Vigécek hona

Írta: Pelle János - Rovat: Archívum, Hazai dolgaink

Voltak-e a felmenőik között ügynökök? Természetesen nem titkos ügynökökre gondolok, a CIA vagy a KGB ágenseire, hanem utazó kereskedőkre, akik kis kofferrel, s a benne lévő mintakollekcióval járták az országot, s ruhaneműt, üvegárut vagy könyvet árultak részletre, kedvezménnyel. Konyítanak-e ahhoz, „von Haus aus”, hogyan kell a falvakban meggyőzni a gazdákat, hogy érdemes tűz és jégverés ellen bebiztosítani magukat?

Az én családom bővelkedik ügynöki hagyományokban, mondhatni egyebekkel sem büszkélkedhetett: mindkét nagyszülőm üzlettel foglalkozott, nagyban és kicsiben, en gros et en detail. (Főképp az utóbbiban.) Életben maradt nagyapámat a legnagyobb veszély akkor fenyegette, amikor 1942 januárjában Újvidékre utazott, hogy textilárut adjon el talán egyenesen Grassynak és Zöldinek, a razzia parancsnokainak – de egy emberséges magyar vasutas leszállította az előző állomáson a vonatról, így az üzlet meghiúsult.

Taub Lajos sokat mesélt gyermekkoromban arról, milyen fogásokkal lehet rávenni a vevőt arra, hogy „aláírjon a pontozott vonalon”. Először is, nem szabad túl korán rátérni arra, mi járatban van az ember, s amilyen hamar csak lehet, dicsérni kell az asszonykát, hogy milyen csinos, oktatott, abban a meggyőződésben, hogy a pályámon hasznát veszem tanácsainak. Másrészt ha lehet, simfelni kell a vevőn lévő ruhát, no persze nem feltűnően, de éreztetve, hogy mennyivel finomabb az az áru, amit mutatunk neki. Ugyanez a teendő üvegáruval is, csak épp a konyhát kell észrevenni: a nők szinte jobban örülnek, ha a konyhájukat, mintha őket magukat dicsérik. Ha beengednek a házba, az már fél siker. És ha megengedik, hogy kinyisd a koffert, már rendelnek is, kötötte a lelkemre, bár mint az István téri általános iskola úttörőcsapatának tagja, nemigen tudtam elképzelni, hogy valaha is utazó kereskedő legyek. Ne feledd: Handelschaft ist kein Bruderschaft, tette végül hozzá német tudásomat csiszolandó, emlékezetembe idézve, hogy „üzletben nincs barátság” – gyerekfejjel csak azt nem értettem, hogy ha ez a megállapítás igaz, miért üldögél. a nagyapám hetente kétszer az Abbáziában, s beszélget volt üzlettársaival egy-egy szimpla fekete mellett órákon át?

Ezek után érthető, hogy bizonyos elégtétellel tölt el, hogy hazánkban újra felvirradt a kereskedelmi ügynökök napja. Taub Lajos és egykori társai, ha újjászületnének, megtalálnák a helyüket az újra „gründoló” Magyarországon. (Más kérdés, hogy a nagyapám soha nem tudta csak a kliensét látni csinosabb női ügy- feleiben, így az üzleti sikerek helyett többnyire meg kellett elégednie a szerelmi babérokkal.) A különböző, gomba módra szaporodó üzleti vállalkozások vezetői kezdenek rádöbbenni arra az alapigazságra, hogy a termelés önmagában semmit sem ér az áru eladása nélkül. Ugyanis a gyártás, a cikk előállítása kapitalista viszonyok között rutinfeladat, ezzel szemben az üz­let: művészet, állandó rögtönzést és invenciót igénylő próbatétel, ahol soha nem lehet biztosra menni.

Manapság a viszonteladókat, a kereskedelmi ügynököket másként nevezik: menedzsernek, brókernek, bizniszmennek hívják őket, mint ahogy a hajdani nagykereskedői noteszokat is felváltották a személyi számítógépek, de a lényeg nem változott. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy bár kezdenek meghonosodni az amerikai eredetű kereskedelmi szakkifejezések, nem haltak még el teljesen az előítéletek a „lánckereskedőkkel”, a „nyerészkedőkkel”, s általában véve a „munka nélkül szerzett jövedelemmel” szemben. A „munka nélküli” – vagyis, a kereskedelmi jutalék fór- máját öltő – haszon elmélete szép karriert futott a ma- gyár közéletben: előbb a henyélő úriemberek, majd a hasonszőrű (bár hetenként tíz-tizenkét órát is értekező) elvtársak operáltak vele.

Az árut ha esik, ha fúj, el kell juttatni a kis boltokba, vagy akár egyenesen a fogyasztókhoz, mégpedig az eddigi, vízfejjé duzzasztott elosztási és értékesítési rendszerek kiiktatásával. Fel kell lendíteni a forgalmát, miközben a bérből és fizetésből élők jövedelme egyre szűkösebb, s igyekeznek minden költekezést elkerülni. Meg kell hát keresni őket az otthoniakban, s meggyőző rábeszéléssel, szellemes hirdetésekkel „ki kell énekelni” a zsebükből a pénzt. Mert ha nincs üzlet, leáll az üzem, s ha pang a kereskedelem, csődbe jut az ipar és a mezőgazdaság is.

Sajnos, aki ilyen és ehhez hasonló nézeteket hangoztatott az elmúlt, keserves fél évszázadban, szentségtörést követett el, ellensége volt a népnek és a nemzetnek, melynek becsületével nem fért össze a „vigéckedés”. Ha valaki nem tudná: a becsmérlő jelentéstartalmú vigéc szó a német Wie gehts? kérdésből ered, mellyel az utazó kereskedők beállítottak a magyar házakba. S vajon nincs-e súlyosan elítélő csengése a magyar nyelvben mindmáig a handlé szónak, mely eredetileg pusztán „alkura kész kereskedőt” jelentett?

E nyelvi értékítélet mögött az a magyar úr húzódott meg, aki nem néz a pénzre, vagyis „nem siet, nem fizet és nem csodálkozik”. Mielőtt még az öntudatos proletár viszolygott volna a kereskedelemtől, a magyar úr és a magyar paraszt is undorodott tőle. Míg Werbőczi utódai úri módot akartak, de a kereskedelem, különösképpen a birtokaikra veszélyes ingatlankereskedelem visszaszorításával és korlátozásával, addig Dózsa utódai ama „szocializmus” hívei lettek, melyből ugyancsak hiányoznak a kereskedők, vagy ami akkoriban még egyet jelentett, a zsidók.

Nem kívánom most részletesen elemezni azt a fontos szerepet, amit a zsidó kis- és nagykereskedők töltöttek be az 1938 előtti magyar gazdaságban és társadalomban. Elég most, ha egyetlen példára hivatkozom, mely jól érzékelteti, hogy a kiépített kereskedelmi kapcsolatoktól egy egész kereskedelmi kultúra függött, s hogy a kézenfekvő igazságot – t. i. hogy üzleti háttér nélkül hiábavaló a mezei szorgalom – még olyan szellemek sem tudták, vagy inkább nem akarták felismerni, mint Erdei Ferenc vagy Féja Géza.

A makói hagymáról van szó, mely a harmincas években még Európa-szerte keresett cikk volt, de a negyvenes évek végétől a termelése eljelentéktelenedett, visszaesett. A közel háromezernyi makói hagymatermelő családot – akiknek külön, prosperáló egyesülete és művelődési háza volt – valójában alig tucatnyi zsidó kereskedő látta el munkával, amennyiben évről évre megkötötte a szerződéseket, s gondoskodott a kellő minőségű, gondosan csomagolt késztermék kiszállításáról. Sajátos módon a makói zsidók jó része túlélte a második világháború népirtását, s 1945 és 1948 között, a Nemzeti Parasztpárt és a Magyar Kommunista Párt helyi szervezeteinek támadásai közepette tovább szervezték Makó hagymaexportját – egészen 1948 júliusáig, amikor a cégeiket államosították, s ezzel néhány év alatt tönkretették a híres makói hagymakultúrát. (Erre a tényre az Új Magyar Levéltárban hívta fel a figyelmemet a makói hagymakereskedők kollektív levele, melyet a Budapesti Hit- község elnökéhez, Stöckler Lajoshoz intéztek, közbenjárást sürgetve, természetesen eredmény nélkül.)

A múltat persze nem lehet feltámasztani: a hazai kapitalizmus fejlődése, a fejlett világhoz való csatlakozásunk nem mehet végbe olyan zökkenőmentesen, ahogy mondjuk 1914-ben, 1938-ban vagy akár 1945-ben történhetett volna, ha a történelem nem fordul folyton-folyvást számunkra kedvezőtlen irányba. A legújabb, napjainkban zajló nekirugaszkodásunk éppen azért olyan bizonytalan, mert hiányzik a számottevő hazai tőke, s az az üzleti szellemtől áthatott réteg, mely a külföldi befektetők számára egyfajta garanciát jelentene.

Az ünnepélyes kijelentések, a kormányszintű fogadkozások mit sem érnek addig, míg a jelenlegi vezetés, mintha csak a hitbizományok fenntartására törekedne, mesterséges gátakat emel az ingatlanok adásvétele elé, s úgy szervezi a privatizálást, hogy közben bármely, általa szentesített ügyletet megtámadhat, mint a „nemzeti javak kiárusítását”. Sajnos, a nemzeti színűre festett népgazdaság tőkeelhárító mechanizmusainak leszereléséhez mérsékelt támogatást nyújthat csak az elmúlt évtizedekben színre lépő kisvállalkozói réteg, illetve a liberális értelmiség. Jóvátehetetlenül hiányoznak azok az emberek, akik a maguk kis vállalkozásukat a nagyobb méretű üzletekhez kapcsolnák, s a nélkülözhetetlen, apró láncszemet alkotnák a hazai és a nemzetközi termelés és fogyasztás között.

Pedig ahhoz, hogy a gazdaságunk fellendüljön, száz és százezer ügynökre, kiskereskedőre, kis üzlet- emberre lenne szükség, akik nyomába lépnének hajdani elődeiknek. Ez a réteg – ha tetszik, ha nem – a munka nélkül maradó alkalmazottak és ipari munkások közül fog kikerülni, akik eddig is foglalkoztak kisebb ügyletekkel (építőanyagok beszerzése, ruhaneműk, élelmiszerek „kéz alatt” történő értékesítése, különféle szolgáltatások végzése)*, de most hogy a „fix fizetéses” munkahelyüknek bealkonyult, rá kell hogy fanyalodjanak a „seftelésre”.

Lelki szemeimmel már látom, hogy néhány évtized múlva üzleti nép lesz a magyar – s talán addigra a kényszer haszonná válik. Ki tudja, kései utódaink még azt is megérik, hogy ha egy hazánkfia ízes magyarsággal beolvas valakinek, imigyen adnak majd igazat neki: „Jól mondod, Árpád! Ez beszéd egy kereskedőtől!”

 

Címkék:1991-06

[popup][/popup]