Szombat előfizetés 2017

Zsidó irodalom?

Írta: Raj Tamás - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A zsidóságot, a zsidókat, zsidó gondolatokat és motívumokat bemutató vagy felhasználó minden szépirodalmi, tudományos és teológiai mű szintén a zsidó irodalom része, akár zsidó, akár nem zsidó szerző tollából való.

Nem könnyű már azt sem meg­határozni, ki a zsidó? Izrael­ben például évtizedeken át folyt az éles vita e tárgyban, nem sok eredménnyel. Jóllehet, a vallá­si hagyomány a Talmud alapján egyér­telmű álláspontot foglal el (akinek any­ja zsidó), jóllehet Sartre frappáns meg­állapítása (zsidó az, aki magát és akit mások annak tartanak) társadalmi vo­natkozásban is perdöntő lehet, a kér­dés újra és újra felpezseg, és olykor ko­moly viharokat kelt. Jómagam jobb sze­retem megfordítani a kérdést, s vala­hogy így föltenni, akár önmagunk számá­ra is: mi a zsidó? Mi az, ami a zsidót zsi­dóvá teszi? Mit jelent a zsidóság (a ju­daizmus) az egyén és a közösség számá­ra? S nem kevésbé fontos: mit jelent, mit hoz a zsidóság az emberiség javára?

Úgy vélem, hasonló módszerrel kell megközelíteni a címünkben megfogal­mazott kérdést is. Amikor, évekkel ez­előtt, a Világirodalmi lexikon főmunka­társaként meg kellett fogalmaznom a sorozat – azóta sem napvilágot látott – utolsó kötete számára a „zsidó iroda­lom” címszó definícióját, alaposan el kellett gondolkodnom e probléma fö­lött. Kétségtelen, hogy zsidó „származá­sú” írók-költők műveiből – akarva-akaratlanul – kiérződik a zsidó érzület, a zsidó gondolkodásmód (e tárgyban ko­moly nyilvános vitám volt a rendszervál­tás idején a zsidó kultúráról általam szervezett előadáson, a Radnóti Színház­ban Spiró György barátommal), mégis ilyen ismérvek alapján nem szabad az irodalmat osztályoznunk. Jóllehet egyes irodalmárok sorsa, mártírhalála (mint Radnóti Miklósé) személyüket feltétle­nül a zsidó közösséghez rendeli (akár saját választásuk ellenében), mégis az irodalom, a megalkotott művek összes­sége szinte önálló életet él, s csak nyel­vük és tartalmuk, nem pedig alkotójuk alapján mérlegelhetők.

A fentiek alapján kétféle megközelí­tésben beszélhetünk zsidó irodalomról. Az első a nyelv, amely minden irodalom legfontosabb eszköze. Büszkék lehe­tünk rá, hogy a zsidó (a héber) irodalom megközelítőleg három és fél ezer éves múltra tekint vissza. Debóra éneke az időszámításunk előtti 12. században keletkezett, ezt még a legszigorúbb bibliakritikusok sem tagadják. Ám minden bizonnyal Mózes és Mirjám diadaléne­kei (s talán sok más hasonló dal) ennél még régebbiek. S jól tudjuk, a Biblia említ olyan – időközben elveszett – könyveket, dalgyűjteményeket is, ame­lyek még a Szentírás megfogalmazása előtti korban keletkeztek…

Mindenekelőtt tehát, a héber iroda­lom (a Bibliától napjaink izraeli irodalmáig) – teljes egészében – a zsidó iro­dalom körébe sorolandó. Ám mindezen túl ide tartoznak az úgynevezett zsidó nyelvek irodalmai is mindenestül.

A babilóniai fogságban (i. e. 586- 538) a zsidók népnyelve az arámi lett. (Ez egy, az i. e. 8. század elején elpusz­tított nép nyelve volt, amely azonban nagyon hasonlított a többi sémi nyelv­re, ezért a hódító babilóniaiak, majd a perzsák birodalmi nyelvvé emelték.) Moha őseink – különösen Ezra és Nehemja fellépése után – szent nyelvként tisztelték a hébert, s így olvasták fel annak egy-egy szakaszát a zsinagógá­ban, nem igazán értették azt, mert egy­más közt is arámiul beszéltek. Ezért a Tórát (előbb szóban) arámira fordítot­ták (ennek neve Targum), s minden szakasz olvasása után egy hivatásos tolmács (meturgemán) elmondta azt hangosan, arámi nyelven a hallgatóság számára. Persze a Targum nyelve je­lentősen eltér az eredeti arámitól, mi­vel zsidók beszélték azt, más közeg­ben és más témákat meg­szólaltatva, ezért a tudomány azt palesztinai aráminak vagy targumi nyelvnek nevezi. Ezen a nyelven egyébként számos önálló alkotás is ke­letkezett. Sőt, amikor a kö­zépkorban a kabbala (a zsidó misztika) szent nyelve az ará­mi lett, a kabbalista irodalom főbb művei is (köztük a Zóhár) ezen a zsidó-arámi nyel­ven keletkeztek.

Sajátos zsidó nyelvi hatást mutatnak az időszámításunk kezdete körül és az első évszázadokban Izraelben s főként a diaszpórában, így Alexand­riában, Antiókhiában és má­sutt görögül (pontosabban görög-zsidó nyelven) íródott művek. Ezek közül, irodalmi szempontból, a legjelentősebbek ale­xandriai Philón írásai, aki megkísérelte összeegyeztetni a Tórát a klasszikus görög filozófia eredményeivel. Ide sorol­ható a keresztény Újszövetség legtöbb könyve, valamint egyes Szibülla-jóslatok. Az Újszövetség gyors sikere egy­részt nyelvi okoknak köszönhető: nem klasszikus görög nyelven terjedt, hanem a mindenki által beszélt népi görög úgynevezett koiné nyelven, s hogy ezek a művek az akkor rendkívül népszerű zsidó gondolatokkal és nyelvi fordula­tokkal voltak átitatva.

Noha az időszámításunk szerinti 1. szá­zad végétől Izraelben megindult a héber nyelv egyfajta „reneszánsza” (ekkor jött létre a misnai héber), a kétnyelvűség a zsidóság körében továbbra is megőrző­dött: az időszámításunk szerinti 500 kö­rül lezárt Babilóniai Talmud jórészt ará­mi (pontosabban: babilóniai zsidó-ará­mi) nyelvű.

A középkorban a diaszpóra zsidósága a Keleten és a Mediterraneum nagy részében az arab nyelvvel és kultúrával, Európában pedig az újlatin nyelvekkel és a keresztény kultúrával szembesült. A zsidók eltanulták ezeket a nyelveket, s a legtöbbször egymás között is beszélték, hiszen úgy vélték: a hébert csak szent célokra szabad megszólaltatni. Vi­szont – vallási különállásuk miatt – nem használták eleink sem az arab, se a la­tin írást. így az eltanult népnyelveket sa­ját közegükben, saját életformájukhoz igazították, s főként héber betűkkel je­gyezték le. (A latin betűket például jiddi­sül „galhesz srift”-nek, keresztény papi írásnak nevezték. Környezetükben job­bára csak papok tudtak írni…) A héber betűkkel lejegyzett idegen eredetű nép­nyelv zsidó környezetben sajátos zsidó elemeket nyert, és természetesen hé­ber szavakkal keverték. Így jöttek létre lassan az úgynevezett „zsidó nyelvek”. (Érdekes, hogy ezek beszélői sem vol­tak mindig tudatában annak, hogy ön­álló nyelv birtokosai: a jiddisül beszélők például sokáig úgy vélték, ők csupán va­lamiféle keveréknyelvet, zsargont hasz­nálnak, a ladino anyanyelvűek pedig mindmáig azt hiszik, spanyolul társalog­nak – lásd Elias Canetti Nobel-díjas író A megőrzött nyelv című remekművét!)

Elsőként a zsidó-arab nyelv jött létre és emelkedett önálló irodalmi nyelvvé. Természetesen héber betűkkel írták: egyik legnagyobb szakértője a buda­pesti rabbiképző hajdani diákja, a Pá­rizsban elhunyt Vajda György volt. A zsi­dó-arab virágkora a 10-12. századra tehető: Jehuda Halévi és Mose Majmúni is részint ezen a nyelven alkotott…

A 11. században Észak-Franciaországban a zsidók az ófrancia nyelvet hasz­nálták. A legnépszerűbb középkori zsi­dó bibliamagyarázó, Rási (Troyes-ban élt) mintegy 2500 ófrancia szót épített be kommentárjába, ezekkel magyaráz­va meg tanítványai számára a nehezen érthető vagy problémás bibliai kifejezé­seket: ő maga loáz (idegen) eredetűnek nevezi korának zsidó népnyelvét. (Külö­nös, ám ma ez a szószedet a legősibb francia glosszárium a világon.)

A 10-11. századtól a Rajna-melléken alakult ki a legismertebb zsidó nép­nyelv, a jiddis, amely azután a 16. szá­zadban Kelet-Európába menekült zsi­dók körében véglegesült önálló irodal­mi nyelvvé. A mai jiddis nyelv szókin­csének 70 százaléka germán, kb. 20 százaléka szláv és 10 százaléka héber eredetű, ám nem jelentéktelen (és ép­pen a vallási vonatkozású fogalmakat jelöli) az újlatin szókészlet sem. (A Tó­ra-olvasást például lejnolásnak mond­juk, ami a latin lego-legere, az imádko­zást jelölő davenolás pedig a deus szó rokona.) A jiddis nyelv legnagyobb elis­merését talán Isaac Bashevis Singer Nobel-díja jelzi.

A hajdani zsidó vallású Kazárország területén (a Krím-félszigeten és attól ke­letre) éltek az úgynevezett karaita zsi­dók. Ők a zsidó vallás egy sajátos irány­zatát képviselték, nem fogadták el a Talmudot csak a Bibliát, s azt is több­nyire szó szerint értelmezték, népnyel­vük egy sajátos kipcsak-török nyelv, a karaim, amelyet szintén héber betűkkel írtak.

A Spanyolországból és Portugáliából a 15. század végén száműzött (szefárd) zsidók magukkal vitték (a mai Görögor­szág, Törökország, Dél-Itália, Bulgária és Jugoszlávia területére) a régi andalúziai népnyelvet, amelyet ladino (tehát latin) nyelvként beszélnek és héber be­tűkkel írnak. Bibliafordításaik és imáik mellett népdalaik rendkívül népszerűek.

A keleti zsidók (Bagdadtól Bombayig Bokharától Pekingig) mind a héber be­tűkkel írt sajátos zsidó-perzsa nyelvet beszélték: így leveleztek egymással, így készítették bibliafordításaikat és -ma­gyarázataikat, a tafszír-okat. A zsidó­-perzsa ismerete az iranisták számára is fontos: ezek az írások az új perzsa (irá­ni) nyelv legősibb emlékei. Önálló iro­dalmuk is jelentős: a legkiemelkedőbb költők a középkorban Sáhin és Imráni voltak – velük történetesen a rabbikép­ző hajdani tudós professzora, Bacher Vilmos foglalkozott…

Héber betűs zsidó-magyar nyelv ter­mészetesen nem alakult ki, de hadd mondjam el, szerencsém volt látni egy ilyen levelet: Gergely Ágnes levelezett így Vihar Bélával…

Említettük: zsidó irodalomnak a tár­gya (tartalma) szerinti műveket is nevezhet­jük. Ezek felsorolása talán még bővebb is­mertetést igényelne, mint a fenti, ezért csu­pán jelzésekbe bocsát­kozhatunk. Mindenek­előtt ide sorolhatók a Biblia és az apokrifák fordításai, kommentárjai, s minden bibliai témát feldolgozó mű. A zsidóságot, a zsidókat, zsidó gondolatokat és motí­vumokat bemutató vagy felhasználó minden szépirodalmi, tudományos és teológiai mű szintén a zsidó irodalom része, akár zsidó, akár nem zsidó szer­ző tollából való. Egyes tudósok – val­lási vagy nemzeti értelemben – a zsi­dók által írt munkákat mind a zsidó irodalom, tágabban a judaisztika terü­letéhez sorolnak. A jeruzsálemi Hékhal haszéfer (A könyv csarnoka) ki­adásában negyedévenként megjelenő Kirjat Széfer (A könyv városa) című bibliográfiai folyóirat tartalmazza a té­mánkba tartozó valamennyi – a világ bármely részén újonnan megjelenő – könyvet és folyóiratot.

Zsidó irodalom? Nem könnyű vála­szolni a kérdésre, ám az anyag csodá­latos bősége és széles választéka bár­milyen elméletnél ékesebb bizonyíték­kal szolgál.

Címkék:1995-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Nézz vissza haraggal?

Magyar Zsidó Szemle, 1895. 8-9. szám Névmagyarosítás Azok, a kik folyton hangoztatják, hogy a honi zsidók nem magyarosodnak, ámulattal fogják...

 Versek

„A testen fű nő, léleken lélek” Tábor Béla scintilla kérdezlek nem felelsz itt néma rejtelem mindenik óra üres szoba a...

Close