Szombat előfizetés 2017

A pohár

Írta: Vasagyi Mária - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Vasagyi Mária

Ábrahám Jésua bejegyzése 1813-ban nyomtatott krakkói imakönyvé­ben (jiddisből fordította anyai nagy­anyám édeshúga, néhai Steiner Ró­zsa 1951 nyarán Lomboson):

Seregek Ura! Mennyi vagyon hát­ra terhes utamból örök világossá­god fényes kapujáig?

Ej, mit nem kívánsz tőlem, hát nem tanították a sulban, hogy egyetlen porszem előtt sem sza­bad felfednem a titkot?! Mert ha végóráját megtudja a föld és az ég és a világosság és a setét és a mennyek és a vizek és a füvek és a magvak és az állatsereg és min­den maghozó és ember, megáll az áldott kerengős, és megszűnik az idő és ponttá sorvad és semmivé lészen a művem!

Apám, Mór, családi hagyomány sze­rint módos apja és a rátarti városi nagy­szülők és rokonok kedve ellenére nősült 1931. április 11-én: petrőci nagyanyja és egy dél-bácskai sadhen összekommendálta a néhai petrőci zsidó kocsmáros Kamencra származott árvájával. Miu­tán elvette Sárát, attól való félelmében, hogy nem lesz maradása odahaza – em­lékezett még Énekes dédanyám. Keresz­tes Róza sziszegésére, amikor Fruzsina nagynéném kérőjének láttán orra hegyét mutatóujjával lenyomva szokás szerint rigmusban fejezte ki nemtetszését: Grünberg Pálon sárga dolmány, orra mint az elefántormány! – És arra is em­lékezett, a cselédek és a házimunkában segédkező szegényebb rokonok mily buzgalommal és utálkozva mostak, törölgettek kanalat, kilincset, széket és mindent, amihez az idegen külsejű ga­vallér hozzáért. Szóval, hogy elkerülje a mindennapos szidalmakat főként kőszülötte dédanyám, fent említett Keresztes Róza, Jusztin nagyapám, a köztisztelet­ben álló vendéglős és nyivogó ágyastár­sa, az egyre nyelvesebb Verőn meg a retyerutya többi gőgös tagja részéről, Apatinnál beállt hajósnak. A hóarcú, bongyorhajú újasszony, házasságuk első napjától kezdve valódi ésesz hájil, egy­szerre tanult bele az asszonyiság és a hajózás élvezetébe. Mint aki hontalanságra kárhoztatott. Nem jutott neki ház és igazi otthon, csak a hajók kopott kajütje és a vizek és örök vándorlás a vize­ken. Mert apámmal, aki közismert volt a víziszonyáról, sőt úszni se tudott, körül­hajózta a földgolyót. Nagyöblű hajók, dereglyék, uszályok és fürge motorosok adtak tanyát nekik. Hét év múltán az ál­dott állapot jelei mutatkoztak anyámon.

Az Isteros fodrain és siringőin görgött-morgott-huhogott a Pozsonyban mézzel és üvegáruval megrakott gőzös, és a bácskai partok zsombékjainak, tornyai­nak és zajgó jegenyéinek láttán a fiatal pár szívét összefacsarta a bánat, s már- már úgy döntöttek, kiszállnak Apatinnál, ahol apám a hajósmesterséget felvállal­ta, ám Monostorszeg után anyám melltű­je – egyedüli emlék az édesanyjától, né­hai Klein, szül. Steiner Irmától – egy repe­désbe szorult a fedélzeten, és sehogy se lehetett kipiszkálni onnan. Közben apámnak ismét eszébe jutott az odahaza szüntelen patvarkodó szülike, akit per­sze nem volt szabad így nevezni, s nem is illett rá e név, a kígyóként sustorgó pökhendi család, amely azonnal eloroz­ná összegyűjtött vagyonkájukat, Sára anyám selyemholmiját és igazgyöngyét széjjelcingálná, éppen mint apai nagy­anyámét, híresszép Gyöngyös Ilonét, akit az ura vérinti rokonai ráadásul átsegítet­tek a másvilágra, amikor hektikásan egé­szen magára hagyták az ikreivel az emlő­in, az elsőáldozás után meghalt Izsóval és apámmal, Mórral. Szüleim folytatták a hajózást, pedig anyám fáradt állapotban volt már. Ada-Kále után elfogták a fájá­sok. A fülledt júliusi éjszakán úgy ragyo­gott a föveny a félelmetes koromerdők előtt, mint végtelen csiganyál a vége- nincs levél peremén. A víz sötét volt és csöndes. Reggelre minden úgy besötéte­dett, mintha visszatért volna az éj. A Vas­kapu zuborgó torka felé közeledett a mé­lyeket szusszantó gőzös, ahol a torony­magas szirtek oly szorosra fogják a fo­lyót, mint túlérett asszony derekát a fű­ző, és ziheg-zuhog a fekete víz. Délben, amikor néhány percre napszikrás a folyó és a hajón mindenki az örvényes sziklaveszéllyel volt elfoglalva, megszülettem. Mire könnyebb vizekre ért a fáradt pöfö­gő, és úgy tűnt, feltetszett a nap, anyám már nem élt. A Senki Vizén halt meg és láttam meg a világot, meghúzhatatlan or­szághatáron a sasfészkes, partifecskés, szederindás ormok és páfrányszigetek alatt, a susmogó, zúgó végtelenen, mert a határvonalak sehol se érnek véget, csak kanyarognak, mint a folyók, és egy­másba torkollnak, mint a vérerek.

Úgy állt apám a kikötői hivatal hodályának félhomályában, mint szüretnap estéjén a megszedett szőlőtőke. Nem értette a helyi nyelvet, az irodista kér­déseire csak ezt hajtogatta: Iszter (ta­lán diákköri olvasmányaiból ragadt meg fejében e név), amit a hivatalnok Eszternek értett s írt be a könyvbe. Ese­temben az édes vízszalagot, az átúszhatatlannak, elvághatatlannak, átrepülhetetlennek tűnő élő határt jelenti, amelynek tüzes zúgói közönyösen hor­doznak születést és halált egyaránt.

Ábrahám Jésua sorai a krakkói imakönyvben:

Teremtőm! Áruld el nekem, világ­talannak, milyen színű a Te világod?

Szilvakék!

És Benjámin, a fiú, ki ezt hallá, kék­re testé a szobát és az asztalt és a székeket és kék ágyat és zsámolyt vett vala és kékkel mázolá be oda­benn és odakünn a földet és min­dent és kékre a falakat és az utat és a füvet és az erdőt és a falu házait mind-mind, hamvas kékre mindent, mit atyja ujjai tapinthatnak, nehogy más színt érintsenek s a jámbor öreg hite Urában meginogjon!

– Boldog az az elkóborolt pára, aki­nek a keresésére indulnak az övéi. De nem mi, akiket maholnap eliszapol a posvány – sóhajtotta Fülöp dédapa a kenderáztató orrfacsaró bűzében a sár­kánysori otthonunkból való kiűzeté­sünk utáni nyár egyik elviselhetetlenül csöndes délutánján, mielőtt tíz évre megnémult volna éktelen életünk közepette. Nagynéném, Fruzsinak, aki világosságának halványulását akkor még titkolta, besattyogott a szobába, újságkivágásokat és szinte olvashatat­lan írással teli irkalapokat terített elém az asztalnak használt hokedlire, a vö­röskereszt meg ismeretlen emberek cí­mét, egész limbust, amit alig lehetett kibetűzni. Hajnalig leveleket írtam. Többször elfulladt, s hézagos betűis­merettel, tele helyesírási hibával papír­ra vetettem mindent, amit összegon­dolt és fáradhatatlanul tollba mondott. Természetesen senki semmit nem tu­dott, vagyis úgy tűnt, senki se vélte fon­tosnak, hova tűnt Grünberg Pál a világ­perzselő tűzviharban. Csupán egy-két válasz érkezett, az is nemleges volt. A szomszédok, az áztatóban alkalmazott proliasszonyok viszont tányérra helye­zett földrög és kenyérgombóc fölött tar­tott inga lengéséből megállapították, hogy az eltűnt vőlegény igenis él vala­hol, és ennek senki se mert ellentmon­dani, így nem csoda, hogy valahány­szor zördült az ajtó, Fruzsina remény­kedve fordította arra csaknem világta­lan képét, éjszakánként pedig Grünberg hívó szavait vélte hallani a víz fe­lől oly érthetően, hogy végül nekem is el kellett ismernem, az elveszett hírlap­író hangja az, pedig csak a morotva só­hajtozott, mint egy szerelemre vágyó, izzadt testű csúf leányzó.

Szerettem Fruzsinát, nemcsak mert feldajkált, hanem mert csodáltam messze földön híres konyhaművésze­tét és egykori színháztulajdonosi kez­deményezéseit és sikereit, amelyekről évekig legendáztak a városban, mint később hallottam, egész Bácskaságban, de még inkább mert az eltűnt mát­ka iránti hűséges szerelme és létlen magzata nevének gyakori ismételgeté­se, az ily módon kifejezett bánat úgy megrendített, hogy néha másra se gon­doltam napokig, csak Fruzsina fájdal­mára, amire azonban tudomásom sze­rint a világon nem volt gyógyír. Nem pótolhattam a léttelen létű Anna Gizellát, mint ahogyan Fruzsina se helyettesít­hette viselőmet, Sárát. Azt azonban éreztem, hogy sémita arcvonásaim Grünbergre, csenevész testem a há­romnapos korában éhhalált halt kora­szülött leánykára emlékeztetik. Külön­ben is, első lépéseimtől kezdve folyton a nyomában jártam, pedig később, a senyvességem kiütközését követően roppant nevetséges látvány voltunk együtt, az örökké kórolkodó csontbőr apró gyermek a gőzfürdő pufók vízfújó sellőire emlékeztető behemót test mel­lett (árnyékunkat figyelve ezt magam is észleltem). Ismeretlen emberek ujjal mutogattak ránk az utcán, röhögve kér­dezték egymástól a hitványok, ki az a felmasnizott csontváz annak a debellának az oldalát? Mindketten tudtuk, hogy gúny tárgya vagyunk, mégis együtt lépegettünk odakint a világban ma­gunkra hagyottam mindig együtt a csúfolkodók orra előtt. Bátorságosan ve­zettem világtalan felnevelőmet.

A vajákosok ezután öltöttek eszünkbe, hogy a szerkesztőségeket is végigérdek­lődve – volt, ahol személyesen megfordul­tunk – semmit se tudtunk meg Grünbergről. Az újdondászok vállukat felhúzva saj­nálatukat fejezték ki, amiért elfoglaltság miatt nem lehetnek a segítségünkre a ke­resésben, pedig maguk is szívesen ve­lünk tartanának, mert ismerték az eltűn­tet, becsületes, jó kolléga volt, aki min­denfajta ármánykodástól és erőszaktól irtózott, azaz senkinek se sekerült őt igaz­talan, úgymond kollaborációs ügyekbe belemártani, vagy hogy bárkit is bemószeroljon valahol, pedig azelőtt is, mint mos­tanság csak úgy nyüzsgött az újságoknál a pokoli csillag alatt született munkatárs, persze Grünberg messze esett az ilyenektől, mondták, annak idején mégse tehe­tett senki semmit a megmentéséért, or­das idők voltak, nem ily békések és tisz­tességesek, mint a mostaniak, a sárgacsil­lagosokat mentők is haláltáborban kötöt­tek ki, tették hozzá, és bocsánatot se kér­ve gyorsan a kéziratokba merültek. A Ga­lamb utcai címet Pörgető Márta kender­gyári élmunkásnő írta le Szent István nap­jának reggelén titokzatos arckifejezéssel. Száját apróra csücsörítve a lelkünkre kö­tötte, senkinek egy szót se róla. A város túlsó firtlijében, gyimgyomos udvaron, ecetfák alatt léptettünk a vakolatlan házig hatalmas kutyák sorfala előtt, amelyeket a gazdáik az első vakkantáskor lepisszeg­tek. Vártak bennünket. Miután Fruzsina selyempapírba csomagolt (Grünbergtől kapott) rubinköves karpercét egy Lonci nevű raposarcú asszonynak átadtuk, Fru­zsinát a vajákosok nagy sietve bevezették egy kamraféle helyiségbe, engem pedig kiküldtek az udvarra, ahol Babus nevű, folyton nyáladzó kamaszlányuk seprőmu­tatványokkal igyekezett szórakoztatni, ne­hezen telt az idő. Napesté volt, mire nyílt az ajtó, és három bőrkabátos férfira esett figyelmem, amint a fal aljához lapulva a kiskapu felé óvakodtak, Röviddel azután a Lonci nevű némber kilökte az ajtón Fru­zsinát. Sokáig tartott, mire lábra állt, sza­kadt ruháját összefogta, bemocskolt arcát és testét megtörölte, lábának vérző sebét bekötöztem. Megszeplősítették az aláva­lók, miközben Grünbergről vallatták. Ke­lepce volt az egész. Mint utóbb megtud­tam, Jusztin nagyapa Berta nevű cselédlá­nyának is köze volt a dologhoz, vagyis éppen ő közvetített, a piszkos kerítő, egy pil­lanatra láttam is a paprikásban turkálni a vajákosok asztalán, amikor Fruzsinát be­vezették, nyihogott a férfiak megjegyzésé­re, pedig alig két éve Jusztin nagyapa pin­céjében még együtt tapostuk a káposztát a hordóban, másnap aztán ünneplőbe öl­tözve feküdt le, mint aki bálba készül, vagy a szeretőjét várja s tette ezt három hétig. Ki tudja, mi okból, de Jusztin nagy­apa sárgababos selyemruhát vett neki ha marosan, amiért Énekes dédanyám ala­posan megdorgálta legkevésbé kedvelt fi­át. Nagyapám ágyasa, Halász Veron is el­eljárt a vajákosok Lonci-féle bagázsába, mert (állítólag) a lepényfa magvának a po­rából csippentett valamennyit Jusztin nagyapa vasárnapi levesébe, épp elegen­dőt ahhoz, hogy a családunkban addig szinte ismeretlen tűzzel hevüljön meg iránta. Jóval később Berta is bebizonyítot­ta méregkeverő tehetségét (akkor már lát­szott rajta, hogy nyomja valami a begyét, s közben hetekig az ételek körül fondorkodott, alig lehetett kizavarni a konyhá­ból, családunk híres ínyesművészetének kegyhelyéről), biztosan szórt valamit Fru­zsina ételébe, aki azért is vetélt el oly hir­telen. Ugyanis néhány beléndekmagot ta­láltak a kredencfiók legmélyén az új tulaj­donosok, akik az új rendszer új egyenru­hásainak kíséretében a bútorunkat Jusz­tin nagyapa vendéglőjének nemesfém­mel pácolt keretű tükreivel együtt szét­hordták, s a magok titokzatos alkalmazá­sáról (a családunk nőtagjainál) hajme­resztő történeteket szőttek. Ezek a kende­ráztató partjára is eljutottak, szégyenkez­ve és felháborodva kaptuk fel fejünket va­lamennyinek a hallatán.

Fekete éj volt, amikor visszaröpül­tem a Galamb utcába. Törzsvendégek­kel voltak elfoglalva a vajákosok, javá­ban állt a tivornya, harmonikaszóra tan­góztak odabenn a vihánckodó lányok, aprókat nyerítgettek, mint a féléves csi­kó, egészen a földig hajlították, majd megtapenolták és csiklandozták őket a hujjantgatva jampizó vágytársak, köz­tük Bertát is, akinek szerecsikával fehé­rített arcát most már egészen világosan felismertem. Lengeteg testem könnyű­szerrel rebbent be az ablakon (mind­össze néhány téglányi rést vágtak az eresz alatt), és a sötét szobában, ahol Babus, a seprőtáncoltató a Szodomái ri­csaj ellenére arcán csecsemőmosollyal aludt, kitapogattam a sifonért, s egy hű­vös opálszelencében megtaláltam a karperecét. Morotva-parti viskónkban, amely most mennyországnak tűnt a Ga­lamb utcai bordélyhoz képest, Fruzsina párnájára tettem, hogy ha felébred, azt higgye, a pokol, amit megárt, rémálom volt, nem is gyalázták meg, ki se lökték azt ajtón, a vajákosok nem létező lé­nyek, akiket az álmokban oly gyakori Tartarosszal együtt másnap elfelejt az ember. Különös izgalommal vártam az ébredését (ehhez hasonlót az ajándé­kozó érez húsvét hajnalán).

Amikor felderült a reggel, s jól ismert fényei végigpásztáztak a szobán, Fruzsi­na szemének homálya megrémített. Ész­re se vette a karperecét. Örökre ráborult a sötétség, amely véghetetlen és tömény és mozdulatlan volt, mint a Holt-tenger világosságot sohase látott mélye.

Ábrahám Jésua írta a krakkói ima­könyvbe:

A borostyáncsiszolók az ékköveket számlálgaták, amidőn egy cserebo­gár a drágaságok közé esett vala, s Benjámin onnan kiemelé, nehogy halálra zúzzák a csillogók a zsenge tes­tet és a rovarka oly sebten elröppene, hogy meg nem látá senki. Ám ott leskelőde Beliál, és rosszat gondola, mint mindig kikap vala az ékek közül s ing­ujjába rejte egyet, majd kiáltozd: Ben­jámin ellopd a legszebbet! – Ki ezután véresre veretett. A tömlöcben megszó­lító a Hang: Benjámin, nebich! Megis­mered a fájdalmat, amit egy bogárra mérni tervezők és egy bogárnyit a kín­ból, amit minden gyarló lény szenve­déséért magam is folyton hordozok!

Benjámin fejében szünetlen mocorg a gyanú mindhalálig: valóban csak egy cserebogár vala?

Miközben az elém tálalt cimeszben kotorásztam a kanállal, Sámuel bácsi odasúgta az asztalnál ülőknek: – Nem tudom, miért ilyen brájgesz pónem. Ha nem volna sértődékeny, egészen szerá­fi pónem lehetne.

Pedig mennyire vigyáztam, nehogy ész­revegyék útálkozásomat az ételektől, az élet fenntartásához legszükségesebb kéz­zelfogható anyagtól! Mert Sámuel bácsi­nak és szófukar feleségének és a többi velünk sábeszoló rokonnak két héttel ez­előtt fogalma se volt a létezésemről. Sára anyám eltűntét a januári vérengzés követ­kezményeként könyvelték el, állítólagos haláláról beszámoltak nekik a Síp utcai rokonok, de arról, hogy valahol a Balká­non világra hozott, apámon és családján kívül sokáig csak a legmegbízhatóbb szolgálók tudtak a bácskai sárkánysori házban, amelynek cselédszobájában évekig rejtegettek, s szükség esetén Éne­kes dédanyám sublótjának gyömbér illa­tú fiókjába zártak életem megmentendő. Később, amikor a kenderáztató partjára került a számbelileg ugyancsak megcsap­pant család, gyógyíthatatlannak vélt be­tegségem miatt életképtelennek tartot­tak, csak Fruzsina rendkívüli erőfeszítésé­nek köszönhető, hogy némi ételt a szá­jamba vettem, s nem kerültem a sírba, amit előrelátó rokonaim a város nagyte­metőjének nyugati palánkjánál a számomra kijelöltek. Hogy anyám véreit megleltem, a látomásnak köszönhetem, amely kivételes jelentőségű életemben. Apám sohase emlegette anyámat előt­tem, se életét, se halálát nem ismertem, valójában azt se tudtam, él-e, hal-e. Miu­tán engem Fruzsinára és néhány jólelkű cselédre bízott, ismét hajóra szállt, és folytatta a bolyongást a világ vizein, míg­nem nagylánnyá válásom előestéjén egy hajókatasztrófában örökre elnyelte a Csendes-óceán. Mindössze egyszer jött haza. Megörültem: hátha beleelégedett a beláthatatlan vízségek szeszélyeibe, és megmarad mellettünk. Akkor történt az eset a ruhával. Apám még útban lehetett hazafelé, amikor szokásos szerint az ázta­tó felett repdesődtem magasan a felhő­kön túl, s mint akkoriban legtöbbször tör­tént magányomban odafenn, anyám titokzatos alakja járt eszemben, holléte, sírja, amely Fruzsina szerint a Fekete-ten­ger morcos végtelenje, ahova a hajóról leeresztették a forró nyári reggelen, vagy valamelyik al-dunai város elhagyatott te­metőjében nyugszik terebélyes rekettye­bokrok között, jeltelen sírját hangafű, cic­kány és pipacs vagy katángkóró borítja, tavasszal meg vadnefelejcs. Akkor láttam meg az asszonyt, amint a háznak neve­zett viskónk felé lépdel, lábát kissé széjjelvetve, mint a hajósok. Leröppentem hozzá. Megállt. Kibontott egy batyuszerű csomagot. Tű, cérna, kenyérdarab, egy pár papucs és egy gyönyörűségesen vilá­gító, gyöngydíszes fehér selyemruha volt benne. Elejét-hátát felém fordítva mutat­ta meg, s hogy utánanyúltam, a kezéhez értem – most is érzem kissé nyirkos me­legét -, abban a pillanatban ruhástul, ba­tyustul eltűnt az asszony, rimánkodásom, hogy bújjék elő, foganatlan maradt, pedig szívem fájdalmasan ésett-vésett, és fel- zaklatott lelkem úgy verte a bordáimat, mint gingallózó harang belsőjét az ütő. A nádasba veszett, onnan kiáltotta a tüne­mény: Keresd meg őket! Meg se állj, míg meg nem találod a mieinket!

Azon az éjszakán megérkezett apám. Az ajándékot, a gyöngyös selyemruhát nem Amerikában vette, ahogy mondta, hanem onnan való volt, ahova fényes napszállati utaimon figyelő pupillával oly gyakran bámultam önfeledten: a sztratoszféra ringató bíborán túlról.

Ábrahám Jésua sorai az imaköny­vében:

Te vagy az ott, Benjámin? Gyöngén látok innen az ég hegyéről.

Nem tudom, Istenuram. Csak va­gyok, aki szeretnék lenni.

Figyeltem őket, a tudatomba szívó­dott minden szavuk és mozdulatuk az Orgona utcából a Benedek térre néző szecessziós családi ház fülledt nyárest­jében: Sámuel bácsi elálló füle és ko­pott ingujja, amint a barheszt megál­dotta és szétosztotta. Az élceiről híres egykori specerájos emelt hangon, nyo­matékkal ejtve a szavakat úgy mondta az áldást, mint bármicvón az imát a lámpalázas gyerek, majd fojtott han­gon, alig érthetően, hadarva ismételte el, amit mindannyian tudtunk: utoljára sábeszolunk együtt itt, a család ottho­nukat vesztette tagjai, a megmaradottak, örökös gyászolók és szüntelen ván­dorlói a földnek. Engem is beleszőtt a beszédbe annak kapcsán, hogy apám beleegyezését várjuk a liverpooli kikö­tőből az áliázásomhoz, amiről persze fogalmam se volt, mit jelent. De szelek szárnyán kell ám iderepülnie annak a papírnak, mert két nap múlva útrake­lünk, s a rasesónét már ott ünnepeljük a Szentföldön! Felesége, Lidi, félrehúz­ta száját, éreztem, inkább maradna, de az is lehet, remélte, semmi se lesz az egészből. Bizalmatlan tekintetű csúf kis asszony volt, szeplő szeplő hátán, akit a gazdag szülők és a testvérek a húszas években kifírundcvancigoltak a párválasztása miatt, mivel Sámuel bácsi Lomboson és környékén ismert volt szakmabeli restségéről, azt azonban kevesen tudták, hogy nemcsak a sze­relmi költészet nagymestere, hanem Tüskebokor álnévvel Figyelemre méltó filippikákat ír a helyi lapban, amelyek hatalmas visszhanggal csaknem orszá­got rengetnek, ezért az elsők között hurcolták a haláltáborba, harmadnapra rá a feleségét a négy iskolásgyerekkel munkaszolgálatra, kiket végül Szolnok környékéről a krematórium árnyékába vitt a halálvonat. A három fiút eléget­ték. Leányuk, Vanda – nálánál csodála­tosabb szépséget sohase láttam – vagy fél éve megcsalódott, már látni lehe­tett. Az egyenruhás dalia, akit távoli he­gyek reménytelenül terméketlen száraz völgyében nemzettek pásztorszülei, szó nélkül megugrott, amint kitudódott a baj. Pedig a szépséges hölgy sziderista képességgel volt megáldott, aminek annak idején a kiskunsági pusztán bo­lyongó szomjas szökevények, köztük jómaga is, az életüket köszönhették. Az imában felmorrant Stefi bácsi bari­tonja, hatalmas termete csaknem a fél asztalt elfoglalta, tömött szakálláról ömlött a verejték. Bal kezének ujjai hi­ányoztak: Buchenwaldban nem akart hegedülni az őröknek. Péter nevű ka­maszfiát a szülői ház küszöbén lőtte agyon egy gyilokra ajzott katona, ami­ért nem nyitott azonnal kaput a zörgetésre. Vérben vonagló gyermeke láttán Florentina, a híres magánénekesnő megőrült. A katona – három utcával odébb nevelkedett, apja jó nevű bádo­gosmester volt – vele is végzett, így nél­külük haladt tovább a néma menet. Az éj leszállta után elhantolták a szeren­csétleneket a bujkáló rokonok. Oly ke­vesen voltak, hogy Kádes elmaradt, csak azt hajtogatták a gyászolók, hogy nekik, az anyaföldben, már jó. Mindezt nagyanyám, Steiner Rózsa nevű húgá­tól tudom, a fővárosi zongoratanárnő­től, aki szüntelenül Déneskéjét siratta: repesz vitte el mellőle egy légitámadás­kor Szabadkától északra, csak néhány kicsi ujj maradt belőle anyja szorító ke­zében. Bob bácsi, a világhírű cipész­mester, Steiner Rózsa és nagyanyám öccse, csokoládészínű öltönyben fárad­tan pislogott az asztalnál, talán bántja a szemét a gyertyafény, gondoltam, mert akkor még nem tudtam, éjjelenként egész Lombost becsámborogja, hogy reggel egykori műhelye ajtajánál topo­rogjon, pedig a drága officina elől siet­tek elnoszogatni őt az új suszterok, mi­előtt a mustériák megérkeznek. Fogal­muk se volt arról, hogy Bécs, Párizs, Prága, Pest tündebokáinak balettcipőit készítette évtizedekig, de London, New York, Chicago operáinak és színházai­nak öltözőiben is egymásnak adták a nevét a balerinák – a Fruzsina színpa­dán bokázó és szambát lejtő dizőzök és szubrettok ugyancsak jól ismerték, s a keze alól kikerült cipellőkről álmodoztak sóhajtozva -, a fővárosi és vidé­ki úrhölgyekről ne is beszéljek, reme­keit talán még most is őrzi a padlásuk homálya, mert kicsit mindegyikük sze­relmes volt a méretvételkor a bokát és a lábujjakat oly gyöngéden érintő fény­szemű mesterbe. Senki se ismerte oly pontosan a női lábat teljes szépségé­ben és csúfságában, mint Bob bácsi. Művészetét mégis kivételesen sokolda­lú feleségének, Fridának köszönhette, egykori prágai balett-táncosnőnek, fes­tőművésznek és sanzonénekesnek (zsenge ifjúkorában rendszeres vendég volt Fruzsina színpadán), aki a házas­ságkötésük napján megesküdött, hogy soha többé nem lép színre, ellenben mű­vészi képességeit mindhalálig az ura mívességének a hasznára fordítja, s úgy is történt a tündércipellők Frida tervei sze­rint készültek, tanácsai a legsajgóbb bü­työkre is pehelykönnyű lábtyűt varázsol­tak, emiatt Bob bácsi egyetlen remekét se adta ki kezéből anélkül, hogy a felesé­ge fel ne próbálná, meg ne kopogtatná fü­léhez emelve, mint újonnan készült hege­dűt a vizsgálódó művész.

– Tehát ma van a születésnapod s egyben Sára húgunk járcájtja – szólalt meg valaki az asztalnál, mire tizenhá­rom parányi gyertyát szúrtak a kuglóf­ba, eggyel többet, mint kellett volna: már a beérkező évemet ünnepelték. Sámuel bácsi levágott néhány gyöngy­szemet a ruhámról, pontosan a szívem fölött, ne bántsa, ne, tiltakoztam, s el­sírtam magam, mert egymás után po­tyogtak le rólam a gyöngyszemek, s megcsúfult a selyemruha. – Ne most, sábeszkor, nem is vagytok elegen – szólt Vanda, de Sámuel bácsi már mondta a Kádest cifrázva, hosszan, akadozva. Az ámen után váratlanul rám nézett: – Most te! Letérdeltem, a szé­kemre hajoltam, ahogyan Fruzsina bo­rult anyja koporsójára, s feltört belő­lem, mint mázsás kő alól a búvópatak: – Ó, jaj, drága viselőm, ki úgy ladikáz­tál a földi létben, mint piramislakók lel­ke a cifra hajókon a círuszok világában, ezért lábad nyomát nem őrzi balzsamos rét és kerti föld és humusz, hogy csókolgathatnám gyászos magányom­ban, te vizeken járó és halálos örvénye­ken vajúdó hangtalan, ki soha hozzám se értél, nemhogy kiokosítottál volna, miként kell az útonbujdosásban a féle­lemből felserkenni! Úráldotta! Minde­nemet megette véled a föld vagy a tág tenger tajtéktarajának milliója, jaj… nem is tudom! Árvánhagyóm, miattam van, hogy tovatértél tőlem, s itthagytál a pusztaságos létben anélkül, hogy tud­nám: sírodból felérzel-e hozzám néha! Elszántéi, kincsarany, hiába tudako­lom, merre keresselek, hol tart fogva a táj, csak az Ég Tetejebéli tudja, de Ő hallgat, mint a rám omló sötét ide- lenn… S ti is, porladó s elégett véreim, ősi csontok Európa s a világ sokszínű és sokféle földjének alatta, megrugdo­sott, arcon köpött, iszonyú halálba, ki­etlen kínok kínjába taszított drágáim, Jákob és Irma, és szüleik Ruben és Rá­hel és azok szülei, a drága dédek, Áron és Imola, és Ábrahám és várandós hit­vese, Klára és mind-mind északtól dé­lig, naptámadattól napszálladatig, ten­gertől tengerig, folyók és tavak fenyve­sében és terméketlen sárga iszapon… Halálukban is megcsúfolt és kifosztott, ledöntött templomú és sírú örök ván­dorok, agg apáink, ó jaj, könyvet szo­rongatva esőverte erdő sűrűjébe tű­nők, szerelemben nemzett eleim, ki vé­remben mocorogva jártok vélem, ó jaj, jaukálásomat hallja-e és számolódik-e vélem együtt a Felhőnülő! Kiált-e jaj­szót, ki az Édes Földről tágon bocsátott benneteket e gömböt járni szüntelen! Véreim, szerteszállottak, mint szeszé­lyes gazda játékos markából a magok a böjti szélben, ó jaj!

– De akkor már összeölelkeztünk az asztal fölött, s mindenki jajgatta a ma­ga fájdalmát: – Ajvé, Petikém, gyorslá­bú kisfiam, nem futottál elég sebten a halál elé! Ajvé, Dávidkám, Ábelem, sötétben reszkető Ervinkém! Zsenge tes­tetek édes füstjét arcomon, torkom­ban, szívemben érzem, jaj, hogy kö­nyörögtetek nekik, hogy ne szakítsanak el tőlem! Hol voltál akkor, Istenúr?! Frida, tapintsd meg selymes ujjaiddal az új cipőket gyöngédgondosan! Befejez­tem három párat! Ó, de te tífuszos vagy, messze egy zsákdarabon rothad tested bűzös váladékban! És benned e kisfiúnk, Károly, vajon mozdul-e még szívverésedre gyorsan? Ajvé, de meg­haltatok mindnyájan, húgocskáim, Leóna, Elíz és Bella! Jaj, jaj, hallom az éne­ked, Floris, a Stabat Mater szólóját New Yorkban végre megkaptad most, hogy a bitangok a lelked elorozták!… Déneském, édes szülőd pici ujjaid szorongat­va mondja a Kádest! Gombold be a ka­bátod az ég hidegében, hisz tudod, tor­kod gyenge… Dédapám és világgá ván­dorolt keserű ura a háznak! Jaj, hova lettetek, ártatlanok, Grünbergek és Blumok, Szántók és Aratók, Erdeiek és Földiek, Kleinek és Baruhok, sémi vagy gój fajta, hol volt az Úr, amikor végvonaglástokat látta, ó jaj…!

Örökre összefűzött bennünket a kö­zös feljajdulás. Sámuel bácsi felfeszí­tette a ládákat, sorban emelte ki s rak­ta helyükre a gondosan becsomagolt tárgyakat, a térítőt és a csecsebecsét, az órát a megfeketedett falon pontosan a helyére, a világos foltra, ugyanúgy a családi fotókat, de ezeket Lidi néni előbb sorra megcsókolta. Vanda egy pólyát és néhány babaruhát, nagy­anyám húga az ura könyveit, Bob bá­csi, a híres mívesember a kalapácsokat és a sokféle árt, a kaptafát, a csirízes dobozt meg a Finom ragasztókat, pará­nyi szegeket és a krokodilbőr és sok színes szattyánt. Felsóhajtottak, mint akiknek enyhült a gondjuk, s az élcmester felkiáltott: – Maradunk! Ide süs­setek, mily törhetetlen a lelkünk! – és a konyha kövezetére ejtett egy poharat dédanyám boroskészletéből. Egészben maradt! Még csak meg se repedt! Az imént siratozóknak most a nevetéstől csordult könnye. Békés, tiszta álomba merült a család. Hanem másnap dél­előtt újra csomagoltak, zizegett, suso­gott a papír, csöndült az üveg, az ezüst és a drága porcelán. Sámuel bácsi be­szegezte a ládákat, mint koporsót a te­metőmester, aztán hogy beesteledett, újra kicsomagoltak, pontos sorrendben minden tárgyat a helyére raktak, öröm­mel forgatták mindet, mintha most vet­ték vagy kapták volna, és Bob bácsi ki suvikszolt cipője csatrangolásra készen ragyogott a küszöbnél. Nagyon megne­hezedett a szemünk, újból édes álom­ba zuhantunk, a nyálunk is kicsordult. Harmadnap, hogy nem érkezett írás apámtól, zárva maradtak a ládák napszentületkor. De addigra csaknem telje­sen kiürült a lakás, mindig újabb fontos tárgyat fedeztek fel a legrejtettebb zug­ban is, amely nélkül elképzelhetetlen­nek tartották az új életet, úgyhogy a ko­csis káromkodva cipekedett a társával, és vitt bennünket a fiumei gyorshoz.

Merev arccal, élettelen tekintettel, té­tován kapaszkodtak fel a lépcsőkön. Megmoccantak a kerekek, s ők aprókat intettek a végtelenbe valakiknek. Há­rom hét múlva kaptam a hírt, hogy a hajójukat a Ion-tengerben Kefallenia közelében ismeretlen irányba sodorta a vihar, és nyoma veszett.

Ábrahám Jésua sorai az imaköny­vében:

Főalkotó! Fivérem elszánta a leg­jobb földem, mire belobbantám kazlait, nyájam a karámjába tereié, mire minden barmát istállójából elvezetém, asszonyom combját csip­kédé, mire elszeretém tőle mátká­ját, Ráhelt, orvul rám támada újholdkor, s bordáim tőré, és én jobb szemét kiütém, mire…

Rét fekete holló egymást tépi-veri, és egyikük se tudja, hogy mind­kettő én vagyok!

Benjámin szavát veszté. Fivérét megköveté, gyertyagyújtáskor a poggyászát hátára veté, és elvándorla Erdélyországból.

Néhány esztendővel Fülöp dédapa ha­lála után kiköltöztetett a város a viskó­ból. A kenderáztató partjáról, a bufóbékák és piócák és potrohos szúnyogok vi­lágából az idegen város egykori zsidóne­gyedébe, Sámuel bácsi házának utcai szobájába kerültem távoli rokonommal, a nyolcvanéves Apollóniával, a többi he­lyiséget lakó telepesek fokozódó bosszú­ságára. Amint beesteledett s elült a ri­csaj, az idegen zaj, naponként elővettem a kirojtosodott imakönyvet, és Steiner Rózsa fordítását olvasva – apám enged­élyére várakozásunk utolsó három nap­ján jegyezte le halványzöld papírmiszlikre – ükapám, a hószed Ábrahám életén és eltűntén elmélkedtem. Mint mesélték, havasokról, zergékről, lágyfüvű tisztások­ról, csürge patakokról és mifelénk isme­retlen más szépségekről regélt a vevők­nek és a handlétársaknak az eszéki vá­sárban. Hosszan tartó újhonkeresése so­rán Valkóvárra vonzotta valami, talán a szürkezöld folyam vagy a fekete rengeteg a fürttermő hegyek mögött. Onnan járta a vidéket. Két évre rá, hogy házat vett, alighogy meghamvadzott az erdő, Baruh Judit, a zimonyi sámesz leánya rugdalózó magzattal a szíve alatt hiába várta ha­za urát a varazsdi vásárból.

Repdesésemkor és égben fürdőzé­sem közben mind többször idézgettem görbe sorait az imakönyvből. Egy ilyen alkalommal ismeretlen városban, repkénnyel borított kőfal tövében bodorha­jú, pajeszos öreget láttam ünneplőben, ahogyan a szombati istentiszteleten illik megjelenni. Magához intett a magasból. – Hát nem vetted észre eddig, hogy itt vagyok? Hogy mindenütt vagyok? Hogy benned és minden sarjaimban vagyok? Hát nem te kiáltoztad a Sámuel-házban, hogy a véredben mocorogva járok vé­led?! Nem nyelt el semmiféle hanság, csak felröppentem a dályhegyi útról még egyszer látni egy pillanatra a hava­sokat, és újraláttukon a szívem megsza­kadt. Ne bámulj rám sikebókán! És mit csapongsz hiába odafenn és szerte a rétvizek között, mint a végét érző szita­kötő! Ne bőgj folyton, hanem örvendve ízlelgesd a szellőt, mi bőröd borzongat­ja! S ha majdan Yehudihoz gyűl a tested s a lelked, szüld meg Trilla Kamillát és Náthánt! És ne forgasd a fejed folyton hátra, hanem tartson fogva az új hide­ge, s közben ne feledd: semmi meg nem ismétlődik a nagy kerengésben! És iparkodj a scripturáddal, mint az élet fa­kad a tél múltával, serkenjenek a be­tűk, mert az Úr hamar visszaveszi a me­leget, a kisded maroknyit, és egy-kettő­re kirongyolódunk a gúnyából, amit re­ánk szabott! Ne bomlassza agyad, mer­re kószál a Mindenség Ura, amikor nem látja a kínkeservet a halálízű létben: ez­ren és ezren fejtegettük a Titkot, miköz­ben itt kuksolt köztünk a búzafőben és a boricska pírjában a káforkában, a ba­rackban és az eprestálon, pészáchkor a mennyezetről függő pászkán, ott láttam a porban, amikor az atyámat a kúriából a kövesre kilódították, s ránk tört a córesz, és az ágy fölött a mestergerendán, amikor a fiamat nemzém. Végtelen az Ő akarata és… Hanem nyúlj a pince vakablakába!

Sűrű pókháló közt kitapogattam, a port róla lesimítottam: a gyertyavilágnál felfénylett a pohár dédanyám boros­készletéből.

*A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület rövidpróza-pályázatának megosztott harmadik díjat elnyert elbeszélése. A pályázatot a Nem­zeti Kulturális Örökség Minisztériuma Kisebb­ségi Főosztálya és a Magyarországi Zsidó Hit­községek Szövetsége támogatta.

Címkék:2000-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A szembenézés kudarca – Fábri Zoltán: Utószezon

Erős Ferenc A szembenézés kudarca*Fábri Zoltán: Utószezon Fábri Zoltán Utószezon című film­je 1966-ban készült, Rónay György Esti gyors című regénye...

Könyvespolc: Ritka szép könyv

Ritka szép könyv (Deutsch Gábor: Gyökér, szár, virág. Országos Rabbiképző Intézet - Zsidó Egyetem, Budapest, 1999. 108 oldal, ár nélkül.)...

Close