Szombat előfizetés 2017

Versek

Írta: RÖHRIG GÉZA - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Véset

Hogyan emlékszem?

Ahogy az a kismama

hajnalban szoptatta

kopasz édesanyját.

Ma még a lefejezettet is

megfojtanák.

Belémköltözik egy magascé,

mint kígyó a fecskefészekbe.

A tánc

A csernobili haszidok tánca,

még így is, porrágéppuskázva,

mintha Földünk pályájára lépne

az üstdobos üstökös, mind a bolygó és csillag,

s nyakláncává lenni az Úrnak,

közéjük születne az Új nap,

hisz ömöl, emel, szent, szent,

ömöl és emel, hegyekre kapó csermely

a szívbillentyűkön játszó,

meredek boldogság,

virágozva teremnek a fák,

vízben lebegő korsó a perc,

még így is, prémföveges körtáncon érve,

csak még beljebb teljesül a haszidok érve:

a véghezvitt végtelen.

Emlék

Mindannyiunknak le kellett vetkőznünk.

S akkor fél pillanatra megszűnt a pokol.

Egy hermafrodita állt a céklaföldön,

egy öregasszony hímvesszővel.

A tekintetét megakadályozni

már csak akkor lehetett,

mikor felöltözhetett,

megmentvén sokunk életét,

ő felakasztotta magát másnap.

Talicskán vitték ki, s a keze

oly gyönge árkot vont a földre,

hogy mindég átléptük, rá soha.

Anna Frank

Egy nyitott, piros és sárga mintás esernyőre

ráhajtott a busz. Mint egy trópusi gázlómadár

még elvonszolta magát az ernyő a járdáig,

hol a csatornanyílás durva csókra kapta el.

Kierősített város. Egy kislány áll benne,

kinek körülnéznek a hangok a füléhez érve,

s kinek kabátujjából szürkében olyan rózsa lóg,

mit a gejl tortasírokra fektet ki a Hold.

Pötty

Végigköhögte mellettem az éjszakát,

hajnalban aztán rávágtam.

S mikor elkezdtem én köhögni,

rosszabbul, de már jobb voltam.

Végigköhögte mellettem az éjszakát,

hajnalban aztán rávágtam.

Most meg olyan erővel hiányzik,

mintha ő lett volna a fullánkom.

Végigköhögte mellettem az éjszakát,

hajnalban aztán rávágtam.

Azóta nézek a fejénél ott,

egy torkos vérpöttyöt, mit az ágyon hagyott.

A gettó

Hányásban játszanak a gyerekek.

Ha te répakocka vagy,

én borsószem leszek,

és pöckölik egymásra

az okádék elesett katonáit.

A valóság lehetetlen,

bennem ne csámcsogjon a szellem,

ne álljon belém pillanatkolibri,

impotens és örök ez a reggel,

fölborult úthenger,

a múlt már nem érdekes, ha elhozott idáig,

pöcköljük az okádék holt katonáit:

nagyapám a bárka, apóim a gerle,

én vagyok az olajág, a kicsi fiam veszi át,

ezt mondogatjuk egész nap,

de mikor be akar vésni egy képet az agy,

nem segít semmi, mert oldalról marad meg a kép,

fal mellől nézett festményt,

csíkot látsz, és nem emlékezel,

mint a szaglás a víz alatt,

vagy, de az nem te vagy,

ki mozdulatlanul szeretkezik, akár egy hüllő,

s a hullád hozzád gyámodul felnő,

és megesz, majd levedlik ő is.

Tudósítónk jelenti

Akik ott messze gödröt ásnak,

rokonai a Messiásnak.

És az egyik kapa tényleg ólomból van.

A nyele is. Mindég a leggyöngébb kapja.

Németül todespflug, magyarul halálkapa.

Reggel gyorsabb, de hidegebb az idő.

Mindenki szótlanul vakarcsász. Akár a zabot

a ló foga alatt, bent hallod a lélegzésed.

Az egyik őr szíján van egy távoli luk.

A melledre köti, ha sokat nyápickodsz.

Németül strafloch, magyarul halállyuk.

A Kaufmanon nem ért össze az őr öve.

A Blaut ezért arra kényszerítik, hogy pofozza föl.

A Blauon összeér az öv. Most a Kaufman

egy kitüremkedett fehérfaeperkönnyzacskó.

Jankele

Vízcsere minden korty után,

hisz visszaenged egy kis ételes nyálat,

Jankele beteg, a jámbor Jankele.

Már nem kell könyökét krémmel bekenni,

már nem ül oly sokat az Írások felett,

Jankele beteg, a jámbor Jankele.

Kicsoszogott reggel, a fürdőbe vágyott,

de kutyát engedtek a százéves emberre,

s Jankele meggyógyult, a jámbor Jankele.

Bolondok

Egy kereszteletlen kunt,

ki még Vazul aranyágáról eredt,

szintén elhurcoltak a nyilasfőtestvérek.

Borsa Álmosnak hívták,

a Mátrában élt azelőtt,

s épp azt magyarázta, hogy a törököt

át kellett volna engednünk Párizsig.

Mindent kicsit jobban tudott, mint kéne,

Széchenyit utálta, de Dózsát is lenézte,

s mikor Sztálingrád hírével jött valaki,

Álmos így szólt: Én bízom a németekben.

Nem haragudtam rá, pedig próbáltam szerintem.

Meg se kottyan,

ki lehet bírni, ilyen a háború, mondta.

Végül egy árpádsávos lőtte tarkón át a somba.

A határ felé

Lemondtam állampolgárságomról,

mint Szállási a kötél előtti cigiről,

magam se véve észre, csendben,

elszánalmas, hősi ütemben.

Nincs nyomom a havon, úgy kifagyott,

azért furcsa, mert tegnap még volt,

mint cérnacsomójánál fogva a tűt,

nyolc élet húz, s csak elakad léptem,

mint az apám vénen, kiről a kabátot,

nem tudtuk levenni, úgy szorítta botját,

végül: az apám kell vagy csak a kabát?

kérdezte meg öcsém a leventét.

Majd szégyellve meztelenségük, mint az Édenben,

ott zsúfolódtak a Margithíd tövében,

elaltatott Adám, evakuált Éva,

én meg csak rohantam, ahogy a láb bírta,

pitiztem, sírtam a húsvérnagy Istennek,

s visszafordult bennem a megcsókolt kisgyermek,

de mire odaértem, már üres volt a lépcső,

egy kupac rossz ruha, egy pártalan cipő.

Kicsi

Kicsi a koporsó, mint egy miniszoknya,

ha egy család embert préselnek oda,

de túl nagy a koporsó egyvalakinek,

ha másnak így nem jut, mert kurva a hideg,

mindenkivel lefekszik, majd negéden sóhajt:

milyen kicsi a világ, milyen kicsi,

és mégse bír a villám a mennydörgésbe csapni.

Végül

Ez a világ a ma.

Ez a világ ugyanaz a nap.

A történtek

összetérnek- és folynak,

a rossz elereszti a jót,

mint mennydörgéskor a sakál a gidát,

és a jó elereszti a rosszat,

ahogy a gida kinövi magát.

Ez a világ a ma,

s Ádámot akkor sem éli túl senki,

ha most magánügy embernek lenni,

elvetélkedő próba,

esteásta verem,

hirtelen elfelejtett

hamis családnév,

vagy az a szlovák fiú, kit Jézusnak hívtak,

mert egyik reggel vért izzadt, szegény,

pirított esőfrissen párolt csenddel,

toloncházi gramofon és tánc,

az élet oszt itt autogrammot,

tollam a lázmérőtokból

a csomagomra csepeg.

Eli, Eli, lamma azavtani!

Ordítnak a túlélők halk röntgenaktjai.

Negyvenhat

A táskaírógép trapéza az ablakban,

rajta halványméz macskám, akár egy briós.

Picit emelinti csak rátermett pocakját,

a sok reggelit sokat fuvogatja.

Így kéne. Szeretet nélkül lenni, mint a macska.

Legyen elég, ha szereti az embert a kalapja,

az alkony túlforrt tézise a falon,

egy tapéta illesztékébe tornázott fénykép,

de hagyjuk a réget, már a díszlet is más,

ó, történelem, félév neked,

és Robison Crusoe lettem azon a Pesten,

hol kedvemre kódorogtam mindég, de mindég,

néztem a lánchidi jégsarkantyús pillért,

a sárra tett pallót boltoknak előtte,

a kövesztett szalonnát evő fiút és apját,

s ahogy a kettő egy bekecsbe garazsírozza magát éjjel,

de elbénult már mind a sok emlék,

hisz a legerősebb marad fölül, mint a gázcellában,

milliók körmének kaparása a cementfalon az élet,

a szem üres, akár egy kabátakasztóhurok:

TÚL KÖZEL JÖTTÉL, HA EL TUDOD OLVASNI!

Negyvenhét

A gettópénzben az volt a szörnyű,

hogy Mózest metszették rá a törvénytáblákkal.

De hát mit tudta az a kisfiú, milyen bankó az;

fogta és karamellát vett rajta a boltban.

1947-et írtak. Vincze úr, azelőtt Winkler,

ki aznap dolgozott először ott,

zavarában vagy húsz karamellát öntött

a fiú cekkerébe. Hú, de jó pénz, gondolta az öcskös,

s még aztán is ezt gondolta, mikor atyjától pedig

megkapta otthon a náspángot.

Messiás

Nem biztos, hogy meghalunk,

éjjelre meglesz a Messiás.

A nemzedékek csak romlanak,

és egy új szétszóratás

lesz majd a hazaút

minden voltvan embernek,

az Úr meghajol hét fia előtt,

s te, békeszerző Messiás,

szembogarad, mint az olívamag

visszabújik helyére,

hónunk alól zene jön végre,

a disznó kérődzeni fog,

a bolygók állnak hat napig,

s a hiányzó tíz parancsolat

zsengéden megtestesül,

föltámasztott bordalétráján

Belzebúbnak megyünk,

erősebben ragyog a Föld, mint a Nap,

hisz tűzarany lesz majd a Szentély,

s a halvaszülöttek kórusa,

még végtelenebbé válik minden,

nem szabad, hogy ittveszünk,

holnap Jeruzsálemben ébredünk,

mert megtör minket a Messiás,

és minden más lesz, minden más,

a Ház, mint egy repülő száll le,

miből az árvák szülei kirohannak,

a nők öle sem vérzik többé,

Isten kibuca fog fölépülni,

sír, zokog majd a Teremtő,

mindenütt ugyanennyi lesz az idő,

most siess, Messiás,

taníts meg minket élni,

BenDávid, ki szépen kér,

minden az oka, hogy eljöjjél,

koronád az a koponyamérő lesz,

mivel a germán tudósok fejünk vizsgálják,

e molochkölkök legocsmányát

váltsd meg hát elsőül,

BenDávid, ősszerelem,

ma várnak a legkevesebben,

s ennél hőbb jel nincsen is,

sajtolj boglárodba,

szívünket meglóbálva

tapassz ki értéssel,

kérj el minket a mástól,

hisz a te támnéped vagyunk mi:

parancsolj velünk, Királyfi!

A Szombat jelen számának versanyagát Röhrig Géza: Merőleges magány című, megjelenés előtt álló kötetéből válogattuk, mely összesen negyvennégy darab verset foglal magába.

Címkék:1994-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Az utolsó rablás

A mellékelt leltár, mint szöve­géből kiderül, a pécsi gettóban készült, aláírói Pócs és Székeli magyar királyi pénzügyőri I. osztályú vigyázok....

A költség

A számlák nem tartoznak a levéltárak információt hordozó iratai közé. Rendszerint nem is őrződnek meg, hiszen a szabályzatok szerint 3-5...

Close