Zavarba ejtő megállapodás

Zavarba ejtő megállapodás

Szerkesztőségünk megszerezte a magyar állam és a Mazsihisz között, a töb­bi egyházzal kötött szerződés mintájára megkötött megállapodás szövegét. Abban a kivételezett helyzetben vagyunk, hogy a már aláirt szöveget a Mazsihisz elöljáróival csaknem egy időben kaptuk kézhez, akiknek – eszerint – a do­kumentumba, annak aláírása előtt, nem állt módjukban betekinteni. A Bzsh és a Mazsihisz képviselő-testületének tagjai a szöveget még utólag sem láthatták, arról – mint bárki más – legfeljebb a Magyar Közlönyből és a sajtóból értesül­hetnek. Az alábbiakban szakértőnk kommentálja a megállapodást.

Zavarba ejtő az első fejezet 1. cik­kelye, a Mazsihisznek az az állítása, hogy saját szervezete „tekintetében” tör­vényhozói, végrehajtói és bírói hatalom­mal rendelkezik. A Mazsihisz alapszabá­lya ugyanis egy paragrafust sem pazarol ezekre. Miről lehet szó? A Mazsihisz hoz­za a zsidó törvényeket? Kollektív szmichával (rabbioklevéllel) rendelkezik? Ők írták a Sulchán Áruchot? Annál inkább tanácstalan vagyok, mert az emlékeze­tes Schweitzer József országos főrabbi és Feldmájer Péter Mazsihisz-elnök kö­zötti, Feldmájer vereségével végződött konfliktus is azon robbant ki, hogy a Ma­zsihisz kebelén belül egy egyszerű getet (válólevelet) sem tudnak megírni, mert nincs hozzáértő ember. Az 1998-ban fö­lavatott két rabbi okleveléből – amelyet amúgy sem ismernének el külföldön – hiányzik a törvények elmélyült ismeretét tanúsító Jadin Jadin kitétel – amint arról a Szombat is tudósított.

A bírói hatalom említésekor ugyan mi­re gondolhattak? Ténylegesen működik a Bész Din (rabbinikus bíróság) a Mazsihisz keretein belül? Aki tud róla, jelentkezzen!

Az első fejezet 2. cikkelye sem árulko­dik sem túlzott magabiztosságról (ha mégis létrehozna „szervet”, akkor irányít­hatná és felügyelhetné a Mazsihiszt?!), sem a demokrácia jövőjébe vetett szi­lárd hitről, hogy ilyen írásbeli Ígéretet kémek a kormánytól…

A 3-8. cikkely részben törvényekben biztosított alapjogok rövid összefoglalá­sa, részben semmire sem kötelező hang­zatos deklaráció.

A 9. cikkelyben szintén törvényben biztosított jogokat ismételnek meg, illet­ve konkrétumok nélküli ígéreteket tesz­nek. Figyelemre méltó, hogy a Mazsihisz csak a „polgárság” „széles rétegeivel” (azért a pártszeminárium sem múlt el nyomtalanul) óhajtja megismertetni a zsidóság tradícióit. És mi célból? Mert ez „ad lehetőséget” a magyarországi zsidó­ság „további integrálódására”, az „anti­szemitizmus és az ehhez kapcsolódó ne­gatív és tudománytalan nézetek vissza­szorítására”. Nocsak! A magyar zsidóság nincs eléggé integrálódva? A Mazsihisz feladata az integrációra „lehetőséget ad­ni”? Az antiszemitizmushoz „negatív és tudománytalan nézetek” kapcsolódnak, és ezeket a zsidó történelmi és vallási tradíciók megismertetésével lehet vissza­szorítani? Ezek a megállapítások bizony a naivitás feneketlen kútjába engednek bepillantást…

A 10. cikkelynek megint csak nincsen tartalma. Stílusa, szóhasználata viszont valami kényszeres túllihegésről, ideoló­giai igazodási vágyról tanúskodik. A 11. cikkely ki is bontja ezt az ideológiát: A Mazsihisz erősíteni akarja a határon tú­li magyarság identitását, támogatja kul­túrája megőrzésére tett erőfeszítéseit. El tudjuk képzelni, amint a spanyolor­szági zsidó hitközség Ígéretet tesz a spanyol kormánynak, hogy a franciaor­szági baszkok identitástudatát igyek­szik erősíteni? Az olasz hitközséget, amint az Amerikában élő olaszok kultú­rájának megőrzését ígéri az olasz kor­mánynak? Esetünkben csak egy szócs­ka hiányzik: a határon túli magyar zsi­dóság körében a magyar zsidó identitás, a magyar zsidó kultúra megőrzését óhajtják…

A 12. cikkelytől gyakorlatilag végig megint csak törvényben biztosított, illetve al­kotmányos jogok gyakorlásáról van szó, ünnepélyes, ámde bikkfanyelven. Jobb ízlésűek kifogásolhatják a 15. cikkelyt, amelyben a Mazsihisz a törvényben me­gadott garancián kívül újabb garanciát kér arra, hogy az adományok kezelésé­vel, annak szabályosságával és célszerű­ségével semmilyen külső hatóságnak ne kelljen elszámolnia.

A 20. cikkely csak az egyházi ingatla­nokkal kapcsolatos kárpótlásra tér ki. Az egész dokumentum egyetlen mondatot sem tartalmaz a zsidóság holocausttal kapcsolatos kárpótlásáról, így például a máig magyar múzeumokban „elfekvő”, egykor az üldözöttektől elrabolt műkin­csekről sem, noha ez feloldásra váró fe­szültség az állam és a zsidó közösség vi­szonyában.

A 21. cikkely valódi kakukktojás: nem kevesebbet állít ebben Zoltai Gusztáv üv. igazgató és Tordai Péter elnök, hogy felhatalmazásuk van a megállapodás alá­írására. Ilyen felhatalmazást senkitől nem kaptak, hiszen sem a közgyűlés, sem az elöljárók soha nem tárgyalták a megállapodást. Ugyanúgy a sajtóból érte­sültek a „magyar zsidóság társadalmi, gazdasági és politikai stabilitását hosszú időre meghatározó” (Tordai Péter sajtó­ nyilatkozata) dokumentum aláírásáról, mint a kedves olvasó. Az aláírók nyilván a Mazsihisz alapszabályára fognak hivat­kozni, miszerint a hatóságokkal és har­madik személlyel szemben az ügyvezető és az elnök együtt képviselik a Mazsihiszt. Demokratikus szervezetben nem elfogadható a képviseleti jogosultság ennyire kiterjesztő értelmezése.

Az egyezmény szövegének sajátossá­gaira egyébként kézenfekvő a magyará­zat: a szöveg kilencven százalékban szó­ról szóra megismétli a református egy­házzal 1998. december 8-án aláírt meg­állapodást. Ezért nem szerepelnek ben­ne a zsidóság sajátos problémái, ame­lyek rendezésére most jó alkalom nyílott volna: például arra, hogy a kárpótlás még nyitott kérdései megoldásához leg­alább menetrendben állapodjanak meg. Ugyanígy, az antiszemitizmussal kapcso­latos homályos szövegen kívül a köz­pénzen folyó „közszolgálati” zsidózás ügyében legalább kísérletet lehetett vol­na tenni a kormány felelősségének érvé­nyesítésére. A megállapodás aláírására olyan pillanatban került sor, amikor a külföldi zsidó szervezetek részéről pl. a műkincsek visszaadása ügyében Ma­gyarországra fokozódik a nyomás. E nemzetközi szervezetekben is megütkö­zést és zavart keltett a megállapodás aláírásának híre.

Hirsch Béla