Szombat előfizetés 2017

Zsidók, ávósok és más mai kérdések

Írta: Benedek István Gábor - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A Magyarországi Holocaust Emlékalapítvány arra kért: szól­jak egy előadáson az 1944-es cionista ellenállásról. Vámos György kollégámmal ugyanis 1988-1989-ben riportkönyvet írtunk „Tépd le a sárga csillagot” címmel, amelyben közre­adtuk a Sómér Hácáir tucatnál több har­cosának visszaemlékezését.

Igaz, a kötet, túl a tényeken, még ha ad abszurdum is, felmutat bizonyos idő­szerűséget. Választ ad arra: mit kell tenni­ük vészhelyzetben a zsidóknak. Hogyan kell „önszerveződniük”, miként mentse­nek öregeket, nőket, gyerekeket, egé­szen odáig, hogyan alakítsanak ellenállá­si brigádokat Ha ugyanis valaki arra gon­dol, amit az egyik (szónoki túlzásairól is­mert) jobboldali pártpolitikus mondott nemrég, hogy őszerinte máris polgárhá­borús a hangulat Magyarországon, továb­bá ha ezt a fenyegető kijelentést össze­vetjük mondjuk a MIÉP áprilisi militáns gyűlésének légkörével, és figyelünk az ott meghirdetett hatalomátvételi programra, jóllehet a tér hemzsegett a törvényt védő rendőröktől, a szorongást, a félelmet a zsigereiben hordozó zsidó emberben mégiscsak felmerül a gondolat: hátha egyszer jól hasznosíthatók a Sómérok régi tudása, bátorsága. És ez már önma­gában is megnyugtató…

Mindazonáltal az előadás témájától el­álltam. Nem vagyok történész, tehát a múlt összefüggéseit hitelesen aligha ele­mezhetem, s nem vagyok politológus, hogy a napi politikai jelenségekből elfo­gadható következtetéseket vonjak le. Új­ságíróként, íróként inkább olyasmiről szólok, amit riportszerűen mutathatok be. így választottam tehát a „Zsidó magatartásformák 1945-től napjainkig” című fölszólalást.

Úgy vélem, a tárgy taglalásához ele­gendő volt végigélni az említett periódust, megfordulni a különféle zsidó körökben, majd meghúzni az egyes időszakok hatá­rait így máris kész a tipológia, s megvizs­gálható: mit tettek a holocaustot túlélt ré­tegek közösségi és egyéni fönnmaradásu­kért, milyen választ adtak a hirtelen rájuk zúduló politikai-társadalmi kihívásokra.

Végső megállapításom: körülbelül ép­pen most, csak mostanában ért véget a holocaust. Egészen máig tart, tartott az a periódus, amikor jószerével egyetlen fel­adat állt az ember előtt: túlélni. Amikor két kérdésre: „Mi több? A zsidóság vagy az élet” – avagy „Az élet több-e, mint a zsi­dóság?”, csak torz válaszok születhettek. Az Auschwitzból, a munkaszolgálatból hazakeveredettek mindent láttak a pokol­ból. És tudták: a mai falat kenyér a holna­pi élet. A halálgyárból való megmenekü­lés minden más zsidó emléktől, zsidó él­ménytől különbözött. A középkor meg­annyi hősi máglyahalála („a zsidóság több, mint az élet”), a vállalás mártíriuma a holocaustban értelmét veszíti. Marad az egyéni megoldás, praktika a túlélésért.

Azok, akik a sorsukat más kontinense­ken, más népekhez, elsősorban Izrael­ben a zsidó néphez kötötték, kiléptek a magyarországi post-holocaust kör problé­mavilágából. Akik itt maradtak, folytatták egyéni küzdelmüket a létért.

Magától értetődik, e küzdelemnek is megvannak a hősei. Például a szombattar­tó szövetkezetek alapítói. Vajon miért nem írt senki monográfiát erről a csodála­tos képződményről? Áll a hajótörött ma­gyar zsidóság a sztálinizmus tengerének közepén egy parányi szigeten, és szinte reménytelenül kitűzi sábesz megőrzésé­nek zászlaját. Gyönyörű, megható.

És máris itt vannak a pártba, a hatalom­ba igyekvő zsidók. Micsoda lelkesedéssel vetették magukat – először, mint antifa­siszták, aztán mint csinovnyikok – a politi­kába?! És minél kevésbé voltak tehetsége­sek, annál hangosabbak lettek. Velük pe­dig megjelenik a zsidó funkcionárius alak­ja. És ott van maga a Rákosi-jelenség. Rá­kosi, aki hatalma csúcsán mindent meg­kaphat, ami szem szájnak ingere, kivéve, hogy kiiktassa életéből a zsidó szülőket Pedig mennyire vágyott erre! Aztán máris az ávó következik, amiről rögtön külön szólok. De közbevetőleg meg kell említeni az asszimiláción belül a vegyes házasságok és a „feles” gyerekek máig és a jövőbe nyúló problematikáját. És minden kisebb és nagyobb témánk hátteréből előtűnnek a zsidó közélet vékonyodó, de azért el so­hasem tűnő hajszálerei. És ki írja meg (sürgetőleg: mikor?) a hitközség történetét? Pontosabban kettős történetét? A láthatót és az eldugottat? Hogy milyen áron lehe­tett fenntartani a szeretetkórházat (miként kerültek – és kik által – a Joint narancsai Farkas Mihály asztalára, és gyógyszerkül­deményei a pártkórházba), az árvaházat, a gimnáziumot és a rabbi-szemináriumot? Bármi történt is, azt hiszem, a majdani monográfusnak azért mégsem a bűnt és az ér­demet kell mérlegelnie, hanem a tényeket fölsorakoztatnia. És leírni: a gátlástalan ha­talom csak a maga-ívásúakkal érintkezett. Akin megérezték a megvesztegethetetlen­ség a beszervezhetetlenség szagát, azt vagy ejtették, vagy lecsukták.

Tehát roppant színes témánkban a pa­letta. A holocaustot túlélt zsidó – ilyen az ember természete – ezernyi praktikával próbálta fenntartani magát. „Az élet fonto­sabb, mint a zsidóság.” Folytatódott a lá­ger-szindróma. S hogy a feladás, az elsodródás, netán a megtagadás ne fájjon olyan nagyon, megfogalmazódott a mentő mondat: az internacionalizmus, a szocia­lizmus eszméje meghaladja a judaizmust, mert megszünteti a népek közti külön­bözőséget, tehát az antiszemitizmust is, a vallás pedig amúgy is a népek ópiuma. A kísérlet nem sikerült. Kárát milliók látták, a szenvedés emléke nem feledhető.

Engem, pillanatnyilag leginkább az öt­venes években testet öltő zsidó magatar­tásformák érdekelnek. Hogy ezekkel az ávós dolgokkal, talán, már nekünk, zsi­dóknak is szembe kellene néznünk. Mem azt mondom, hogyan is mondhatnám, fo­gadjuk el a legádázabb antiszemiták (pél­dául Kubinyi) okfejtését, miszerint az ávós világ Magyarországon zsidó világ volt, vagyis aki ávós, az zsidó és fordítva.

De ahhoz, hogy tisztult lélekkel éljünk, bizony, önvizsgálatot illik tartanunk. És néhány kellemetlen kérdésre igenis ne­künk kell választ adnunk. Miért lépett be a hírhedtté lett testületbe a „reprezen­táns” aranyon jóval több zsidó? Valóban a bosszúvágy hajtotta őket? Hiszen félmil­lió magyar zsidót mégiscsak lemészárol­tak 1942-től 1945-ig, s az életben maradottakat is vérlázító módon alázták, gyö­törték meg, miközben értékeiket elrabol­ták, lakásukat kifosztották. De mégis. Ho­gyan eshetett meg, hogy a tízparancsolat (itt muszáj patetikusan szólnunk) gyerme­kei közül akárhányan – nekünk minden­képpen sokan – szellemi és fizikai közös­séget vállaltak a gazemberséggel?

Mondhatjuk-e, hogy csak azért, mert a zsidó ávósok és a zsidó politikai gengsz­terek magukat már nem tekintették zsi­dónak, a zsidóságot ez a kérdés nem ér­dekli? Nem mondhatjuk. És nemcsak azért, mert a külvilág őket zsidónak tart­ja, még ha ezt a kapcsolatot sokan árnyal­tan és differenciáltan látják is. Ez a közke­letű képlet; ha zsidónak születtél, zsidó vagy. Így esik, hogy nem a hatalom embe­ri gonoszát látják Rákosiban, nem a kö­zönséges politikai bűnözőt Péter Gábor­ban, hanem a zsidót. (Hiába kérdezünk vissza: mutassanak egyetlen épelméjű zsidót, aki Szálasi bűneit átvitte volna an­nak még csak nem is magyar, hanem ör­mény származására. „Az antiszemitának nem ok kell a zsidógyűlöletre, sőt még zsidó se nagyon.”)

Miért élő ez a fájdalmas kérdés? Nem a „rótmanózás” miatt. A zsidóságukat száz­szor megtagadó zsidók, érzékelve, hogy megszűnt felettük a „párternyő”, közös­ségi védelem híján most tömegével sza­ladnak a zsidóság eresze alá. És elvárják – joggal -, hogy esetükben is érvényesül­jön, méghozzá maradéktalanul a „tösúvó” elve. „Halálod előtt akár perccel is, van módod a megtérésre” – tanítják az Atyák nyomán ma is a mesterek.

Nyilván, a sztálinista gazembereknek eszük ágában nem volt a „megtérés”, de ezzel vagy e nélkül, a zsidóságukat azért nem vesztették el. És mert most egy má­sik mondás is eszükbe jut, nevezetesen: „minden zsidó tetteiben felelős a másik zsidóért”, azt is le kell írnunk, hogy a teg­napi gonoszok átkát a mai (és a holnapi) nemzedékek is viselik. Mert ők elmulasz­tották a mérlegelést Tettük előtt a szám­vetést a következményekkel.

A „tösúvó” értelemszerűen az ember és az Isten közötti viszonyra értendő. De mert zsidó „találmányról” van szó, nem tehetünk úgy, mintha a megtérés ügye az egyik zsidóra érvényes volna, a másikra nem. De mielőtt elhangzik a „szóláchti” a „megbocsájtok” ige, az „ávó-zsidó” elszá­moláskor üssük fel mértékünket, a Szent­írást. Itt a Könyv, a maga kendőzetlen őszinteségével. Ha rosszat tesz a nép, ha egyesek ocsmányságokat követnek el, ha csalárd a vezér, a Tóra, a prófétai iroda­lom pontosan beszámol róla. Tisztelve a tényeket Semmi idealizálás. Hiszen a vi­lágot, az embert az Örökkévaló alkotta és – ilyenné. Példa szükséges? Mit tett Dávid Úrijával? Milyen álnok módon ölette meg, hogy feleségül vehesse Bátsébát, Sala­mon király édesanyját? És mégis! Jézus sem máshoz, mint ehhez a gyalázatos, de az isteni áldást hordozó Dávidhoz vezeti vissza messiási eredetét Mert ő, az em­beri gyarlóság hordozója egyben minden nagyságok kifejezője.

Ilyen bonyolult ez. Vagy még bonyolul­tabb. De meggyőződésem: egyszerűbb lett volna érvelve rámutatni a „rótmanózó” parlamenti „közjogi méltóság” méltat­lanságára, s felelni parlamenten kívüli megnyilatkozásaira (lesz több is), ha ezen az önvizsgálaton már túljutott volna a ma­gyarországi zsidóság. Ha igaz a szó, nem kell tartani semmitől.

Csak például: a Gruppé ’47 íróinak, közgondolkodóinak nem volt nehéz a dolguk, amikor alig két évvel a náci összeomlás után szembenéztek a barna szennyáradat maradékával? Vagy a fran­ciáknak? Milyen dadogva számoltak le a mítosszal („minden francia született el­lenálló”), de leszámoltak!

A holocaust-magatartás, a holocaust-tü­netcsoport mostanában ér véget. Szaba­don szerveződhetnek a vallási, a cionista, a kulturális vagy akár az ezoterikus zsidó ügyekkel foglalkozó központok. A sza­badság élményét, persze, szorongásossá teszi az antiszemitizmus, de fogadjuk a jelenséget természettudományos vértezetben: ahol fény, ott árnyék.

Az igaz, nem árt néhány kínos kérdést feltenni, s arra, lehetőség szerint, körülte­kintően válaszolni. Minek tekinti önmagát a zsidóság – hivatalosan és nem hivatalo­san – Magyarországon? Zsidó vallású, zsi­dó származású magyaroknak? Sajátos et­nikumnak? Vendégnek? Vagy egyszerűen polgárnak? Elég-e az itt-éléshez a lojalitás? Pozitívum-e, hogy a zsidó emberek mun­kájának, tehetségének, szorgalmának gyümölcsét végül is mindenki (tehát az antiszemita is) élvezi, mert hiszen fordítva is így van. Mikor tiltakozhat, és milyen hangerővel jogai védelmében a zsidóság, és személyesen a zsidó ember? Miként ér­telmezendő a pozitív diszkrimináció, s hol van ennek jogi, erkölcsi határa?

De menjünk egy másik síkra. Milyen zsidó közösséget építsünk magunk köré? És hogyan teremthető meg a vallásos, a kulturális, a cionista stb. körök párbeszé­de, egymással való harmóniája? A szoli­daritás. Hillél mondta (Perek II. 20.): „Ne különülj el a hitközségtől.” Jó. De az új feladatokhoz milyen új, hatékony hitköz­ségi struktúra illik? Külön ortodox, külön neológ? És hol és kik által fogalmazódik meg a különböző körök érdekegyezteté­se (például az oktatás kérdésében)?

De van itt még valami, újra „or­szágos” értelemben. Vállalhat-e Rákosi, Aczél György után zsidó születésű, tuda­tú polgár országos politikai vezető szere­pet? Egyértelmű, hogy igen. Hiszen a de­mokrácia megcsúfolása volna ennek az el­lenkezője. Csakhogy a politikai arénában olykor olyasmit is elkövetnek a küzdő fe­lek, amelyek – fentebb szóltunk róla – ne­gatív módon hatnak a teljesen indifferens zsidókra. Ha a zsidó születésű orvos sike­resen gyógyít, ha a zsidó művész magas in­vencióval vált ki katartikus hatást, ha a zsi­dó munkás, kereskedő, tisztviselő egy­szerűen jól dolgozik, az természetes, szót sem érdemel. De csak egyszer lépjen fél­re, egyszer feledkezzen meg magáról…

Adja az Ég, ez ne következzék be. Persze, bekövetkezik. De legyünk a konfliktu­sok idején is mértéktartóak, elvszerűek, és viselkedjünk gerinces körültekintéssel.

Mert most kiváltképp válságos éveket élünk. Politikai, társadalmi, gazdasági vul­kánok krátereiben küzdünk emberi és zsidó, egyéni és közösségi fennmaradá­sunkért. Mert a kettő most lassan újra egy. Nagyon régóta először. De ha vissza kell néznünk, mert hiszen az új útra csak így léphetünk, ne lássunk magunk mö­gött betemetetlen gödröket. És reméljük, lesz megfelelő szellemi és lelki erőnk a szabad élethez.

Címkék:1997-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Kis iskola, nagy konyha

(Tudósítónktól) A Zsidó Gimnázium Baráti Társasága (ZSBT) 1997. április 6-án megtartott tisztújító közgyűlésének résztvevői ab­ban a megtiszteltetésben részesülhet­tek, hogy megtekinthették...

Hogyan működik a „Közös Működés”?

UJS-konferencia Idén április 11-től 13-ig került megrendezésre Csillebércen a Zsidó Fiatalok Magyarországi Egyesülete (közismertebb nevén: a UJS) I. országos konferenciája,...

Close