Szombat előfizetés 2017

We want Messiah now*

Írta: Milos Ziak - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

„Ha megfeledkeznél arról, hogy zsidó vagy, egy keresztény majd emlékeztet rá.” A háború utáni, illetve a holocaust utáni szlovákiai zsidó kultúráról – amelyben igen jelentékeny volt és ma is meghatározó jelenség az asszimilá­ció – valószínűleg nem gondolkodha­tunk anélkül, hogy eszünkbe ne idéz­nénk a fenti mondatot. De miként gon­dolkodhatnék róla én? Sok szlovák író­társam, akik – noha félzsidók – nem akarják, hogy zsidó íróként aposztrofál­ják őket, a fenti mondást némiképp módosítva hányhatnák a szememre: „Ha megfeledkezel róla, hogy zsidó vagy, egy zsidó majd emlékeztet rá.”

Zsidó ismerőseim és barátaim – szlo­vák írók – fanyalgása az önkéntes asszi­milációnak abból a hagyományából táp­lálkozik, amely szerint az egyénnek mint szabad embernek elvitathatatlan joga van önnön identitása megválasztásához. Ennek vágyát még a holocaust tapaszta­lata sem ingatta meg, annak ellenére, hogy a transzportok összeállításában semmiféle szerepet nem játszott az, mi­ként gondolkodtak magukról maguk a zsidók. (Mesélik, hogy sokan – és meglepő módon nem azok a frissiben kikeresztelkedettek, akik ezzel akarták meg­úszni, hogy az üldöztetés óriásgépezeté­nek fogaskerekei elnyeljék őket, hanem a kereszténynek született zsidók, akik­nek felmenői már réges-rég kikeresztel­kedtek – a szó szoros értelmében tilta­koztak, és külön vagonokat meg egyéb privilégiumokat követeltek maguknak.)

Sokkal jobban meglep, hogy az asszi­milációba mint végleges megoldásba (Endlösung) vetett hitet nem foszlatta szét az ötvenes évek elejének ugyan­csak meghatározó eseménye, s itt a CSKP KB főtitkárának, Rudolf Slánskynak a perére gondolok.

Slánsky 1945-től (csoportjának a moszkvai emigrációból való visszatéré­sétől) 1951-ig töltötte be a kommunista párt vezéri funkcióját. Ekkor aztán el­őször elmozdították tisztségéből, és megválasztották a Csehszlovák Szocia­lista Köztársaság miniszterelnök-helyet­tesévé, majd lecsukták, elítélték és kivé­gezték. Slánsky minden kétséget kizáró­an vallástalan asszimiláns volt, meggyőződéses kommunista, a sztálinizmus időszakának sikeres apparatcsikja. Vele együtt perbe fogott és kivégzett elvtársa­ihoz hasonlóan őt is – érthetően – zsidó származása, nem pedig tényleges gon­dolatai és tettei miatt végezték ki.

Őszintén szólva, ha Slánskyékat egy demokratikus társadalomban, függet­len bírák ítélték volna el a sajnálatos módon sikeres 1948-as kommunista puccs előkészítése és végrehajtása meg a kommunista hatalmi monopó­lium könyörtelen megvalósítása miatt, kétségtelenül sok-sok évtizednyi sza­badságvesztést érdemeltek volna (ha­lálbüntetést azonban nem). Csakhogy e perben a tegnapi elvtársak a vádat nem Slánsky valódi gondolataira és tetteire alapozták, melyek egyébként kétségte­lenül a kommunisták malmára hatot­ták a vizet. Máskülönben a kommunis­ta bíróságnak minden valószínűség szerint nemcsak hogy fel kellett volna őt mentenie, hanem a legmagasabb ál­lami kitüntetést kellett volna Slánskynak adományoznia. A vádat természet­szerűleg fiktív gondolatokra és tettekre alapozták: Slánsky Achilles-sarkát meg­célozva az egykori főtitkárt egy állítóla­gos cionista összeesküvés előkészíté­sében találták bűnösnek.

Ha tehát szlovák zsidó írótársaim óvakodnak ma műveiket a diaszpórá­ban élő zsidó írók műhelyéből kikerülő termékeiként aposztrofálni, ennek egyebek közt az az oka, hogy azt szeretnék, ha – a Slánsky-féle esettel ellen­tétben – az olvasók és az irodalomkriti­ka valóságos irodalmi alkotásaikat és irodalmi tetteiket értékelné, nem pedig zsidó származásukat firtatná, ami egy látensen antiszemita hangoltságú társa­dalomban szükségszerűen előítéletek mellékzöngéjét pendíti meg. Abban az esetben, ha munkájukban a zsidó téma még jelzésszerűen sem jelenik meg saját maguk számára elegendő érvnek tűnik ahhoz, hogy mások szemében úgy jelenhessenek meg, mint akik meg­szabadultak a beléjük ivódott faji élmé­nyek terhétől.

Ami engem illet, eleinte verseket ír­tam (A tűztől a tűzvészig című kötetem 1982-ben jelent meg). Amikor a verse­ken töprengtem, nem jutott eszembe, hogy a zsidóságomon gondolkozzam. Amikor aztán a zsidóságról kezdtem gondolkodni, áttértem a verses tragigroteszk dialógus formára (A Don Quijo­te a pokolban című könyvem 1989-ben látott napvilágot). Így jutottam el végül a prózához, az elbeszélésekhez. 1984-ben, a verseskötet és a tragigroteszk közti időszakban Goethe Faustja kultúrfilozófiai elemzésének szenteltem magam (1983-ban publikáltam A világ Goethe szerint című kötetet).

A zsidósághoz (először mint egzisz­tenciális kérdéshez) akkor jutottam el, amikor komolyabban kezdtem vizsgálgatni zsidóságomnak az évek során egyre sokasodó traumáit. Vagyis egy­szerűen szólva, eljutottam saját identi­tásom problémájához. Érzékenyebb kortársaim, akik Csehszlovákia 1968-as megszállását követően kezdtek esz­mélni, kivétel nélkül feltették a „ki va­gyok én?” kérdését: szlovákiai szlová­kok, szlovákiai magyarok, szlovák zsi­dók és szlovákiai németek. (Sajnos nin­csen semmilyen információm a szlovák roma értelmiség köreiben zajlott be­szélgetésekről.) S minthogy az idő tájt legsajátabb módon a szépirodalomban tudtam kifejezni magamat, önazonos­ságom problémáját is irodalmi formában jelenítettem meg. Első elbeszélé­sem megjelenésétől fogva (az 1988-ban írott, A halál hamburgere című no­vella), mind gyakrabban és intenzíveb­ben zsidó önazonosságomnak a kom­munista rezsim keretei között megélt problémájára összpontosítottam, és mindinkább a rezsimmel való szemben­állásom került előtérbe.

1989 elején Milan Simecka bará­tomnak átadtam egy kéziratot a Fragment K szamizdat folyóirat számára. A kézirat a Nem merek félni címet visel­te, s azonos címet viselő befejező novellája egy Szlovákiában élő fiatal zsidó gondolkodás- és érzelemvilágát tárta fel, aki ama a kérdésre kereste a vá­laszt, ki is ő valójában. Az írásnak a Rossz úr jó tanácsadója című középső részében a főhős léthelyzetét azzal tet­tem bonyolultabbá, hogy félzsidóként ábrázoltam (anyja zsidó származású volt, apja plédig katolikus szlovák). Rá­adásul, hogy a dolog ne legyen olyan egyszerű, megemlítettem, hogy az anya a II. világháború idején kikeresztelke­dett és evangélikussá lett. Az apa és az anya már lelkes kommunista párttag­ként ismerkedett meg egymással. Az öt „baráti hadsereg” 68-as megszállását követő időszakban főhősöm apját úgy mutattam be, mint akit a kommunista pártból állítólagos ellenforradalmisága miatt kizártak. A meggyőződéses kom­munista, aki őszintén hitt a kommuniz­mus világméretű győzelmében, a párt­ból való kizárása után súlyos pszichó­zisba esik, úgy érezve, hogy igazságta­lanul megfosztották attól a lehetőség­től, hogy részese lehessen az emberiség – úgymond – leg­haladóbb részével karöltve eme óriási győzelemnek. A sértettség érzéséhez később üldözési mánia társult, az apa attól félt, hogy elvtársai meg­mérgezik. Ettől végképp összeomlott, s egy időre a bo­londokházába került.

A kéziratot 1989 nyarán lestencilezték. A kötést és a terjesztést az év végére ter­vezték. Azonban 1989 no­vemberében a kommuniz­mus építménye Csehszlováki­ában összeomlott, és ami fel­tárult, az nem az alap volt, ha­nem az az űr, amit a felépít­mény évtizedeken át eltakart. A kommunizmus összeomlá­sa után, a fordulat eufórikus légkörében látszólag értelmü­ket vesztették az én emigráci­ót fontolgató gondolataim is, ugyancsak szükségtelenné vált kézira­tom szamizdat kiadása, hiszen azt lehe­tett gondolni, ettől kezdve már legáli­san is megjelenhetnek könyvek, tartal­muktól függetlenül. A kézirat végül 1990 nyarán látott napvilágot az akkor már legálisan megjelenő Fragment K folyóirat könyvsorozatának első kötete­ként.

1991-ben három elbeszélést írtam. Valamennyinek képzeletbeli kortár­sam, egy David Goldberg nevű félzsidó fiú (apja zsidó, anyja szlovák) volt a fő­hőse. Mindhárom elbeszélés megjelent folyóiratban, és meglepetésemre kettőt magyar íróbarátaim a Kalligram című folyóiratban is közöltek (1993, 1995).

Kétségtelen, hogy őket is, mint min­den érzékenyebb, kisebbségben élő emberi lényt, kínozza saját önazonos­ságuk problémája. Noha ők, tőlünk, szlovák zsidóktól eltérően anyanemze­tük közelében élnek. Bár más állam ke­retei között, de azzal közeli szomszéd­ságban, hátukat anyanemzetük szuve­rén állama hátának vetve.

A sokasodó események nyomására fokozatosan felhagytam az irodalom­mal. Egy ideig még csak nem is olvas­tam szépirodalmat, sőt zenét sem hall­gattam. Ez idő tájt főleg politizáltam. Eleinte amatőrként, mint a nyilvános­ság az erőszak ellen elnevezésű kom­munistaellenes mozgalom alapító tagja és a mozgalom koordinációs központjá­nak tagja. Közülünk, nem kommunisták közül, akkortájt senkinek sem volt pra­xisa a hatalomgyakorlásban. Hogyan is lehetett volna, amikor a kommunisták mindent megtettek azért, hogy ne is te­hessünk szert effélére. Később mégis hivatásos politikussá lettem: Václav Havel pozsonyi köztársasági elnöki iro­dájának helyettes vezetőjeként, majd 1992 áprilisától a föderáció felbomlásá­ig vezetőjeként dolgoztam.

1993-ban politikai esszéket írtam, amelyek 1994-ben jelentek meg A kom­munizmus bukása Szlovákiában cím­mel. 1994-ben ismét a hivatásos politi­ka mezejére léptem állami tisztviselőként, mint a miniszterelnök tanácsadója Jozef Moravcík nagykoalíciójában. Miu­tán Vladimír Meciar harmadszor tért vissza a hatalomba (1994 decemberé­ben), azt ajánlották, hogy szívódjak fel a magánvállalkozói szférában. De amel­lett, hogy megismertem a professzioná­lis pénzcsinálás számomra totálisan íj világát, valamiféle önvédelmi gesztus­ként 1996-ban írtam egy új könyvet is, amely politikai esszéket közölt Szlová­kia: merre a kommunizmustól? címmel. Minek tagadnám, mindkét könyv egysze­rűen azért született meg, mert létfeltéte­leim radikálisan megváltoztak (a kom­munizmus megbukott, majd felbomlott a cseh-szlovák koalíció, elbukott a no­vemberi fordulat nyomán létrejött állam­rend, amellyel lelkileg is azonosultam, s amellyel nyilvánosan is közösséget vál­laltam). Emiatt ismét meg kellett fogal­maznom, ki is vagyok valójában. Úgy éreztem, hogy ha nem kezdek el azon­nal és behatóan ezzel a kérdéssel foglal­kozni, elnyel a sehonnan sehová sem tartó kaotikus mozgás áramlata. így hát az önazonosság témája jelen van – még ha áttételesen is – e két könyvben is.

Hogy összefoglaljam, a holocaust után született szlovák zsidó vagyok, aki (a maga számára sem egészen érthető okból, hiszen a kommunista éráiban ez nemhogy pénzt és dicsőséget nem, de törvényszerűen csak bejt hozott) eddigi életében Irodalmi szövegeket is írt, amelyek – hogy is lehetne másként – saját létproblémáira adott válaszok is voltak. Nem tudom, hogy ez önmagá­ban elegendőd ahhoz, hogy úgy aposzt­rofáljanak, mint a zsidó diaszpóra irodalmának egyik képviselőjét (az én esetemben ez Szlovákia területével és történelmével összefonódott zsidó iro­dalmat jelent). Ugyanígy problémát okoz számomra az is, hogy egyértel­műen írónak nevezzem magam.

Az író szerintem az, ciki irodalmi szö­vegeket hoz létre, nem pedig az, aki ilyen-olyan szövegeket ír vagy szándé­kozik írni. Én az utóbb négy évben a szépirodalomhoz (s nemcsak az írás­hoz, hanem az olvasáshoz) hozzá sem jutottam. Ezért mondtam nemet Krasztev Péternek, akit csak telefonhangjá­ról ismerek, s aki egész jó angolsággal igyekezett makacsul rávenni, hogy írjak valami irodalmi esszéfélét a szlovákiai zsidó irodalomról a magam szemszögé­ből. Azt a megoldást választottam, hogy elküldtem néhány korábbi novel­lámat. A telefonhang azonban nem ha­gyott nyugton, egyre nagyobb nyomást gyakorolt rám, ami végül, magam sem tudom, miért, egy idő után váratlanul találkozott egy sürgető benső szükség­lettel, hogy újra írjak valami olyasmit, ami irodalminak nevezhető.

Mindez után a nagyjából négy év után egy óvatlan pillanatban ismét leültem novellát írni. A novella szerencsére még nincsen kész. Ha ez a körülmény nem állna fenn, azaz ha még nem csu­pán nyers vázlat volna, ez a szöveg sem született volna meg, bár ettől még nem dőlne össze a világ. Mindenesetre őszinte köszönettel tartozom érte Krasztev Péternek. Azt, hogy az olvasók is hálásak lesznek-e e szövegért, per­sze nem garantálhatom.

Az én (holocaust utáni) közép-európai zsidó kisebbségi írónemzedékem, véle­ményem szerint, a kommunizmus és a kommunizmus utáni társadalom életta­pasztalatának élményével gazdagíthatja az egyetemes zsidó irodalmat. A holoca­ust élménye a modem zsidó irodalom minden ágában jelen van (az amerikai szerzőktől kezdve az izraeliekig), még ha az USA zsidó íróinak, amennyiben nem a háború utáni emigrációhoz tar­toztak, nem is volt lehetőségük közvet­lenül megtapasztalni és belülről átélni a holocaustot. Ezzel természetszerűleg nem kívánom megkérdőjelezni az író­nak azt a jogát, hogy a Marson zajló életről ima nélkül, hogy ott élne. Sze­rencsére az én nemzedékemnek, a mai harmincasoknak sem volt lehetőségük arra, hogy megtapasztalják a holocaus­tot. Amit nekünk módunkban állt meg­ízlelni, az a holocaust utáni trauma na­gyon is valóságos élménye volt a hetve­nes-nyolcvanas évek úgynevezett létező szocializmusa idején. Ami a zsidó nemzet fizikai megsemmisítése helyett az egykor erős és nagyszámú zsidó kö­zösségek maradékának pszichikai és szellemi megsemmisítését jelentette. Ter­mészetesen önmagában ez az élmény, a közösségre kívülről és belülről nehezedő asszimilációs nyomás bárminő au­tentikus ábrázolása önmagában nem elegendő. A témán felül jó irodalmat is kell csinálnunk.

A szlovák vagy tágabb értelemben a közép-európai zsidóság mai léthelyzeté­ről és irodalmáról való elmélkedés bizo­nyára nem lett volna számomra annyira vonzó, ha nem fogalmazódott volna meg bennem, legalábbis futólag az, ami sokak számára a legfájdalmasabb: a lát­szólag kétségbevonhatatlan fundamen­tum kétségbevonása, vagyis magának a zsidóság létének megkérdőjelezése.

1959-ben, a kommunizmus sűrűjében születtem és harmincéves koromig nem is ismertem más rendszert. Annak ellenére, hogy Hitler minden valószínű­ség szerint visszavonhatatlanul veresé­get szenvedett, mindkét nagymamám titokban és külön-külön, a biztonság kedvéért megkereszteltetett. Úgyhogy kétszeresen is katolikus vagyok, annak ellenére, hogy keresztény templomban még sohasem imádkoztam, csak zsina­gógában. Kettős, avagy kétszeres meg- kereszteltetésem tényét anyai nagy­anyám csak közvetlenül halála előtt tár­ta fel előttem (ő néhány évvel túlélte apám anyját). Azt mondta: „Én meg az öreganyád restelltünk egymásnak erről szólni, így csak akkor tudtuk meg, hogy a másik mit tett, amikor már késő volt.

De mégis, Milenko, ha véletlenül újra Hitler jutna hatalomra, siess ide és ide, ott van a te keresztleveled. Ha pedig nem jutnál el oda, menj arra a helyre, ahol a másik keresztleveledet találod.”

A nyolcvanas évek végén – csak azért, hogy szó ne élje a ház elejét – megosztottam ezt a titkomat egy közeli barátommal, aki gyakorló katolikus és ma jelentős szlovák keresztény politi­kus. Főként az érdekelt, jelent-e az szá­momra valami különleges kiváltságot, hogy kétszeresen megkeresztelt katoli­kus vagyok. Barátom szomorúan elmo­solyodott, és ezt mondta: „Hát tudod, hogy őszinte legyek, először is gyanús vagy te katolikusnak. Egy rendes katoli­kussal nem történhet az, hogy kétszer keresztelik meg. Ilyesmi csakis egy zsi­dóval eshet meg.” Válasza olyannyira kimerítőnek tűnt számomra, hogy töb­bé eszembe sem jutott a téma.

Másodszor 1991-ben voltam kényte­len ezen a kérdésen eltöprengeni, akkor már a szlovákiai zsidó hitközségek szö­vetségének elnökségi tagjaként. Hivata­los tárgyaláson vettem részt az 1989-es novemberi fordulat utáni időszak egyik legjelentékenyebb baloldali politikusával, akinek nem­csak arcberendezése jelleg­zetes, de ráadásul zsidó ve­zetékneve van. (Bár a tárgyszerűség kedvéért hangsú­lyoznom kell, hogy ezt a ve­zetéknevet nemcsak a szlo­vák zsidók, hanem a szlová­kiai németek is előszeretet­tel használták.) Mos, az el­nökség egyik tagja nyíltan, minden kertelés nélkül neki­szegezte a kérdést – még ha félig-meddig tréfásan is -, vajon köze van-e a zsi­dósághoz. A politikus zavarában csak hápogott. „Kérem, én garantáltan nem vagyok zsidó. Még a fasiszta szlovák ál­lam idejéből van igazolásunk arról, hogy keresztények vagyunk.” Amire az iménti elnökségi tag nyugtatólag és őszinte megértéssel így válaszolt: „Ne ideges­kedjék, X. Y. úr, ne csináljon ebből problémát. Nekünk, a zsidó elnökség va­lamennyi itt jelenlévő tagjának van ott­hon igazolásunk arról, hogy nem va­gyunk zsidók, és ha érdekli, bármikor be tudjuk mutatni magának.”

Ez a mintegy mellékesen, tréfás hangnemben elejtett megjegyzés azon bán sajnos jelzi annak a szakadéknak a mélységét, amely a szlovák zsidóságot az utóbbi ötven évben elnyelte. S ezt még egy tény súlyosbítja. Igen, a szlo­vák zsidók megpróbálták fizikai érte­lemben átvészelni a fasizmus hat esz­tendejét, majd az évtizedeken át tartó kommunizmust. Igyekeznek átvészelni az 1989 novembere utáni rendszereket is, és bizonyára ugyanezt tennék min­den jövőbeli rendszerrel. Legnagyobb problémájukat azonban nem ezek a zsidóknak hol többé, hol kevésbé ked­vező rendszerek jelentik. Legfőbb problémánk ma az, hogy fizikai érte­lemben a padlón vagyunk. A mintegy kilencvenezres, háború előtti zsidó kö­zösségből ma nagyjából 3500 fő él Szlovákiában, többségükben jóval túl a biológiailag termékeny életkoron. Mi, azoknak a zsidóknak a közvetlen le­származottai, akik szlovák földön élték át a fasizmust és a kommunizmust, s akik úgy döntöttek, hogy itt maradnak, már nem vagyunk képesek reprodukál­ni egykori létszámunkat. Minden való­színűség szerint végleg kihalunk. S ezt a tényt nem fedi el előlünk az a megha­tó transzparens sem, amelyet három és fél éves fiam hozott haza a zsidó óvo­dából (amely sok-sok évtized múltán el­sőként nyílt meg Pozsonyban, a New Yorkban élő lubavicsi zsidók segítségé­vel): „A Messiást akarjuk – most!”

*

P. S. Amikor legjobb barátom, Milan Simecka elolvasta ezt a szöveget, azt mondta: „Az asszimiláns kifejezés na­gyon kemény. A szimuláns és kollaboráns szavakat juttatja eszembe.” Nem én tehetek róla, ha ez az összefüggés bárki­nek eszébe jut. Valami igazság nyilván van benne. Kétségtelen, hogy a második világháború után sok szlovák zsidó asszi­milálódott, hogy családjának nyugta le­gyen az ellenséges környezettől meg az ateizmust állami ideológiaként hirdető győzelmes kommunista rendszertől. Má­sok azért választották az asszimilációt, mert úgy érezték, ez az autentikus válasz a 19. és 20. századi történelem sürgető baloldali kihívásaira. És akadtak olyanok is, akik valóban azért döntöttek az asszi­miláció mellett, hogy könnyebb legyen kollaborálniuk a kommunistákkal vagy bármely más rendszerrel, amely erre va­laha is igényt tart

Balogh Magdolna fordítása

* A Messiást akarjuk – most!

A szerző szlovák-zsidó író, 1959-ben született. Magyarul a pozsonyi Kalligram című magyar folyóirat hasábjain jelentek meg novellái, lapunk 1996. májusi számában közölte A halál hamburgere című írását.

Címkék:1996-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A zsidó és a német irodalom különbségeiről

Történelmet írni Valahányszor egy német író meg akarja tudni tőlem, vajon miért csak zsidókról írok, ahelyett, hogy válaszolnék, vissza­kérdezek; no...

Hívj fel egy zsidót!

A telefonáló általában meglehetősen zavarban volt. - Ön nem ismer engem - hebegte az illető -, a telefonszámát et­től és...

Close