Szombat előfizetés 2017

Zsidó élmény – magyar irodalom?

Írta: Várai Emil - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

…a zsidó szellem kétezer év óta sok nyelven nyilatkozott meg és létrehozott egy soknyelvű irodalmat, amelyet azonban a soknyelvűség miatt a zsidó irodalom egységes megjelölésétől megfosztani nem szabad.”

(Bacher Vilmos, 1911)

A magyar-zsidó irodalom létformái című konferencia legnagyobb közönségérdeklődést kiváltó eseménye az irodalmi élet kiválóságaival rendezett kerekasztal-beszélgetés volt. Az asztal körül Fenákel Judit, Gergely Ág­nes, Hankiss Ágnes, Kardos G. György, Kertész Imre, Komis Mihály, Mezei András és Székely Magda foglalt he­lyet. Moderátorként Ungvári Tamás irodalomtörténész, mű­fordító közreműködött, aki nagy elismeréssel és baráti csip­kelődéssel mutatta be a vita résztvevőit, méltatta válaszai­kat. Bevezetőjében a következőket mondta:

– Bizonyára azért jutott számomra a megtiszteltetés, mert gyakorló oktatóként csöpp érzékem van a vizsgáztatáshoz és az időhöz. Arról fogunk beszélni, amin a konferencia más rendezvényén is tipródtunk, van-e vajon magyar-zsidó vagy zsidó-magyar irodalom? Úgy vagyok ezzel, mint Szent Ágos­ton az idővel. Amikor megkérdezték tőle, hogy qui est tempus? – mi az idő? -, akkor azt mondta: ha kérdezik, nem tu­dom, de ha nem kérdezik, akkor megválaszolom… Itt ülnek az asztal körül azok a hölgyek és urak, azok a rendkívüli te­hetségű alkotók, akikről, ha nem kérdezik, tudom, de ha megkérdezik, már nem merem megmondani, hogy zsidó-ma­gyar vagy magyar-zsidó írók. Nagy örömmel tölt el, hogy hall­gatóságként is milyen sokakat érdekel ez a szenzitív kérdés. Kitűnő, világhírű íróink azért vonultak fel, hogy választ adja­nak. Kérem, mondja el mindenki, hogy mit gondol erről a té­máról.

Hankiss Ágnes:

Ha valamiért jó zsidónak lenni, akkor ez a furcsa kettősség…

– Ha a tanácskozás többi résztvevője eljutott volna valami definitív meghatározáshoz, akkor gyanakvó lennék, mert azt hiszem, hogy erre nincs válasz! Minek alapján határozzuk meg a zsidó irodalom fogalmát? Az író származása? A mű nyelve szerint? Témája alapján? Egyik sem használható! Ha azt mondanám, hogy témája szerint, akkor Thomas Mannt zsidó íróvá tenné a József és testvérei… Az író származása? Azt hiszem, Kafka nem zsidó író, hanem olyan egyetemes al­kotó, akinek műveibe szövődik zsidó származásának min­den terhe és szorongása. Nagyon nehéz elképzelni olyan írót, aki elválasztható anyanyelvétől. Berzenkedem minden faji, genetikai vagy származási megközelítés ellen. Ha mindezen állításokat elfogadjuk, akkor már adódik a következtetés, hogy pontos meghatározás nem lehet!

Nekem a választás és vállalás kérdé­se izgalmas. Arra szoktam gondolni, hogy a diaszpórában zsidónak lenni kinek szorongás, kinek öröm. Vallo­mást kell tennem: ha újraszületnék és nekem kellene eldöntenem, hogy zsidó akarok-e lenni, válaszom egy­értelmű lenne – igen! Ugyanakkor ez nem tartalmaz semmiféle megkülönböztetőt. Számomra hallatlanul von­zó, hogy a diaszpóra zsidóságának nincs állami léte, nemzettörténete, csak szellemtörténete! Valami furcsa, búvópatak­ként átszövő motívumegyüttes, szellemi örökség, hagyo­mány – ezek engem hallatlanul izgatnak. Oda jutottam, hogy ha valamiért jó zsidónak lenni, akkor ez a furcsa ket­tősség! Kettős identitás, megfoghatatlanság, a definiálhatat­lanság kihívása – ez számomra öröm. Én nem tartom hiá­nyosságnak vagy gyengeségnek, hogy valami nem engedi magát definiálni.

Kardos G. György:

Zsidó témákat választottam, de munka közben magyar írónak érzem magam

– Ne várjon tőlem senki dalt! Én sem fogadom el a szárma­zás, a téma kritériumát, vagy a zsidó identitás tudatát. Hajla­mosak vagyunk még mi is, még ma is a nürnbergi törvények szerint megítélni, hogy ki zsidó. Ha a származást vennénk, abba beletartozna például Sík Sándor. Szomory Dezsőnek, Bródy Sándornak nincs egyetlen sora, ami zsidó identitásuk­ra utalna. Radnótit Bor és a halála kötötte végül a zsidóság­hoz. De az egykori varsói újságíró, Wojtyla is megjárta a náci lágert, akit ma II. János Pálnak hív­nak. Amerikai zsidó irodalom egyér­telműen létezik, mert sokan írnak jiddisül. De Arthur Millerről már nem zsidó íróként beszélnek. Márai Nyugat-Németországban írt naplójában találhatók azok a sorok, amelyek arról szólnak, hogy nagy divat olvasni a kiváló stiliszta német írót, Martin Bu­bert.

Ragaszkodom a zsidósághoz, mert belőle származom, mert a közös múlt, a közös sors nem enged elszakadni tőle! Valahogy úgy jött össze, hogy zsidó témákat választottam. Amikor azonban írok, akkor egyszerűen magyar írónak érzem magam, mert a magyar nyelvet használom!

Székely Magda:

Amiből egy van, azt nem lehet definiálni

– Néhány szó körül gyűrűző gondolatfoszlányt szeretnék mindenkivel megosztani. Milyen érdekes: nemzetiségi, de magyarul íróknál, példaként nekem Kalász Márton jutott az eszembe, nem vetődik fel, hogy német vagy magyar író. Ez csak a zsidókkal történik… (Közbeszólás: Meg a cigányokkal.)

– Azért nem találunk legalább száz éve definíciót a zsidó író fogalmára, mert tudományosan megfogalmazni valamit csak analógiák alapján lehet. A zsidó történelem egyedi minden szakaszában, ahogy asszimiláló­dunk, ahogy tovább tart az identitá­sunk. Kicsúszik minden meghatáro­zás alól, mert amiből egy van, azt nem lehet definiálni.

Nekem a zsidóságom sohasem volt probléma, magyarsá­gom annál inkább! Túléltem a holocaustot, tehát zsidóságom nem volt kérdéses, hiszen „ebből voltam életben maradva”. Tizenhét-tizennyolc éves koromig nem akartam magyar len­ni, úgy tartottam, hogy ideiglenesen élek Magyarországon, és amint módom lesz, megyek Izraelbe a sivatagot kertté vará­zsolni. Ebben az elképzelésemben nem zavart, hogy ugyan­abban az időben még valamire vágytam: hogy amit megél­tem, magyar költészetté tegyem! Ez esztelen és irracionális elképzelés volt. Most nem tudok mentségemre mást felhoz­ni, mint hogy nagyjából sikerült. De hogy ezután ennek mi az értelme, azt nem tudom.

Mezei András:

Az értékeket zsidó kultúrámon keresztül viszem a magyar költészetbe

– Ha sajnálnám, akkor is magyar író lennék, mert a költé­szet az adott nyelv stilisztikai értékeiben él! Azt átültetni – kü­lönösen, ha jó költészetről van szó – meg lehet kísérelni, de nem érhető el a megírt nyelvhez hasonló hatásfok. Boldog voltam, amikor verseimet lefordították héberre, és boldog voltam, amikor az Adorno megjelent angolul és franciául is, de azok nem az én nyelvi zsigereimből származnak, hanem azt egy másik költő adta bele.

Minden nyelv olyan csodálatos rendszer, amelyben benne vannak az ősök „nyelvi kromoszómái”. A magyarországi zsi­dók is csak anyanyelvükön tudnak lélegezni, gondolkodni, beszélni, érezni. A metafizikus tartalmakat csak magyarul tu­dom közlekedtetni, mert a költészet minden más megismerés számára az irracionális tartalmakat racionalizálja. Az értéket, amelyért én megszenvedtem, amit a zsidó kultúrámon keresz­tül is megszenvedtem, viszem a magyar irodalomba!

Mégse szakadjunk el a valóságtól, hi­szen az itt van a szemünk előtt. Ha valaki kezébe vesz egy könyvet, már tudja, hogy alkotója itt él közöttünk, hogy Magyarországon zsidósága mi­att szenvedett. Biztos, hogy van szá­mos meghatározható mentalitásbeli, sokféle lelki tényező, amelyek íróról íróra motiváltak. Biztos, hogy a kü­lönbségekben van valami olyan azo­nosság, amelynek alapján azért a magyar irodalmon belül valami hal­vány mező alakul ki!

Gergely Ágnes:

Megriasztott néhány kolléga, akikről szépet képzeltem írásaik alapján

– A televízió egyik műsorában nemrég elmondtam, hogy nekem egy olyan gémeskutam van, ami imasállal van letakar­va. Én nem úgy élem meg a zsidóságot és a magyarságot, hogy az kettő, nekem az egy! Nem tudom szétboncolni.

Kiadói lektor koromban történt velem egy érdekes eset. Féja Géza verseit szerkesztettem. Ő prózaíróként versben bi­zonytalan volt, ezért megkért egy-két igazításra. Ezzel meg volt elégedve. Elbúcsúzott, majd az ajtónál visszanézett, va­lami nagyon kedveset szeretett volna mondani, mintha egy szál virágot akarna átnyújtani… és azt mondta: Radnóti igaz keresztény volt! Éreztem, hogy ezt köszönet he­lyett mondja. Ezen azóta is gondol­kodom, mert szükséges a másik fél szempontjából átgondolni a dolgo­kat, hogy ők milyennek látnak en­gem. Ebből az tűnik ki, hogy úgy vé­lik: aki keresztény, az felsőbbrendű! Nekem megfelel a zsidóságom, ma­gyarságom sem a háború után oko­zott problémát. Akkor én úgy gondol­tam, hogy ami történt, az néhány gonosz ember műve volt. Válságba a rendszerváltás után kerültem. Rettenetes volt a visszazuhanás. Nem a politikusok riasztottak meg, hanem néhány írókolléga, akikről írásaik alapján szépet képzeltem, s egyszer csak lekerült minden maskara róluk. Nagyon nehe­zen nyugodtam meg. Az nyugtatott meg, hogy ezt nekem meg kell írnom!

Kertész Imre:

Többféle zsidó irodalom létezik

– Nagyon hamar rájöttem, hogy kiirtható vagyok, s ehhez elegendő, hogy zsidó vagyok. Ebből indult ki minden, és ez voltaképpen nem elhanyagolható tényező az egyén szem­pontjából. Nekem nem okoz problémát ez a magyar vagy zsi­dó identitás. Természetes, hogy magyarul írok, nagyon szere­tem a nyelvet, de a magyar mellett más irodalmakat is szere­tek, és ez nekem nem okoz semmi problémát A zsidóélmény az irodalmi alkotás szempontjából is igen nagy dolog! Kevés nagy dologhoz, kevés eszméhez kötheti magát a pró­zaíró, a zsidóiét elég nagy élmény ah­hoz, hogy foglalkoztasson.

Többféle zsidó irodalom létezik! Az egyik a nemzeti, például a héber, a másik – és mindegy, hogy milyen nyelven – kizárólagosan zsidó témá­val foglalkozik; a harmadik pedig az a fajta, amelyik először fogalmazza meg korát! A harmadik csoportba, bármilyen meghökkentően hangoz­zék, beleteszem Proustot! Amikor az asszimiláció megtör­tént, és az sehol sem sikerült, akkor fellépett egyfajta szoron­gás, ami egybevágott egy általános katasztrófaérzettel,

-előkészülettel. Egyes nagy zsidó írókban, akik alkotóknak is óri­ásiak voltak, megvolt ez a zsidó előérzet. Ez jelentkezett Kaf­kánál, Bécsben is megnyilvánult, példáiként említem Joseph Rothot, Hoffmannstahlt.

Többször vált meghatározóvá zsidóságom. Születésem­mel, majd amikor zsidóságomért elvittek Auschwitzba; má­sodszor amikor ezeket elkezdtem feldolgozni irodalomban; harmadszor a rendszerváltás után, amikor megjelent az új antiszemitizmus összekötve egy különleges értelmetlenség­gel. Megint kiirthatnak, és nekem megint választanom kell, hogy tudomásul veszem-e vagy sem…

Fenákel Judit:

Magyar állampolgárságú hontalan

– Történetem nem tanulság nélküli. Magamat magyar ál­lampolgárságú, magyar anyanyelvű hontalannak tartom. Ez fából vaskarika, mint ahogy az asszimiláns zsidó magyarsá­ga. Erre a minősítésre néhány évvel ezelőtt jutottam, a rend­szerváltozáskor fellángoló antiszemi­ta kampányok idején. És hálás va­gyok azoknak az íróknak, akik en­gem erre az elhatározásra juttattak.

Azóta nincs identitászavarom!

Mindig vállaltam zsidóságomat, de azon sohasem gondolkodtam, hogy én zsidó író vagyok. Szegeden éltem, és nagyon rosszul informált voltam.

A napilap szerkesztőségében senki nem mondta ki, hogy zsidó, de rend­szeresen szidalmazták a lipótvárosia­kat, a körútiakat, a lúdtalpasokat… Én ezeket nem vehettem magamra, hiszen én nem voltam oda való, sem lúdtalpas… Nem tudtam azt sem, hogy miért csináltam mindig valamit rosszul, pedig nem voltam butább, tehetségtelenebb a többi­nél. Állandóan zavarban voltam, kerestem a hibámat. Ami­kor eljött a megvilágosodás pillanata, akkor visszamenőleg mindent megértettem. A lúdtalpasság a lipótvárosi csak fedő­szó, s egyszerűen zsidót jelent. Azóta ilyen szempontból kiegyensúlyozott vagyok.

Kornis Mihály:

Szegről-végről rokonság a Jóistennel

– Ha kérdezik – zsidó vagyok! Végül is ilyen egyszerű az egész. Amikor először megértettem, hogy életem leglényege­sebb kérdése ez, annak ellenére, hogy sem a zsidó kultúrá­hoz, sem az ortodoxiához fűződő örökséggel nem ajándéko­zott meg az élet, eldöntöttem, hogy én az áldozatok közé szeretnék tartozni! Viszont minél öregebb vagyok, annál vilá­gosabban látom, hogy zsidónak lenni nemcsak teher, hanem kitüntetés is, a sorsnak súlyos, de nagy ajándéka! Abban benne van a szegről-végről való rokonság a Jóistennel. Ter­mészetesen magyar író vagyok, és ezt azért mondjuk ilyen sokszor, mert a nyelv az író számára munkaanyag. Nevetségessé válnánk magunk előtt, ha zsidó írónak minő­sítenénk magunkat, miközben ezt is magyarul imánk le. Amiért mi ma­gyar írók lettünk, annak az is oka, hogy van a magyar szellemiségnek egy olyan tündökletes világa, amely a zsidósággal rokon vonásokat mutat, azáltal, hogy a magyarság minden pillanatában puszta létezéséért küzd. Tehát egy mélyen kulturált ma­gyar számára soha nem jelenthet a zsidóság problémát. Ahogy én vállalom zsidóságomat, ebben a dacban biztosan az én első költőm, Petőfi is benne van. Azon a módon álmo­dom a hazámat és szeretem a magam zsidóságát, mint Pető­fi a maga fajtáját.

A Közép-Kelet-Európa zsidó polgáraként mindennap érzett új fenyegetettség adja a Bibliához való egészen különös, meg­hitt kapcsolatomat. Nekem ez olyan, mintha felcsapnám a családi annaleseket, és megnézném, hogy mikor mi történt. Számomra nem adatott meg, hogy eldöntsem: norvég dán vagy magyar író legyek. És nem is gondolkodom rajta, mert mindegy, hogy hol vagyok zsidó, de diaszpórazsidó szeretnék maradni. Semmilyen oldalról ne próbáljanak megtéríteni.

A közönség kérdez – az írók válaszolnak

Az est „forgatókönyve” szerint az ankét további részében újabb körkérdésre a részt vevő írók egymással vitatkoztak volna, a folytatás azonban másként zajlott. Az Ungvári Tamás túlzottan ironikusnak vélt kérdéseire túlzott indulattal reagá­ló Mezei András a beszélgetés egy pontján helyéről felpat­tant, a moderátorhoz lépett, és a közéleti szerepvállalásaival kapcsolatos célzásokat meg akarta torolni. Mielőtt a viszály tovább fajulhatott volna, Mezeit békítően helyére vezették, ám Ungvári a kérdéskör lezárultával nem kívánta a további­akban betölteni tisztét, csak a közönség soraiból figyelte a beszélgetést. Az indulatos jelenet után a hallgatóság tett fel kérdéseket.

Várnai Pál: A jelenlévők között két olyan író kiválóság van, akik visszatértek Izraelből. Miért?

Kardos G. György: Ehhez hosszú történetet kellene el­mondanom, hogy miként kerültem Borból való megszabadu­lásom után Izraelbe és vissza. Kint kezdtem kőművesként verseket írni – nagyon rosszakat. Ez nem lett volna feltűnő, mert akkor ott sok rossz vers született. Lehet, hogy ha kint maradok, akkor ma izraeli költő lennék. Azután, hogy vissza­jöttem, sok évre rá lettem író. Mezei Andrisnak azt szeret­ném mondani Ungvári Tomival való viszályára, hogy amikor az asztali áldást mondják, leveszik a kést az asztalról.

Mezei András: Nekem a visszatérés fájó, kényes pont. Ma­gamnak is csak akkor beszélek róla, ha szorítóba kerülök. Okaként mondhatnék egyszerű választ, mert az is igaz lenne. Édesanyám Pesten nagyon beteg és szegény volt. A kibuc nem engedett a városban dolgoznom, hogy onnan segítsem. Megígérték, hogy utánam hozzák – nem történt meg! Másfél év után, 1959 októberében visszajöttem, és itt maradtam. Ezt nem lehet megmagyarázni. Bár Izraelt sohasem tagadtam meg, sokáig kísért egy szó: jóréd. A szó súlyát, keménységét, gyalázatát azokra alkalmazták az ország felépítői, akik ott­hagyták őket, aki nem ólé, tehát felmenő, hanem jóréd – le­csúszó. Ezért is kezdtem el írni. Elegem van abból, hogy azon tépelődjek: zsidó vagy magyar vagyok. Ez is, az is va­gyok! A rendszerváltás után – mint barátaim mesélték el ta­pasztalataikat – én is szembetalálkoztam az antiszemitizmus­sal, de olyan pillanatokat is átéltem, amikor szívből tudtam énekelni a Himnuszt!

Nagy Sz. Péter: A zsidóságra nagyon hízelgő, amit a világ válságának felismeréséről mondott Kertész Imre. Mi a kü­lönbség Márai Egy polgár vallomásai és a Hevesi András mű­veiben megnyilvánuló szorongás között? Thomas Mann is megérezte osztálya bukását. Időben előbb, de erről szól Tolsztoj munkássága is.

Kertész Imre: Nem zsidó kiváltság a megérzés. De a zsidó író, zenész, tehát a művész útja a saját zsidóságán keresztül vezet, ezáltal éli meg a nagy európai szorongást. Auschwitz után ezt ma már nem kunszt kimondani, csak bátorság kell hozzá. Az olyan különleges nagyságok, mint Mahler, akitől az új európai zene származik, vagy Kafka, akinek nyelvi radika­lizmusát a mai napig nem haladták túl, talán partikuláris al­kotók maradtak volna, ha nem lett volna mihez kötődjenek.

Sanders Iván: Többen elmondták, hogy identitásválságot a rendszerváltás után éltek meg. Ez meglepett! Mert ebben kimondatlanul az is benne van, hogy – bár álságos és hamis volt a diktatúra – amikor nem bolygatták e kérdést, jobb volt. Nem? Berzenkedik bennem az anyanyelv misztifikálása. Eb­ben a régióban az írás nyelve a legkiválóbbaknál választott volt. Így tett a sokszor említett Kafka, Elias Canetti, de ma­gyar példa is van: Déry Tibor, aki német nyelvű családban nőtt fel.

Mezei András: Egy kicsit valóban fetisizáltam a nyelvet. A lírát csak anyanyelven lehet művelni, de minél távolabb me­gyek e műfajtól, a nyelv szerepe úgy csökken. A dráma vek­toraiban az esztétikum nem kötődik olyan szorosan a nyelv­hez. Prózaíróvá szintén könnyebben válhat valaki választott nyelven.

Gergely Ágnes: Nem volt jobb a Kádár-rendszerben zsidó­nak lenni, mert a rendszerváltás után feltámadt vad zsidó­gyűlölet mutatja, hogy akkor is élt az emberekben, csupán vadul elnyomták. Akik itt ülünk, és korunknál fogva már ak­kor alkottunk, nem kell szégyenkeznünk, mert azért megír­tuk könyveinket: Kőtábla… Csodatevő… Avraham Bogatir… Én is megtettem a magamét, de pokoli nehéz volt, egyikünk sem kapott dicséretet. Meg kellett azt is érnünk, hogy 1989 után jöttek az újdondászok, akik számon akarták kérni, hogy miért nem vállalták zsidóságukat az érintettek. Én ezeknek egy darabig leveleket írtam, többek között felsorolva művein­ket. Majd egyszer igazság tétetik!

Sanders Iván: Nádas Péter egyik interjújában azt olvas­tam, hogy nagyregényét (Egy családregény vége) másképpen írta volna meg szabad politikai légkörben, mert a 70-es évek végén öncenzúra működött benne. Ez nálatok is megjelent?

Székely Magda: Nálam nem jelent meg belső kontroll, mert számomra nem volt olyan fontos, hogy mindenáron megjelen­jek. Ez úgy hathat, hogy könnyedén vettem, pedig nem így volt. 1956-ban – amit nem mellékesen éltem át – kezdtem el aránylag számba vehető verseket írni. Bár tízéves koromtól tudtam, hogy mit akarok elmondani, s így volt ez negyven év­vel ezelőtt is. Biztos voltam benne, hogy írásaim a büdös élet­ben nem jelennek meg, mert a rendszer követelményeinek nem felelnek meg. Annyira erős volt bennem a vágy, hogy élményanyagomat a magyar költészetbe vigyem, hogy nem érde­kelt a sorsa. Csodálatos módon olvadás jött, és kisebb-nagyobb akadályok után verseim megjelentek öncenzúra nélkül.

Kornis Mihály: Szerintem ez a probléma nem sok írót érin­tett. Ma sem érzem magam gondtalannak!

Gergely Ágnes: Valóban, a megírás a fontosabb, mint a megjelenés! Egyetlen öncenzúrámat vállalom. A tolmácsnak két főszereplője közül a nő magyarországi zsidó, a férfi azon­ban, akiről mintáztam, nem Görögországban él, ahová a tör­ténetet tettem, hanem egy másik államban, ahol máig életve­szély leselkedik rá.

Hankiss Ágnes: Lehet, hogy nemzedéki nézetkülönbség­re utal, ami kikívánkozik belőlem. A holocaust fájdalmát tisz­telem, de bennem semmi zavar sincs magyarságom és zsidó­ságom összeegyeztetésében, mind a kettő teljes értékű meg­élésében. 1990 és 94 között minden alkalommal csatlakoz­tam az antiszemitizmus elleni fellépésekhez. Ezt azért bocsá­tottam előre, hogy hitelt adjanak mondandómnak. Az akkori kormányzó párt valóban felemásan reagált a Csurka-jelenségre, végül is azonban a reakció megtörtént, Csurkának el kellett hagynia az MDF-et. Igazságtalan, ha úgy tüntetjük fel, hogy a csurkizmus a magyar közéletet áthatotta volna. Mifé­le gyűlöletkeltő áradás az, amit olyan választási eredmény követ, mint amilyen bekövetkezett!

Komis Mihály: Nem kell a választási eredményt misztifi­kálni!

Mezei András: Átéltem ugyan mindazt, amit Gergely Ág­nes, de 1990 után az együttérzést is. Göncz Árpádtól Mészöly Miklósig micsoda gesztusokat láttunk! Számomra is meggyő­ző volt e tekintetben a választási eredmény.

Gergely Ágnes: Én is azt mondom, hogy baráti körömtől kezdve írókollégákig, egy sor közéleti személy nagyszerűen viselkedett. Mégis megmerevedtem az első falfirkák láttán, a horogkereszteken, a rajzokon, hogy hatágú csillag egyenlő az ötágú csillaggal. A zsigereimnek a falfelirat azt jelenti, hogy megint el akarnak vinni. Nem tehetek róla, de ezt még leg­jobb keresztény barátaim sem tudják annulálni.

Kornis Mihály: nekem a haza fogalmához hozzátartozik az a lehetőség, hogy meggyilkolnak…

Fenákel Judit: Én mindig tárgyilagosságra törekedtem. Vallottam, hogy minden véleményt meg kell hallgatni. Rájöt­tem azonban, hogy nem akarok objektív lenni, amikor az éle­temről van szó! Amikor 1992-ben vagy 93-ban megláttam nyolcvanéves anyámat, amint azt várja, hogy ismét jönnek érte, azóta nem vagyok objektív.

Ferenczi László: Éppen ma ötvenegy éve, hogy véletlenül elkerültem meggyilkolásomat… A kommunizmusban a mai­nál vadabb volt az antiszemitizmus, cionizmusellenesség cí­mén. Az, hogy most mindezekről vitázunk, a 89-es rendszerváltásnak köszönhető! Az Avraham Bogatir azért jelenhetett meg 1967-ben, mert anticionistának tartották.

Kardos G. György: Mit mondhatok erre? 1969-ben jelent meg!

Mezei András: A felszólaló szavaiban van igazság. 1961-ben írtam meg A csodatevő című kisregényemet, ami csodák csodájára megjelenhetett – egy kisfiú a gettóban csodákat tesz. Máríássy Félix filmet akart belőle csinálni, mert szerin­te az valóságos forgatókönyv volt. Behívott Aczél György, és rá akart venni, hogy a fiúból cigánygyereket csináljak. Ké­sőbb Mamcserov Frigyes is felvevőgép elé akarta vinni, de Aczél feltétele változatlan maradt.

Gergely Ágnes: Térjünk vissza az irodalomra. Tegnap kaptam egy Bibó István hagyatékából előkerült levelet. Gera György írta. „Kedves Bibó István! (…) Levelét igen na­gyon és szorongva vártam. Dicséretéért különösen hálás vagyok. A Terelőút (Gera regénye – a tudósító megjegyzése) ugyanis sohasem született volna meg, ha néhány évvel ez­előtt Londonban kiadott tanulmányait nem olvastam volna. Ez adta nekem az indítást és bátorságot, szembenézni egy olyan kérdéssel, amelyet még jeleseink is – tisztelet a kivé­telnek – a szemérmes vizualitás birodalmába utalnak, és amelyre válaszolni, úgy vélem, elsőrendű kötelesség. Enélkül erkölcsös lény és magyar senki nem lehet… Tisztelettel 1973. február 19.” Gera 1972-ben megjelent lágerregényét teljes hallgatás fogadta, mert a kritikákat letiltották. Gera infarktust kapott, és hamarosan meghalt.

Várnai Pál: Nekem van egy levelem Gerától. Nagyon jól­esett neki regénye méltatása, amit írtam..

Gergely Ágnes: De az nem Magyarországon jelent meg!

Várnai Pál: Nem hát, Kanadában!

Mezei András: Végig azon gondolkodom, hogy az igazság eredője lehet az, amiről Kertész Imre beszélt. Kijelenthetjük, hogy aki magyarul ír, az magyar író, mégis, ha a szellemi, az irodalmi valóságot nézzük, akkor észre kell vennünk, hogy mind a holocaust, mind az utána következő nemzedék írói­ban – bármilyen nyelven alkossanak is – van valami közös. Egyelőre csak érzem Kertész igazát, de azt nagyon nehéz megfogalmazni.

Bár a kerekasztal-beszélgetés későn ért véget, a termet zsúfolásig megtöltő hallgatóság továbbra is együtt maradt, vi­tatkozott, tanakodott: zsidó élmény… magyar irodalom?

Lejegyezte: Várai Emil

Címkék:1996-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Metakommunikáció haladóknak

Nádas Péter Emlékiratok könyvének zsidó olvasata Az ismert amerikai irodalomtörténész és kritikus: Robert Alter egy nemrég megjelent esszéjében1 három különböző...

Konferenciát szerveztünk

Volt persze izgalom és harag, sértődés és indulat is. A kon­ferencia azonban komoly szakmai és érezhető közönségsi­kert hozott. Jelentős irodalomtudósok...

Close