Szombat előfizetés 2017

Emlékkép Szilágyi Ernőről

Írta: Vöröss László - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Vöröss László

Emlékkép Szilágyi Ernőről

1.

Nehéz tárgyilagosan szólni róla, ki maga volt az intellektuális csúcsokat el­érő és meghaladó teljes öntörvényűség. Kései tanítványai többször is megemlé­keztek valahogy erről és hasonlóan szé­dítő sorsfordulásairól. Ungváry Rudolf Nem zsidónak lenni című önvallomásos esszéjét „Szilágyi Ernő emlékének ajánlja, aki Auschwitzot túlélte (mert ki­cserélték néhányadmagával teherautók­ra)”1, Somogyi Győző első tanítómes­terének nevezi, aki „Hamvas Bélához mérhető filozófiai művét halála előtt megsemmisítette, így emlékét csak ta­nítványai őrzik. Ez a meggyőződéses ci­onista mélységesen szerette a német kultúrát (elsősorban Wagnert), a ma­gyarságot és a kereszténységet. Így mondta: ’a mi Urunk Jézus Krisztus’ – és négy másik keresztény tanítványával együtt először a Bibliához, aztán a templomba, végül a katolikus teológiá­ra irányított.”2 Alakját Somogyi grafikája és eleven emlékezésekkel teli napló­jegyzetei is kitűnően őrzik.3

Személye föl-föltűnik a hazai és kül­földi holocaustirodalomban, így Randolph L. Braham alapvető művében4, a Schmidt Mária közzétette Komoly Ottó naplójában5, Freudiger Fülöp írá­sában6, a Zsolt Béla szerkesztette Fe­hér könyvben7, Gárdos Miklós A bé­lyeges sereg című kötetében8. Ezekből kiolvasható, hogy aktívan részt vett az 1943-tól végbemenő zsidó életmentő akciók szervezésében. A Magyar Zsidók Pro Palesztina Szövetségének elnöke­ként, majd a Hasomér Hacair csoport­ban működő Vaada ellenálló csoport egyik vezetőjeként dolgozik. Így része­se sok nagyon nehéz és őt egész életé­re megrendítő életmentő akciónak. Bergen-Belsenbe, onnan kiváltva Svájc­ba került munkatáborba. Hős volt és ál­dozat, óvó-mentő és kiszolgáltatott.

2.

Amikor az Orvossegédképző Iskola, az OSI, főkönyvelőjeként 1955 végén megismertem, erről az előéletéről mit sem tudva, pusztán külseje és megnyi­latkozásai alapján is kitűnt, hogy az is­kola minden bizonnyal legjelentéke­nyebb alkalmazottja, kihez a legtöbb diák vonzódott, tanácsaival is élt, és kit a nagyjából külső óraadó tanárokból összeálló tanári kar (fiatal oktatóként oda tartoztam magam is) elismert, vagy úgy, hogy őt kedvelte, társaságát keres­ve hozzá járt, vagy úgy, hogy ellenérzé­sei miatt kerülni igyekezett.

Nem akármilyen jelenség volt akkor­tájt, az ötvenes életéveinek második fe­lében. Arcvonásait, fejformáját, testtar­tását (ha eltekintünk Somogyi Győző karakterisztikus, a galíciai kisváros köz­ponti figurájának ábrázolásától, mely­nek mintája bevallottan ő) leginkább Leonard Bernstein és Spencer Tracy ha­sonló korú küljegyeivel lehetne leírni. Minden plasztikus, erősen megmutat­kozó nála: a magas, számos vízszintes ránctól barázdált homlok, az azt övező, meghatározó míves koponya, az egy­szerre derűsen cirmos vagy éppen el­lenkezőleg, indulattól fűtött, elborult tekintet, a meleg dióbarna szem, az erőteljes áll, orr, fül. Hajlott háta, kissé kacsázó, de erőtől duzzadó járása, örökké nyitott ingnyaka, kimunkált, in­kább kétkezi munkásra valló keze, amely egyszerre volt robusztus és fi­nom – akkor is figyelemfelhívó lett vol­na, ha meg sem szólal.

Ha viszont megszólalt, a kérdező, kétlő, vitázó mondatok sora jellemez­ te, amit a nem szokványos módon fo­galmazott tényközlések érdessége és belső finomsága árnyalt. Harsány életszeretetét hangos nevetéssel vagy hir­telen indulatok kitörő elemi erejével mutatta meg. Affektivitása mindig felfo­kozott, de mégsem kóros, inkább e szférában is a teljességet átélő, forron­gó lelkűé. Unos-untalan szítta kapado­hányos cigarettáit, így valahogy mindig ködgomolyos füstfelhők között élt.

Akkoriban reá jellemző akciókkal hívta föl a figyelmet, amelyeknek egy­szerre volt mélységes szimbolikus és igencsak konkrét jelentősége. Ilyen volt pl. az örökké éhes kollégista diá­kok ételnormán felüli, igazi jóllakatása karácsony előtt, vagy közművelődési jellegű szabad előadások szervezése az üres estéikre. Előzővel kivívta a min­denkori felsőbbség haragját, hiszen mindig meg kellett csatáznia a paragra­fusok betartatóival. Később, nem min­den önirónia nélkül mondogatta is: éle­te legjobb cselekedete volt, hogy fél-fél sült csirkét tétetett szabályellenesen ünnepkor a diák tányérjába. Késő dél­utáni szabadelőadásokon meg hírveré­se nyomán bekövetkezett a csoda: az orvossegéd (felcser) tanulók – kik kö­zött nem kevés az orvosegyetemi felvé­telre hiába aspiráló – zsúfolásig töltöt­ték meg a termet az alkonyi órán még akkor is, ha az előadó mondjuk a nehe­zen fölfogható általános relativitásel­mélet rejtelmeibe szerette volna beve­zetni hallgatóságát.

1956 tragédiába fordulása mélysége­sen érintette. Amikor a Nyugatra ment diákok nyomán az egyetem padjai meg­üresedtek, több akciót szervezett az OSI jó képességű diákjainak orvos- egyetemi felvételéért, mely többször eredménnyel is járt. Aggodalommal kö­vette az 1956-os forradalomban részt vett és letartóztatott OSI-diákok sorsát.

Nyugdíjazása után sok diákkal (és né­mely oktatóval is) kapcsolata fennma­radt. Beszélgetéseink egyik színtere az 1950-es évek végi, 60-as évek eleji le­mezhallgató zeneszalonok valamelyike (Petrigalla Pálé a Belvárosban, Grexa tanár úré a Keleti környékén, Nagy Lászlóé a Rózsadombon, megint má­sé, Andreas Hofer tiroli szabadsághős leszármazottjáé egy kertes villában, a Hűvösvölgyben). Avagy ülünk a Százé­ves vagy az Opera vendéglő sörözőjé­nek fülespoharas csupasz és masszív faasztalmenedékei mellett, ritkán a Rippl-Rónai utcai magasföldszinten lé­vő szobájában. Ide télen jönni nem volt tanácsos: Ernő bácsi soha be nem fűtött. Étele: az obligát margarin és vek­ni kenyér (rendszerint fü­zér cseresznyepaprika társaságában) ott szorongott az ablakközben.

Az akkori idők tanítványai között Eszlári Emil bizo­nyult a legfontosabbnak, az ő albérleti szobájába több­ször gyűltünk össze a „szilágyiánus” karcos, heves, „lélekszomjas” találkozókra.

3.

Ernő bácsi a vitaindító gondolatot ál­talában mindennapi jelenségek köréből vette. Az elégetett filozófiai műve nyitó metaforája is emlékezetem szerint igen köznapi volt: a magé, a kalászé, a gabo­náé, az ég és a föld szent házasságának jelképéé, és az ember keletkezésének, elmúlásának, reménybeli vissza-vissza- jövetelének hordozójáé.

A köznapi élet ecsetelése, kritikája azután mindig előhívta belőle a „lehet­ne-e megfogalmazni ezt máshogyan?” gondolatkísérleteit, és ezzel a köznapi lét fölé emelkedés útját a lelki vagy a szellemi szférába. Minden gondolatnak hamarosan pszichológiai, filozófiai, sőt vallási vetülete lett. Ki erre, ki arra lett fogékonyabb. A kései tanítványok írá­saiból például a hit, a vallás alapkérdé­seinek faggatása és vitatva befogadása tűnik elő. Saját fő kapcsolatidőmben az 50-es évek végén és a 60-as évek elején a magatartás-tudományok, mű­vészetek és a filozófia körbejárása, megidézése volt a szokásos.

Tanúja lehettünk bámulatos háttér­műveltségének, amelyből akkoriban megtagadott vagy tiltott gyümölcsöket kínált. Szociológiában Max Weberrel, pszichológiában az analitikusokkal, mindenekelőtt Freud, Ferenczi tanítá­saival, Szondi Lipót módszereivel is­mertetett bennünket. De legtöbbet mégis filozófiából kaptunk: Szókra­tész, Platón, Zénón, Spinoza, Des­cartes, Hegel, Kant, Leibniz, Berg­son, Kierkegaard, Nietzsche, Dilthey, Jaspers, Heidegger. Martin Buber gondolkodásmódját igyekezett átadni magukkal az alapművekkel együtt, melyeket magánkönyvtárakban, antikváriu­mokban kutatott fel és ő (a 600 forintos nyugdíjából élő) a nála is szegényebb és könyvekben hiányosabb fiatalabbak­nak gyakran ajándékul átadott.

Leginkább Nietzsche-szemináriumai maradtak meg az emlékezetünkben, de hozzám alighanem legközelebb Kierke­gaard etikai életmódot sürgető, Dilthey értékre és világnézetre (Weltanschaung) kihegyezett és Martin Buber dialogi­kus, Istent szólító vallási filozófiája állott közel. 1957 tájékán elsősorban a világ­nézet jelentősége és újraközelítése fog­lalkoztatta. Amint egy magyarázatában kifejtette: „…a hit – világnézet – nem csupán magatartásunkat szabja meg az egész külső valóság és ezen belül az emberi együttélés minden kérdésében, de egyben megismerésünknek és tudat­alakításunknak egész életünkben mind­végig uralkodó alapélménye. A modern ember egész új ismeretelméletét ebből a fundamentális igazságból lenne a fel­adatunk levezetni. (Mily termékenyítő fe­jezete lenne ez egy filozófiai antropoló­giának!)”9 Mert: „…tudatalakításunknak végső és fellebbezhetetlen törvényhozó­ja az ember érzéseinek világa.”10 De in­nen fakadnak veszélyek is: „Érzéseink­nek e szupremáciájából bárki bízvást következtethetne egy erkölcsi relativitás­ra is: ha az érzés a mindenható, mely jo­gon követelhetek a másiktól etikus cse­lekedetet?”, jegyzi meg, hozzáfűzve: „Ez az (…) erkölcsi anarchia az egész mai eg­zisztencializmusnak a gyenge oldala…” A kiutat értelmünk cselekvésalakító normativitásától várta: „…ha értelmünk ott, ahol az érzésátalakítás volna a feladata, nem is lehet normatív; normatív lehet a valóságos cselekvéseink alakításánál. Attól – annyi más között -, hogy hitünk­nek a szolgálatában a másiknak a vesz­tét okozzuk (avagy a legnagyobb ember­telenségtől: hogy ember embert bár­mely érzett igazság szolgálatában akármire is felhasználjon, hogy halott esz­közként kezelje azt, ami cél: a másik embert!), ettől értelmünk, ha nagyon erős, visszatarthat bennünket.”11

Figyelmeztetésül nem egyszer, ha­nem szinte minden komolyabb vitánál lelkünkre kötötte Macaulay mondását: „A másiknak is lehet igaza. Igazunk le­het nékünk is, ellenfelünknek is egy­szerre.” (Ugyanezt tette mottónak egy töredékben maradt esszé élére.) A hu­manizmus lényege a lelkiismereti sza­badság tiszteletben tartása, és Mózes III. könyvének parancsa: „Bosszúálló ne légy, és haragot ne tarts a te néped fiai ellen, hanem szeresd felebaráto­dat, mint magadat” (XIX:18), és még in­kább ennek újtestamentumi kiterjesz­tése minden embertársunkra.

Vallotta: „Aki humanista, sosem tá­madhatja a másiknak az érzéseit. Nem sértheti. A humanizmus alapvető köve­telése: hagyjuk a másikat a maga mód­ján üdvözülni.”12

Talán ma is átsüt a gondolatokon a másik ember iránt érzett tisztelet és fe­lelősség, aminek a nagyon nehéz idők (1957-1958) különös jelentőséget és hátteret adtak.

A társadalmi „atra cura” az értelem küzdőterein Ernő bácsi szerint nem fegyverletételt, hanem szellemi kihívást jelent. Az értelem emberéhez, az értel­miségihez (ki nem föltétlenül értelmisé­gi foglalkozású, mint ahogy másfelől: nem minden értelmiségi foglalkozású lesz értelmiségi valójában) mindenkor hozzátartozik a valóság kritikai szemlé­lete. Ha ebben helyet kap önmaga kor­látainak ismerete, amely önkritikára késztet, és ha híjával van a hübrisznek, a bukott angyalok és önhatáraikat nem ismerők dölyfének és az azt követő tor­zulásnak, akkor a szellemi elit, az értel­miségi a nagybetűs Lét részévé is lehet. Erről szólva mondja: „…az elit – tudni kell! – sosem volt jó alattvaló. Ma sem lenne. Nem is lehetne: mihelyt megpró­bálná, megszűnnék elit lenni. Minden elit természeténél fogva, szellemi rang­ja jussán dialektikus. Ez a dolga. Ezzel szolgálja a valóságot, amit sohase iga­zolni kell – valóság erre nem szorul: so­ron van -, mindig javítani! Az elit, ha csakugyan az, erre van rendelve: a dia­lektikára, ami – Marx a tudója – ’nem a meglévőt övezi dicsfénnyel’, de ’velejé­ig bíráló és forradalmár ’.”13

4.

Szilágyi Ernő magát a zsidó kulturális hagyományból, a magyar nyelvi és em­beri környezete közegéből, a közép-eu­rópai szellemiséget sugárzó Budapest­ből, a k. u. k. birodalom e nagy formá­tumú központjából eredeztette. Bár a cionizmus kulturális ágához is odatar­tozott, mégis Arany János nyelve nyű­gözte le, és ahhoz a réteghez tartozott, kit zenében Bach, Beethoven, Wag­ner, Mahler, képzőművészetben a nagy gyűjtőközpontok – a budapesti Képzőművészeti Múzeum, a bécsi Kunsthistorisches Museum – termeiben lelte meg érzékei esztétikai öntudatát – Rembrandt, Breughel, Dürer, Goya műveiben, és ezeken túl Csontváry-Kosztka. Gulácsy, Rippl-Rónai, Kokoschka képeiben, vagy a kimagasló­nak tartott isenheimi oltárképben.

A képzőművészetben is a valóság, az életkihívások és a sorssejtések nyom­vonalát követte, akár esztétikai öröm­szerzésről, akár értelmezésről volt szó. Talán még a csendéleteket is ezzel a kettős igénnyel szemlélte. Éppen e te­rületen lehetett tetten érni sajátos miszticizmusát, amely az emberi bele­érző képesség, másba „átjáró” képes­ség maximumát hozta, és valami para­noiás szorongást is jelentett, de leg­alábbis a létszorongást magamagát. A rossz tapasztalatok, a szigorú önkritika és a szorongás késztette arra, hogy le­veleit időnként mindenkitől visszakér­je, és hogy írásait elégesse. Hiányérze­te arra késztette, hogy élete legvégén szüntelenül az írott mai héber nyelv el­sajátításával foglalkozzon, utolsó isko­láiként irkásfüzetekben éppen e nyelvgyakorlásai maradtak fenn. Többször is készült alijázni, „de Arany János nyelve mindig visszatartotta”.

Az idős Szilágyi Ernő tán abban kü­lönbözött korábbi énjétől, hogy szen­vedélyesen kutatta, mi okozhatja azt a döntő pillanatban a nemzetekre és ve­zetőikre ráboruló szellemi és valóság iránti vakságot, mely azután téves sors­döntésekhez vezet. A titkot ugyan föl nem lelte, de magának a jelenségnek sorsrontó valódiságáról a Széchényi Könyvtárban olvasott történelmi memo­árok ismerete nyomán többször megbi­zonyosodott. A zöld mozgalmak filozófi­ai ágához hasonlóan a Föld kincseivel való visszaélések jeleinek sokasodása is rémítette. Az egyenjogúság parafrázi­sát élte meg a női nem önnön jellegé­nek nők általi tagadásában és értékvesztésében. Maximalizmusa és tökély­re törekedése nehezen viselte el, hogy időnként és egyre gyakrabban tanítvá­nyai körében is az érzelmi gazdagság vagy annak igenlése nyákos szentimentalizmusba, a valóságkutatás sémás ta­pasztalati észlelésekbe és feldolgozá­sokba, vagy mindenáron megalkuvó pragmatikus megoldásokba torkollott. A munkaigényesebb, körültekintő, min­den fontosat figyelembe vevő tanulmányozást sokszor a praktikus célzott ta­nulás, a hosszú távú gondolkodást a rö­vidtávra figyelmezés váltja fel. E hibák­ba szinte valamennyien időnként beleesve megélhettük, hogy dühösen ottha­gyott bennünket, és csak haragja csilla­pultával – hetek, hónapok múltán – tért vissza körünkbe.

A kereszténységhez kap­csolódását nem úgy látom, mint Somogyi Győző (bár nem kizárt, hogy neki van iga­za). A kereszténységben a zsi­dó egyistenhit továbbvivőjét és eredményes kultuszát lát­ta, amelyen keresztül az óhit törvényeiből az alapvetés a földkerekségen közkinccsé válhatott. A keresztény hit ki­hunyó félben is kulturálisan meghatározó, minőségadó, és ezt ő nem gyöngíteni, de – a világ érdekében is – erősíteni és megtisztelni kívánta. Ezért használta szinte protokollszerűen és mindig teljes tisztelettel a kereszténység igeformuláit. Lángolóan szólt Jézusról mint emberről és morális gondolkodó­ról. De e csaknem „ökumenikus” figyelmesség mögött ott volt a szigorú, a Tör­vényt teljességében megtartani akaró óhitű alapállása, az Istennel beszélő, sőt pörlekedő prófétautódok magatartása.

Halála, miről megkésve értesültünk, a konkrét személyi létének újra-eltűnését jelentette körünkből, anélkül, hogy szel­leme és lénye eltűnt volna. Tanítását máig nem dolgozta föl igazából a még­oly hálás tanítványi emlékezet. Magát tanítónak mondta, de ennél több volt. Az együttes tanítványi emlékezet az eti­kai és esztétikai kultúrkincsek megújítá­sának egyik előkészítőjét is föl tudná mutatni személyében annyi év után.

Címkék:1998-11

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

1998. októberi szám

October 1998 Issue Dr. K. Gyuláné: Vállalom zsidóságomat Papp S. Gábor: A Hírlevél és a Szombat összekötő kapocs Negyvenöt év...

October 1998 Issue

Summary In the September issue of Szombat we publish the second part of Gábor T. Szántó's essay, "Reflections on Israel's...

Close