Versengő világtörténelmek

Versengő világtörténelmek

Akik a különböző kultúrák közti párbe­széd és megértés alkalmait keresik, s ezek megtalálásának vagy elvétésének lehetőségét csupán a jó szándék kellő eltökéltségének vagy fogyatékosságá­nak tulajdonítják, sajnálatosan kevés figyelmet szentelnek annak a kérdés­nek, vajon a szóban forgó kultúrák mely szintjén is jelennek meg végül az egymást értés olyannyira kívánatos ele­mei. Mindenesetre az Európai Unió egyik vezető tagállamának politikusa 2001 késő őszén jelentős lépést tett a szellemi mélypontok nemzetközi egységesítésének irányába. Franciaország külügyminisztere nyilvános sajtótájé­koztatóján arra reagálva, hogy az Egye­sült Államok az akkor már több mint egy éve folyó véres közel-keleti esemé­nyekért éppen nagyobb mértékben ta­lálta felelősnek a Palesztin Hatóságot, mint Izraelt, óva intette Amerikát attól, hogy „Pilátus szerepét játssza el”. Ez a nyilvánvalóan erkölcsinek szánt meta­fora senki számára nem volt érthetet­len: a kora keresztény századok biroda­lomhűsége véste ki az alapjában jó szándékú, de gyenge római prokurátor alakját, aki jóllehet tisztában van Jézus tökéletes ártatlanságával, mégis kény­telen meghátrálni a zsidó főpapság sö­tét intrikáival és a vérre szomjazó zsidó tömegek őrjöngésével szemben. E me­taforában Amerika jelenik meg a római világbirodalom derék, ám a helyi viszo­nyok közt csak tétován tájékozódó kép­viselőjeként, aki világtörténelmi mére­tű bűnt vesz a nyakába, amikor a birodalmi nyugalom érdekében félreteszi erkölcsi tisztánlátását, és maga is sze­repet vállal abban, hogy a sötétlelküle­tű zsidók végezzenek a nyilvánvalóan bűntelen palesztin jézusokkal. A kül­ügyminiszteri nyilatkozatot körülünneplő arab sajtó a „vallásközi párbeszéd” e meleg gesztusáért cserébe haj­landó volt átmenetileg eltekinteni attól az apróságtól, hogy a Korán szerint Jé­zust egyáltalán nem ölték meg, s így természetesen fel sem támadhatott, vi­szont elégtétellel nyugtázta annak az ál­tala is hirdetett ténynek a nemzetközi elismerését, miszerint Jézusnak, Allah prófétájának az ellenségei, és a Nyugat hitbeli ellenségei azonosak.

A 2001. augusztus 31. és szeptem­ber 7. közöttre meghirdetett rassziz­mus elleni ENSZ-konferencia már maga is a kultúrák közti párbeszéd és megér­tés nagy nemzetközi seregszemléjének bizonyult. Lehet, hogy a világkonferen­cia kiötlői eredetileg csupán a képmu­tatás olyan típusú nemzetközi megün­neplését tervezték, amilyen mondjuk az „elnyomás” vagy a „kizsákmányolás” közös megbélyegzése volna, amiről óhatatlanul Karinthynak „A magyar kor­mány is csatlakozott a nemzetközi rá­kellenes mozgalomhoz” című kis írása jut az ember eszébe, beleértve annak utolsó mondatát: „Ja, és most jut eszembe: csatlakozom a nap kihűlése elleni mozgalomhoz is.”

A honi liberális sajtó – a liberális vi­lágsajtóhoz csatlakozva – már a konfe­rencia előkészületei során sajnálkozva állapította meg, hogy az egyébként ma­gasztos törekvéseket kudarcra ítélheti az arab és iszlám országok azon törek­vése, amely a föld minden kisebbség- és fajüldöző országa közül egyes egye­dül Izraelt óhajtja izolálni, és a legsú­lyosabban elítélni.1 Miután az minden liberális demokrácia előtt nyilvánvaló volt, miszerint csekély a valószínűsé­ge, hogy pl. Dánia és Szudán egyetér­tésre jusson abban, ki és mikor tekint­hető vallásüldözőnek, erőtlen kísérle­tek történtek a konferenciát lezáró nyi­latkozattervezet olyan irányú befolyá­solására, hogy az csak a faj üldözéssel és egyéb diszkriminációval kapcsola­tos fogalmakon fejtse ki kritikáját, ami­ben teljes egyetértésre lehet jutni, de ne nevezzen senkit a nevén, mert ab­ban úgysem sikerülne megegyezni. Az érintett Izraelen kívül a világ valamennyi liberális demokráciája közül egyedül az Egyesült Államok jelezte jó előre, hogy ha a tervezet nem változik meg, visszamondja a részvételét. Ez, és egyedül ez a mozzanat – ti. Amerika esetleges távolmaradása – volt az, ami a nyugati demokráciákban aggodalmat keltett a konferencia sikerét illetően. Sem a nyugati, sem a magyar liberális napisajtóban nem találkoztam a nyilat­kozattervezettel kapcsolatos kifogások között egyetlen olyan ellenvetéssel sem, mely szerint nem a konferencia – Amerika távolmaradása miatti – esetle­ges kudarca volna a fő probléma, ha­nem az, hogy az Izrael ellen felsora­koztatott vádak nem egyebek, mint ha­zugságok. Mind a Magyar Hírlap, mind a Népszabadság mindvégig elmulasz­totta elemző publicisztika tárgyává ten­ni, hogy az egyoldalúságokon és elfo­gultságokon túl mi az igazság – még egyszer ideírom, nehogy csupán nyelvi fordulatnak tűnjék -, mi az igazság azokban az állításokban, amelyek sze­rint Izrael állama „rendőrállam”, hogy a benne fennálló jogi viszonyok alap­ján „apartheid” és „fajüldöző rezsim­nek” minősíthető, hogy a telepek bárki által – belülről is! – bírálható fennállá­sa „etnikai tisztogatás”, hogy a palesz­tin terrorszervezetekkel vívott véres harc „népirtás”, s végül hogy a zsidó nép államának létesítését és fenntartá­sát célzó politikai mozgalom, a cioniz­mus, már önmagában, pusztán célkitű­zését tekintve is „gyarmatosítás” és „rasszizmus”.

Ezzel függ össze, hogy a liberális saj­tóban napvilágot látott, a viták „hátte­rét” megvilágítani szándékozó írások, meg sem kísérelhettek fényt deríteni arra, mit is értenek – még a sikeres konferenciában reménykedve – a célul kitűzött „kompromisszum” fogalmán. Tökéletesen érintetlen maradt az a kér­dés, miféle kompromisszum gondolható el pl. azon két állítás között, misze­rint egy állam jogszerkezetét tekintve „fajüldöző”, vagy pedig jogilag minden polgára egyenlő. Az intellektuális és politikai gyávaság olyan finom stiláris apróságokban is megmutatkozik, aho­gyan pl. a fent említett cikk szerzője megállapítja, hogy a cionizmus és a ná­cizmus azonosítását az izraeli külügy­miniszter-helyettes „akképpen értel­mezte, hogy a tervezet szerint a holo­kauszt hatmillió zsidó áldozata ponto­san ugyanazt szenvedte el, mint az ara­bok az Izrael által megszállt Ciszjordániában és Gázában.”2 A cikk szerzője nem él a lehetőséggel, hogy megvilá­gítsa, miként lehetne a fenti azonosí­tást másképp is „értelmezni”, s vég­képp nem, hogy neki magá­nak – vagy lapjának – van-e véleménye azzal kapcsolat­ban, vajon egyáltalán igaz-e akár a tervezet állítása, akár annak „értelmezése”. A cikk befejező mondata a maga tö­mör fordulatával mintha csak összegezné a magyar sajtó zömének értelmi és erkölcsi színvonalát. Idézem: „Tudni kell, hogy az ENSZ közgyűlése 1975-1991 között hozott ha­tározataiban nem tett különb­séget a cionizmus és a rasszizmus között. Amint vé­ge lett a hidegháborúnak, az efféle hi­vatkozási pontok eltűntek.”3 Vajon mit mondana egy olyan megfogalmazás, miszerint „Közép-Európában az 1933 és 1945 közti időben számos európai ország törvénykezése nem tett különb­séget a zsidó származású személyek és a faji nemzetrontás között. Amint vége lett a világháborúnak, az effajta hivatkozási pontok eltűntek.” Vajon felmerül-e akár az újságíró, akár olva­sóinak tudatában az a bökkenő, hogy akkor esetleg tizenhat év idevágó összes ENSZ-határozata egyszerűen hamis volt? Netán bűnös? Következik-e ebből esetleg valami azokra az egyéb Közel-Kelettel foglalkozó cikkekre néz­ve, amelyek pl. bizonyos ENSZ-határozatok végre nem hajtását kérik Izrae­len számon? Van-e valami mélyebb összefüggés az elemző publicisztika fent említett hiánya, és a között, hogy a baloldali és liberális sajtó ugyan vi­szonylag gyakran kikel a jobboldali saj­tó antiszemita gyalázkodásai ellen, de soha az Izraelre irányuló ugyancsak an­tiszemita gyalázkodások ellen?

Politikailag korrekt anticionizmus

Próbáljuk egészen röviden összegez­ni, mi is történt tulajdonképpen ezen a konferencián, pl. azon kívül, amiről egyetlen magyarországi lap sem tett említést, hogy ti. az izraeli tárgyalókül­döttség visszarendelésében az is ko­moly szerepet kapott, hogy a biztonsá­gát felügyelő szervek közölték, nem ké­pesek felelősséget vállalni az izraeliek életének védelméért a dél-afrikai város – Izrael-ellenes tömegtüntetésektől mo­rajló – utcáin. Egyetlen általam ismert liberális lap sem reagálta le, amit a szélső jobboldal – úgy tűnik – nyomban átlátott: történelmileg első ízben tettek kísérletet a zsidók világméretű, tehát nem helyi államok – vagy államcsopor­tok – törvénykezéséhez kötődő, ellen­népként való kijelölésére és izolálásá­ra, a világ valamennyi népével szembe­ni megbélyegzésére, amelyre hivatkoz­va a későbbiekben az Egyesült Államo­kat is, amennyiben továbbra is ragasz­kodna Izrael fennállásának támogatásához, szintén izolálni lehetett volna a vi­lágszervezeten belül. A Durbannel kapcsolatos erkölcsi vakság – vagy a jobb­oldallal szembeni gyávaság – nyomvon­alát követi a magyar liberális sajtó ab­ban is, ahogyan esetleg kevésbé liberá­lis, de állandó olvasóközönségét meg­kíméli azoktól a nemzetközi hírektől, amelyek az antiszemitizmus világmére­tű fokozódásáról számolnak be, példá­ul hogy Dél-Franciaország számos panziójában Durban óta nem fogadják el izraeliek helyfoglalását stb.

Annak megítélésében, hogy mi és hogyan vezetett a jelenleg világválság­ba torkolló közel-keleti válsághoz, hogy pontosan miben is állnak és hogyan működnek e tűzfészek egyes elemei, kialakulóban van egy olyan, a liberáli­sok részéről türelmetlen értetlenség­gel, a jobboldal részéről kárörömmel szemlélt helyzet, amelyben az egyik ol­dalon egy mind magányosabb Izrael áll (a hozzáhúzó zsidókkal), a másik olda­lon pedig lassan az egész világ. Már ma­ga ez a helyzet, a benne rejlő apokalip­tikus fenyegetések miatt is, ki kellett volna váltsa a liberális Nyugat sürgős szellemi-történeti önvizsgálatát.

Míg a liberális baloldal ezzel a „jobb, ha nem bolygatjuk” mentalitással viszo­nyul a cionizmus valóságos mibenlété­nek és a zsidó állam természetének kérdéseihez, a magyar újnácizmus tel­jes fordulatszámon mélyíti el a közön­ség idevágó „ismereteit”. A helyzetet a szó szellemi értelmében különlegessé teszi, hogy ezúttal nácik vádolják szü­net nélkül nácizmussal politikai-világ­nézeti elődeik áldozatait, s vádolják őket olyan eszmék képviseletével, amelyeket a saját újságjaik ugyanazon oldalán hirdetett és terjesztett könyvek népszerűsítenek. Az csupán ennek az eljárásnak taktikai – igaz, nagymérték­ben sikeres – aspektusa, hogy Izrael vo­natkozásában a baloldalon legfeljebb hallgatásba, de semmiképp sem elle­nállásba ütköznek. A baloldal ugyanis egyrészt intellektuálisan gyenge ahhoz, hogy olyat vegyen a védelmébe, akit jellegzetesen szélsőjobboldali minősé­gekkel minősítenek, valamint hiányzik az erkölcsi bátorsága ahhoz, hogy kite­gye magát a lezsidózással ma Magyaror­szágon együtt járó szavazatvesztésnek. Külön nehézsége a magyar liberaliz­musnak, hogy a nemzetpusztulás hisz­térikus mítoszával dolgozó szélsőjob­bal szemben ideológiailag sok esetben a nemzet mint kollektív individualitás realitásának tagadását választotta, vagyis elsősorban társadalom-, és nem nemzetképet dolgozott ki. Ez je­lentősen gyengíti intellektuális erejét, ha olyan összefüggésben kell állást fog­lalnia, ahol valakit valóban a nemzet­pusztulás réme fenyeget. De ez csak a taktikai oldal. A mélyebb ok az – a hat­vanas évek vége óta fokozatosan kikris­tályosodott, és az előbbivel összefüggő – dogma, miszerint a politikai korrekt­ség egyszerre követeli meg az antisze­mitizmus elutasítását, és az anticioniz­mus igenlését. Mivel az antiszemitiz­mus individuumokat támad mint „fik­tív” kollektív identitást, erkölcstelen és elutasítandó. Mivel az anticionizmus egy „fiktív” kollektív identitást támad, és látszólag nem individuumokat, helyeslendő. Fogalmilag innen ered a bal­oldal és a liberalizmus szinte teljes védtelensége az Izraelre koncentráló zsidó­gyűlölettel szemben. A modem nyugati liberalizmus ugyanis valóban a felvilá­gosodás folytatása más eszközökkel: a felvilágosodás az emancipációt a kol­lektív identitás feladásáért cserébe kí­nálta fel. Mivel a kollektív zsidó identi­tást valamiféle fel nem világosult, kö­zépkori rögeszmének tekinti, Izraelt is hajlamos ezzel a szemmel látni. Az Iz­raelre szórt – nemzetközi szervezetek és illusztris közéleti személyek által – megerősített rágalmak egyenként és komolyan történő tisztázásának még a kísérlete is a politikai korrektség meg­sértésének veszedelmét tűnik fölidéz­ni. A szélsőjobb Izraellel és a „nemzet­közi” zsidósággal szembeni harca köz­epette ezért a politikai korrektség ma nemzetközileg kiépített és elfogadott védművei mögé tud húzódni, ahogyan egyébként a palesztin terroristák, vala­mint az Izrael elpusztításán fáradozó iszlám világ is. A fegyvertelen baloldal legfeljebb a hangnemet képes kifogá­solni Lovas István megállapításaival kapcsolatban: „Eddig azonban a jog­védők globális mértékű hamisságára és rasszizmusára még nem volt közvetett bizonyíték. Nem volt augusztus utolsó napjáig, amikor megkezdődött a fajgyű­lölet ellen tartott durbani ENSZ-konferencia. Ahol nem kevesebb, mint né­gyezer … nem kormányzati (civil) szer­vezet ítélte el Izraelt rasszista, népirtó, apartheid politikája miatt. … A földke­rekségen most milliárdok sóhajtottak fel, hiszen Durbanben kimondták azt, amit naponta látnak a képernyőn. … Az izraeli lapok fájlalják, hogy Izrael egye­dül és elszigetelve áll a világban. A ma­gyarországi antiszemitázók éppúgy el­szigetelődve állnak. Durban utolsó imaszőnyegüket is kihúzta a lábuk alól.”4 Nem sokkal a New York-i me­rényletet követően Csurka István is hozzászólt az immár új perspektívából látott konferenciához: „… a színes Észak-Amerikában semmi nem válto­zott ahhoz a … helyzethez képest, ami­kor a fehér-protestáns-angolszász ame­rikai uralkodóréteg átadta a hatalmat az amerikai zsidóknak. Itthon pedig ezek a honi antirasszisták felerősítik az antiszemitizmus elleni harcot. … Ahogy az arabok elleni háború folytathatása érdekében szükséges, hogy a cioniz­mus ne legyen rasszizmusnak bélye­gezve, ugyanúgy szükséges, hogy min­den bírálat, amely a vagyonos, globalista magyarországi zsidókat és nem zsi­dókat … éri, antiszemitizmusnak és rasszizmusnak legyen bélyegezve. … Háború van itthon is, nemcsak Paleszti­nában.”5

Összefoglalva: az ENSZ égisze alatt működő nemzetközi emberjogi szerve­zetek felől ma a világban szétszórtan élő zsidók csak akkor remélhetnek vé­delmet az antiszemitizmus elől, ha az Izraelhez fűződő „fiktív” viszonyuk sö­tétben marad. Azaz: vagy hallgatnak, vagy politikailag korrekt anticionizmust fizetnek védelmi pénzként.

A szélsőjobb párbeszéde a militáns iszlámmal

A színvonal következtében a magyar sajtóban kétségkívül nehéz megkülön­böztetni az Izraellel szembeni rágal­makat az egyszerű, de rosszhiszemű tudatlanságtól. Csak két példa: a dur­bani konferencia előzményeinek ide­jén készített interjút a Magyar Nemzet a Palesztin Orvosi Segélyszervezet el­nökével. Az újságírónak meg sem for­dul a fejében, hogy visszakérdezzen, amikor a meginterjúvolt személy, miu­tán kiemelte az arab propaganda és a magyar szélsőjobb legkedvesebb kö­zös rögeszméjét, miszerint „F-16-osok és Apache-helikopterek támadnak a ci­vil lakosságra”, a következő megállapí­tást teszi: „Talán ez a világ egyetlen or­szága, ahol a többségi hatalom a saját lakosságát támadja a hadseregével.”6 Mivel a cionizmusról bármit el lehet képzelni, a térségben pedig tényleg harcok folynak, az olvasónak – az új­ságíróval együtt – még az is homályba vész, miért volna a Palesztin Autonó­mia lakossága Izrael saját lakossága. Ugyanez a jeles szerző írja le pár nap­pal később Izrael történetét néhány mondatban, melyek közt a következők bukkannak föl: „Az ENSZ 1948-ban először Palesztina kettéosztásáról és egy zsidó állam megalapításáról, né­hány nappal később pedig Palesztina megszüntetéséről és Izrael létrehozá­sáról döntött.”7 A szerző figyelmét valahogy elkerülte, hogy a mondat máso­dik felében szereplő „döntés” tökéle­tesen légből kapott, és sosem esett meg. Ahogyan az izraeli rendőrállam keltette benyomást is azzal támasztja alá, hogy a rendfenntartók vállán „a Kalasnyikov állandóan ott lóg”.8 Izrael­ben eddig – szerencsére – nincsenek palesztin rendfenntartók, márpedig a nevezett márka csak az ő vállukon fog­lalhat helyet. Hasonló sületlenségek vi­szonylag rendszeresen fordulnak elő liberális lapokban is. De a tudatlanság­ból fakadó tévállításokkal kapcsolat­ban meg kell jegyezni, hogy Izrael vo­natkozásában ismerethiányból még sosem írtak le véletlenül sem valami jót, nagyjából ahhoz hasonlóan, ahogy az üzlet pénztárosa sem téved soha a vásárló javára.

A szélsőjobb biztos ösztöntől vezér­elve észleli, hogy az iszlám világ a rasszizmus elleni emberjogi világhaj­szában azzal a feltétellel hajlandó részt venni, ha maga szabhatja meg, kik is a rasszisták, mégpedig egy olyan gondol­kodás alapján, amely egyébként nem ismeri az egyetemes emberi jogok fo­galmát. Az egybeeséseknél fogva, a szélsőjobb ezen a ponton képes kultúrközi párbeszédre és egyetértésre a mi­litáns iszlámmal. Lovas István gúnyo­san állapítja meg, hogy „az előkészítő ülésen például egy teljes napot vitat­koztak azon, vajon a holokausztot kis vagy nagy kezdőbetűvel írják”, s a vitát spontán módon eldöntve, ő maga – el­térve a magyar nyelv tulajdonneveket illető helyesírási szabályaitól – mindjárt kicsivel is írja.9 Mindenesetre a csapda természetét – a maga szempontjából – élesebben látja liberális ellenlábasai­nál: „páholyból nézhetjük végig, aho­gyan az antirasszista balliberalizmus … kígyója Durbanben szétharapdálja … saját … farkát”.10

Miközben a Magyar Nemzet, a Pan­non Rádió és a Magyar Fórum öntötte magából a konferenciával foglalkozó, a kialakult helyzetet „értelmező” írásokat és interjúkat,11 addig pl. a Magyar Hír­lapnak a puszta hírközlésre futotta, melynek során kiegyensúlyozottan tudtul adta, hogy nem sikerült a zárónyilat­kozat szövegében megegyezni, ezért az amerikai és az izraeli delegáció elhagy­ta a helyszínt.12 A baloldali médiának erről a világtörténés középpontjában forgó örvényről vagy nincs világos és határozott véleménye, vagy szemérmesen elhallgatja, hogy van, mert az túlsá­gosan is hasonlítana a szélsőjobbéra, mindössze árnyékszerűbb és haloványabb.

Chrudinák Alajos, akinek külpoliti­kai jegyzetei rendszeresen elhangza­nak a Pannon Rádióban, hogy azután megszerkesztett változatuk a Magyar Fórumban lásson napvilágot, figyelem­reméltó következetességgel kombinál­ja a nemzetiszocialista, az iszlamista és a nyilvánvalóan még szovjet eredetű demagógiát. Miután egyetértőén közli a konferencia záródokumentumának ter­vezett pontjait, közte Izrael paleszti­nokkal kapcsolatos politikájának „em­beriség elleni bűntetté” nyilvánítását, az antiszemitizmus és az iszlámellenesség azonosítását mint „a fajgyűlölet kü­lönböző formáit”, váratlan fordulattal a hátteret is megvilágítja. „Az elmúlt több mint fél évszázadban Washington arra törekedett, hogy a Közel-Keleten olyan szövetségesre találjon, aki képes meg­fékezni és leverni a függetlenségi törek­véseket, és biztosítani, hogy a kőolaj tartósan az amerikai ér­dekszférában maradjon. A ci­onista vezetők boldogan vál­lalták, sőt követelték ezt a szerepet.”13 A mondatot kizá­rólag meghökkentő szovjet re­miniszcenciái miatt idéztem, amelyek a „gyarmati felszaba­dító küzdelmek”, „az arab né­pek” egykori „igazságos har­cát” idézik, azokat a baloldali beidegződéseket, amelyek a fasizmus világmozgalommá terebélyesedését ma segítik.

A szöveg természetesen adó­sunk marad annak kifejtésé­vel, hogy a palesztinokkal va­ló – parányi térségre korláto­zódó – területi viszályon túl, kiknek és miféle „függetlensé­gi törekvéseit” fékezi és veri le a zsidó állam, ahogy arra sem hívja fel olvasói figyelmét, hogy az egész Közel-Keleten szinte mindenütt bővében vannak az olajnak, kivéve Izraelt, ahol egy csöpp sincs. Hogy Izrael támogatása ezért in­kább szüntelen kockázatot jelent Ame­rika befolyására a gazdag olajtermelők között, már említésre sem érdemes. Ahogyan az sem, hogy alig egy héttel későbbi cikkében azt állapítja meg, hogy „a cionista érdekszövetség olyan magatartást kényszerít az Egyesült Álla­mokra, ami ellentétes Amerika érdeke­ivel”.14 Most az a baj, hogy mégsem ve­ri le azokat a „függetlenségi törekvése­ket”?

Van azonban Chrudináknak saját, hogy ne mondjam, személyes monda­nivalója is, amely újra meg újra vissza­tér fasisztoid és iszlamista rögeszméi­nek özönében. „Gyarmatosító, fajgyű­lölő politikájukat a cionisták igyekez­nek leplezni és igazolni a biblia szósze­rinti törzsi olvasatával, vallási legendák­kal és mítoszokkal.”15 A „törzsi olva­sat” – egyébként közelebbről soha ki nem fejtett – fogalma köti össze a szerző anticionista antiszemitizmusát a Nyugat legmélyebben fekvő hagyomá­nyaival. E fogalom rendszeres haszná­lata emeli Chrudinákot Pál apostol szellemi magaslataira, ahonnan vissza- és alápillantva sugallhatja olvasóinak, hogy „a betű öl, a szellem elevenít”, nem tudok róla, hogy a magyar egyhá­zak teológusainak bármelyike felemel­te volna-e már szavát azon kitételek el­len, melyekben a jeles szerző súlyos kritikával illette az Ószövetséget „a se­regek istene által elrendelt mészárlá­sok” miatt.16 „Mózes utóda, Józsué, Kánaán meghódításakor rendszeresen folytatta ennek a felmagasztalt, szent fajirtásnak, az etnikai tisztogatásnak a gyakorlatát.”17 A szerző megszakítás nélkül követi az egyházi kereszténység ősi gyakorlatát, amely megszabni óhajtja a zsidóknak, hogyan olvassák szent könyvüket. A zsidó fundamenta­lista – mint megtudjuk – „a Tóra szó szerinti értelmezéséhez, törzsi olvasa­tához tartja magát”, ezért „szent fajir­tást” űz. A Biblia ostorozása más írása­iban is felbukkan: a cionizmus célját „szolgálja például az ígéret földje és a kiválasztott nép mítosza. Az Ószövet­ségben így szól az Úr: ‘Izrael az én elsőszülött fiam.’ Az Ószövetség törzsi olvasata … a világ lakóit fölosztja Izra­elre, valamint a többi nemzetre…”18 Tegyük most zárójelbe, hogy a tudós szerző itt is olyan területre tévedt, ame­lyet fojtogató tudatlansága miatt jobb lett volna elkerülnie, mert a félig olva­sott és értett angol nyelvű populáris sajtó megközelítőleg annyira forrás a zsidó vallás problémáihoz, mint a ma­gyar himnusz szó szerinti – törzsi – ol­vasata a keresztény teológiához. Fonto­sabb ennél, hogy ez a Bibliához való, egyszerre antijudaista és antiszemita szélső jobboldali viszony másoknál is elő-előbukkan, igaz, nem ilyen leplezet­lenül hivatkozva az egyházi zsidógyűlö­let alapfogalmaira. Viszont megvilágító erejű az iszlámmal szembeni keresz­tény ellenérzések teljes hiányával, s az iránta érzett már-már meleg vonzalom­mal kapcsolatban.19

Egy a Magyar Fórumban megjelent cikk20 egyik kitétele keltette fel a figyel­memet a lényeg iránt, amelyben a szerző Haraszti Miklóst leckézteti azért a szerénytelenségéért, hogy hivatkozott amerikai és német lapokban megjelent publikációira. Az ezt követő zárójeles megjegyzés így hangzik: „na ja, az ő vérvonalával nem nagy kunszt; majd akkor hencegjen, ha a ‘Jahve ki­választott népe’ számára bevehetetlen civilizációs blokkokhoz tartozó Zsen- min Zsipaóba, Asahi Shimbunba vagy The Times of Indiába is bejáratos lesz”.21 Nem a származásra tett ocsmány utalás az érdekes itt, még csak az sem, hogy szerzőnk e származásnak tu­lajdonítja a nyugati lapokban történő megjelenést, hanem hogy a zsidóságot a mind zsidók, mind keresztények szá­mára jelölő, közös bibliai terminust az­zal véli nevetségessé tenni, hogy utal annak teljes ismeretlenségére a nem a Könyvtől ihletett keleti világokban. Hogy figyelemreméltó észrevétele vé­letlenül a Hegyi beszédre is áll, azzal ő maga – szemben olvasóival – valószí­nűleg tisztában van. Meglátását kétség­kívül Durban teszi időszerűvé. A Biblia világtörténelem-képe által – egykor – vezényelt nyugat nyitotta meg a törté­nelemnek azt a dimenzióját, amelynek végső paródiájaként jelent meg ez az EHSZ rendezte világkonferencia, ame­lyen valóban, az e világkép részéről „bevehetetlen civilizációs blokkok” – közéjük értve az európai nácizmust is – kísérelték meg e képet kicsavarni a nyugat kezéből, és vele szemben in­terpretálni, – a fenti cikk szerzőjéhez hasonlóan.

A mai szélsőjobb számos apró – és kevésbé apró – jellel tanúsítja, hogy ő maga viszont már távolról sem bevehetetlen a nyugaton kívüli „civilizációs blokkok” számára. Példaként elegendő megemlítenünk a Magyar Nem­zet hasábjain egy – már a New York-i tömeggyilkosság után – napvilágot lá­tott cikket, amely a palesztin és iszlamista öngyilkos terror igazolásának ér­dekében még a magyar nemzeti szim­bólumok egyikét is hajlandó kikölcsö­nözni. Címe minden behatóbb indoko­lás nélkül így hangzik: „Dugovics Titu­szok a félhold árnyékában”.22 Vala­hogy elkerülte a szerző figyelmét, hogy a nándorfehérvári hőstől mélyberántott török nem azonos annak feleségé­vel és gyermekeivel egy isztambuli kávéházban.

Lerombolt jelentések, új vonatkozások

A Magyar Demokrata egyik szerzője röviddel az Egyesült Államok elleni támadás után izgalmas kísérletet tesz az összegzésre: „Sajnos, Durban egyéb­ként felerősítette itthon is a zsidóság­gal kapcsolatos világproblémákat.”23 A szöveg – tele a Chrudináktól már jól is­mert félművelt zagyvalékokkal24 – cso­dálkozásának és tiltakozásának ad han­got, hogy a világ összes nacionalista mozgalma közül, miért éppen a zsidó­nak, azaz a cionizmusnak „van külön neve”. Elfeledve, hogy a Cion szó nem zsidót jelent, szembeállítja „a hasonló módon képzett germanizmus kifejezés­sel”, aminek ugye más a jelentése. Va­lamiért a „hungarizmus” szó nem ötlött fel benne, de hát a gondolatmenet éle nem is ebbe az irányba hatol tovább, hanem: „Hasonló ez, mint ami a zsidó népirtás fogalmával történt, ahogyan ki­emelték a többi népirtás közül. Azáltal, hogy ellátták egy külön szóval, a holokauszttal, lehetővé tették egyedivé tételét.”25 Hogy a névadás és az általa je­lölt egyediség kérdésével közel járunk valamilyen alapvető problémához, az kitűnik Csurka pontosan egy héttel későbbi írásából is, amely az előbbi gondolat jegyében kapcsolja össze az európai zsidóság kiirtását az Amerikára mért iszlamista csapással. A New York- i merénylet ugyan „még nem tart ott, mint elődje, a holokauszt, hogy tagadá­sa bűntény legyen, de azon az úton van, mert … (médiabeli megjelenítésé­nek] ugyanaz a célja, rendeltetése, mint a második világháború után szer­vezettnek: egy irányba állítani a világ­közvéleményt.”26 Amit Csurka a liberá­lis világmédia „tudatipari” tevékenysé­gének hív, azt nevezi Székely Kecskés „tematizációs diktatúrának” és „hermeneutikai hatalomnak”.27 Miről is van itt pontosan szó?

A politikai nyelv által kijelölt térben – államformára való tekintet nélkül – az elhangzó kijelentések és állítások el­söprő többsége nem vethető alá olyan vizsgálatnak, amely ezeket az igaz és a hamis kritériumai szerint válogathatná széjjel. A politikai élet szereplője csak­úgy, mint az érintettek többsége tisztá­ban van vele, hogy a politikai kijelenté­seknek a helyi értéke a mérvadó, azaz hogy ki mondja, mikor, hol, milyen súllyal, milyen szándékkal stb. Ezek a kijelentések nem feltétlenül hazugsá­gok, és nem is feltétlenül igazságok: a nyelv eszközként jelenik meg bennük, ám elsősorban nem mint a kommuni­káció eszköze, hanem mint különböző – főleg hatalmi természetű – célok esz­köze. Jelentésük ennek megfelelően viszonylagos.

A politikai világon túli világ, amely otthont ad ezeknek a helyi értékű te­reknek, a nevek világa. A mi kultúránk számára ilyenek pl. a Jó és a Rossz ha­gyományokban rögzített képei és ne­vei, a bibliai történelem szereplőinek, tárgyainak a nevei, azok az orientációs pontok, amelyekhez viszonyulva – mondjuk – szolidaritásunkat kánon rög­zíti az egyiptomi kivonulás során Izrael népéhez, és amíg ezt a világot lakjuk, és akarjuk lakni, addig ítéletünk nem lehet politikailag elfogulatlan és kie­gyensúlyozott közte és a „keményszí­vű” fáraó népe között. A világnak ez a kánonja nem átalakítható világunk identitásának összeomlása nélkül. Aho­gyan – közelebbi példát hozva – , ha egyszer mind Magyarország, mind Tö­rökország tagja is lesz az Európai Unió­nak, ez mit sem fog változtatni azon, hogy a magyarok számára Mohács mindörökre (amíg még van történelem) meg fog maradni, és meg kell marad­jon, „vésznek”.

Ebben az értelemben a világtörténe­lem tulajdonnevek koordináta-rendsze­re, amelybe tetszőleges számú és ka­rakterű új szereplő léphet be, de amíg világunk a mi világunk, addig e vonat­koztatási rendszer egésze határozza meg képünket az újakról, szerepükről, és szerepük megítéléséről. Ha az új szereplő saját világot hoz magával, szá­munkra új, saját nevekkel, az ő és a mi meghatározó alaptörténeteink ver­sengő küzdelembe fognak kerülni egy­mással. A nevekhez való hűség döntő lesz.

A jelenben a nyugati szélsőjobb – az iszlám világgal taktikainak szánt szövet­ségben – ennek a név-világnak a lerom­bolását és totális átépítését tűzte ki cé­lul, s az általuk támadott központi erődítmény az „Izrael” nevet viseli. A szélsőjobb nem tud a „tudatiparon” és a „tematizációs diktatúrán” túli világról, ezért azonosnak véli azokat a látszólag önkényesen választható „egyedi” nevek­kel. Jó és Rossz, Izrael, Egyiptom, né­ven szólítottság és ígéret számukra a Biblia útján gyakorolt zsidó „hermeneutikai hatalom” és médiát uraló „tudati­par”. Idetartozik a Holokauszt név is, már csak az általa érintett nép révén is. A liberalizmusnak a támadásukkal szembeni kiszolgáltatottságát és védte- lenségét nem utolsósorban az okozza, hogy a felvilágosodástól örökölt – és egyetemesnek tartott – fogalmi készletét hiszi a politikai világnak otthont adó ab­szolút jelentésű „világnak”. Valójában ezek ma belül esnek a politikai téren, ezért bárki hozzájuk fér, aki csak a Nyu­gat világának lerombolásán fáradozik.

Jegyzetek

1 Pl. Fodor György: ENSZ-konferencia a rasszizmusról – kudarcra ítélve? Magyar Hír­lap, 2001.08.11.

2 Uo. (Kiemelés tőlem, T. Gy.)

3 Uo.

4 Lovas István: Az antiszemitázók alkonya Durban után. Magyar Nemzet, 2001. 09. 08.

5 Csurka István: Magyar szemmel. Magyar Fó­rum, 2001. 09. 13.

6 Sitkei Levente: Az új apartheid hajnalán? Magyar Nemzet, 2001. 08. 14.

7 Sitkei Levente: Háborús múlt, sötét jelen. Magyar Nemzet, 2001. 08. 21.

8 Uo.

9 Lovas István: Balliberális katasztrófa Durbanben? Magyar Nemzet, 2001. 08. 23.

10 Uo.

11 Pl. Lovas István: A harag gyermekei. Tuniszi interjú a PFSZ és a Fatah vezető tisztviselőivel. Magyar Nemzet, 2001. 08. 25., amelyből mel­lesleg az is kiderül, hogy egyáltalán nem léte­zik palesztin „terrorizmus”, viszont a PFSZ az izraeli állampolgárságú arabokat is fel kíván­ja szabadítani.

12 Elhagyják az amerikaiak Durbant. Zűrzavar a civilek döntése körül. Magyar Hírlap, 2001. 09. 04.

13 Chrudinák Alajos: Amerika támogatja Izra­el rasszizmusát. Elhangzott a Pannon Rádió­ban aug. 20-án. Magyar Fórum, 2001. 08. 30.

14 Uő.: Izraeli apartheid és hazai védelmezői. Magyar Fórum, 2001.09. 06.

15 Uő.: Amerika támogatja Izrael rasszizmu­sát. Magyar Fórum, 2001. 08. 30.

16 Uo.

17 Uo.

18 Uő.: Izraeli apartheid és hazai védelmezői. Magyar Fórum, 2001. 08. 30.

19 Jellegzetesen ilyen a barát-ellenség csopor­tosítás elve. Egy helyütt, ahol Csurka elsorol­ja, ki mindenkitől kellene a liberálisoknak – azaz a zsidóknak – bocsánatot kérniük, a mondat így hangzik: „… népiek, nemzetiek, keresztények és keresztyének, iszlámisták, bocsássatok meg nekünk…” Csurka István: Magyar szemmel. Magyar Fórum, 2001. 10. 18.

20 Gazdag István: A Chirac-paradigma. Ma­gyar Fórum, 2001. 12. 13.

21 Uo.

22 Mudis Árpád: Dugovics Tituszok a félhold árnyékában. Magyar Nemzet, 2001. 09. 14.

23 Székely Kecskés János: Médiakullancsok. Mitől sikeres a cionizmus? Magyar Demokra­ta, 2001. 09. 13.

24 Csak egy gyors példa: „… az ismert zsidó fi­lozófus, Frank Rosenzweig, aki ‘A név nem hang és füst’ című könyvében megállapítja…” stb. 1. Rosenzweig keresztneve helyesen Franz. 2. A kötet címe helyesen: ‘Nem hang és füst’. 3. Rosenzweig sem a helyes, sem a hely­telen címen nem írt soha semmiféle könyvet. A szóban forgó kötet antológia, amely a cí­mét a kötet válogatójától és fordítójától kap­ta. Mellesleg a cím Goethe Faustjából vett idézet. A helyes adatok tehát: Franz Rosenz­weig: Nem hang és füst. Holnap Kiadó, Buda­pest, 1990. (Fordította, válogatta és az utó­szót írta Tatár György). Székely Kecskés János az utószó címét tulajdonítja a kötetnek, de azt is tévesen idézi.

25 Uo.

26 Csurka István: Magyar szemmel. Magyar Fórum, 2001. 09. 20. Érdemes felfigyelni arra a sokat ígérő kétértelműségre is, amivel a szerző írásában fokozatosan egyetlen szim­bolikus tulajdonnévvé egyesíti Oszama bin Laden és Adolf Eichmann nevét, így: „Oszama-Eichmann bin Laden”. Uo.

27 Csurka uo., és Székely Kecskés uo.