Szombat előfizetés 2017

Zsidó téma az orosz filmben

Írta: Geréb Anna - Rovat: Archívum, Film

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A múlt század végén több mint ötmillió zsidó élt az orosz birodalom nyugat-dél-nyugati részein, Ukrajnában, Belorussziában, Litvániában, alig- alig átjárható, zárt telepeken, a társadalmi hierarchia legalján, megfosztva a legelemibb emberi jogoktól, fejlődési- és munkalehetőségektől, szinte középkori életmódra kényszerítve.*

A filmvilág első kolonizátorai, a francia Pathé testvérek, amint betörtek Oroszországba, azonnal megérezték az e körülményben rejlő üzleti lehetőséget. Adva volt a kis helyen összezsúfolt, többnyire munkátlanul lézengő lakosság személyében a piac a mozihoz, a legolcsóbb tömegszórakozáshoz, és viszont, a zárt világ vonzó egzotikuma, misztikuma, titokzatossága kifelé, a külvilág felé mint divatos téma. Így történhetett, hogy a zsidó témájú mozgóképek, a „zsidó film”, sőt, hamarosan a zsidó filmesek és alkotók a világon az orosz filmiparban képviseltették magukat a legnagyobb arányban – legalább is századunk első két-három évtizedében.

Szinkronizált forgatókönyv

A félszáznál is több, teljes egészében zsidó környezetben játszódó cári film közül már az első nagy népszerűségre tett szert világszerte. Az 1910-ben, a Pathé-cég moszkvai filiáléjában készült munka címe: L’Haim (Az életre! Egészségére!), műfaja, korabeli meghatározás szerint: „Drámai képek a zsidók életéből”. A szolid városi polgári környezetben játszódó erkölcsi dráma (az erőszakkal máshoz adott lány igaz szerelmének tragédiája) egy „népi dal” alapján készült, amely nóta azonban soha nem létezett. „Felhasználása” máris érzékenyen jelzi a téma kényes és veszélyes jellegét az orosz társadalomban: a cenzúra figyelmét volt hivatva elterelni az „erkölcstelenségről”, továbbá növelte a zsidó környezetrajz hitelét az „idegen” néző szemében.

Nagyon sikeres, meglepően realista és drámai ember-ábrázolása miatt ma is lenyűgöző film az 1913-as, már hazai, orosz tokéból készült Sára fájdalma, melynek középpontjában szintén családi tragédia áll: a zsidó törvény szerint válásra kényszerített meddő házaspár férfitagjának ön- gyilkossága után derül ki, hogy az asszony gyermeket vár. A főszereplő a kor legnagyobb orosz színművésze, Ivan Mozzsuhin, rendezője pedig a zsidó származású Alekszandr Arkatov. A forradalom után mindketten emigráltak.

Az ne tévesszen meg senkit, hogy ezek a zsidó témájú filmek – családi gondokkal terhelt – békés polgári életet tükröznek. A 17-es februári forradalomig ugyanis tilos volt nyomort és kegyetlenséget, pogromot vagy gyilkosságot bemutatni. A valóság azonban követelte a magáét…

A nagy hagyományú cári és állami cenzúra – amely mindig szívesen szolgált az antiszemita körök céljainak – betiltotta az 1913-as szégyenteljes koncepciós per, az orosz Dreyfus- ügy, azaz a kijevi Bejliszperrol készült filmfelvételek forgalmazását (bezárták azt a mozit, ahol mégis levetítették). Sokatmondó dokumentum a rendező) Joszif Szojfer visszaemlékezése: „A feladat szokatlan volt: a per még nem kezdődött el, a vádbeszéd még nem hangzott el, következésképp arról volt szó, hogy a forgatókönyvet az eljárás során mintegy »szinkronizáljuk«. Sőt, felmerült, hogy esetleg párhuzamosan mi is nyomozást folytatunk, megyünk a nyomok után, amiktől a hatalom tudatosan eltekintett. Ennek érdekében kénytelen voltam leereszkedni a kijevi »mélybe« A forgatás 1913-ban fejeződött be. Természetesen nem reménykedhettünk abban, hogy egy ilyen filmet bemutatnak Oroszországban. A felvett anyagot meg sem mutattuk a cenzúrának. A »Kreo-film«-cég a negatívot eladta külföldre, és a film bejárta Nyugat-Európát és Amerikát, mint mondták, zajos sikerrel. Oroszországban, rajtunk kívül, senki nem látta.” (A pert magát több cég is filmezte, majd forgalmazta.)

A külföldi – köztük a magyarországi – bemutatókat persze hatalmas kampány kísérte, politikai tiltakozást is kifejezve. Íme egy öles hirdetés a Mozgófénykép-Híradó 1914/15. számából: „Mindenütt az egész országban óriási sikerrel kerül színre a KIJEWI VÉRVÁD vagy Beilis vértanúsága öt részben, kb. 1600 m. A főszerepet maga Beilis Mendel játssza. Ezen szenzációs, az idegeket mindvégig teljesen lekötő film élethűen adja vissza az összes, a vérváddal kapcsolatos eseményeket, úgy, mint a világ összes lapjai részletesen közölték.”

Ez, a feltehetőén áldokumentumfilm elveszett (nemrég találtak néhány méter töredéket a krasznogorszki archívumban), rendelkezésünkre áll viszont egy későbbi feldolgozása, a Vera Csibirjak 1917-ből, Nyikolaj Breskoreskovszkij rendezésében. A polgári forradalom szellemének megfelelően a film a bírósági tárgyalás helyett a hátteret, a „feketeszázasok” által felbérelt hazug tanúk üzelmeit, az antiszemita arisztokrácia összeesküvését veszi célba.

A likvidált színház

Az októberi forradalom, úgy hírlett, megváltást hoz a zsidó nép számára a korábbi állapotokhoz képest – feltéve, ha elfogadják és felvállalják annak ideológiáját és politikáját. A cári elnyomást kritizálva-demonstrálva, most, a húszas évek elején-közepén jelennek meg a filmekben a zsidó lét reális részletei, az üldözés, a rettegés, a nyomor, a pogromok, ekkor még a maga teljességében mutatkoznak meg az etnográfiai és rituális sajátosságok, lehet, egyre erőteljesebben tolakodik előtérbe a torzító tendencia is – kit kell „jó zsidónak” tartanunk, és kit kell félnünk, átnevelnünk, esetleg ártalmatlanná tennünk, ez az ellentmondás már eleve ott rejlik a bolsevik ideológia mélyén: a világforradalom „mindenütt egyforma” elnyomott proletár-típusa valahol szemben áll a megkünböztető-elkülönülő nemzeti jelleg szabadságával. Az ideológiai-politikai követelmények ezért (is) szorítják ki a filmekből először a nacionalista-gyanús nemzeti-életmódbeli sajátosságokat hordozó embereket – de még az életből is.)

A Max Reinhardt-tanítványból eredeti színházi stílusteremtővé, a zsidó színjátszás megújítójává vált Alekszej Zsiranovszkij rendezte 1925-ben a Zsidószerencse című világhírű filmet, Sólem Alechem-novellák motívumaiból. Gergyicsev és Odessza gettóinak szabadságra vágyó, a rabszolgamunka elől menekülő, fáradhatatlanul újrakezdő és szerencsét próbáló furfangos hőse, Menáchem Mendel még rokonszenves, kedves figura – balsikereinek okát a forradalom előtti, cári elnyomás viszonyaiban adva meg. (Rövid forgalmazás után a filmet a következő indokkal vették le a műsorról: „Nem szabad a zsidó proletárok nyomorúságos, elnyomott életét ilyen könnyeden, viccesen ábrázolni”!)

Az 1936-os Boldogságkeresők (rendezője a belorusz Vlagyimir Kors-Szablin) betörhetetlen álmodozója, az aranyásó Pinya viszont már deviáns alak, akitől az NKVD fogmegjeinek kell megtisztítania a távol-keleti Birobidzsánban épülő zsidó kommunista-komszomolista-munkás-parasztváros lelkes közösségét. S vele együtt eltűnik a filmből a reális, valóságos környezetrajz is (nincs se rabbi, se sátor az esküvőn, pedig a Zsidószerencsében még volt), átadva a helyet a vértelen, sematikus pozitív hősöknek és negatív példáknak, az élettelen, hazug ideálvilágnak.

Ez, az életet kiszorító helycsere, tudjuk, nemcsak a filmben, a valóságban is lejátszódott. Mindkét film a híres moszkvai Állami Zsidószínház, a GOSZET vezető művészeinek közreműködésével készült. Szolomon Michoelsz, a Zsidószerencse zseniális főszereplője 1948 januárjában váratlanul elhunyt, de csak Sztálin és a végrehajtók tudták, hogy egy teherautó végzett vele Minszk egyik mellékutcáján, éjjel. Venyiamin Zuszkint, a színház másik büszkeségét, a Boldogságkeresők hősét néhány héttel később tartóztatták le és hajtották lágerbe, ahonnét soha többé nem tért vissza. Isznak Bábelt, a Zsidószerencse szövegíróját és több más film ötletadóját már előbb, 1939-ben elhurcolták, majd elpusztították, és alighanem ez a sors várt volna Alekszej Granovszkijra is, ha idejekorán, 1928-ban el nem menekül az országból. 1950-ben magát a színházat is likvidálták, mint a „nacionalista kártevők és a nemzetközi cionista-trockista-kozmopolita összeesküvők” fészkét. Ezért oly értékes az a rövid filmösszeállítás, amely 1935 januárjában, a GOSZET 15 éves jubileuma alkalmából készült a színházról, benne az akkor már emigrált Granovszkij-ihlette, aztán az ukrán, de szintén Reinhardt-tanítvány, Lesz Kurbasz által elkezdett, majd az ő letartóztatása után Szergej Radlov keze nyomán befejezett, legendás, és rendkívül eredeti jiddis Lear király-részlettel, Michoelsszel és Zuszkinnal a fóőszerepekben. (Radlov sem úszta meg a sztálini önkényt, a háború után letartóztatták.)

Moszkva mellett egy ideig még az odesszai VUFKU stúdió maradhatott az a központ, ahol nagyobb számban gyárthattak filmeket „a zsidó nemzetiségnek”. A szovjet avantgarde frissessége és expresszivitása jellemzi a Babel-írásokból 1926-ban készült Benyja Krik karrierje című, enyhén parodisztikus gengszterfilmet (rendezője Vlagyimir Vilner), amelyben a polgárháború idején Odesszában garázdálkodó zsidó bandavezért a bizalmába férkőzött orosz bolsevik komisszár leplezi le. A bevonuló vörös katonák szabadítják meg Odessza zsidó polgárait a fehér petljuristák terrorjától a három évvel később készült, balladai hangvételű Öt menyasszony című Alekszandr Szolovjov-filmben. Kegyetlen pogrom-jelenet teszi döbbenetessé az 1926-os Vérözön című Sólem Alechem-adaptációt (rendezője Jevgenyij Ivanov-Barkov), míg a ’27-es Belveder árnyai című Alekszandr Anoscsenko- filmben gyilkos előítélettől vezérelt provokációt és hazugságon alapuló bírósági ítéletet látunk. Igaz, mindkettő a forradalom előtti idők elrettentői példázatai. Ebből a szempontból meglepő kivétel Grigorij Gricser-Cserikover Elővárosa, 1930-ból. Kiderül belőle, hogy a szerelmet is megrontó, mély rasszista előítélet a szocializmus építésének hősi korszakában sem tűnt el. (A komszomolista taggyűlés „becsületbírósága” békíti ki az ellentéteket – a filmben.)

Az előítéletekre az 1936-os, már emlegetett Boldogság- keresőkben is van egy könnyelmű, s mi tagadás, kissé sanda utalás, midőn a külföldről Birobidzsánba áttelepülő idős zsidó anya fejezi ki bizalmatlanságát a nyílt szívű, derék orosz kommunista vőlegény-jelölt felé. Az asszony meg is követi őt a film végén, midőn patetikus meghatottsággal mond köszönetét „azoknak, akiknek boldog, új életüket köszönhetik”.)

Ez a film egyébként a szovjet ideológia egy másik el­lentmondására is rávilágít: a sztálini nemzetiségi politika nemzetpusztító, „internacionalizáló”, önkényes össze-visszaköltözései, kitelepítései egyrészről, s a deklarált szabad haza választás másrészről. Saját haza kell a cionistáknak? A szovjet állam megadja ezt is, tessék, itt van egy lakatlan „szent föld” a távol-keleti tajgán a kínai határ mellett.

Nemkívánatos téma

Ennek a fantasztikus ötletnek egy balul sikerült előzménye volt, amikor az ukrán városi zsidóközösségekből szovjet kibucok létrehozását kísérelték meg a Krímben a húszas években. Ezek a kényszerlakhelyek azóta megsemmisültek, megmaradt viszont egy ritka dokumentum róluk. Abram Room rendező Viktor Sklovszkij és Vlagyimir Majakovszkij írók, Lili Brik „szervező” és A. Kjun operatőr 750” rubelből, mellesleg” forgattak egy filmet itt Zsidók a szántóföldim címmel. „A zsidó földművelő kolónia volt a témaírja emlékezéseiben Sklovszkij mester. – A sztyeppés Krímről szólt a film… az aszályos mezőkről, a likacsos mész- kőből épített házakról és a városi emberekről, akik megpróbálnak parasztokká válni. A film nem sikerült, mert nem sikerült az ügy, amiről mesélek. Régi típusú telepek jöttek létre – se nem szovhozok, se nem kolhozok, nem volt jövőjük.”

A harmincas évek végétől a zsidó téma eltűnik az orosz és ukrán filmből, mintha soha nem is lett volna. Egy-egy mondat, egy-egy célzás-utalás bukkan csak fel a legbátrabb alkotóknál, mint például Alekszandr Macseret Szembesítésében (1939) vagy Mihail Romm Ábránd című 1941-es művében.

(A „cionista-kozmopolita nemzetközi ügynököket” nem említem.) A II. világháború diadalmas végének liberálisabb politikai irányvonala tette lehetővé, hogy Mark Donszkoj 1945-ben elkészítse az Akiket nem lehet leigázni című filmjét, amelynek egy megrendítő epizódja a zsidók lemészárlását festi le Babij Jarban. S aztán… 1967-ben egy fiatal orosz rendező vetemedik arra, hogy zsidó családot tegyen meg filmje központi szereplőivé. Meg is bűnhődött érte: Alekszandr Aszkoldov Komisszárja csak húsz évvel később kerülhetett közönség elé.

Körülbelül ma, a „szocializmus” bukása után néhány évvel tartunk ott, ahol a film születése idején, a századfordulón. Újból szabad a téma, sőt – talán nem is mindig méltón -, divat lett a zsidó tárgy, motívum az orosz filmben. Már csak türelem kérdése, hogy kivárjuk – mikor csap át a mennyiség minőségbe…

 

* A cikkben szereplő filmek az „Örökmozgó” mozi nemrég zárult, nagysikerű zsidó filmsorozatának programjában szerepeltek.

 

Címkék:1992-11

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Szó és kultúra

A pétervári utcákon a fűszálak annak az őserdőnek első sarjai, amelyek majdan elborítják a modem városok helyét. Bámulatos üdeségű ez...

Korunk és a humanizmus

Vannak korok, melyek azt hirdetik, hogy nincs közük az emberhez, hogy az embert úgy kell felhasználni, mint téglát vagy cementet,...

Close