Zsidók a Távol-Keleten

HONGKONG:

Négy vallási irány

A város sohasem volt Különösebben jelentős vagy nagy létszámú zsidó köz­pont. Az első zsidók – név szerint a Sassoon család – 1842-ben érkeztek, abban az évben, amikor Hongkong brit gyarmattá vált. A család Bagdadból származott és kiterjedt kereskedelmi birodalmat épített ki.

A hitközséget formálisan 1857-ben szervezték meg; az Ohél Lea zsinagóga 1901-ben épült. A századfordulóra a fő­leg bagdadi zsidókból álló közösség je­lentősen megerősödött. A gyülekezet bizonyos értelemben sok évszázados hagyományt tükrözött: a közösség tag­jai főleg kereskedelemből éltek és szo­ros kapcsolatot tartottak fenn a világ más zsidó közösségeivel. Ugyanakkor, a zsidók sohasem váltak meghatározó tényezővé a kereskedelmi életben. Min­dig barátságosan fogadták az arra vető­dő „bolygó zsidókat”. Az Ohél Lea zsinagógában időről időre megjelentek a kaifengi zsidók leszármazottai is.

1949-ig Hongkong része volt a keres­kedők és emigránsok által használt „kí­nai útvonalnak”. Az orosz forradalom után több ezer zsidó menekült érkezett a mandzsúriai Harbinba, s egy részük to­vábbment Sanghajba és Hongkongba. Az 1930-as években pedig megjelentek a Németországból menekülő zsidók.

Jelenleg mintegy 1500 zsidó él a vá­rosban; közöttük egyaránt vannak ame­rikaiak és angolok, illetve a közösség alapítóinak leszármazottai. Vallási szem­pontból négy csoportra oszthatók: az Ohél Lea zsinagógában a szefárd orto­dox hagyománynak megfelelően imád­koznak, ők vannak többségben, de léte­zik egy libanoni zsidó közösség is; a lubavicsiak a Hongkong Hiltonban tartják istentiszteleteiket, míg egy reform cso­port tagjai lakásán gyűlik össze.

Az angol neogótikus stílusban épült Ohél Lea zsinagóga kertjében található a mikve. A zsinagógának tizennégy Tó­ra-tekercse van, ezek közül öt 1974-ben a helyi feketepiacon bukkant fel és feltehetően Kaifengből származik.

A társadalmi élet központja a Zsidó Klub, ahol fitnessklub, két kóser étte­rem, könyvtár, könyvesbolt és imate­rem várja tagjait.

Hongkong egyik bevásárló- és szóra­koztató központja a Nathan Road. He­vét tervezőjéről, Matthew Nathanról kapta, aki a század elején Hongkong kormányzója volt rövid ideig – az egyet­len zsidó, aki ezt a tisztséget viselte.

SZINGAPÚR:

Tranzit zsidók

Szingapúrban a múlt század elején megtelepedtek a zsidók, mivel a félszi­get stratégiai fontosságú helyen fekszik India és Kína között. 1819-ben vált a brit birodalom részévé és 1830-ból szárma­zik az első hiteles adat: „kilenc zsidó hi­tű kereskedőről”. 1846-ra a negyven- három szingapúri kereskedőház közül hatnak zsidó tulajdonosa volt, s tizenkét évvel később már húsz családról tu­dunk, akik főleg az India és Kína közötti ópiumkereskedelemből tartották fenn magukat. Az egyik kereskedőről, Manasse Sallehről utcát neveztek el.

Az 1870-es évekre a közösség főleg szefárdi zsidókból állt. Voltak, akik Mandzsúrián, illetve Sanghajon keresz­tül érkeztek, mások a szuezi csatorna megnyitása után telepedtek meg. A leg­többen különféle európai cégek ügynö­kei voltak. A kivételek közé tartoztak a Katz testvérek, akiknek nevéhez az el­ső szingapúri automobil importja fűző­dik és néhány ékszerész, akik a Dél-Afrikában bányászott gyémánttal keres­kedtek.

1873-ban költözött a városba a bag­dadi születésű Manasse Meyer, akit a Távol-Kelet leggazdagabb zsidójaként tartottak számon; őhozzá fűződik a Wa­terloo utcai Maghain Abot (Magén Avot) zsinagóga építése, amely 1878-ban ké­szült el. Egy másik korai imahely emlékét a Synagogue Street (Zsinagóga ut­ca) őrzi.

A második világháború kitörésekor a zsidó közösség mintegy háromezer főt számlált. A japán veszély felerősödése miatt sokan elhagyták a várost, illetve, brit állampolgárok lévén, evakuálták őket. Az ottmaradottakat a japánok in­ternálták, s noha javaikat elkobozták, többségük életben maradt. A zsidó kö­zösség részleges felbomlásához a brit gyarmatbirodalom szétesése vezetett. Miután Nagy-Britannia feladta indiai és délkelet-ázsiai gyarmatait, a kommunis­ták kísérletet tettek a hatalom megraga­dására s ezért sokan Ausztráliába, az Egyesült Államokba, Kanadába, illetve Izraelbe távoztak.

Jelenleg mintegy hat-hétszáz zsidó él Szingapúrban; a közösségben két csoport különíthető el. Az egyik az „őshonos” ortodox közösség, ők a Maghain Abot zsinagógában tartják istentiszteleteiket, s többek között szeretetotthont és közösségi közpon­tot tartanak fenn. A zsinagóga keleti­es stílusban épült s a frigyszekrény­ben őrzött negyven Tóra-tekercs némelyikét míves bagdadi ezüstvértek díszíti. A második csoport az ún. „tranzit zsidók”, akik különféle nyu­gat-európai, amerikai vagy izraeli cé­gek képviseletében csak néhány évre telepednek le.

KOCSIN:

Az ókor pávakereskedői

A „Kelet Velencéjének” mondott Ko­csin az indiai Kerala tartományban fek­szik s egyike a három nagy nyugat-indiai kikötővárosnak, is. Egy helyi legenda szerint az első zsidók Salamon király idejében telepedtek meg, s ők felügyel­ték a tíkfa, elefántcsont, fűszer és, bár­mily meglepő, a pávakereskedelmet is az ókori Izrael és a Malabar-part között. Más vélekedések szerint az asszír fog­ság (i. e. 722), a babiloni fogság (i. e. 586) vagy a Szentély lerombolása után (i. sz. 70) érkeztek erre a területre. Az első utalás az indiai zsidókra Eszter könyvében bukkan fel, amely elbeszéli, milyen rendeleteket hozott Ahasvérus király a birodalmában élő zsidók ellen „Indiától Szerecsenországig (Etiópia)”.

Az első írásos bizonyíték a zsidók megtelepedésére a zsinagógában őr­zött két réztábla, melyeknek egyikén ta­mil nyelven rögzítették Bhaskara Ravi Varna, a 4. századi hindu uralkodó egy bizonyos Joszéf Rábbánnak adomá­nyozott privilégiumait. A másik felirat szerint az uralkodó a zsidóknak adomá­nyozta Andzsuvannam faluját mind­azon ideig, „míg a világ létezik és a hold fénylik

A Kocsin környékén lévő zsidó tele­püléseket érzékletesen írják le a 12. századi zsidó, keresztény és mozlim út­leírások. A legjelentősebb település, Kranganore, Kocsintól északra feküdt.

1167-ben Tudelai Benjámin lejegyez­te, hogy a Malabar-parton mintegy ezer zsidó él, „akik szomszédaikhoz hason­lóan sötét bőrűek; jószívűek, megtart­ják a törvényeket, ismerik Mózes Tórá­ját, a prófétákat, s valamelyest járato­sak a Talmudban és a halakhában is”.

A zsidók mintegy ezer éven át éltek Andzsuvannamban, mindaddig, míg a Rabban család ki nem halt. Akkor bel­ső viszály rázta meg a közösséget, s ezt kihasználva, a szomszédos tartomá­nyok hercegei elfoglalták a települést s megfosztották javaiktól a zsidókat, akiknek többsége Kocsinba menekült s ott felépítette a Kocsangadi zsinagógát. Az Andzsuvannamban maradtak sorsa 1524-ben pecsételődött meg, amikor a mórok megtámadták és felégették a te­lepülést azzal az ürüggyel, hogy a zsidók túlságosan is beleártották magu­kat a borskereskedelembe.

A portugál uralom beköszöntével s a goai inkvizíciós Szent Hivatal létrehozá­sa után egyre több zsidó menekült az indiai fennhatóság alatt maradt Kocsin­ba. A kocsini rádzsa (király), Parumal földet adományozott az oltalma alá me­nekült zsidóknak s elöljárót nevezett ki közülük. Ez a tisztség és a vele járó ki­váltságok a holland és a brit uralom alatt is megmaradt.

A kocsini zsidók két fő csoportra osz­lottak: az ún. fekete zsidók, akik az „ős­honos” zsidók leszármazottainak tartot­ták magukat, és az ún. fehér zsidók, akik más keleti országokból, illetve Eu­rópából érkeztek. E két fő közösségen kívül megkülönböztették még az ún. barna zsidókat, akik felszabadított rab­szolgák ivadékai voltak.

Az indiai zsidók számos szokást át­vettek a helyi lakosságtól. Így például a hindu hagyománynak megfelelően a zsinagógákban – amelyekbe csak az­után lépnek be, hogy cipőiket levetet­ték – színes olajmécseseket láthatunk, s a Havdala, a szombatbúcsúztatási szertartás részeként virá­got szagolnak.

A zsidók kívül maradtak ugyan az indiai kasztrendsze­ren, de szigorú szabályok tiltot­ták a „vegyes” házasságokat.

Amikor 1947-ben India el­nyerte függetlenségét, a kocsini zsidók többsége Izraelbe települt, mivel attól féltek, hogy az ország a szocialista fejlődés útjára lép, s mára ott alig két tucat maradt a pár évvel koráb­bi 2500-ból.

A Jew Town Road (Zsidóne­gyed út) s a házak héber felira­tai őrzik a zsidó közösség emlé­két. A hét zsinagóga és számta­lan imaház közül mára csak a Paradeszi zsinagógában tarta­nak istentiszteletet. Az 16. században épült zsinagóga je­lenleg a hajdani Brit Birodalom legrégibb zsidó imaháza. A 18. század közepén felújították: akkor emelték azt a tornyot, melyen három óra látható: héber, római és indiai számlappal. A zsinagógában két sárga­réz oszlop jelképezi a jeruzsálemi Szentély két oszlopát s itt őrzik az 1600 éves réztáblákat is.

Kocsin közelében, a kikötő másik ol­dalán fekszik Emakulam, ahol hajdan jelentős számú zsidó élt. Emléküket két zsinagóga őrzi: az egyik az 1580-ban épült Tekumbagum zsinagóga, amelyet a tervek szerint lebontanak s Izraelben építik fel újra.

INDONÉZIA:

Veszélyben a fennmaradás

A kétmilliós Surabajában élő huszon­öt zsidó közül mindössze ketten indo­néz állampolgárok, a többi holland vagy angol, annak dacára, hogy soha nem jártak azokban az országokban.

Az első zsinagógát bagdadi zsidó be­vándorlók építették a 19. század vé­gén. 1942-ben, amikor a japánok elfog­lalták Indonéziát, az akkor két-háromezer főt számláló zsidó közösség – orosz, lengyel, magyar, indiai és iraki bevándorlók – nagy része Ausztráliába menekült. A japán megszállók feldúlták a zsinagógát, elégették a Tóra-tekercse­ket és internálták az ottmaradottakat.

A háború után mintegy négyszázan maradtak: az askenáziak Djakartában, a szefárdiak Surabajában. Utóbbiak összegyűjtöttek annyi pénzt, hogy új zsinagógát építsenek, s a zsinagóga mellé közösségi házat is emeltek.

Miután 1949-ben Indonézia elnyer­te függetlenségét, számosán távoztak a hollandokkal együtt. Akik marad­tak, választhattak a holland, illetve indonéz állampolgárság között. Azok, akik az előbbit választották s a japán megszállás alatt táborban voltak, ha­vi 80 dolláros életjáradékot kapnak, amiből viszonylag kényelmesen meg lehet élni. Az évek során azonban egyre többen távoztak, s mára csak öt család maradt.

A közösség tagjai nehezen tudják gyermekeiket megtartani a zsidóság­ban, mivel az állami iskolákban az iszlám szellemében tanítják őket. A kö­zösségnek nincs rabbija, a zsinagógá­ban egyetlen Tóra-tekercs sem találha­tó. 1991-ben és 1992-ben az ausztrá­liai lubavicsiak küldöttei tartották meg az újévi és jom kippuri istentisztelete­ket. S noha az általuk képviselt ortodo­xia idegennek tűnt, mégis, harminc év után akkor harsant fel először a sófár hangja. A surabajai zsidók úgy vélik, egy állandó rabbi jelenléte talán bizto­sítaná a közösség fennmaradását.