Szombat előfizetés 2017

Zsákutcák

Írta: Novák Attila - Rovat: Archívum, Hazai dolgaink, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Novák Attila itt következő írásának előzményei szeptem­beri számunkig nyúlnak vissza. Kartal Zsuzsa ott megje­lent kisebbségvédő írását (Vizsga) bírálta szerzőnk a Szombat októberi számában egy olvasói levél formájá­ban (Pótvizsga). Szalai Pál felháborodott reakciója (A Ma­gyar Fórumba való) késztette most arra Novák Attilát, hogy részletesebben is kifejtse gondolatait. Szerkesztősé­günk pártolja azt a törekvést, hogy a kisebbségvédelem­mel kapcsolatos nézeteltérések napvilágra kerüljenek, és tisztázó vitára kerülhessen sor.

A következőkben arra próbálok választ keresni, hogy van­nak-e az 1944-es zsidóüldözésből fakadó politikai magatar­tásminták a mai Magyarországon.

Előrebocsátanám, hogy zsidókon (vagy politikailag korrekt nyelven: „zsidó származású magyarok”-on) – itt Magyarországon – egy már nehezen azonosítható közösség leszármazottait te­kintem, akiket sem a közös vallás, sem a közös hagyomány nem köt össze, nem laknak és nem élnek egy helyen, és foglal­kozás szerint sem lehet egyértelműen megkülönböztetni őket a társadalom többi tagjától. S itt mindenki figyelmét felhívnám ar­ra, hogy a „zsidó” szót szeretném megfosztani pozitív vagy ne­gatív előítéletekkel terhelt, meglehetősen misztifikált jelentésé­től, és körülbelül úgy használnám, mint például a „fülöp-szigeteki” vagy az „orosz” szót, egyszerűen (és szándékoltan reflek­tálatlanul) egy bizonyos csoport tagját értem rajta.

Másrészt azt is leszögezném, hogy azért, mert több jelen­séget is bírálok, még nem azonosítanám ezeket egymással. Kritizálom a baloldali és „liberális” elveken alapuló emberjo­gi radikalizmust és egyes zsidóknak az ezekben a mozgal­makban való részvételét, illetve elemezném az ebben való részvételt lehetővé tevő politikai-történelmi előfeltételeket. De nem állítom azt, hogy minden „zsidó származású magyart” liberális vagy baloldali lenne, és senki másnak a nevében nem kívánok beszélni.

Harmadrészt azt is fontosnak tartom megjegyezni, hogy amennyiben zsidóságról írok és kritizálom egyes „zsidó szár­mazású magyarok” politikai szerepvállalását, nemcsak egyé­ni hibákról, hanem az adott történelmi folyamatban részt ve­vő egyén választásairól beszélnék. A korszellem hatása és az egyéni döntések – mint minden történelmi-politikai folyamat során – itt is felismerhetetlenül összekeverednek.

Negyedrészt azt is jelezném, hogy tendenciákat írok le, melyek természetüknél fogva nem mindenkire érvényesek, viszont éppen ezért reprezentatív jellegűek.

Kezdjük tehát történelmi visszatekintéssel.

1944-1945-ben a magyar zsidóság a vérveszteségen kívül más, komoly sérüléseket is elszenvedett. Megrendült a hit a magyar társadalom demokratikus képességeiben. Ez a meggyőződés sok embert kivándorláshoz, másokat a hazai baloldalhoz való csatlakozáshoz vezetett. Az ok nyilvánvaló volt: a baloldal – legálisan vagy illegálisan – szemben állt a zsidótörvényekbe torkolló Horthy-korszakkal, ugyanakkor a hazai zsidóság életét megmentő Szovjetunió hivatalos ideo­lógiája a szélsőbaloldali bolsevizmus volt. A „baloldali” elkötelezettség tehát nem mindig ideológiai, hanem csak pozicionális politikai elkötelezettséget jelentett, azt, hogy az illető ab ovo antifasiszta, vagyis szemben áll a szélsőjobboldali fa­sizmussal és a magyar fasizmus előzményének tekintett „jobboldali” Horthy-korszakkal. A baloldaliság azonban más előnyökkel is rendelkezett.

Az internacionalista identifikációjú baloldal védelmet jelen­tett az antiszemitizmussal szemben és a magyar társadalom­hoz való új típusú csatlakozás ígéretével kecsegtetett. Úgy lát­szott, hogy a magyarsághoz mint történelmi nemzethez való asszimiláció kudarcot vallott. Zsidóként pedig (a történelmi tapasztalatok miatt) a többség már nem kívánt élni. A zsidó szó így kettős értelemben is negatív értelművé vált: jelentet­te egyrészt (sokszor a „magyar” szóval együtt) a meghaladni kívánt, partikuláris, törzsi entitást, másrészt a nácik gyűlöleté­nek tárgyát. A zsidó szó így mindkét értelmében a lezsidózással vált egyértelművé, ezért az asszimiláns magyar zsidóság identitása azonossá vált magával a holocaustélménnyel.

A baloldalban való feltétlen bizalom azonban megakadá­lyozta a magyar zsidókat abban, hogy észleljék az arról az ol­dalról fenyegető veszélyeket (pl. anticionizmus). A szocializ­mus évtizedei alatt – kevés kivételtől eltekintve – az antisze­mita és gyűlöletkeltő beszéd – minden egyéb, a pártállam ke­reteit túlfeszítő közléssel (pl. a cionistával) együtt – nem jut­hatott szóhoz, s némely „zsidó származású magyar” polgár­társam azt hitte, hogy ez a dolgok normális rendje: a kívánt és ideális társadalmi állapot azt jelenti, ha az antiszemita je­lenségek is el vannak fojtva, holott a viruló zsidó közösségi élet és az antiszemita beszéd megjelenése a demokrácia ket­tős természetét mutatja: a létező jelenségeket nem nyomja el törvény és hatalom.

A rendszerváltás után a magyar közélet a Nyugat-Európában bevett hagyományos bal- és jobboldali csoportok polarizáció­ja helyett más irányt vett. A felhalmozott sérelmek – és itt nem csak a zsidókról van szó – felszínre törtek (mert a demokrati­kus szabadságjogok biztosítása miatt felszínre törhettek, s az első pár évben alapvetően megszabták a politizálás sorsát Sok zsidó származású ember (egy csomó nem-zsidó származá­súval együtt) a liberális pártok és emberjogi szervezetek felé fordult, melyek nem a történelmi nemzethez való tartozás vagy a vallási hovatartozás, hanem a polgári nemzeteszme alapján fogalmazták meg azonosságukat. Az előbb említett pártokban és mozgalmakban való részvétel úgy tette lehetővé a zsidó sérelmek képviseletét, hogy univerzalizálta azokat: nem kellett nyíltan azonosulni magával a zsidósággal. Ilyen szempontból szerepe hasonló volt az 1945 utáni baloldali konszenzussal s fennmaradt a zsidóság kettősen negatív jelen­tése. Az asszimiláció miatt a zsidókból „zsidó származású ma­gyarok” heterogén csoportjai maradtak, akiknek zsidóságuk csak akkor válik problémává, amikor lezsidózzák őket.

De jelentkezett a szélsőjobboldal is, amely a Rákosi-rendszer bűneiért a zsidóságot tette felelőssé. Ez egyfajta újság­írói lövészárok-háborút indított el, amelynek győztesei nem nagyon, csak vesztesei voltak. A „háború” során az 1944-es eredetű sérelmek felnagyították a másik „oldal” vélt vagy va­lós hibáit.

A reakciók nem nagyon tettek különbséget ellenség és vita­partner között. A „túlérzékenység” okán a patriotizmusban na­cionalizmust, az egyházak megerősödésében klerikalizmust, a romák bonyolult társadalmi problémájának reális megköze­lítésében cigányellenességet véltek felfedezni. Sok – normális demokráciában fellelhető – jelenség emberek ezrei számára a zsidóüldözések előzményének „lehetőségét” hordozta. Ez az, amit Bibó híres, a zsidókérdésről írott tanulmányában a „szubjektív tapasztalatok zártságáénak nevezett.

Ezért sok esetben paranoid reakciók keletkeztek, melyek messze nem az adott problémáról szóltak és tovább rontot­ták a magyar politikai közélet amúgy sem jó helyzetét.

Gondoljunk a Hanákné- és hordóügyekre stb. Ezekben az ügyekben az 1944-es eredetű tapasztalat, az üldöztetéstől való félelem aktívan jelen volt. De jelen volt más, olyan „botrányokban” is, amely politikai vagy vallási kisebbségeket érintett. Mindenféle kisebbségi probléma megítélésénél ott lebegtették egy lehetséges Auschwitz képét, amely így – a maga borzalmánál fogva – mindenféle párbeszéd lehetősé­gét megszüntette, s az eredetileg nem szélsőjobboldali véle­ményeket is bezárta a „barnainges” táborba.

A jelenség azért is meghökkentő, mert a holocaustban közvetlenül nem érintett generáció több tagja is aktív része­se volt. Az 1944-es sérelem állandó hangoztatása így a kom­munikáció bejárt (a zsidó problematika használatában pedig egyetlen) útjává vált, a vészkorszakkal való példálózás pedig giccses toposszá magasztosult. Ez magának a holocaustnak és túlélőinek ártott a leginkább, mert korlátlanul alkalmazha­tóvá tette a vészkorszak szenvedéseit taglaló beszédet. Hangsúlyoznám, hogy a „nemzeti-konzervatív” tábor felelős­ségét jóval nagyobbnak tartom, de ezzel az ösztönös harc­modorral a magát „liberálisnak” vagy „baloldalinak” valló ol­dal is sok hibát elkövetett.

A lelki és értelmi feldolgozatlanság, a fogalmak közötti pontos különbségtétel elmulasztása ugyanakkor a pontos helyzetelemzést is megakadályozta. Például sokat beszéltek a Csurka-jelenségről, az MDF-ben meglevő antiszemitizmus­ról, de a baloldali frazeológiájú antiszemitizmus éppen az erős baloldali konszenzus miatt nem is tűnt veszélyesnek.

Ez a fajta antiszemitizmus az antikolonialista, Amerika-ellenes és antiklerikális Izrael-ellenesség arcát vette fel. A már előbb említett Auschwitz-kép korlátlan és gátlástalan haszná­lata miatt a ’89 előtt baloldali, utána jobboldali antiszemiták a vészkorszak frazeológiáját a zsidó állam ellen alkalmazták: „zsidó nácik”-ról, „palesztin holocaust”-ról és „faji alapú zsi­dó állam”-ról szóltak a tévétudósítások. (Voltak még „fasisz­ta zsidó telepesek” és „retrográd, klerikális rabbik” is.) S ilyen tudósítások tucatjai soha nem váltottak ki annyi kriti­kát, mint egyetlen Csoóri-szövegszösszenet, hiszen ezek – látszólag – nem érintették a „zsidó származású magyarok” biztonságérzését.

Sok „liberális” és baloldali zsidó származású publicista a legmélyebb utálattal beszélt (és beszél) Izraelről, mert a zsi­dó állammal való foglalkozást, a létével (és nem politikájá­val) való bármiféle azonosulást – ahogy az már jó baloldaliak között szokás – „túl” zsidónak tartja. A „túl” zsidó pedig a szemükben olyan, mint a „túl” magyar, „nacionalista, jobbol­dali”: azaz mélyzsidó”.

Nem az a baj, hogy zsidó származású emberek emberjogi szervezetek tagjai. Mindenki olyan szervezetbe lép be, amelybe akar. Azt is tudom, hogy az emberjogi mozgalmak léte világtrend, s nem a zsidósághoz, franciasághoz stb. kö­tődik, hanem modem baloldali és „neoliberális” elvekhez, többek között a multikulturalizmushoz van közük. A „zsidó származású magyarok” tapasztalatai azonban olyan „helyi színekkel” gazdagították ezeknek a csoportoknak a kommu­nikációs készletét, melyek alapvetően meghatározták és eltorzították a hazai közéleti nyelvet. Bármiféle csoportkülönb­ség emlegetése a népirtáshoz vezető út első állomásának nyilváníttatott, ami lehetetlenné tette az ezekről a különbsé­gekről folytatható értelmes vitát. A hazai kisebbségvédelmi és emberjogi frazeológia tehát hamis úton indult el.

Ezért nem tartom igazi emberjogi magatartásnak azt, amely nem az emberjogi elvek és a létező társadalmi tapasz­talat összevetéséből, hanem paranoid és hisztérikus érzések­ből építi fel a maga egyoldalú világát. Ez az 1944-ből fakadó tapasztalat önvédelmi reakciója. Ez a reakció, főleg akkor, ha alaptalanul vádaskodik, éppen szándékával ellentétes ha­tást ér el: az antiszemitizmust gerjeszti tovább.

A radikális kisebbségvédők jó része egyáltalán nem ismeri a védelmébe vett csoportokat, információjukat a napi sajtó és a belterjes szájhagyomány jelenti, s a romák és a többiek gond­ja csak terepül szolgál számukra. Hozzáállásukat alapvetően a holocaust élményanyaga határozza meg. Itt szögezném le, hogy véletlenül sem a vészkorszak emlékét és túlélőit akarom megsérteni, de tűrhetetlen és tisztességtelen, hogy az 1990es években minden csoportkülönbséget megfogalmazó álláspon­tot a holocaust elkövetőivel hozzanak összefüggésbe.

Mivel – az említett „zsidó származású magyarok” – zsidó­nak (annak negatív jelentése miatt) – kevés kivételtől elte­kintve – nem tartják magukat, s egy zsidó szervezet (vagy plá­ne egy templomkörzet) munkájában való részvételt túl „par­tikulárisnak”, túl „fajinak” tartanak, saját sérelmeiket rész­ben a sajtóban, részben a kisebbségvédő szervezetekben élik ki. Természetesen tudom, hogy vannak rasszisták, anti­szemiták, szkinhedek és rendőri túlkapások is, de azt is tu­dom, hogy bonyolult társadalmi problémákat csak kellő tájékozottság és információ alapján (szociológiai előtanulmá­nyok, terepmunka stb.) szabad megítélni. Ebben a tekintet­ben nem tudom, hogy miért nem vesznek példát Bibó István­tól, aki mindig így járt el.

Fontosnak tartom leszögezni, hogy felnőtt egy új zsidó ge­neráció, melynek gondolkodása gyökeresen különbözik az előző nemzedéktől. A holocaustot átélt nemzedék nyilván nehezen képes arra – és talán nem is várható el hogy vi­lágszemléletét, amelyet sérelmei határoztak meg megváltoz­tassa vagy differenciáltabbá tegye, de az új zsidó generációt már nem a vészkorszak traumája mozgatja, sőt úgy érzi, hogy az Auschwitz-metaforát túlfeszítették, így az mára már használhatatlanná vált.

Az új nemzedék között van bal- és jobboldali, vallásos és szekuláris, de közös tulajdonságuk az erőteljes kritikai érzék és a nyers hang. Alapvető feladatnak nem homályos kimene­telű társadalmi utópiák képviseletét, hanem a zsidó tradíció és történelem megismerését tartják, s – bár nem kritikátla­nul – szimpatizálnak a zsidó állammal.

Ad hominem Szalai Pál. Szalai Pálnak (akit egyébként mint régi ellenzékit és avatott tollú eszmetörténészt, tisztelek) jó szokása szerint érvek helyett érzelmei és zsigeri indulatai vannak.

Meggyőződésem, hogy az, hogy Magyarországon nincs nor­mális politikai vitakultúra, hogy alapvető problémákat még mindig tabu övez, és hogy érvelés helyett mindenki vádasko­dik, minősítget és a másik felet ki akarja iktatni a közvéle­ményből, az a Szalai Pál-féle magatartásnak is köszönhető. Szalai Pál és társai, valamint a szélsőjobboldali publicisztika ugyanazon hamis diskurzus lelkes résztvevői. Természetesen nem akarom összemosni őket, hiszen Szalai és társai csak reagálnak az elhangzott antiszemita beszédekre, így felelős­ségük jóval csekélyebb. De világlátásukat, jelzőiket és minő­sítéseiket ugyanúgy a hamis leegyszerűsítések, a fekete-fe­hér szembeállítások és a tertium non datur logikája hatja át s szájukból a fasiszta szó azt jelenti, mint Csurkánál a bolse­vik: az, amit/akit nem szeretek.

Magyar, francia stb. paranoia is létezik, de jelen sorok a zsidókról szólnak, ezért jogosult a „zsidó paranoia” (vagy ha Szalainak jobban tetszik: „egyes zsidó származású magya­rok paranoiája”) kifejezés használata. Ez Szalaira is jellem­ző, aki szerint „…az ország lassan megfullad a jobboldal mérgező gőzeiben”. Itt tényleg nem tudom, hogy Szalai mi­re gondol és mit is mond? Mit tart ő jobboldal(i)nak? Politi­kai vagy gazdasági jobboldalról beszél? Mire alapozza ezt az állítását? Statisztikára, köz­vélemény-kutatásra vagy micsodára? Úgy látszik,

Szalai csak a szélsőjobbol­dali jelenségekre figyel, ezért, generációja több tag­jához hasonlóan, ebből az – általa kreált mikrokoz­moszból – nem tud és talán nem is akar kimászni.

Szalai szerint a „zsidó származású magyarokénak élen kell járniuk a társadalmi igazságtalanság ellen vívott küzdelem­ben. Miért? A régi üldözöttség okán? Ez teszi demokratává az embert? Ez nem az általa bizonyára „atavisztikusnak” tekin­tett kiválasztottságtan modernizált változata? Ha hiszünk ab­ban, hogy az emberek egyenlő belátó képességgel születnek, és nem ruházzuk fel az egyik vagy a másik csoportot kitünte­tett éleslátással a politikában, akkor vagy mindenkinek a „társadalmi igazságtalanságok” ellen kellene küzdeni, vagy maga ez a kifejezés vesztette el az értelmét.

S ez a legfontosabb kérdés: lehet-e egy jogállamban álta­lában „társadalmi igazságtalanságéról beszélni? Akik folyton erről beszélnek (a baloldali radikálisok közhelyeiről van szó), azok a társadalom globális hibáiban hisznek és megja­vításukat szintén egy elvnek rendelnék alá, ami alapvetően ellentmond a jogállam eszméjének. A „társadalmi igazságta­lanság” kifejezés sulykolása szinte sugallja az olyan radiká­lis változtatások szükségességét, amely totalitárius rendsze­rekhez vezet. Természetesen nem vagyok vak, a mai magyar társadalomban roppant méretű tőkekoncentráció és elsze­gényedés megy végbe. De ezeket a problémákat csak pragmatikusan, az egyéni sajátosságokat is figyelembe véve, kü­lönféle megoldástípusokat keresve, és nem valami soha meg nem valósult utópia bűvöletében lehet és kell megolda­ni. Egy demokratikus jogállamban ezért nincs „társadalmi igazságtalanság”, csak törvényszegés. Vannak jó és rossz törvények és vannak jó és rossz közhivatalnokok az emberi természetnek megfelelően.

A radikális emberjogi álláspontról az a véleményem, hogy hamis és egyoldalú. Az etnikai és vallási csoportok között vannak kulturális és egyéb különbségek, melyek nem elnyo­más és diszkrimináció következményei és pusztán jogi úton nem lehet felszámolni ezeket. Példa rá az Egyesült Államok, ahol nagyon komoly kormányzati eszközökkel próbálták meg javítani a feketék helyzetét („affirmative action”), de a kultu­rális és társadalmi különbségek még akkor is megmaradtak, ha tudjuk, hogy erős fekete középosztály alakult ki. A csopor­tok közötti különbség természetesen nem lehet hátrányos megkülönböztetés forrása, de tagadni létüket nem lehet. Azért, mert vannak különbségek és adott esetben ezeknek hangot is adunk, az egyik vagy másik csoport és kultúrája nem alacsonyabb vagy magasabb rendű. Ez az emberjogi ra­dikalizmus tipikus tévedése.

Ezért sincs sok értelme a „másság” fesztiváloknak, rendez­vényeknek, konferenciáknak és összejöveteleknek. A „más­ság” címszó alatt olyan különféle etnikai, vallási, társadalmi és szexuális csoportokat terelnek össze, amelyeknek semmi kö­zük egymáshoz, s csak a nácizmus elvei és gyakorlata kötheti össze őket. A „másság” ráadásul nem mond semmit az illető csoport természetéről, hiszen attól, mert valami „más” (ami a magyar szóhasználatban azt jelenti, hogy effektíve keveseb­ben vannak), még rendelkezhet negatív tulajdonságokkal is

(például mint jó néhány val­lási csoport, megfélemlítheti és manipulálhatja híveit stb.). A „másság” eszméje ráadásul falat emel a már ré­gen nem létező „többség” és a „kisebbség” közé, sőt újabb kisebbséget is teremt. Észre kellene venni, hogy ato­mizálódott állampolgárok tö­megeit nevezik az emberjogi radikálisok többségnek. Újabban már a nőket is hol elnyomott kisebbségnek, hol „más”-oknak nevezik. Így újabb – már öntudattal rendelkező – csoportok­nak adnak hamis, többletöntudatot (figyelem: külön jogokat fognak követelni) és idegenítik el az államtól.

Szalai Pál gondolatvilága a „baloldal-jobboldal” leegyszerű­sítőén manicheus („jó”=baloldal, ,,rossz”=jobboldal) szembe­állításából áll és gyakorlatilag ebben ki is merül. Felhívnám a figyelmét, hogy a világ azért ennél jóval bonyolultabb. Szalai – egy hatvan-hetven éves politikai hagyomány szellemében – evidenciaként kezeli a baloldaliság-jobboldaliság fogalmát, pedig ma már nem az. Ha Szalai nem tudná (és erre már ná­lam jóval hozzáértőbbek is felhívták a figyelmét), a jobboldal­nak több fajtája is van, kontinentális és angolszász és ezeken belül is sokfajta iskola. Egy baloldali is lehet nacionalista, xenofób és antiszemita. Az az állítása, hogy a baloldali zsidó tisztességesebb ember, mint a jobboldali, egyszerűen nevetséges. (Marcus Wolff, a Stasi zsidó származású főnöke tisztes­ségesebb lenne, mint Jichak Samir?!) Persze erre Szalai nyil­ván elkezdene beszélni a tiszta, meg nem valósult (s csak könyvtárszobákban, tervezőasztalokon és a Parnasszuson lé­tező) ideáltipikus baloldalról és a „földi árnyékvilágban” vege­táló eltorzult képviselőiről, de sajnos vitatkozni csak olyan té­nyekről tudunk, amelyek vannak, és nem olyanokról, ame­lyek csak lehetnének. Ha egy ideológia saját igazolását a jövő gyakorlatából óhajtja meríteni, akkor – már csak saját logikája szerint is – a gyakorlatban számon is kérhető.

Végezetül egy szomorú dologra hívnám fel a figyelmet: Szalai Pál, a Kádár-korszak joggal híres ellenzékije megrója a Szombatot azért, mert az én olvasói levelemet leközölte. Aki ezt leírta, az – bármit is állít magáról – nem a sajtószabadság barátja, nem tudja elfogadni, hogy „más” embernek „más” a véleménye, nekem eszembe nem jutna az, hogy vitapartne­rem véleményének publikálása ellen vétót emeljek. Szalai Pálnak is a sajtószabadság teszi lehetővé, hogy véleményét és vádaskodásait korlátlanul megossza velünk – „hálás publikumával” – a magyar sajtóban.

Címkék:1996-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Megjegyzések egy pótvizsgához – Novák Attila írásához

Végre egy őszinte hang, amely szo­katlanul markáns, és ebből fakadóan talán egyeseknek elfogadhatatlan. Nyilvánvalóan kivívja hivatásos ki­sebbségvédőink azon agresszív cso­portjának...

Szombatot hétköznap is

Átnéztem a Szombatot kétszer is. Tartalmas, tudományos cikkeket olva­sok benne, köszönöm a Bacher Vilmos-emlékünnepségre készült cikkem le hozatalát. Sajnálom, hogy...

Close