Wahrmann Mór

Egy zsidó politikus a dualizmus korában

Nagy és bonyolult gazdasági-társadalmi folyamatok nemcsak az általuk érintett tömegek és az általában a nagy mennyiségek szintjén és léptékében vizsgálhatók. Nemegyszer annál jobban (vagy legalábbis nem rosszabbul, de mindenképpen más nézetből) tanulmányozhatók egyes, bennük résztvevő személyeknek pályáját (mint az emberi testbe helyezett izotópokat) követve. Az egyén szintjén és szemszögéből ugyanis a folyamat számos olyan eleme is észlelhetővé, tanulmányozhatóvá és általánosíthatóvá válik, amelyekre csupán tömegeknek vagy mennyiségeknek vizsgálata révén nem kaphatunk teljes értékű választ.

A dualizmus kori magyarországi zsidóság útjának bizonyos vonásai, lehetséges állomásai így kapnak élesebb megvilágítást egy budapesti zsidó nagypolgár és politikus, Wahrmann Mór (1832-1894) életpályáját követve.

 

Izrael, Dávid, Jehuda és a többiek

Hogy maga a Wahrmann család honnan és mikor érkezett Magyarországra, azt a kutatás jelenlegi állapotában még nem tudjuk megállapítani. De hogy a már korai érkezők közé tartozott, arra az utal, hogy a család első ismert tagja, Wahrmann Izrael 1755-ben már Óbudán látja meg a napvilágot. Fiatalemberként előbb Magyarországon (Kismartonban, majd Pozsonyban), azután pedig Prágában folytat teológiai tanulmányokat. Prágából 1781-ben tér haza, miután gazdag házasságot kötött, és apósa kívánságának megfelelően rabbi kíván lenni. A sajátos zsidó értékrendben az első lépést téve meg ezzel a társadalmi emelkedés felé – egyelőre még a zsidó társadalmon belül. 1796-ban pesti hitközség hívja meg rabbinak: ezt elfogadja, és haláláig (1826) ott is marad. Amszterdami és kasseli minták után 1814-ben a konzervatívok nem kis ellenállásával szemben megszervezi a pesti hitközség első modern iskoláját. Eléri, hogy 1825-ben a kancellária rendelettel teszi kötelezővé a középiskolás zsidó diákok számára a heti egy hittanórát, majd ezt a kötelezettséget kiterjeszti az egyetem zsidó hallgatóira is. Haláláig szigorúan ortodox vonalat visz, de a vallási és világi tudományosságot összekapcsolhatónak tartja. Négy lánya és öt fia születik.

Gyermekei generációjában, a második nemzedékben a családon belül az életutak már kettéágaznak. Wahrmann Dávid József pesti (nyilván piarista) középiskolai és bölcsészeti tanulmányok után Galíciába költözik; 1826-ban a pesti hitközség meghívását apja rabbiszékébe nem fo­gadja el, és Galíciában marad. 1840-ben azonban enged a nagyváradi hitközség meghívásának. Kiváló retorikus és hermenetikus, amellett jeles Biblia- és Talmudkutató; 1847-ben a hitközség nevében ragyogó latin nyelvű szónoklattal köszönti a városba érkező István nádort. 1848-ban a hitközség ügyes vezetésével általános népszerűséget szerez magának. 1852-ben azonban már meghal.

Wahrmann Jehuda (1793-1868) szintén a pesti piarista gimnázium tanulója, majd az egyetemet látogatja, ahol filozófiában a felvilágosodott Schaedius Lajos tanítványa; magyarul is tanul. Hebraista, majd teológiai tanulmányokat Prágában folytat. 1833-ban házassága révén ő is Galíciába költözik, az ottani zsidókra nehezedő nyomás elől azonban visszatér Magyarországra: előbb Miskolcra, majd Pestre. Mindkét városban különböző gazdasági vállalkozásokba kapcsolódik be, de nem nagy sikerrel.

Mayer Wolf (1795-1859) ugyancsak Pesten születik, ő azonban már elhagyja az eddigi utat: textilkereskedő lesz. A mai Anker-palota helyén levő textilüzletét később a mai Alpári Gyula utca 10-be, majd az Akadémia utca 5-be helyezi át; egyre beljebb a most kiépülő elegáns és forgalmas városrészbe, már a k.u.k. privilegizált zsidó nagykereskedelmi társulatnak is tagjaként.

Wahrmann Mayer Wolf fiát, az 1832 februárjában Pesten született, a család harmadik pesti generációját képviselő Mórt szintén gondosan iskoláztatja. Wahrmann Mór a pesti evangélikus gimnázium tanulója, majd az egyetem bölcsészkarát látogatja. Ám apja 1847-ben a még csak 15 éves fiút már beveszi a cégbe, ahol 20 évesen, 1852-ben cégvezető, 1858-ban társtulajdonos lesz. A cég azonban eközben kinövi a textilkereskedés kereteit. 1859-ben, apja halálával Wahrmann Mór a Pesten és Budán egyaránt bejegyzett „Wahrmann és fia” banküzletnek lesz egyedüli tulajdonosa. A 60-as évek elején Wahrmann már városszerte ismert sikeres üzletember, aki azonban túl is tud tekinteni a szűkebben vett üzlet határain, és érzékelni képes az üzletet körülvevő tágabb társadalmi-politikai környezetét is és annak hatását minden üzleti tevékenységre.

Deák Ferenc híve

A Wahrmann család történetében a vallási és a kereskedelmi funkciókon túl most belép a politikai is. Wahrmann Mór ugyanis jól látja, hogy a bécsi központosító gazdaság- politika törekvései ellenére is a Bécstől függetlenülő magyarországi nemzeti piac kialakulása nagy léptekkel és fel nem tartóztatható módon halad előre, amiben nagy szerepet játszik a magyarországi vasúthálózat kezdődő, még Széchenyire visszamenő központosítása Pest-Budára, és hogy a pest-budai gazdasági élet szervező munkája kivált a kereskedelemben és a hitelügyben lassan az egész országra kiterjed.

Az 1860-as évek elején Wahrmann néhány újságcikket jelentet meg: tárgyuk a magyar hitelélet függetlenítése a pénzpiacon Ausztriától. A cikkek felkeltik a Deák Ferenc körül csoportosuló, már a kiegyezésre készülődő magyar politikusok figyelmét: ők is régóta érzik, hogy a magyarországi külön nemzeti piac létrejötte milyen nagy támogatást jelenthet az Ausztriához való politikai viszony lehető lazítására törekvő elképzeléseik számára – mégpedig nemcsak a kiegyezést illetően, hanem a magyar gazdasági élet a Gründerzeit sodrába történő bekapcsolhatásával is. De tisztában vannak azzal is, hogy ezt az alátámasztást milyen nagymértékben tudja biztosítani a gyakorlatilag túlnyomórészt zsidó kézben levő hazai és bécsi nagytőke és általában a zsidó polgárság: e rétegek megnyerése továbbra is milyen nagy fontosságú.

Természetes ezek után, hogy a kiegyezésnek és ezzel az alkotmányos viszonyok helyreállításának szinte másnapján az 1867. évi XVIII. tc. már kimondja a zsidók (ami végig az egész korszakon a zsidó felekezethez való tartozást jelentette) teljes politikai emancipációját: ez többek között a zsidók számára meg­adja az aktív és passzív választójogot is (persze a cenzusos választójog általános korlátai között). A magyar képviselőháznak első zsidó vallású tagja, Deák Ferenc javaslatára, aki a fővárosi kereskedelmi rétegek a liberális nemesség érdekeivel alapjában azonos érdekeinek képviseletében látta a zsidó vallású képviselő legjobb tevékenységi körét.

Így Wahrmann képviselő lesz, mégpedig Budapest modern üzleti negyedében, a túlnyomórészt zsidó nagypolgári választókat magában foglaló Lipótvárosban, 1869-ben választják meg, s ettől kezdve haláláig nyolc cikluson át (egyetlen esetet kivéve mindig közfelkiáltással megválasztott) képviselője marad a városrésznek.

Hitközségi elnök

A dualizmus korának már e korai éveiben azonban Wahrmann – ekkor még nem képviselő – a magyar gazdasági élet problémáin kívül szembekerül egy ezektől nem független, mégis sajátosan zsidó, sőt, úgy tetszik, sajátosan magyarországi zsidó problémáival is. A magyarországi zsidóság már ekkor nemcsak vagyoni viszonyainak különbözősége szerint van megosztva. Megfelelően a hagyományos zsidó életmód és értékrendszer számára a gazdasági fejlődés által jelentett kihívásnak és kínálkozó lehetőségeknek, a 40-es évek elejétől kezdve Magyarországon is egyre élesebben kerülnek szembe a polgárosodás irányába mutató magyarországi gazdasági és társadalmi környezetben egyre idegenebbnek és anakronisztikusabbnak tűnő egyes tradicionális zsidó magatartások, az ortodoxia a formálódni kezdő neológia híveivel. A választóvonalat kettejük között a polgárosodáshoz, illetve a sajátos zsidó (vagy annak vélt) identitáshoz való, annak kifejeződését a konzervatív vallásos értékrendekben és életmódban megtaláló viszonyuk alkotja.

A kiegyezés utáni évekre ezután ki is robban a nyílt konfliktus, amikor a magyar kormány, a történeti fejlődésnek teljesen megfelelően, alulról felfelé épülő, s így mindvégig egymástól teljesen független, autonóm hitközségekből álló, minden országos szervezet vagy érdekképviselet nélküli zsidó felekezet számára valamilyen, a protestáns felekezetekéhez hasonló hierarchikus szervezetet kívánt létrehozni, már csak kormány és a zsidó felekezet érintkezését is megkönnyítendő. Az ezt megteremteni hivatott országos kongresszus (amelynek elnöke Hirschler Ignác, a jeles orvosprofesszor, egyik alelnöke pedig Wahrmann volt), 81 napos tárgyalás után, végül is a magyarországi zsidóság szervezetileg három ágra bomlásával ért véget. Jeleként annak, hogy a közösen elismert és vállalt állampolgári lojalitáson túl a vallási tanítás értelmezését és a magatartás normáit illetőleg a zsidóságban még elevenen hatnak az őt a mindenkori be­fogadó társadalomhoz kapcsoló, történetileg kialakult pozitív és negatív tapasztalatok, félelmek.

Nem lehet meglepő, ha a nagypolgár, az országos politikában is már jelentős szerepekre számítható Wahrmann a neológia irányzatához csatlakozik – és az sem, hogy 1881-ben, Hirschler Ignác utódaként ő lesz a pesti neológ (kongresszusi) hitközség elnöke is. A magyarországi zsidóságon belül ily módon szervezetileg kialakult választóvonalak azonban természetesen nem módosították azokat a tendenciákat, amelyeket a zsidóság számára a társadalmi munkamegosztásban hagyományosan kialakult és el is vállalt szerepe határozott meg, s amelyek a magyarországi nemzeti piac állandó tágulása, erősödése, s ugyanakkor a városias életmód- és viselkedésnormák elterjedése felé mutattak. Különösen szembetűnő volt ez a folyamat Budapesten, a nemzeti piacnak immár vitathatatlan központjában, ahol a lakosság 25 százaléka a dualizmus korában mindvégig izraelita vallású. Nem véletlen tehát, ha 1872-ben éppen Wahrmann Mór lesz az, aki egy budai kerületet képviselő követtársával, Házmán Ferenccel együtt a képviselőházban benyújtja a javaslatot Pest, Buda és Óbuda egyesítésére.

Képviselővé választásától, 1869-től 1894-ig nyolc cikluson át Wahrmann a magyar politikai élet egyik legjelentősebb (és mindenképpen egyik legstabilabb) alakja lesz. Végig a Szabadelvű párt képviselőjeként tagja a magyar delegációnak, tagja a képviselőház pénzügyi-gazdasági bizottságának. Tulajdonképpen ő a párt pénzügyi szakértője, a költségvetési tárgyalásokon véleménye döntő, 1875-ben pénzügyminiszternek is jelölve volt. De mindenekfölött gazdag ember – amint hírlik, nagyon gazdag ember. Vagyonának eredetéről nincs pontos képünk, de kivált a 70-es évek elején sokféle ipari-pénzügyi vállalkozásban szerepel neve. Banküzlete is 1888-ban még mint bejegyzett cég, fennáll. Vagyona a jelek szerint inkább a tőzsdejátékból származott, amelyhez a kortárs szerint bámulatos érzéke volt: még mielőtt az első reggeli tőzsdejelentések megérkeztek volna, már meg tudta jósolni a tőzsde egész aznapi menetét – igaz, hogy a tőzsdeügynökökkel igen jó kapcsolatot tartott fenn.

A kortársak arról is tudtak, hogy az 1873. évi bécsi tőzsdekrach alkalmával a Wahrmann bankház is csaknem összeomlott: a céget csupán Lónyay Menyhért pénzügyminiszter, a későbbi gróf és miniszterelnök akciója mentette meg – ezzel Wahrmannt Lónyay szilárd hívévé téve. Vagyonához méltóan élt: a mai Akadémia utca 3-ban, az akkori Tánzer-házban, az első emeleten fényűző lakást tartott; itt volt elhelyezve jelentős képgyűjteménye is. A parlamentben közkedvelt személy volt: „szemüvegét és élceit soha nem hagyja otthon” – mondta róla Tisza Kálmán. Előnytelen külsejű, alacsony, nagyfejű, kopasz és erősen rövidlátó ember volt, csípős nyelvű. Ilyennek rajzolja meg őt Mikszáth is évtizedeken át írott parlamenti riportjainak egyik legállandóbb alakjaként.

Politikus nagypolgár

A parlamentben igen szeretetreméltó, ám öregedésével kétségtelenül tüskésebbé, mogorvábbá lett emberről ugyanakkor mások kevésbé kedvező képet őriztek meg. Például Goldziher Ignác, a már akkor is világhírű, nemzetközileg is ismert orientalista, 1875 óta az akadémia levelező tagja, aki a pesti hitközség főtitkára volt, naplóiban a lehető legellenszenvesebb képet rajzolja róla. Az igazság kedvéért azonban meg kell mondani: naplójának egésze Goldzihert is nehéz természetű, rendkívül érzékeny és – nem is ok nélkül – hiú embernek mutatja.

Az a programbeszéd, amit 1884. május 27-én Wahrmann lipótvárosi választói előtt tartott, tovább mélyíti a politikus Wahrmannról kialakított képet. Itt a beérkezett zsidó nagypolgár szólal meg és fejti ki nézeteit egyrészt a kor magyarországi liberalizmusáról és saját liberalizmusképéről, valamint viszonyáról a magyar politika akkori fontosabb pártjaihoz, azok politikájához. Ekkor még csak két éve annak, hogy Tiszaeszlár felkavarta a szenvedélyeket az utcán éppúgy, mint (igaz már nem hosszú időre) a parlamentben, ahol ekkor még antiszemita párti képviselők is helyet foglalnak. A késő reformkorból, illetve a kiegyezést létrehozó 48 utáni nemzedékből: a két nagy liberális generációból is már csak néhányan vannak életben; a magyar közélet változóban van: új és éppen nem liberális eszmények felé kezd fordulni.

A beszéd éppen ezekre a változásokra és veszedelmekre mutat rá. Egyik oldalról megjelenik „a reactio az egyéni és a politikai szabadság kérdésében”, és már a gazdasági területen is észlelhető, másik oldalról pedig a szocializmus és a nihilizmus veszélye fenyeget. Wahrmann figyelmeztet: mindkettőt komolyan kell venni, mert nemcsak a szabadságot és a társadalmat, de esetleg már a magyar állami önállóságot is fenyegetik. 1867-ben mind „a haza nagy fiának, Kossuth Lajosnak, mind a haza nagy bölcsének, Deák Ferencnek”, de még a balközépnek hívei és részben a nemzetiségiek is egyetértettek a liberális és demokratikus fejlődés szükségességével. Azóta azonban megjelentek az állam anyagi szükségletei, „az állam megélhetése”, s ezek körül a közgondolkodásban opportunizmus és kompromisszumhajlam alakult ki. Ennek megfelelően klikkek, önző, hatalomra, befolyásra törekvő érdekcsoportok álltak össze, amelyeket a pártok már nem tudnak megfékezni.

Tizenhét év fejlődése így jutott el odáig, hogy a reakció már nyíltan hirdeti a parlamentarizmus és a liberalizmus alkonyát. Ugyanakkor felelevenednek régi feudális törekvések is. (…) Ezzel a reakcióval szemben Wahrmann még a konzervatívokkal is kiegyezne, ha azok számára a konzervativizmus a tény­legesen meglevő helyzet fenntartását jelenti, s a készséget az intézmények megvédésére a radikalizmussal szemben. A beszéd ezek után, nem meglepő módon, a Szabadelvű párt kormányzásának gazdasági eredményeire mutat rá, majd befejezésül az Ausztriához való viszonyról mondja el véleményét. (…)

Külön további kutatást igényel Wahrmann negyedszázadnyi parlamenti és delegációs működésének teljes feldolgozása, és általában annak a liberalizmus-értelmezésnek részletekbe menő rekonstruálása, mely az 1870-1880-as évek, kivált első szakaszának zsidó nagypolgárságára általában jellemző volt. Első lépéseit e rekonstrukciónak Mérei Gyula rövid Wahrmann-életrajza (1943) már megtette – további eredményeket Frank Tibor tervezett monográfiája és adatgyűjtése ígér. Az azonban mór az idézett programbeszédből is nyilvánvaló, hogy a dualizmus rendszerét – nem utolsósorban gazdasági megfontolásokból is – Wahrmann mereven fenntartandónak érezte, ennek érdekében készen még a konzervatívokkal is szövetkezni. Ugyanakkor politikai tevékenységében kínosan ügyelt a dualista struktúrán belül a magyar gazdasági érdekek, és általában a magyar pozíciók fenntartására, az önálló magyar nemzeti piac a Monarchia gazdaságán belül immár paritásos helyzetének megteremtésére. A liberalizmust annak legklasszikusabb formájában értelmezte, elutasítva a gazdaságba minden állami beavatkozást, a szabad verseny biztosítását igényelve. Mindezt a magyar állameszme terjesztésének és erősítésének szolgálatába állította. (…)

Az utódok

Az életpálya utolsó eleme ismét a magánszféra, a család történetéhez kapcsolódik, ismét társadalmilag is tipikus jelenségekkel. Feleségének négyéves házasság utáni halálát követően Wahrmann nem nősül meg újból. Gyermekei közül leánya, Renée először a nagy újpesti gyároshoz, a már „megnemesített” megyeri Krausz Izidorhoz megy feleségül (állítólag kétmillió forint hozománnyal). A házasság 12 év után felbomlik, Wahrmann Renée új házasságot köt: ezúttal Beretvás Endre cs. és kir. kamarással. A házasság érdekében Renée megkeresztelkedik.

Második férje halála után most már megmarad ebben a társadalmi szférában: harmadik férje is cs. kir. kamarás, egy Fáy gróf.

Wahrmannak két fia is volt, Richárd és Ernő, akik azonban teljesen elidegenedtek apjuktól: feltehetően ennek is következménye az, hogy halála után ők is konvertálnak. Mindez azonban már csak az agónia jele: a két fiatalember, akik az apa mintegy 12 millió koronára becsült örökségéből a készpénzt, az értékpapírokat és magát a banküzletet öröklik, azt rövid idő alatt el is herdálják, főleg kártyán.

Wahrmann Mórról halála után a Lipótvárosban utcát neveztek el. 1944 végén a nyilas uralom eltávolította a táblát, és a felszabadulás után az utca nevét nem állították vissza, hanem azt Victor Hugóról nevezték el. A visszaváltoztatásra a Fővárosi Tanács eddig nem volt hajlandó. Most utolsó lakásának házán emléktábla elhelyezésével kívánunk emlékeztetni Wahrmannra mint a főváros egyesítésének egyik kezdeményezőjére.

(Az MZSKE klubjában 1991. január 25- én elhangzott előadás kissé rövidített szövege.)