Viták az amerikai zsidó szervezetekben

A kihívás már nem az antiszemitizmus, hanem az asszimiláció

Az ötmilliónyira becsült amerikai zsidóság 3000 zsinagógát tart fönn, és különböző’ céllal létrehozott országos szervezeteinek száma 300 (rabbi-, kántor- és tanáregyesületek, nőszövetségek, amelyekből gyakran több is van, a főbb vallási ágazatoknak – reform, konzervatív, ortodox, ultraortodox és rekonstrukcionista – megfelelően). E szervezetek együttes évi költségvetése milliárdos nagyságrendű, kiterjedt iskolahálózatot, jóléti intézményrendszert, befogadóközpontokat működtetnek. Az amerikai zsidó­ság pénzéből segélyezik a rosszabb helyzetben lévő zsidókat Budapesttől Marokkóig és Etiópiától Boszniáig. Igen jelentős e szervezetek politikai befolyása is.

AZ AMERIKAI ZSIDÓSÁG sa­játossága ugyanakkor, hogy nincs egységes szervezeti rend­szere, egyetlen csúcsszerve. Emiatt sokan emlegetnek túlburjánzást, azt, hogy egy feladattal több szervezet is foglalkozik. Az amerikai zsidóság he­lyi szervezeteit tömörítő országos csúcsszervezetből öt is van.

A helyzet mindazonáltal nem olyan kaotikus, mint a fentiekből következne. Az országos szervezetek közt kialakult egy munkamegosztás. Így például az adományok begyűjtésével, a United Jewish Appeal (UJA) foglalkozik, a külföldi zsidók segélyezésével a (Ma­gyarországon is jól ismert) American Joint Distribution Committee (AJDC), a kongresszusi lobbizás – tőként Izrael érdekében – az American Israel Public Affairs Committee (AIPAC) feladata, a World Jewish Congress (WJC) a világ zsidóságát képviseli az ENSZ-szel és a többi ország kormányaival folytatott tárgyalásokon stb.

Horogkeresztek – a vécében

Az antiszemitizmus és diszkrimináció elleni küzdelem az a terület, amit a szervezeti túlburjánzás példájaként szoktak emlegetni. Öt olyan szervezet van az Egyesült Államokban, amely mind a fenti cél érdekében alakult, és tízmilliós nagyságrendű költségve­téssel gazdálkodik. Ezek közül csak a Simon Wiesenthal Centernek van jól elhatárolható feladata, amelyik az USA-ban még mindig rejtőzködő náci háborús bűnösök felkutatásával foglal­kozik. A másik négy szervezet között is van bizonyos munkamegosztás (adat­gyűjtés az antiszemita megnyilvánulá­sokról, polgárjogi tanácsadás, fellépés a nőkkel szembeni diszkrimináció ellen, keresztény zsidó párbeszéd stb.), de a kívülállók inkább csak politikai irá­nyultságuk szerint tudják őket megkü­lönböztetni (liberális, ultraliberális, konzervatív). A széttagoltság valódi oka persze nem csak a politikai hitvallások különbözősége, hanem az is, hogy az embereknek itt van le­hetőségük zsidónak lenni, hasznosnak érezni magukat. Ezért a tagság is ra­gaszkodik kedves szervezeteihez. (A sokak által vízfejűnek tartott szerveze­tek ugyanakkor olajozottan működnek: a kritika nem az egyszerű „ügyfelek”, hanem az amerikai zsidóság kellő áttekintéssel rendelkező „nagyjai” részé­ről hangzik el – akik másfelől maguk is kemény kritika tárgyai: gyakran fölem­legetik, hogy a vezetés nem reprezen­tatív, hanem oligarchikus, csúcspozí­ciókra a gazdagoknak van nagyobb esélyük.)

A fent leírt szervezeti felépítés is több évtizedes azonban, miközben az amerikai társadalom viharos változásai a zsidóságot sem kímélték. A zsidók egyre távolodnak saját intézményrend­szerüktől és közösségüktől is. Keveseb­ben járnak zsinagógába, a szervezetek tagsága egyrészt apad, másrészt elöreg­szik, az adományok csökkennek. Szo­ciológusok már régóta figyelmeztetnek az ebből következő feladatokra: a zsidóság azonosságtudatának fenntar­tásához erősíteni kell az oktatást (a fel­nőttoktatást is) és az Izraellel fenntartott kapcsolatokat. Ehhez pedig szervezeti változásokra is szükség van.

A Council of Jewish Federations (CJF) (az egyik – még nem említett – csúcsszerv, amely az amerikai zsidó­ságon belüli kapcsolattartással foglal­kozik) éves közgyűlésén is nagyobb teret kaptak az új kihívások – elsősor­ban az oktatás.

A VÁLTOZÁSOKAT azonban igen lassúnak tartotta Edgar Bronfmann, a World Jewish Congress elnöke, egyben multimillio­mos, az amerikai zsidóság egyik leg­nagyobb adakozója. Az antiszemi­tizmus Amerikában visszaszorulóban van – mondta -, ezért „elég volt abból, hogy a férfivécék falára firkált horog­kereszteket számolgatjuk”. A zsidóság ennek megfelelően gondolja át felada­tait és szervezeti rendszerét. „Eljött az ideje, hogy újragondoljuk: mire költjük a zsidó közösség tagjai által fizetett pénzt, ha szembe akarunk nézni azzal, hogy a zsidóság eltűnőben van.” (Az amerikai zsidóság körében végzett felmérések szerint 50 százalék a vegyes házasságok aránya és igen magas azok száma is, akiknek az asszimilációhoz még vegyes házasság sem kell.) Bronfmann ezért azt javasolja, hogy az antiszemitizmus elleni harctól – amely­nek különösebb feladatai Amerikában már nincsenek – csoportosítsák át a pénzt a zsidó nevelésre, mert egyedül ez képes lassítani az asszimilációt. „Min­den gyerek, aki zsidó nevelést akar, kaphassa azt meg, függetlenül attól, hogy tud-e érte fizetni” – mondta Bronfmann. (Amerikában – csakúgy, mint másutt – a zsidó iskolák jóval drágábbak az átlagnál, így sok szülő nem tudja oda beíratni a gyerekét.) „Ha többé nem lesznek zsidók, nem érdekes, hogy lesz-e antiszemitizmus” – mon­dotta. Az ehhez szükséges pénzt a „zsidó adófizetők pénzének átcsoportosításából kell fedezni.”

Irányt vesztett szervezetek

Bronfmann nem kímélte sem az ameri­kai, sem az izraeli irányítás alatt álló nagy befolyású szervezeteket, elbürok­ratizálódással, elavult politikával és forrásaik nem megfelelő felhasználásával vádolva őket. Javasolta, hogy az antiszemitizmus elleni küzdelem céljából létrehozott szervezetek közül a három legnagyobbat vonják össze. Még ennél is nagyobb horderejű változást sürgetett, midőn az izraeli befolyás alatt álló nagyhatalmú World Zionist Organization és az ő elnöksége alatt működő World Jewish Congress össze­vonását sürgette.

A célba vett szervezetek érthetően érzékenyen reagáltak a bírálatra, hang­súlyozták feladataik valós jellegét, különböző politikai beállítottságukat és legfőképpen azt, hogy az adomá­nyozóknak alternatívákat kell kínálni. „Kik vagyunk mi, hogy helyettük eldöntsük, mire költhetik a pénzüket?” – méltatlankodott Abraham Foxman, az egyik célba vett szervezet az évi 31 millió dolláros költségvetésű Anti-Defamation League (ADL) elnöke (fizetése évi 200 ezer dollár). Foxman szerint az ADL évi 31 millió $-os költségveté­sének 50 százaléka nem zsidóktól szár­mazik, a többi pedig olyan zsidóktól, akik ezt nem másnak szánják, mint az ADL-nek. A prioritások átrendezését végre lehet hajtani a szervezetek költ­ségvetésének megnyirbálása nélkül is.

A WJC főtitkára, Israel Singer, még keményebb hangot ütött meg, midőn az éves közgyűlés resztvevőit „kitervelten cél nélkül összejött emberek gyülekezetének” nevezte. Singer azt mondta, hogy a legtöbb amerikai zsidó szervezet hány vesztett. Az 1994-es Buenos Aires-i robbantásról szólva a terrorizmust a zsidóságot érintő új ki­hívásnak nevezte és kijelentette, hogy az amerikai zsidók úgy viselkednek, mint európai sorstársaik 1933-ban, mikor azt mondják, hogy „a mi országunkban ez nem történhet meg”.

Egyesek megsértődtek Singer szavain és azt mondták: ezt a stílust nem lehet komolyan venni. Mások viszont dicsérték őt.

Singer Bronfmannal összhangban egy 1951-ben készült szociológiai fel­mérésre hivatkozott, amely az amerikai zsidóság szervezeti felépítéséről ké­szült. Ez már akkor figyelmeztetett arra, hogy egy szervezet túlélheti azt a célt, amelynek érdekében létrehozták, ezért a célok egyértelmű meghatározását és a struktúrák ennek megfelelő átren­dezését javasolta. Miután azonban már akkor is sértette az antiszemitizmus el­leni küzdelem céljából létrehozott szervezeteket, e jelentést ad acta tették. Most a WJC két vezetője újra előhúzta ezt a fiókból. Edgar Bronfmann nyíltan figyelmeztetett: ha a nagy költekezők (értsd: a szervezetek vezetői) nem hajtják végre a változtatásokat, akkor majd az adakozók fogják ezt megtenni.

*

(Miután a vita föltehetően még nem ért véget, a témára következő számunk­ban visszatérünk.)