Szombat előfizetés 2017

Zsidó sorsok magyar színpadon – Konferencia-összefoglaló

Írta: Archívum - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

1999. december 4-5-én rendezte meg szerkesztőségünk a Zsidó sorsok magyar színpadon című konferenciát. Tizenöt előadást hallgatott meg a rendkívül heterogén közönség: a publikum soraiban újságírók és színházi szakemberek mellett „civil” érdeklődők sokasága foglalt helyet.

Első este, a Hanukia lángjának meg­gyújtása után, Giorgio Pressburger tartotta meg személyes han­gú megnyitóját. Az író-rendező, kulturá­lis diplomata, az európai színházi sereg­szemlék egyik legrangosabbjának tar­tott cividalei fesztivál szellemi atyja, az egykori „józsefvárosi zsidó fiú” a szín­ház világának különleges összefüggése­iről beszélt: fölelevenítve saját szemé­lyes sorsa, civil és szakmai élettörténe­te állomásait.

Balla Margit, a Javne Színház veze­tője növendékeinek bemutatkozása előtt a világi zsidó iskolában immár va­lódi, erős hagyományokkal rendelkező színjátszói tevékenységről szólt, rámu­tatva annak speciális identitásalakító erejére, felidézve előképeiket, így pél­dául a jiddis színjáték bölcsőjének te­kinthető kelet-európai jesivatársulatokat, a népi purimjátékot. A Judit és Holofernész története című, „barokk dal­játék gyerekekre és marionettekre” há­rom, az adott térben előadható jele­netével (előadták: Körösi Gábor, Mol­nár Dani, Sass Laura és Stern Dani), majd állófogadással zárult a rendez­vény első napja.

A december 5-i előadás-sorozat első darabját Halász Tamás tartotta. Az Adalékok a zsidó színjáték történeté­hez című előadás kitekintést nyújtott térben és időben: a rendkívül gazdag és kikutathatatlan, hazánkban alig is­mert ókori, középkori és újkori zsidó színművekről, drámaszerzőkről és tár­sulatokról szóló előadás azt a kontrasz­tot volt hivatott megjeleníteni és értel­mezni, amely az erősen asszimilált, ezért körülírhatatlan „hazai zsidó színi élet” és a magukat nemzetiségükben, nyelvükben markánsan körülíró és meghatározó zsidó közösségek színjátéki hagyományai közt érzékelhető.

Míg sajátos régiókban, a XVII-XVIII. századi németalföldön és Észak-Itáliában – például Shylock Velencéjében – a jiddis nyelvű térségben kialakultak a zsidó közösségek saját színházi hagyo­mányai, Magyarországon ennek mini­mális nyomát találni.

Diaszpóra és (színházi) hely, avagy van-e zsidó térszemlélet címmel tartot­ta meg előadását Szegő György. Fel­szólalásának első részében filozófiai és építészetelméleti bevezetést nyújtott, majd rátért az illusztrációként válasz­tott hazai előadásra.

Szegő felidézte Stanley Tigerman kutatásait, aki szerint a nyugati térszem­lélet alapjában az egyistenhittel hozha­tó összefüggésbe. Miután felkutatta és megvizsgálta a Jeruzsálemi Templom fennmaradt rekonstrukciós kísérleteit arra a következtetésre jutott, hogy a Templom és benne a Szentek Szentje az Istent jelentő hierarchikus téralakítás archetípusa. Ezt a térszemléletet, ennek sajátosságát veszíti el a zsidóság a di­aszpóralétben, átadva egyben azt a nyu­gatnak. Emellett (és ezzel szemben) hangsúlyozzák a kutatások a sivatagi vándorlást is mint a zsidó térszemléle­tet alakító paramétert. A sivatagban tar­tott ima sátra a kozmosz, a templom, a rend őse és körül a sivatag: a semmi és a káosz, míg a Tóra életfája a világten­gely, az égi kapcsolat. „A zsidók lehet­séges térszemlélete ma csak tágabb, diaszpórikus értelmű lehet” – összegezett Szegő. Az úgynevezett zsidó építészet spekulatív létrehozására a New York-i keretek jó közeget jelenthetnek, de az európai, kiváltképp kelet-európai szfé­rákban ez a kísérlet inkább a színház­ban vizsgálható, hiszen már maga a vá­ros és benne a színtársulat – pláne egy újító műhely – eleve diaszpórikus kö­zösségeknek számítanak.

„A zsidó térszemlélet csak egy elmé­leti, de a diaszpórista a valóságban is létező paradoxon” – zárta előadását Szegő György.

Ha létezik a konferencia témái között teljesen feldolgozatlan tárgy, az a Raj Tamás által előadott Jiddis színház, jid­dis színjátszási hagyományok Magyaror­szágon. Itthon a XVIII-XIX. század for­dulóján találkozunk először jiddis szín­házzal, főképpen purimjáték-feldolgozásokkal, amelyekben már nemcsak egy­ szerű emberek vettek részt, hanem ne­ves szerzők, mint Saphier Moritz Gottlieb, aki később neves német újságíró lett. Óbudán – tudjuk meg Gottlieb élettörténetéből – létezett jiddis színház, egy alkalmi „Zengeráj” (énekház). Gott­lieb 1814-ben két purimjátékot írt (tel­jes szövegük a század elején elveszett). Az előadó különleges irodalmi emlék segítségével számolt be arról, hogyan zajlottak a purimi játékok a magyar falu­si zsidók közt: Kölcsey Antónia (Fe­renc unokahúga) naplójában maradt fent Szatmárcseke község zsidóinak 1839-es purimünnepe.

A századforduló Budapestjén is léte­zett jiddis nyelvű játszóhely: a mai Nép­színház utca 28. helyén állott a hajdani Wertheimer kávéház (Werthájmer káféhósz), a zengerájok utóda. A kávéház és mulató falai között a századforduló idején (1886-tól az 1. világháború idejé­ig) zsidó színház működött, egy neves művésznő, Littmann Pepi vezetésével – akinek az előadó nagyapja fellépő tár­sa volt. Raj Tamás beszámolt róla, hogy számos „valódi” jiddis színház vendé­geskedett Magyarországon, így a század elején a csernovici társulat: debreceni vendégjátékukról a fiatal újságíró, Ady Endre írt lelkes beszámolót.

Máramarosszigeten a főszerep az ún. marsalikoké (kikiáltó) volt: közülük a leghíresebb a Gottlieb Hers Lájb.

Wolf Tambur, Máramarosszigeti jiddis költő és író 1941-ben jelentette meg Jing (fiatal) Máramaros című kötetét: ebben az antológiában egy színjáték is szerepel, amelyet – a lábjegyzet szerint – elő is adtak. Raj Tamás édesanyja ha­gyatékában talált egy kéziratot, a húsz évet élt költő, Simon Tamás verses purimjátékát. A művet az előadó adta ki, bemutatóját a Bállá Margit vezette Jav- ne Színház tartotta meg. A társulatra utalva mondta ki zárszavát: „Remélhet­jük, hogy Magyarországon ismét létre­jön egy zsidó színház.”

„Kerényi Ferencnek kellene most itt előadnia: én most magam mellé őt kép­zeletben leültetem. Nagyon sajnálom, hogy nincs itt közöttünk” – kezdte meg előadását Varga Péter. Ezután pedig örömhírrel szolgált, reflektálva Raj Ta­más előadására: „Moritz Saphier Gott­lieb két elveszettnek gondolt pamfletjének egyikéről, a Di falsene kastan cí­műről, amelyet a Múlt és Jövő a század elején közölt, biztosan tudjuk, hogy megvan: egy kiváló hallgatónk egyelőre csak kéziratban létező szövegkritikai feldolgozását is elkészítette.”

Varga „Halász Tamás előadásához kapcsolódva, annak egy mozaikszemét kinagyítva és kifejtve”, kezdte felszóla­lását, melyben levezette A nemes zsidó alakja a felvilágosodás kori német drá­mában lessingi motívumának megjele­nését a (pesti) német nyelvű színházi életben. C. F. Gellertnek a svéd G. grófnő életéről szóló, 1747-48-ban meg­jelent regénye tekinthető előfutárnak. A szerző olyan típust teremtett meg mű­vében, amelynek továbbfejlődését „a mai napig nem kutatták tudományos igényességgel”. A regényben szereplő lengyel-zsidó Kereskedő a leírásokban a legkevésbé sem visel magán zsidó je­gyeket: térden állva imádkozik, keresz­tényekkel étkezik együtt. Lessing és a magyarországi német Johann Jung zsidó alakjaira ugyanez jellemző.

„Mi motiválta ezeket a nem zsidó szerzőket ezeknek az egzotikus figurák­nak a színpadon való felvonultatásá­ra?” Lessing világosan kifejtette A zsi­dók című, ifjúkori drámájához készített írásában: provokálni akart, az erényt váratlan helyen megmutatni. „Egyértel­műen fogalmazódik meg az eszményi humanizmus már-már utópisztikus gon­dolata a Bölcs Náthánban, ahol a cím­szereplő a keresztényben és zsidóban rejlő Embert szólítja meg a dialógus egyedül lehetséges formájaként.” A XIX. század elején élt Johann Jung, magyarországi német hivatalnok Tiszt­újítás című darabja szintén fontos sze­replőként idézte meg a nemes zsidót az autonóm, sajátosan pest-budai német kultúrát gazdagító művében.

„A két háború között létezett a műfaj filmen is: így kerültem közel kifejtendő témámhoz” – vezette fel Zsidó alakok a magyar népszínművekben című előadá­sát Sándor Tibor filmtörténész, aki elő­ször a műfajt definiálta, majd betekin­tést adott történetébe, fejlődésébe is.

„A népszínmű elsősorban asszimilá­ciós feladatot látott el: az idegen ajkú budapesti lakosság megmagyarítása volt legfontosabb funkciója”, ám a túl­ságosan realisztikus kép viszont akár ri­asztó is lehetett volna a nézők számá­ra. A műfaj egyik igen korai példája volt Szigligeti Ede A zsidó című, 1844-es darabjának (amelyhez Erkel Ferenc ír­ta a zenét) hőse, Lőrinc, a közvetítő egy uzsorás és kliensei között. A nép­színművek 1848-ig tartó hőskorszaká­nak zsidó alakjai megértőén kommen­tált komikus mellékalakok: személyük kedélyes. Sándor Tibor az asszimiláció korának népszínműveire is példákon keresztül engedett betekintést. A jóin­dulatú, pozitív beállítás megmarad: Toldy István 1872-es, Úriemberek cí­mű művében a „régi” magyarok és az „új” magyarok asszimilációja a cél: fő­hőse a nászra készülő zsidó lány és ne­mesi vőlegénye. A népszínmű harma­dik, „újkonzervatív” időszakában már gyakran éles kritika célpontja lehetne az asszimiláns zsidóság, ám ez nem tel­jesedhet be: ellentétben állt volna a ko­rabeli, asszimilációpárti hivatalos véle­kedéssel.

Heller Ágnes A velencei kalmárral kapcsolatos új interpretációk című elő­adásának kiindulópontjává Alföldi Ró­bert már korábban (más aspektusból) elemzett rendezését tette. „Ez az elő­adás számomra reveláció volt. (…) Úgy éreztem, hogy tartalmilag egyetlen mondatból interpretálja Alföldi a dara­bot. A bírónak öltözött Portia teszi fel a kérdést: ’Melyik a Kalmár és melyik a Zsidó?’ A láthatatlanná tett különbség­re hívta fel a figyelmet az előadó: ezt a zsidót ebben a rendezésben az teszi ugyanis zsidóvá, hogy ’annak nézik’.”

Shylock, Othellóval együtt, az abszo­lút idegen Shakespeare ábrázolásá­ban, akiket áthidalhatatlan szakadék választ el mindenki mástól. Shylockot „a zsidódként emlegetik, Othellóra pe­dig még Desdemona is úgy céloz, hogy „a mór”-t említi, habár mindkettő asszimiláns figura. Míg Lessing Náthánjának megkérdik a nevét, hogy megszólíthas­sák, addig Shakespeare két hősével ez nem történik meg.

Heller Ágnes rávilágított: Shakes­peare zseniális érzékére utal a két em­lített dráma helyszínének kiválasztása: Velence ugyanis köztársaság, ahol nem érvényesül a „természetes” hagyomá­nyos fogalma, csak a modem verziója. Nem lehet a hagyomány szentesítő ere­jére utalni: Shylock és Othello egyaránt a természettel érvel, nem a névvel, nem a hagyománnyal: „pont olyanok vagyunk, mint ti.” Antonio antiszemitá­nak ugyanígy modem: fajelméleten ala­puló érvelése is ezt bizonyítja, mert ő is a (zsidó) természettel érvel, amely más, mint a „miénk”.

„Mindkét darab arról szól, hogy az asszimiláció sikertelen. (…) Igaztalan vele szemben azt állítani, hogy ő ször­nyűnek ábrázolta a zsidót. (…) Azért áb­rázolta ilyennek, mert nem ismerhetett zsidót: nem a zsidót, hanem Shylockot ábrázolta, ahogyan nem a mórt, hanem Othellót, vagy nem a királyt, hanem VI. Henriket vagy III. Richárdot.”

Alföldi rendezésében meglincselik Shylockot: mint előadónk rámutatott, ez nem szerepel Shakespeare-nél, ám nagyon valószínű, hogy mégis meg­esett, mert az V. felvonásban már Shylock végrendeletét olvassák fel, amit pedig az ember életében nem tesznek meg: „A meglincseléssel való befejezés nagyon releváns értelmezése a budapesti előadásnak, amelyből na­gyon sokat tanultam.”

„A héber ábécé huszonnégy betűjé­ről fogok beszélni és bemutatom azt a rejtélyes folyamatot, amely a zsidó kabaré eltűnéséhez vezetett” – kezdte A pesti zsidó kabaré humora (visszhangzó kabaré) című előadását Kozma György. A Különleges előadásnak a hé­ber betűkkel megjelölt, különálló ré­szeinél Kozma először az adott – leraj­zolt és felmutatott – betű jelentését és számértékét ismertette, aztán a „kaba­ré titkos kabbalista tudását” mutatta meg, egy-egy értelmezésében az adott betűhöz kapcsolódó történettel vagy alkotással.

A Vav betű, a hatos (jelentése: vissz­hang) kapcsán például elhangzott: ma­ga a jehudi, a „zsidó” szó is a vissz­hangra utal – innen címbéli szerepel­tetése. A betűhöz Kapcsolódva Kozma a következő vonatkozással szolgált: 1922-ben Harsányi Zsolt a Margit-szigeten létrehozta a Sziget Színpadot és színre vitte az Ilyet még nem láttam! cí­mű revüt. Ennek kerettörténete szerint egy angol újságíró cikket akar írni a magyarokról, majd beleszeret egy magyar lányba. Az angolt számos kaland éri, majd javasolják neki: ismerje meg a Ti­hanyi Visszhangot, amely éppen ide szerződött, a Sziget Színpadra. Az ekhó mindent visszhangoz, így a színpadon olyasféle párbeszédek zajlanak, mint:

„- Szabad a vallását megkérdeznem?

– …nem… nem… nem…”

„Nem tudjuk, csak sejtjük: a szerző még a héderben tanulhatta, hogy a je­hudi, a zsidó szó eredetileg, ősi jelenté­se szerint visszhangzót jelent.”

Koltai Tamás színikritikus az első napi előadások második blokkját nyi­totta meg A velencei zsidó (Shakes­peare A velencei kalmárja az újabb ko­ri magyar színpadon) című felszólalásával, amely jól illeszkedett Heller Ágnes drámaértelmező előadásához.

„Sokáig az volt a kérdés, egyáltalán el lehet-e játszani A velencei kalmárt; negyven évig, 1945 és 1985 Között a pártideológiának álcázott cenzúra azt mondta rá, hogy nem. Mostanra a kér­dés módosult: el lehet-e játszani A ve­lencei kalmárt úgy, hogy figyelmen kívül hagyjuk Auschwitzot, a holocaustot és mindazt, amivel a zsidóság drámája tör­ténelmileg telítődött Shakespeare-től napjainkig? (…) Vagyis ez most a Kér­dés: antiszemita dráma-e A velencei Kal­már? Vagy lehet-e annak értelmezni? Vagy lehet-e nem annak értelmezni?”

Az előzmények rövid bemutatása so­rán Koltai Tamás az általa látott magyar előadásokról szólt, amelyek az elmúlt tizenhárom évben jöttek létre.

Sík Ferenc 1986-os „Aczél kegyel­méből létrejött” előadásában „igazolni Kellett a darab politikai veszélytelensé­gét”. Koltai a drámai egyensúlynak az antiszemita oldal „súlytalan személyisé­gei” miatt történt felbomlására hívta fel a figyelmet: a Kivételes Shylockot megformáló Gábor Miklós Antonióval való viszonyában gúnyos és fölényes.

1997-ben Schwajda György rendezte meg a darabot. „Az elő­adás: mese. Angolpark-Velence. (…)

Schwajda a gyerekdarab mellett meg­rendez egy fél Shakespeare-színművet is, amelyben Garas Dezső alakít­ja a főszereplőt”, aki „belülről gazda­gon megélt, egyszersmind prófétikus, sorsszerű figura.” Alföldi rendezésé­ről így szólt az előadó: „…olyan idő­ben rendezte meg a Kalmárt, amikor Magyarországon újra van “Zsidókér­dés”. Shakespeare kora vad, féktelen és nyers volt. A miénk is az. Shakes­peare mesés vígjátékot írt egy zsidók nélküli Angliában. Alföldi bizarr tragé­diát rendez a mai Magyarországon.” Végezetül álljanak itt Koltai Tamás előadásának záró szavai: „Úgy gondo­lom, ez után az előadás után nem lesz könnyű magyar színpadon újrafogal­mazni A velencei kalmárt. Ha drama­turgiai érzékem nem csal, egyhamar nem is fog rá sor kerülni.”

Alpár Ágnes színháztörténész A Bethlen-téri Színpadról szóló előadásának be­vezetéseként Kellér Dezső Kortársak és sorstársak című, 1971-ben megje­lent kötetéből idézte meg a legendás kisszínház történetét. Részletgazdag le­xikális hátteret alkalmazva keretként, előadónk felidézte a színház indulását, megidézte vezetőinek személyét, pályá­ját, a színházét, melynek első időszaká­ban (1929-32) maga Kellér volt fő szer­zője és főrendezője. Alpár Ágnes, az el­múlt évtizedek színházi szakkritikai anyagának elmélyült búvára a repertoár hírneves darabjait méltató – előadásá­ba applikált – reflexiók sokaságával tet­te élővé a számtalan, zsidó témájú elő­adást játszó helyet.

„A műsorban Baál Ernő és Nagy Ká­roly irredenta szellemű színműve, az Üzen a Hargita éppen úgy helyet ka­pott, mint a meglepően nagyszámú zsi­dó témájú színdarab, így az 1933. júni­us 14-én bemutatott, majd 17-én betil­tott Dr. Kohn, Max Nordautól. Sikeres bemutató volt viszont Gellért Lajos több mint 300 előadást megért Timosa, a cár katonája.” A kisszínházban a jiddis dráma olyan klasszikus műveit is játszották – természetesen magyarul mint Jákob Gordin Anyaszívét, Oszip Gyimov Jóskáját, vagy Perez Hameiri Csodarabbiját, de adták – Csortos Gyula főszereplésével – Bródy Sándor Lyon Lea című, 1915-ben keletkezett, galíciai zsidók között játszódó, feszült hangulatú drámáját is.

Gajdó Tamás színháztörténész (nem) Véletlenül történt című előadásában zsi­dó származású, nagy magyar színészek 1939 és 1943 között megjelent önélet­írásairól szólt: „Az emlékirat minden tör­téneti tudománynak gyakran idézett for­ráscsoportja. A közvetlen élmények nap­ról napra való vezetése vagy a fontos eseményekről utólag készült feljegyzé­sek általában megbízhatóak és hitele­sek, de forrásértéküket elsősorban a szerző személye és szándéka határozza meg. A színházi emlékiratok írói sokszor a színpad helyett ezekben az írásművek­ben élték ki vágyaikat és álmaikat, itt igyekeztek pályafutásuk sikertelenségét igazolni, számukra az emlékirat a sze­repjátszás egyik válfaja volt.”

„A legtöbb írásmű vádbeszéd volt. A kenyerüktől megfosztott, hivatásuk gyakorlásától eltiltott, megalázott mű­vészek hangja bátor, tartása töretlen maradt.” Gajdó kiemelte: a legtöbb em­lékiratból hihetetlen optimizmus sugár­zik, szerzőik a visszatérésben bízva a publikum feledése ellen küzdenek. Kü­lön kitért a memoárok címeinek elem­zésére: Boross Géza legismertebb kupléjának refrénjét: „Folik vagy nem folik”, Vidor Ferike cselédfigurájának állandó fordulatát – Kezitcsókolom! – választotta munkája címéül.”

Horák Magda előadása megrázó per­cekkel kezdődött: az előadása témájá­ul választott OMIKE Művészakció szín­házának egyik utolsó tagjára, Varjas Anna Chopin-díjas zongoraművészre emlékezett, aki pár nappal a konferen­cia előtt hunyt el.

„A Nemzeti Színház 67 színészével szemben az OMIKE Művészakció 100 színésszel rendelkezett. Ugyanakkor, amikor a Nemzeti Színház műszaki sze­mélyzete 47 fő, a Művészakció műsza­ki személyzete 6 főből állott. 1943-ra a Művészakció művészeinek létszáma énekesekkel, zenészekkel, táncosok­kal együtt 243 főre emelkedett. Műsza­ki személyzete ekkor érte el a Nemzeti Színház műszaki személyzetének lét­számát.”

Évadokra bontva kaptunk felsorolást a színház legfontosabb bemutatóiról: a kényszertársulat, a színpadaikról leza­vartak színháza az első, 1939/40-es évadban játszotta például Madách Mó­zesét, Pap Károly Batsébáját, Lessing Bölcs Náthánját, Zweig Jeremiását.

„1944 márciusában Moliére egyik komédiájának főpróbáját néhány né­met katona szakította félbe. így ért vé­get a Művészakció négyéves tevékeny­sége.”

A Művészakció legkiemelkedőbbjei közül Pártos Erzsi, Mányai Lajos, Pe­ti Sándor, Simon Zsuzsa, Vidor Feri­ke, Ráday Imre, Ernster Rezső, Kál­mán Oszkár, Fischer Annie, Starker János, Rózsa Vera és sokan mások a holocaust utáni magyar színházi és ze­nei élet kiválóságai lettek, ha már nem voltak azok, amikor lealázták őket a pódiumokról.

„Napjainkban a holocaustot divatos­sá vált úgy kezelni, mint a zsidóság ma­gánügyét, jóllehet, ha az üldözötteket és az áldozatokat a nevükön nevezzük, kilétük és eredményeik az bizonyítják, hogy a magyar zsidóságot ért veszteség mindannyiunk vesztesége.”

Enyedi Sándor színháztörténész Kolozsvár színházi élete kiemelkedő zsidó alakjairól tartott anekdotákban bővelkedő előadást. Elsőként Ditrói Mórról, a Vígszínház első igazgatójáról emlékezett meg, aki Kolozsvárott volt korábban színházigazgató: „Ditrói egy olyan korszakban volt az erdélyi nagy­városban direktor, amikor ott nem lé­tezett hangsúlyozott antiszemitizmus. (…) A század elején Janovics Jenő volt a másik zsidó igazgató, akinek hosszú tevékenysége átnyúlik a világ­háború utáni évekre, akinek már sok­kal nehezebb történelmi helyzetben kellett helyt állnia, először a Kolozsvá­ri Magyar Nemzeti Színház, később a Kolozsvári Magyar Színház élén.” Ja­novics a magyar színház „kiemelkedő, máig nem eléggé méltatott személyi­sége volt”, hiszen a legnehezebb idők­ben, Trianon után, a „lenni vagy nem lenni” korszakában ült székében: film­gyártásból szerzett vagyonát a kolozsvári magyar színjátszás fenntartására for­dította. 1932-ben igazgatói székének elhagyására kényszerült. Janovics után Kádár Imre formálta át a városi színházi életet: a komáromi rabbi fia a kommünben vállalt szerepe miatt kényszerült Kolozsvárra települni. Tár­sulata Erdélyben és a Partiumban köz­ponti szerepet játszott. Észak-Erdély visszacsatolásával az anyaország zsi­dótörvényei ebben a régióban is ha­tályba léptek. A leparancsolt színé­szek utolsó fellépéseit demonstráció­szerű tetszésnyilvánítással fogadta a közönség.

A törvények életbe lépte után az arisztokrata Kemény János mint patrónus Budapesten intézte el, hogy a Ko­lozsvári Zsidó Színház létrejöhessen. Kemény segített a semmiből létrehozni ezt a színházat: díszletet szerzett és pénzt adott. A színház történetét ma már sajnos nem lehet olyan pontosan megírni, mint az OMIKE-ét, mert a la­pok nem számoltak be a műsoráról. Ki­zárólag narratív – gyakran ellentmondó – forrásokra vagyunk utalva.

„Meglehetősen nehéz helyzetbe ke­rültem saját választásom alapján, ugyanis egy megfoghatatlan fogalomról próbálok beszélni: egy olyan színházi jelenség kapcsán, amelyik kezdetétől fogva definiálhatatlan” – kezdte előadá­sát Götz Eszter, aki tárgyául Halász Péter színházát választotta. Egyedüli előadóként beszélt olyan hazai színhá­zi jelenségről, amely kizárólag a közel­múltra és a jelen időre korlátozható, vagyis kortársi tematika.

„…ma sem tudjuk pontosan, mi is a modern, mai zsidó kultúra, mik az egy­értelműen zsidó elemek egy kortárs kulturális jelenségben, mit nevezhe­tünk ma zsidó színháznak, zsidó motí­vumnak egy előadáson belül. Vannak bizonyos témák, amelyekre azt szok­tuk mondani; a dologgal más szem­szögből foglalkozó szakemberek, vagy éppen laikusok felháborodottan tilta­koznak a besorolás ellen. Vannak sze­mélyek, akiknek kreativitását észlelhe­tően befolyásolja zsidó származásuk, mégsem zsidó kultúrát művelnek, s alighanem vannak olyanok, akik ezt művelik, bár nem tudnak róla. (…) Ha­lász Péter zsidó származása köztudott tény: színházcsináló volta egyértelmű, sőt nyilvánvaló a zsidó vonatkozás megjelenése is bizonyos – nem kevés – előadásában, de nem mondhatjuk, hogy Halász zsidó színházat csinál. Vagy mégis?”

Götz Eszter korabeli kritikák alap­ján ismertette az Universitas társula­tának náci koncentrációs táborokat megidéző, sokkoló, 1968-as előadá­sát, A pokol nyolcadik körét (Halász darabja, Ruszt József rendezése). Halász „a szabadság esélyeit ebben a személyiségnyomorító közegben ele­mezte; az emberi létezés képtelensé­gét a test megpróbáltatásaival kegyet­len kritikai közelségbe hozta. A KZ-tábor sem Pilinszkynél, sem Halásznál nem jelent zsidó tematikát, hanem a szabadság zéró fokával való szembe­sülést.”

A Dohány utcai lakásszínház ponto­san modellálta a mindenkori, európai zsidó színházak létfeltételeit: zárt kö­zösség játszott itt, ismerősöknek, de maga a játék rendkívül nyitott volt: ép­pen a fordított módon, mint az akkori hivatásos színház: gyújtópontja lett a másság szabadságának.

Zárásul a társulat Love Theatre né­ven, 1990-ben hazalátogatva előadott darabjáról esett szó: Az Ő, aki a sisak­készítő gyönyörű felesége volt című, Petőfi Csarnokban játszott előadásban Halász saját családja történetét vitte a színpadra. A Nagymamát immár ő ma­ga játszotta.

Címkék:2000-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

“Egy nem kellemes beszélgetés” B. Turán Róbert, Kézdy György, Kishonti Ildikó, Kulka János és Nagy András között

„Egy nem kellemes beszélgetés” A konferencia záró­eseményeként megtartott kerekasztal-beszélgetésen a meghívottak közül B. Turán Róbert dramaturg, Kézdy György, Kishonti Ildikó...

Könyvespolc: A tegnap Atlantisza – A makói “Patyi néni” áldott emlékének

A tegnap AtlantiszaA makói „Patyi néni” áldott emlékének (Bacskai Sándor: Egy lépés Jeruzsálem felé. Múlt és Jövő Lap- és Könyvkiadó,...

Close