Szombat előfizetés 2017

Visszanézve félutamból…

Írta: Várnai Pál - Rovat: Archívum, Tárca, Világ

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Hogy hol születtem – véletlen; ám a világot, ahol most élek, magam választottam! Igaz, bizonyára. De miért, mégis, hogy úgy érezzük: véletlen az, hogy hol élünk, s cseppet sem az, hogy hol születtünk…

Bécsben beállítottam Viktor bácsihoz. Ez abban az idő­ben történt, amikor „Mátyás bús hadát nyögte Bécsnek büszke vára”, tehát 1956 őszén. Viktor bácsi apán egyik unokatestvére (állító­lag vagy ötven első unokatestvére lehe­tett). Kereskedő ember volt, kedves és jó humorú, s valóban kaptam tőle száz schillinget, ami akkor pénznek számí­tott. Elmondtam neki nagy bánatomat, hogy ti. a menekültek számá­ra kiosztott kérdőíven vallás­ként az „ev”-et jelöltem meg, és rosszul érzem magam a hazugságban, ami, úgy lát­szik, nem nekem való. Arról nem is beszélve, hogy így nem akartam a Jointhoz for­dulni segítségért, utóvégre ők igazán nem az „ev”-ek kedvéért léteznek. Viktor bá­csi megvigasztalt: „Nem látok én ebben semmiféle problémát: az ’ev’ annyit jelent, hogy evidens, hogy zsidó.” Isten nyugosztalja a kedves rokont. Viktor bácsi nemcsak hogy megnyugtatott ott, de sorsom is meghatározta egyszer és mindenkorra.

Kanadában minden átmenet nélkül magyar és magyar-zsidó diákok sűrű­jében találtam magam. Különösen az utóbbitól szoktam már el. Az első meg­lepetés az volt, amikor a csoport né­hány tagja az ottani Joint felé tartva suttogásra fogta a szót, de nem eléggé ahhoz, hogy meg ne halljam: „Pszt, meghallja a Várnai.” Szóval nekem nem lett volna szabad tudnom, hogy ők a zsidók részéről némi segélyben ré­szesülnek. Később azért, „bizonyos kérdések” tisztázása után, befogadtak maguk közé. nyomorgó, szorongó, ha­zátlan kis csapat voltunk. A montreali McGill egyetem zsidó ifjúsági szerveze­tének, a Hillelnek a rabbija elintézte, hogy péntek esténként tehetősebb zsi­dó családoknál köszönthessük az ün­nep kezdetét. Bár ezek a családok is csak tessék-lássék tartották a szomba­tot, többségünknek szégyenkeznie kel­lett, olyannyira leperegtek rólunk a zsi­dó vallási ismeretek az elmúlt évtized során. Jómódú, jól táplált, öntudatos, sima modorú üzletemberek láttak ven­dégül bennünket az ünnepi vacsorára. Vendéglátóinkból is, házaikból is csak úgy áradt a bőség, akkora darab húso­kat azóta sem láttam. Helyzetünkről, problémáinkról, lelkiállapotunkról fo­galmuk sem lehetett. Amikor elmesél­tük, hogy munkát keresünk, valami csodát vártunk tőlük, ehelyett velünk együtt böngészték az újsághirdetése­ket. Ez volt az első találkozásunk a ka­pitalizmussal. Az is felettébb különös volt, ahogyan némelyik házigazda rá­mutatott feleségére vagy vejére, netán azok fényképére: „A vejem, 40 000 dollár évente.” Az egyik fiút a követke­zőképpen figyelmeztette házinénije, egy „öregkanadás” magyar asszony: „Aztán rendesen ruházkodjon ám, mert különben azt találják majd hinni, hogy a pénzét nőkre költi, vagy ami még rosszabb, könyvekre.” Túlontúl leegy­szerűsítettnek és anyagiasnak találtuk azt a világot. Az egyik munka­adóm imigyen foglalta össze „életfilozófiáját”: Megvan a kosztja meg az ágya, a spórolt pénzéből meg még kala­pot is vehet. Mi más kell egy fiatalnak?

Egy jól szituált, beérkezett, magyarul beszélő orvosnő a következőképpen biztatott: „Majd megkapjátok az első csekketeket, és minden oké lesz.” Ne­künk nehezebb sorsunk volt, mint a Nyugat-Európába került egyetemisták­nak. Kanadában a hallgatók rendsze­rint munkával tartják el magukat. Benn­szülött kanadai szülő ritkábban segíti gyermekét tanulmányai során. Az is gyakori, hogy a diákok lakbért fizetnek szüleiknek.

Egy zsidó munkaügyi szervezetnél dolgozó újdonsült magyar barátom se­gítségével sikerült zsidó üzemekben meg áruházakban kisebb munkákat vállalnom. Ezeken a munkahelyeken mindenki jiddisül beszélt, és roppant csodálkoztak, hogy nem értem a saját nyelvemet. Keleti meg felvidéki zsidók voltak. Máig sajnálom, hogy akkori bi­zonytalan helyzetemben és gyökértelenségemben nem tudtam igazán érté­kelni ezt a sokszínű, egzotikus várost, ahonnan, sajnos, hamar elkerültem, s amelynek „pesti” magyar kávéházi éle­te után sokáig honvágyam volt, és ame­lyet, a kezdeti nehézségek miatt akkor nem tudtam kellőképpen megkedvelni. Időnként látom akkori magamat, aki szakállas, pajeszos zsidó eladóktól kuglófot meg bejglit vásárol egy elvará­zsolt zsidónegyedben. Saj­nos, a múltba visszalépni csak a képzelet képes.

Szokatlan és örvendetes volt számunkra az a nyíltság, ahogy a zsidóság a vallását gyakorolhatta, az a (kissé ön­mutogató) zsidó jelenlét, új­ságjaikkal, héber nyelvű tri­kóikkal, nyilvánosan meghir­detet bármicvóikkal, ünne­peikkel. S ami később már természe­tesnek tűnt, hogy a zsidó ünnepekről mindenki tudott, benne vannak a nap­tárban, szóval az egész demokratikus légkör. Mi Magyarországon megszok­tuk, hogy amikor a vallásra terelődik a szó (budapesti éveim nem sűrű rande­vúi során a lányok rögtön rákérdeztek: „Te katolikus vagy?”), gyorsan témát váltunk, vagy zavartan kibámulunk az ablakon; hogy zsidóságunk házi hasz­nálatra való, bizalmas dolog. Kanadá­ban erről nyíltabban beszélnek, leg­alábbis a zsidók, ami eleinte irritált is engem. Amikor például egyik diákom, akinek felfedték mivoltomat, átkiáltott a busz egyik végéről a másikra: Was macht der Yid?”, ez a nyilvános leleple­zés körülbelül úgy hatott rám, mintha lezsidóztak volna. Én, személy szerint mindig is úgy gondoltam, hogy minden zsidó életében van egy pillanat, amikor elmondja egy másik zsidónak, hogy ő is zsidó. Továbbmegyek. Az illegalitás­ban vagy inkognitóban élő zsidót magát is óhatatlanul megkísértheti az anti­szemitizmus szele. Szinte elhiszi, hogy tényleg olyan, amilyennek mondják.

Emlékszem, mennyire elámultunk, sőt meghatódtunk, amikor angol nyelvtanfolyamunk kezdetén a kanadai nyelvtanár a zsidókat nem a reformátu­sok és katolikusok után, hanem azok között vette számba, feltehetően az iskolarendszer miatt, ugyanis a zsidó gyerekek általában protestáns iskolába jártak. Az emigrációban is tapasztaltam antiszemitizmust egy-egy magyar diák­társam részéről. Az egyik emlékezetes eset az volt, amikor a 60-as évek közel-keleti háborúja idején egyikük megje­gyezte: „Már ők is látják.” (Ti. az ara­bok.) Egy másik eset, amelyről nem tu­dom eldönteni, hogy büszke legyek rá, vagy szégyelljem, amikor egy magyar nőismerősöm, akihez korábban gyen­géd szálak fűztek, megjegyezte valaki­nek: „Azért még vannak rendes zsidók, itt van például a Várnai.” Érthetően jól­esett Kanadában az a demokratikus, to­leráns légkör, az emberi méltóságnak és tartásnak az a soha nem ismert, felemelő érzése.

Kezdeti kanadai tapasztalataimat ál­talánosságban úgy foglalhatnám össze, hogy mindaz, ami Kanadában akkori­ban tetszett, nem is elsősorban az ot­tani élet pozitív oldalai, hanem inkább az, hogy megszűntek mindazok az okok, amelyektől otthon félni kellett. Béklyóinktól megszabadultunk, de a szabadságnak még nem állt módunk­ban maradéktalanul örülni. A szabad­ság meg, mint tudjuk, olyan dolog, amelynek inkább csak a hiányát vesszük észre.

Elegendő-e mindez ahhoz, hogy fel­adjuk igazi énünket, és csatlakozzunk egy olyan közösséghez, amellyel csak igen kevés affinitást érzünk? Amikor egyszer-egyszer tanulatlanabb kelet­-európai zsidóknak megemlítettem, hogy készülök Európába, sőt urambocsá!, Magyarországra, értetlenül néztek rám: „Oda? Ugyan minek? És nem kár a pénzért?” Egyszer egy zsinagógái rendez­vényen egy, a belorussziai Minszkből kivándorolt néni mellett ültem, aki ezt mondta: „Kijön az ember Kanadába, keres magának egy testhezálló templo­mot. Ennyi. Minek ugrálni?”

Titkos kódok kapcsolnak össze a zsi­dókkal, bárhol is éljek. Mégis erősebb ez a szál a kelet-európai vagy kelet­-európai érdeklődésű zsidókkal. Eltérő történelmi tapasztalataik következtében az észak-amerikai zsidóknak (és nem csak a zsidóknak) másmilyen a humoruk, a saját kárukon is, a másén is kevésbé nevetnek, viselkedési kó­dexeik szerint ez nem is ildomos. Ugyanakkor jóval öntudatosabbak, szá­mukra a zsidóság egy természetes álla­pot. Mint mindent, a holocaustot is ko­molyan veszik, komolyab­ban, mint én, aki átéltem. Talán ők a normálisak, az egészségesek. Az idősebb korosztállyal más a helyzet, bennük még néha fellelhe­tők a kelet-európaiság nyo­mai, akár a nagyszüleim is le­hettek volna. Ugyanezt tapasztaltam Izraelben is, a be­vándorlókkal jobban tudtam szót érteni, mint a szabrékkal.

Azt is hozzá kell még tennem, hogy mindez kevésbé vonatkozik a zsidóság intellektuálisabb, kozmopolitább réte­geire. Vagy ki tudja? Időnként eszembe jut Scheiber professzor egy megjegyzé­se. Amikor arról beszéltem neki, hogy az amerikai értelmiségi nők nem öltöz­nek annyira, azért, hogy az „eszükért szeressék őket”, a főrabbi úr finom iró­niával ezt válaszolta: „Az eszükért?”, ám ebből a kulturális elitből jóval na­gyobb százalék él az USA-ban, mint Kanadában. Az igazsághoz tartozik az is, hogy egy zsidó rendezvény vagy cso­portosulás jóval élénkebb, nyüzsgőbb, érzelmekkel telibb, mint egy angol­-kanadai összejövetel, érződik rajtuk egy másik kultúra.

A kanadaiak igen becsületes és tör­vénytisztelő emberek. Az első évek­ben, amikor segédmunkásként áruhá­zakban dolgoztam, csodálkoztam, hogy munkatársaim milyen gonddal bántak az árukkal és eszközökkel, mintha azok legalábbis az övék lenné­nek. Persze ez nevelés és szokás kér­dése. Itthon, a „nép országában”, akkoriban mindenki lopni próbált meg csalni (az észak-amerikai diákok értet­lenül állnak szemben a puskázással is, amit felháborítónak tartanak), és fü­tyült a társadalmi tulajdonra. A lojali­tást, jóval később, egy más szinten is észleltem a kanadai zsidóknál, az or­szág, a kormány, Izrael iránt. A zsidó­ságot az establishment, a hivatalos Kanada részének láttam. Egy ilyen, na­gyon vékonyka réteg Magyarországon is volt a háború előtt, talán most is van. Errefelé mindenesetre a zsidók mindig marginálisabbak voltak. Be kell vallanom, hogy én jobban érzem magam egy kételkedő, rebellis, ellen­zéki értelmiségi zsidóság között, mint egy lelkes, egy emberként tapsoló tö­megben. (Ma is égnek áll a hajam, amikor magyarországi koncerteken el kell viselnem ezt az egyhangú, szinte kötelező, lélektelen, ütemes tapsot. Akár a Rákosi-rendszerből itt felejtett, akár valamiféle hazafias ingermozgás ez, amit nehezen viselek.)

Ugyanakkor megpróbálom megérte­ni is a kanadai zsidókat. Minden okuk megvan arra, hogy elégedettek legye­nek országukkal, életükkel. Jóma­gam viszont, bármennyire is semmi­ért nem adnám, hogy zsidó vagyok, nem szeretek semmiféle többséghez sem tartozni, valahogy megszoktam már a kisebbségi életformát, a több­rétegű diaszpórát, a mindenholi más­ságot. Soha nem éreztem, hogy egy hullámhosszon vagyok a mainstreammel, sem ott, sem itt. Kívülálló va­gyok, mint Kafka K-ja. Az emigráció (külső vagy belső) nagyobb szabadsá­got, nagyobb mozgásteret nyújt az embernek. Közösséghez tartozni pe­dig csak mértékkel szabad: abban a pillanatban, amikor bármely közös­ség értékeit teljes mértékben elfo­gadjuk, megvan a veszélye annak, hogy a kritikáról is megfeledkezünk. Arról nem is beszélve, hogy az abszo­lút azonosulás más közösség rovásá­ra is történhet.

Befejezésül hadd említsem meg emigrációm korai éveinek egyik kedves könyvét, az angliai Mikes György How to be an alien-jét (Anglia papucsban; tükörfordítása: Hogyan legyünk idege­nek?). A válasz a címben feltett kérdés­re a korabeli vicc szerint az volt: It is easy. Mi sem könnyebb.

Címkék:1996-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Pótvizsga

A legutóbbi Szombat-számban a ne­ves műfordító, Kartal Zsuzsa „Vizsga” cí­mű cikkében veszélyes vizekre evezett. A rasszizmust és a faji előítéleteket...

Summary

Our October issue begins with the recollections of Pál Várnai about how he, a Hungarian Jew and a Central European...

Close