szellemi találkozá­soknak az egyes vallások és nációk között, találkozásoknak valamely meghatározatlan X-ben, amely felé utat mutat a zsi­dók egyistene?

Eredetileg ugyan valóban csak egy nép istene, de nem ma­radt meg annak, és a modem zsidók műveik által éppen en­nek az önmagukat is meghaladó univerzalista gondolkodásmódnak lettek a hordozói. A zsidóknak ebben a feloldhatat­lan kettősségben adatik meg élniük a globális és a nemzeti önfelfogás között, ez az osztályrészük, ez a tépődés és ambi­valencia, egyfelől az egyetemes kihívás, másfelől a kisebbsé­gi magány. A zsidó szakadatlan transzcendál az adotton, is­ten kell neki, az átfogóbb keret, az elemző távolság. Az örök­kévaló optikájából akar ránézni földi viszonylatainkra.

A szellemi a képen túl van, az egyetlenegy istent képben ábrázolni tilos, a biblia nyelve azonban csupa kép. A héber szavaknak az írásmód miatt több értelmezése lehetséges. Ez serkenti a vitát, és azt sugallja, hogy a dolgok többfélekép­pen szemlélhetők, következésképpen az igazságnak nincsen intézményesen felhatalmazott letéteményese. A zsidó vallás­ban kitüntetett szerephez jutnak a próféták és a bölcsek, akik nincsenek nagyon sokan, de vannak néhányan, egynél mindenesetre többen, következésképpen választani lehet a bölcsességük között, ahogy a klasszikusok között is válasz­tunk korunk és kedvünk szerint. A kimagasló író (a próféták mind azok) vallási rangot kap. Az autonóm értelmező szere­pe megszentelődik, és ezáltal a zsidó vallás nagyfokú indivi­dualizációnak ad teret: a gondolkodásban rendkívüli befolyá­suk van a mestereknek.

A világi zsidók alkotásai ré­szei lettek a zsidó kultúrának, amelynek a vallásos judaizmus csak egy szegmense. A lelki va­lóságban a vallási és a világi meditáció között éles határvo­nalnak nincsen helye. Az iroda­lom természeténél fogva ignorálja ezt a határt. Teret kap a gyarló tanító, aki a kegyelem fé­nyében éleslátásával kiválik a környezetéből, és megsejti az Úr szándékát. Jogos nézőpont a vallási irodalmat az irodalmi hagyományba beilleszteni és azt is kijelenteni, hogy a zsidók által létrehozott könyvek Spinozától Kafkáig és azon túl: részei a zsidó hagyomány­nak, a judaizmusnak is.

Világi zsidók számára a Tórával és a Talmuddal nem sza­kad meg a zsidó irodalom. Az elmúlt másfél ezer évben is voltak zsidó szerzők, akiknek néhány oldalát oda lehet tenni a szent könyvek mellé, ha nincs is túl sok ilyen.

Számítani kell az emberben lévő isteni anarchizmusra, isteni, mondom, mert Isten kacag a konstrukcióinkon.

Számítani kell a zsidókban élő hittagadásra, prófétizmusra, lázadó angyalkodásra, hogy azt merészeljük mondani: ez itt a kezdet, a kiindulás helye, 0 pont, ez, ahol bárme­lyikünk éppen itt és éppen most áll. A tudás zéró pontján, végességünk és gyarlóságunk által metafizikailag odahe­lyezve, eszünkbe sem jut tanítani vagy hirdetni.

A transzcendencia valóságos iránya pedig korántsem az odatúl, a másvilág, nem a földöntúli, hanem az élő testekben folytatódó sokasodás, a család. Ezért áll az ér­tékrangsor élén a gyerek. A szülő a gyerekét önmaga fö­lé emeli, névtelen utódok által túléli a mai nap megpró­báltatásait és a személyes halált. A tízparancsolatot fenn­tartja, megszegi, helyreállítja: nem bír nem ránézni a frigytáblára.

A zsidóságnak három markáns pólusa van: a vallási közösség, Iz­rael és a világi individualizmus. Ezek a pólusok látszólag egymást tagadják, valójában interdependensek, és egymást táplálják. Mindenesetre nagyvonalú böl­csesség kell ahhoz, hogy egymás­sal méltányosan összeférjenek, akár egyetlen öntudatban vagy életrajzban. Mind a három mond­hatni egész embert kíván.

Az első út: az ortodoxia, a hagyo­mány őrzése nemcsak könyvek­ben, hanem az elkülönülést vállaló életgyakorlatokban, a családos szerzetesség, a szokások megmásíthatatlan állan­dóságának akarása a változó idő hívásaival szemben, egyszó­val olyan teljesség, amelybe nehezen fér bele a másik két pó­lus filozófiája.

A második út a nemzeti modernizáció, a magát megvéde­ni képes, szuverén zsidó nemzetállam, amely újabb zsidóel­lenes tömeggyilkosságokat megakadályoz, és a kollektív ön­védelem, az együttes kiállás méltóságát állítja szembe a Shoah tehetetlen áldozatainak rezignált vértanúságával. Izrael állam fölépítése a hozzátartozó nemzeti öntudattal hasonló­képpen be tudja tölteni az embert.

A harmadik út a diaszpórában élő zsidók szekuláris indi­vidualizmusa. Nem a zsidó öntudat és odatartozás feladásá­ról beszélek, nem a más vallásra áttérésről, nem a naciona­lista vagy kommunista asszimilációról, hanem például azok­ról a gazdasági, tudományos és művészi teljesítményekről, amelyekkel különböző országokban és nyelvi közösségek­ben élő zsidók gazdagították a környező és az egyetemes kultúrát.

Tény, hogy a zsidók egy része háromezer év óta nem tud nem diaszpórában élni. Megy előre a globalizáció, a világ összeszövődése, és ebben a zsidók mindig az avantgárd sze­repét játsszák, amivel ingerük a környező többséget. A lokalizmus mindig dühös lesz rájuk, mert ők transzlokálisak. Az államhatár az ő számukra nem a lét határa, legalábbis nem tekintik barátságtalanul idegennek mindazt, ami a határon túl van, hiszen a határon belüli környezet sem különöskép­pen barátságos hozzájuk.

A világnép mindenütt felbukkan, az eszét használja, kez­deményez, és feltűnő arányban ír könyveket. Látni kell szel­lemünk két oldalát: a lokalitást és az univerzalitást, az odatartozást és a nem odatartozást, hiszen éppen ez az ambiva­lencia ad feszültséget a zsidó iróniának.

Eszméletünk viszonylag gyorsan közlekedik a szobánk és a naprendszer között. Tudjuk a világot onnan nézni, ahol va­gyunk, tudjuk a helyet, ahol vagyunk, a világ távlatából néz­ni, és aránylag könnyen eljutunk a családi bensőségtől az emberiség magányáig.

Zsidóként plauzibilis komparatistának lennünk és látnunk egyik népben a másikat. A zsidók – akár a kovász – a többi­ekhez képest szüntelen mozgásban vannak, és úton vannak otthon, mint a viccbeli Kohn bácsi, aki sem ott nem érzi jól magát, ahonnan kivándorol, sem ott, ahová bevándorol. A helyben lét nyugalmában a zsidók nem igazi mesterek.

A világi humanista zsidók – részben az őket sújtó diszkri­mináció következtében – valamelyest kioldódva a hely elfo­gultságaiból, nem a másik helyi elfogultságot választják, ha­nem valami tágabbat keresnek, a nemzetinél valami egyete­mesebb érvényességet.

Elkerülhetetlen, hogy a zsidóság megértse ezt a létében hordozott multipolaritást, amelyet egyes zsidók még akár kedvelhetnek is, sőt együgyűen szólva romantikusnak és ti­tokzatosnak is láthatnak. Arról a tévképzetről lemondha­tunk, hogy az egyik pólus mint igaz és helyes, magában fog­lalhatja és helyettesítheti a másik kettőt, amelyek ebben az esetben kevésbé igaznak és helyesnek látszanak. Termé­szetes, hogy a zsidók kompromisszumot keresnek a szem­élyes vagy családi életükben e között a három ajánlat kö­zött, és felettébb érdekes, hogy tó mit választ első helyen – az imát? az országot? a világot? – a hozzájuk tartozó lemon­dásokkal. Aki ezt a multipolaritást nem tudja megérteni és akár esztétikai tetszéssel átélni, annak a zsidó lét terhes, túlságosan is bonyolult, szinte skizoid állapot. Egy nép stra­tégiája egyéneinek az életstratégiájából összegeződik. A di­aszpóra adottság, az univerzalizáció is az, továbbá a zsidók részvétele is abban.

Aminek szükségképpen megvan a negatív torzképe: az antiszemita mítosz a világuralomra törő zsidó összeeskü­vésről, amellyel a világ bármely táján összetalálkozhatunk. A gyanakvó kezdetlegesség a plurális identitást démoninak és veszedelmesnek látja: van is meg nincs is, ha itt van is, nemcsak itt van, talán egy másik bolygóról való. Ambiva­lenciájától, többértékűségétől egy zsidó nehezen tud sza­badulni, gyógyíthatatlanul otthonosabb a paradox, az irónia vidékén, és ezáltal kiváltja maga ellen a helyi-közösségi réssentiment-t.

A kihívó elem Izrael állam megalkotásával sem múlhatott el, hiszen Izrael állam léte a Közel-Keleten, az arab-iszlám vi­lágban nem kevésbé kihívó, mint a zsidó kisebbségé az euroamerikai keresztény világban.

A zsidóság léte, istenfogalma maga a kihívás, amelyet sem­mi sem szüntet meg. Miért nem keresztény, miért nem mu­zulmán, egyáltalán: miért zsidó a zsidó? Miért nem olvad fel a környező többségben és annak partikuláris világszemléle­tében? Erre a kérdésre nincsen racionális válasz. Mert nem! Csak! És ez így fog maradni még néhány évezred hosszán.

Ismétlem, nem könnyű rokonszenvezőn megérteni a zsi­dóság három autentikus stratégiájának egymással való el­lentmondásos és komplementer összefüggését. Ma nincs zsi­dó öntudat, akkor nem vagyunk képesek öniróniára és alkotóan bölcs kompromisszumokra.

A zsidó öntudatnak nem Auschwitz az alapja, hanem ez a hármas vállalkozás, ez a stratégiai triász: hagyomány, nem­zet, világ. A Szentírásban mindez megvan: a pap, a nemzeti és a prófétai-egyetemes.

A zsidók megkapták a sorstól a perspektívaváltás mester­ségét és vele az emberiség tapasztalati sejtelmét. És meg­kapták a tanulságot, hogy meg kell védeniük magukat min­den alakjukban.

Az univerzalizmusról nem lehet lemondani, ez a mono­teizmus radikális következménye. A hagyomány továbbvi­tele és a kinyílás a jövőre egyaránt isteni parancs. Van előttünk még nagyjából annyi idő, amennyi a földi emberi­ség előtt van, talán még néhány ezer év, hogy ennek a pa­radox feladatnak a megvalósításán dolgozzunk. Létünk pluralitását elfogadva elősegíthetjük az emberiség önma­gára eszmélését.

Felolvasás Jeruzsálemben, 1995.

Részlet a szerző Áramló leltár című kötetéből, amely a Téli Könyvvásár­ra jelent meg a Pesti Szalon Kiadó gondozásában.

Címkék:1997-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Ne a tükröt szidd!

Ülök, borítékot címzek, miközben fejem felett parázs vita foszlányai repkednek. A Szombat felborzolta a zsidó fiatalság kedé­lyeit. A péntek esti...

Nem a mi szégyenünk

A Czuk Dóra által írt cikkre reagálva: né­hány dolog elkerülte a cikk írójának a fi­gyelmét. „Az egykori zsinagóga egy részé­ben...

Close