Szombat előfizetés 2017

VÉGET NEM ÉRŐ (?) TÖRTÉNET

Írta: Várkonyi Endre - Rovat: Archívum, Hazai dolgaink

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Egyéni kárpótlás Magyarországon

Meglehet, úgy tanítják majd a hu­szonegyedik század iskoláiban – hiszen számos okból szükség lesz erről sok szót ejteni, hogy a történelem leg­hosszabb kárpótlási huzavonája Magyarországon zajlott le. Kezdete 1972- re nyúlik vissza: akkor kaptak kevesen és keveset valamilyen, Németországból érkezett összegből. Arról pedig „illett” hallgatni, hogy a magyarországi zsidó­ság tömegei hazai hatóságok intézke­déseitől és brutalitásától is szenvedtek, s hogy ezért is megilletné a kevés élet­ben maradottat, valamint a meggyilkol­tak hozzátartozóit némi kárpótlás.

Kereken egy negyedszázad telt el az­óta, no meg egy rendszerváltás is bekö­vetkezett. Az első szabad választás nyomán felálló kormány – így hirdette! – erkölcsi kötelességének tartotta, hogy kárpótlást, illetve kártérítést fizessen azoknak, akiket valamilyen személyi sérelem és/vagy anyagi kár ért. (Elő­ször csak arról volt szó, hogy az 1945 utáni károkat rendezik, aztán – mivel túlságosan kilógott a lóláb, és számo­sán szóvá is tették az újabb méltánytalanságot – a kezdő időpont 1938 lett.)

Mindezekhez hozzátéve, sőt hangsú­lyozva: amennyire a nemzetgazdaság mindenkori helyzete lehetővé teszi…

És jött a diszkrimináció

Először vagyoni károkat igyekezett rendezni az Antall-kormány és az ak­kori Országgyűlés. így hozták meg az 1991. évi XXV. törvényt, amelynek ke­retében mások mellett kárpótolták (kár­pótlási jeggyel) az 1939-es II. zsidótör­vény és a további zsidótörvények, illetve rendeletek alapján vagyontárgyaiktól (főid, egyes iparvállalatok, üzletek és azok készletei, zár alá vett műtárgyak, letétbe helyeztetett arany- és valutakész­letek, ingatlanok) megfosztottakat.

Ezt a törvényt hamarosan követte az „életüktől és személyes szabadságuk­tól megfosztottak” kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. törvény.

Ez a hét (?) év előtti parlamenti dön­tés adott kárpótlást a 11. világháború alatt faji, vallási vagy politikai okokból külföldre deportáltaknak, mégpedig minden „szabadságelvonásban” eltöl­tött hónap után 11 000 forint névérté­kű kárpótlási jegyet. Ugyancsak ilyen mértékű és értékű kárpótlásban része­sültek a csillagos házba és gettóba kényszerítettek.

Az említett törvény azt is kimondta, hogy életvesztés címén csak azoknak a hozzátartozói részesülhetnek kárpót­lásban, akiket magyar bíróság ítélt el. Ebből következett, hogy a deportáltak, a náci lágerekben elpusztultak család­tagjai nem lehetnek igényjogosultak, s ugyanígy azoké sem, akik a szovjet gulagokon pusztultak el.

Kárpótlás illette meg a volt munka­szolgálatosokat – egy feltétellel: ha har­coló alakulat kötelékében dolgoztak. Megindult a – többnyire eleve remény­telen – kutatás: ki tudja bebizonyítani, hogy egykori százada harcoló alakulat mellett végezte munkáját (hiszen az Ukrajnába vitt századokból már akkor­ra is alig maradt hírmondó), hogy Ma­gyarország melyik vidéke mikor lett hadműveleti területté és így tovább.

Már a parlamenti tárgyalás során is számos heves vitát váltott ki ennek a törvénynek akkor még csupán javasla­ta. Végül is az akkori kormánytöbbség elfogadta.

A törvény alapján 364 ezernél vala­mivel több kérelmet nyújtottak be, és az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal kis híján 200 ezer határozatot hozott. A két szám között azért ilyen nagy a különbség, mert a hivatal – mint a továbbiakban még lesz szó róla – a munkaszolgálatosok ügyében „kivárt”. Megvárta – és sajnos még mindig várja -, hogy az Országgyűlés újabb jogsza­bállyal megszünteti az indokolatlan kü­lönbséget eltérő helyeken, de többnyi­re egyformán sokat szenvedett egykori munkaszolgálatosok kárpótlása között.

Voltak azonban, ha nem is nagy számban, akik ezt nem akarták meg­várni, és bírósághoz fordultak. Az pedig nekik adott igazat, megítélte a szabad­ságelvonásért járó kárpótlást.

Az 1992. évi XXXII. törvény alapján 46 milliárd 700 millió forintot fizettek ki kárpótlási jegyben. Ugyanennek a törvénynek végrehajtása során 1167 személy hozzátartozója kapott átlag kö­zel félmillió forintot élet elvesztése cí­mén, további 24 471 jogosultnak utaltak ki kis összegű kárpótlást, és 52 148-an kapnak – illetve közülük számosán már csak kaptak, hiszen zömmel idős embe­rekről volt szó – életjáradékot. A beadott kérelmek nagyobb felét, 88 969-et, el­utasították.

Két év sem telt el, és a Boross-kormány idején elfogadta a parlament az 1994. évi II. törvényt. Ennek értel­mében még beadhatták kérelmüket azok, akik valamilyen okból lekésték az előző törvényben megállapított határ­időt. Ez egyaránt vonatkozott vagyoni és személyi kárpótlásokra. Az akkori 80 ezer kérelemnek csupán negyedét fogadták el.

Dönt az Alkotmánybíróság

Nemcsak a többször említett 92/XXXII. törvény miatt kétszeresen károsultak, de a nemzetközi gyakorla­tot jól ismerő jogászok is kezdettől fog­va állították, hogy sértő megkülönböz­tetést tartalmaz a személyi kárpótlásról szóló jogszabály.

Sokára, csak 1995 februárjában ké­szült el az Alkotmánybíróság ide vonat­kozó, valamennyi alkotmánybíró által aláírt, egyhangú határozata. Ez mind­járt az első pontban deklarálja:

A II. világháború alatt faji, vallási vagy politikai okból külföldre történő depor­tálások és kényszermunkára hurcolások puszta szabadságelvonásnak minősíté­se önkényes csoportba sorolásnak mi­nősül, ezért alkotmányellenes.”

A 3. pont pedig így szól:

Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztot­tak kárpótlásáról szóló módosított 1992. évi XXXII. törvény… “közvetlenül a harcoló alakulat kötelékében tel­jesített” szövegrésze… alkotmányelle­nes, ezért e rendelkezéseket megsem­misíti.”

Huszonhat sűrűn gépelt oldalon fejti ki álláspontját az Alkotmánybíróság a diszkriminációs törvénnyel kapcsolat­ban, leszögezve, hogy „a megsemmisí­tett szövegrészek visszamenőlegesen, 1992. július 2-a, a törvény hatálybalé­pésének napjával, a további megsem­misített rendelkezések pedig azon a na­pon vesztik hatályukat, amikor hatály­ba lép az e rendelkezéseket is újraalko­tó külön, vagy a határozat 5. pontja szerinti törvény”.

Az 5. pont szerint:

Az Országgyűlés elmulasztotta a diszkrimináció elkerülése érdekében vállalt… jogalkotói feladatát”… és „fel­hívja az Országgyűlést, hogy… a továb­bi kárpótlási törvényt 1995. szeptem­ber 30-ig alkossa meg. Egyben – legké­sőbb eddig az időpontig – teremtse meg azokat az eljárási feltételeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a törvény… alkotmányellenes szövegré­szének visszamenőleges hatályú meg­semmisítése folytán keletkezett igé­nyek jogosultjai követeléseiket érvé­nyesíthessék.”

Mulaszt az Országgyűlés

Február 6-án „ünnepli” második szü­letésnapját a fenti határozat, és a tör­vénnyel máig is adós az Országgyűlés. Bizottsági ülésen tárgyalták már, az 1996-os törvényalkotási tervben szerepelt ugyan, de ennél tovább nem jutott.

Közben pedig – legyünk jóindulatúak, tételezzük fel, hogy ez senkinek nem volt célja – a kárpótlásra jogosul­tak száma tovább csökkent. Vita volt arról is, hogy a deportálás során elhunytak után csak özvegyeik kaphat­nak kárpótlást, vagy pedig – mint azoknál, akik az 1992/XXXII-es tör­vény, csúfnevén a „Lex Balsai” alap­ján jogosultak voltak – a szülő, gyermek és 50 százalékig a testvér is. E vita során a parlament emberi jogi és kisebbségi bizottságának ülésére meghívták a hitközség képviselőit is, akik – mert a bizottság többsége ak­kor még a hátrányos megszorítás mel­lett volt – kivonultak a tárgyalásról! Végül a döntés úgy szólt, hogy a diszkriminációs törvény helyrehozata­la nem történhet újabb diszkriminációkkal.

Nyilatkozik a Kárpótlási Hivatal elnöke

Dr. Nagy Ferenc címzetes államtit­kártól, az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal elnökétől nyilatkoza­tot kértünk: hogyan áll ez a régóta hú­zódó ügy, és mit tesz, mit tud tenni az általa vezetett hivatal?

Mekkora apparátussal működik je­lenleg az OKKH?

Több mint 1700-an dolgoztak itt 1993 közepén, jelenleg 907-en va­gyunk összesen, a központban és a megyei hivatalokban. Csupán jellemzé­sül: a teljes összeg, amelyet készpénzben vagy kárpótlási jegyben a mi hatá­rozataink alapján kifizettek, kamattal felszorozva több mint 230 milliárd fo­rint. Nálunk vannak azok a munkaszolgálatos-ügyek, amelyeket éppen az új törvényre várva, annak idején nem uta­sítottunk el. De még most is csak annyit tudunk, hogy elismerik a munkaszolgá­latban töltött időt, azt viszont nem, hogy milyen időszakra ismerik el. Vélemé­nyem szerint inkább legyen hosszabb a mulasztás, mint hogy újabb jogi bonyo­dalom származzon az ügyből. Több tíz­ezer bírósági ügy lett volna, ha annak idején elutasítjuk a nem harcoló alaku­latnál teljesített munkaszolgálatért be­adott kárpótlási kérelmeket. Voltak ugyanis, akik nem vártak, hanem bíró­sághoz fordultak, ott pedig nem kérdezték, hogy milyen alakulatnál szolgál­tak, hanem megítélték a járandóságot. Ha nincs a diszkrimináció a törvény­ben, már régen túl lennénk az egészen.

Várható-e, hogy még az idén lezaj­lik az említett törvény gyakorlati végre­hajtása, vagyis megkapják-e ennyi idő alatt a jogosultak a nekik járó össze­geket?

Határidőt akkor tudok mondani, ha már tudjuk, hogy mikor kezdik. Ha már­ciusban – ahogyan ígérik – lesz törvény, a munkaszolgálatos-ügyekkel kezdjük a végrehajtását. Az el nem bírált ügyekre kell két hónap, közben fogadjuk az újonnan beérkező kérelmeket. Az 1994-es pótkárpótlásoknál heti tízezer ügy elintézése volt az átlagteljesítmény, ennyire most is képesek vagyunk. Több mint harmincezer muszos ügy van bent, továbbá kiegészítő kárpótlásra – hazából való száműzés, azaz deportá­lás, keleti hadifogság – mintegy 280 ezer. Ez az elmondottak alapján szá­molva 30 heti, azaz több mint félévi munka. E pillanatban nincs ember az országban, aki meg tudná mondani: há­nyán vannak, akik hozzátartozójuk életvesztése miatt adnak be kérelmet.

Érkeztek-e újabb kérelmek 1996-ban?

Több százat adtak be. Egyrészt azok, akik akkor érték el a korábbi íté­letek megsemmisítését, másrészt pedig olyanok, akik most értesültek a kárpót­lás lehetőségéről vagy csak elmulasz­tották korábban a kérelem benyújtását.

Rebesgetik, hogy megszűnik az OKKH. Mi lesz akkor?

Hivatalunkat eleve úgy hozták létre, hogy csak addig marad fenn, amíg szükség lesz rá. Mi azon vagyunk, hogy legalább a minimális munkafeltételek­nek meg kell lenniük mindaddig, amíg egyetlen ki nem elégített károsult is van.

És ami még hátravan

Kormánykörök és különféle illetéke­sek egyetértenek abban, hogy a kárpót­lásokat minél hamarabb be kell fejezni. Bizonyára nem járok messze az igaz­ságtól, ha legalábbis feltételezem, hogy az Országgyűlés mulasztásos alkot­mánysértésének – ez a hivatalos, jogi megnevezése annak, hogy az Alkot­mánybíróság által előírt határidőig nem hozták meg az új törvényt – pénzügyi okai vannak. Ismét hivatalos kifejezés­sel élve: „a nemzetgazdaság teherbíró képességének korlátai”.

Leírni és elolvasni is sok: kárpót­lási jegyben 131 milliárd 288 millió 144 500, készpénzben pedig 1 milliárd 263 millió 679 610 forintot Fizetett ki az állam a kárpótoltaknak. Ez az érem egyik oldala. A másik pedig – talán még fontosabb: akik a legtöbbet veszítették elsősorban emberéletben, meggyilkolt hozzátartozókban s végül anyagiakban is, végre meg kell, hogy kapják az őket megillető kárpótlást. Ami – talán mon­dani sem kellene – senkit nem kárpótol a veszteségért.

 

Címkék:1997-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Újabb „hadifogoly” műkincsekre bukkantak

Budapest -Nyizsnij Novgorod  A volgai város hajdani fényes vásárainak felélesztésére tavaly egész éves ünnepségeket rendeztek. Ősszel kiállítottak Moszkvából érkezett festménye­ket,...

Átmeneti búcsú az Internettől

Másfél hónapig rajta voltunk az Interneten. (Nem a Szombat egé­sze természetesen, csak néhány válogatott írás.) Próbaidőnk lejárta után azonban Fischer...

Close