Szombat előfizetés 2017

Vissza – de meddig?

Írta: H.M. - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A TÖRTÉNELEM: visszajátszások sorozata. Nekirugaszkodások itt rendre visszatáncolásokkal váltogat­ják egymást. Mindig kell egy-egy újdonatúj vagy már ismerős cégér, amely alatt a nép dolgoztatása több-­kevesebb jogcímmel újra elkezdőd­het.

Ma Magyarországon éppen a visszajátszások korszakát éljük. Jó, hogy ez bekövetkezett, mert az „élenjáróba” való, eleve gyanús be-rángattatásunk – most már csalha­tatlanul kitűnt – nem vezetett éppen túl sok jóra.

Igazságot szolgáltatunk sokaknak, mégis azt kell mondanom, csak ke­veseknek. Mert ha az egykor likvi­dált, kiemelkedő személyiségek most végre bekerülhetnek a nemzet pan­teonjába, az helyes dolog, de a tíz­milliós nemzet maga ettől még nem részesül retribúcióban, legfeljebb szimbolikus elégtétel könnyítheti a sorsát – miközben bezártsága, ki- szipolyozottsága, jogfosztottsága és elbutítottsága reális következmé­nyeit kénytelen, mert nem tehet mást, mint személyisége részeit továbbcipelni. De nem erről akarok szólni, ha­nem a visszatáncolások furcsa vehe­menciájáról. A kádárizmus és a Rákosi-rendszer meg nem történtté té­tele volna a legfőbb politikai célki­tűzés, ha jól értelmezem a politikai deklarációkat. Ténylegesen létezett rendszereiket azonban nem lehet és nem is kell puszta akarati gesztus­sal ad acta tenni. Lám, a szerény képességű Horthy is jónak látta kor­mányzóságára az épp végétért ki­rályság védernyőjét átráncigálni, és még a csillapíthatatlanul újítani vá­gyó Rákosi-rendszer is megtartott egyet-mást (például a vármegye-rendszert – Bibó és Erdei ellenjavallatát semmibe véve) az „átkos” földesúri-tőkés múltból. Nem is szólva Kádárról, aki jóval többet vett át Rákositól, mint 1956. novem­ber 4-én elhangzott rádióbeszédét.

Ma egy elrontott társasjáték újra­játszásának igyekezetében élünk. De honnan is számítsuk elrontottságát?

Korántsem mindegy, melyik koc­kára taszítjuk vissza a bábut: a tíz­milliós nemzet béketűrő testét!

Én például nem kívánom a társas­játékot 1944-től újrajátszani. Már­pedig ha az első koncepciós pere­ket, az első választási csalásokat, vagy éppen a Vörös Hadsereg bevo­nulását tekintjük a most végétért korszak kezdő vonalának, nem ma­rad más választásunk, mint ez elé helyezni azt a bizonyos bábut.

Ott pedig zavarosan ordítozó, hul­lahegyeken diadaltáncot járó, ősmagyar politikusakat találunk (nem csekély német beütéssel), és persze egy bénult, kivérzett, átvert nem­zetet. Ide akarnánk visszalépni?

Vagy még elébb, ahol a java poli­tikusoknak is el kellett fogadniuk a német diktátumokat, ha nem volt erejük, mint Telekinek, szembefor­dulni a revolvercsővel?

Mondhatja valaki, az új politiku­sok csupán korlátlan vállalkozási szabadságot akarnak (melynek jegyeiben máris kétes kontúrú magántulajdonokba kerülnek gyárak, köz­épületek, közköltségen létesült in­tézmények), továbbá korlátlan hit­beli szabadságot (melynek jegyében a vagyonos egyházak iskolái is az elszegényedett állami iskolákkal azonos költségvetési támogatásban részesülnek), és persze „megtisztult” közigazgatást, tömegkommunikációt, államapparátust (melynek jegyében a tiszták a mocskosokkal együtt, vagy talán azoknál is előbb kerül­nek szemétlapátra).

A mi új politikusaink ezenközben nem szenvedhetik a Nyugatról be­hozott luxusautók vagy a pazar tanácsi (villa)lakások mégoly kíméle­tes megsarcolását sem, a krőzusi nyugdíjakhoz sem szándékoznak hozzányúlni, ám kárpótlásul széttárt karral és fájdalmas arccal asszisz­tálnak a hátrányos helyzetű milliók végső, árhatósági elnyomorításához.

Nem, az én visszalépési javasla­tom 1956-ot veszi célba. Bőven van okunk ezt a tíz napot fényesebbnek látni, mint 1944-et vagy akár 1938-at. A Nagy Imre-kormány olyan ki­emelkedő, nagy képességű miniszte­reket számlált, mint Bibó, Erdei, Lukács, Kéthly, Tildy – valamennyien élvezték a nép bizalmát, és valamennyien a baloldalon, a tár­sadalmi igazságosság oldalán álltak. És még a Mindszenty-szózat sem pedzegette az egyházi földbirtokok visszarekvirálását. Megvalósulóban volt, hogy minden hatalom, amennyire ez lehetséges, csakugyan a dolgozó nép kezére szálljon, miköz­ben senki sem fosztogatott, és csak kevesen készülték a mégoly indo­kolt leszámolásra.

Ma sem lenne ez hitvány prog­ram, és szomorú, hogy helyette a szemek egy „kommunizmus előtti”, úgymond bűnbeesés előtti korszakra szegeződnek.

1944 vagy 1956? Ez a dilemma számomra a leendő állami címer kö­rüli vitákból is elősejlik. Koronás- angyalos címer díszelgett a munka­szolgálati zsoldkönyveken, a deportálási parancsokon. Viszont Kossuth-címer díszítette a Jalta utáni Kelet-Európa első szabad sajtójá­nak címoldalait. Érett lesz-e, méltó lesz-e köztársaságunk, hogy Kelet-Európa legszebb és legősibb repub­likánus jelképét öltse magára?

Meglátjuk rövidesen. De túl a szimbólumokon, a való életben is dilemma előtt állunk. Ha 1944-be csúszunk vissza, Európa megint un­dorral borzad vissza tőlünk. Ha 1956-ba, akkor újra sikerülhet felkeltenünk, miként 1956 őszén, cso­dálatát és tiszteletét irántunk.

Címkék:1990-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Esetem a „magyar sorskérdésekkel”

Kelet-európai körkép

Close