Szombat előfizetés 2017

Sokarcú ország – Izraeli dokumentumfilmek szemléje Budapesten

Írta: Varga Balázs - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Sokarcú ország

Izraeli dokumentumfilmek szemléje Budapesten

Az Örökmozgó Filmmúzeum lassan ha­gyományt teremt izraeli Filmek rendsze­res magyarországi bemutatásával. A ta­valy januári játékfilmes sorozatot idén áprilisban az elmúlt évek legjobb doku­mentumfilmekből készült válogatás kö­vette. „Az izraeli valóság megalomán. Szakadatlanul és hihetetlen intenzitással történnek a dolgok. Az Izraelben leját­szódó súlyos események hihetetlennek tűnnek, ha történetté próbáljuk formálni őket. Irreálisnak hangzik minden arra irányuló próbálkozás, hogy megragadjuk a zsidó-palesztin konfliktust vagy a fe­szült viszonyt a zsidó bevándorlók kü­lönböző csoportjai között, akik hatal­mas kulturális különbségekkel érkeztek a világ minden sarkából és most együtt próbálnak valami homogént létrehozni a megoldhatatlanul súlyos politikai konf­liktusok és állandó kudarcok ellenére. Olyan valóság ez, amelyet nem lehet el­mesélni. Olyan valóság, amelyet doku­mentálni kell, hogy el lehessen hinni. Talán ezért fejlődött ki annyira és lett olyan lenyűgöző – tematikailag és műfa­jilag egyaránt gazdag – az izraeli doku­mentumfilm.” Orna Ben Dor, az Új Film- és Televízió Alapítvány elnöke ezzel a helyzetértékeléssel indította útjára a so­rozatot. Az általa vezetett független ala­pítvány 1993-ben jött létre, és azóta majd 120 film elkészítését támogatta. Míg a megelőző évtizedekben a televízió finanszírozása volt a meghatározó, mos­tanra több – állami és független – forrás­ból érkezik a pénz a dokumentumfil­mekre, és ez, a filmhét programja alap­ján, a filmek sokszínűségének, változa­tosságának egyik biztosítéka lett.

A sorozatban szereplő filmek többsé­ge az izraeli társadalom aktuális politikai-etnikai-vallási problémáival foglalko­zott, ám ezeket a témákat gyakran szo­katlan és újszerű megközelítésben dol­gozta fel. A hétköznapi kiindulópont te­hát korántsem az átfogó kép hiányát je­lentette. Ellenkezőleg. A kis léptékek, emberi sorsok, apró metszetek hiteles­sége új dimenziót, mélységet kölcsön­zött az újságok, híradók tudósításaiból jól ismert témáknak.

Az éneklő csillag

A nyitófilm rendezője, Erez Laufer korábban hét évet töltött New Yorkban, ahol a dokumentumfilm nagy öregje, D. A. Pennebaker mellett dolgozott, töb­bek között néhány zenei témájú film­ben is. Az éneklő csillag Izrael legnép­szerűbb énekes sztárja, Zahava Ben 1996-os közel-keleti turnéjának történe­te. A 28 éves, félig marokkói származá­sú énekesnő zaklatott családi környe­zetből tört ki és lett a kilencvenes évek­re a zsidó-arab zene koronázatlan ki­rálynője. Népszerűsége túllépi az etni­kai és az országhatárokat, palesztin rajongói éppúgy vannak, mint izraeliek. Egyiptomi koncertjén az izraeli éneke­sek közül elsőként adta elő a legendás helyi énekes, Oum Kalsoum egyik leg­ismertebb dalát. Minek köszönhető ez az átütő siker? Talán annak a kikezdhe­tetlen igazságnak, hogy a zene erősebb a politikai és vallási előítéleteknél, és azt az ősi, „közös hangot” szólaltatja meg, amelyet egyaránt magukénak éreznek jerikói muszlim asszonyok, pa­lesztin, izraeli és francia fiatalok? Talán igen. Amikor Zahava Bent arról kérde­zik, hogy miért ő az egyetlen izraeli éne­kes, akit az arabok is szeretnek, azt vá­laszolja: őszintén nem tudom. Részt vesz a Merec (baloldali párt – a szerk.) kampányában (egy klipet készít nekik), fellép egy Rabin emlékére rendezett francia megemlékezésen, mégsem párt- politikus. A megbékélést szeretné elérni ő is, de a maga eszközeivel. Az éneklő csillag nem értelmezi, nem kommentál­ja Zahava Ben sikerét, történetét. Kaleidoszkópszerűen körbejár egy jelensé­get, azt szeretné példázni, hogy a külön­böző hagyományok megférnek – ráadá­sul olykor meglepő természetességgel – egymás mellett.

Feketeszenvedély

A kávé metafora és tükör ebben a filmben. A Kávészenvedély nem szisz­tematikusan vizsgálja témáját, távol áll tőle az iskolás besorolás sterilsége. Epizodikus szerkezetű film, apró törté­netek sorozata. Ahogy egy-egy pohár kávé mellett gyakran villanásnyi időre össze-összeülünk idegenekkel, majd odébb sodródunk, úgy ez a film is rövid sztorik és villanások sorozata.

Igencsak változatosak ezek a „kávés típusú találkozások”: a piaci kávéárustól jobboldali parlamenti képviselőkig, arab munkásoktól kiváló olasz őrleményt fo­gyasztó kibuclakókig egészen különféle, jobbára hétköznapi hősöket sorakoztat fel a film. És szinte minden egyes csésze kávé mellett sorsok, személyes élettör­ténetek tárulnak elénk. Egy jeruzsálemi kávés története, aki 1948-ban, Izrael megalapításának évében nyitotta meg boltját, amelyet most bezárni kénysze­rül; egy férfi drámája, aki túlélt egy terro­ristatámadást; vagy éppen egy magyar emigráns, holocaust-túlélő életútja, amelyről beszélni sem akar, mert ez a történet már a múlté, és a mostani fiata­lok úgysem érthetik meg.

Ayelet Heller különös, sajátos belső nézőpontot választott – ő maga antropológiai megközelítésnek nevezi. Telita­lálat az ötlet, a kiindulópont, hiszen a kávézásban egyrészt sűrítve, metafori­kusán tetten érhetők a különféle, egy­más mellett élő tradíciók és rituálék; másrészt egy ilyen egyszerű téma és kérdés (ön hogyan issza a kávét?) alkal­mas arra, hogy elindítson egy beszélge­tést, amelyben fokozatosan, lépésről lé­pésre, véletlenek és esetlegességek ré­vén kerülhetnek elő a személyes, mé­lyebb rétegek. Ez az esetlegesség azonban olykor visszaüt: nem mindig sikerül megtalálni az átmenetet, a beszélgeté­sek néha erőltetettek, a kávé tényleg csak apropó ahhoz, hogy politikai konf­liktusokról, etnikai ellentétekről essen szó. Az egyedi, a személyes és az általá­nos – ezek között a metszetek között egyensúlyoz a film, többnyire sikerrel.

Jenny és Jenny

A Jenny & Jenny két tizenhét éves lány története. A lányok barátnők, nap mint nap találkoznak, leveleznek. Mind­ketten egy Észak-Afrikából bevándorolt zsidó család harmadik generációjához tartoznak, unokatestvérek. Bat-Yam-ban laknak, nem messze Tel-Avivtól. Egy nyáron át követi őket a kamera, a gyer­mekkor és az érettség határán, tradíci­ók, értékek és szokások metszéspont­ján. Hogyan találkozik e két lány életé­ben az afrikai/arab, a zsidó és az amerikanizált kultúra, amikor olyannyira kü­lönböző élmények érik őket a modem világvárosban, Tel-Avivban és odahaza, a szülői házban? Van-e köztes út az or­todox vallásosság és a világias, szekula­rizált társadalom között? A lányok lá­zadnak, lázadoznak, még ha ez a láz­adás pusztán abban áll, hogy fel lehet-e venni egy hasközépig érő blúzt vagy sem. Jenny & Jenny: két lány a nővé vá­lás küszöbén, az első komoly udvarlá­sok és szerelmek idején. Két lány, aki a maga életét szeretné élni, de közben nem akar elszakadni a családi hagyo­mányoktól, a vallási szabályoktól sem. Engedjenek-e a fiúk simogatásának, szép szavainak, amikor ezek a fiúk egy másik alkalommal, egy másik helyzet­ben a nyílt kérdésre maguk is bevallják, hogy olyan feleséget akarnak maguk­nak, aki házassága előtt még nem volt férfival, és férjének engedelmes, hű tár­sa lesz? A férfiak világában kell élniük, mert ezt diktálja a hagyomány, a szo­kásrend, de ők nem akarják alávetni magukat minden kötelemnek. Amikor a nyár végén búcsút veszünk tőlük, nem tudjuk, merre fordul majd a sorsuk, a film nyitva hagyja a történetüket.

A Jenny & Jenny minél közelebbről, minél közvetlenebbül próbálja megmu­tatni a lányok mindennapjait. A rendező szituációkat teremtett, „helyzetbe hoz­ta” hőseit, hogy hiteles és drámai reak­ciókat érhessen tetten. A lányok megej­tő természetességgel és őszinteséggel viselkednek a kamera előtt, néha azon­ban zavaróan megrendezettek a helyze­tek, érezni, hogy a történet bonyolításá­nak a szándéka, valamiféle külsődleges dramaturgiai erő okozza a konfliktuso­kat. Ezek a jelenetek ki is lógnak a film­ből, erőltetettek, a szereplők nem tud­nak őszintén megnyilatkozni, mert sze­repekbe kényszerülnek, és ha magukat adják is, azt is csak áttételesen tehetik.

Tűzpróba

Fundamentalizmus és vallás, ősi és modem értékek konfliktusát járja körül a Tűzpróba is. Elia Sides és Nira Sherman Sides filmje egy ősi beduin szo­kásról szól. A beduin törvényi hierarchia élén még ma is a „Sivatag törvé­nye”, a Bish’a, az igazság felfedésének megfellebbezhetetlen hagyománya áll. Ha egy vitatott kérdésben, egy bűntet­tel kapcsolatban nem tudják megállapí­tani, hogy a gyanúsítottak közül ki mond igazat és ki hazudik, a közösség a „Sivatag törvényét” hívja segítségül. A gyanúsítottak meg kell, hogy nyaljanak egy izzó vaslapátot, és amennyiben a nyelvükön semmilyen elváltozás nem keletkezik, akkor ártatlanok – ha nem, akkor a seb kétségkívül bűnösségük bi­zonyítéka lesz.

A Bish’a próbát mindig az arra hiva­tott személy, a Mubasha előtt kell elvé­gezni. Ma már csak egyetlen Mubasha van életben. Az Egyiptomban élő férfi­hez messze földről érkeznek a zarándo­kok, akik alá akarják vetni magukat a tűzpróbának. A film két esetet kísér vé­gig. Abed Elaziz a júdeai sivatagból ér­kezett, mert megvádolták, hogy egy is­merősét feladta az izraeli titkosszolgá­latnak, a másik főszereplő pedig a há­zasságtörés vádjától akar megszabadul­ni. Mindkét férfi azt állítja, hogy ártat­lan, és nyugodt szívvel vetik alá magu­kat a talán életveszélyes tűzpróbának, hiszen meg vannak győződve róla, hogy a Bish’a igazolni fogja őket.

A film nem foglal állást az ügyükben, nem ítéli el a tűzpróbát mint a vallási fundamentalizmus kegyetlen példáját. Az alkotók végül Abed Elaziz hazugság­vizsgáló géppel végzett tesztjét is filmre veszik. Ez a próba ugyanazt az ered­ményt hozta, mint a Bish’a: a férfi nem hazudott. A „Sivatag törvénye” győze­delmeskedett itt is, vagy a tudományos módszerrel megerősített álláspontot igazolta a véletlen vakszerencse egy szűklátókörű, ősi rítus során is? Az igaz­ság nehezen megközelíthető, a vallási hagyomány eszközei és a modem tudo­mány elvei egymás mellé állíthatók, de értelmetlen lenne egyiket a másik ellen kijátszani – talán ez a rendezők állás­pontja, akik nem kommentálják az ese­ményeket.

Anyám első olimpiája

Személyes hangvételével tűnt ki a so­rozat filmjei közül Ran Carmeli munká­ja, az Anyám első olimpiája. Tami, a rendező édesanyja harminc évesen csökkent látóképességűvé vált, és a kö­vetkező tíz év alatt teljesen elveszítette látását. E fájdalmas időszak alatt az anya mindent megtett, hogy a család­ban betöltött szerepe ne változzon, mindent ugyanúgy csinált, mint azelőtt. Környezete igyekezett elfogadni és tu­domásul venni Tami erőfeszítéseit. A „vak” szót hosszú ideig nem lehetett használni a családban. Az anya vaksá­gáról először akkor esett szó, amikor Tami elkezdett versenyszerűen célba gurítani. A film az ő történetet kíséri vé­gig, középpontban az 1996-os atlantai paraolimpiai játékokkal, ahol Tami is el­indult, és végül bronzérmet nyert.

Az Anyám első olimpiája csendes, pu­ritán dokumentumfilm, egy különlege­sen mély anya-fiú kapcsolat története. Tárni és fia felváltva idézik fel emlékei­ket, a kölcsönös szeretet erejére tá­maszkodva mutatnak példát élni aka­rásból és megértésből. Apró gesztusok filmje ez, érzelmes, de nem érzelgős – az élet másik, hétköznapján drámai ol­dala, a személyes tragédiákon való felülkerekedés derűs, megható, mélyen emberi története.

Halálos gyógyítás

A Halálos gyógyítás a sorozat minden bizonnyal legsúlyosabb filmje volt. Nitzan Aviram munkája megrázó történel­mi dokumentumfilm, a holocaust kevés­sé ismert „előtörténetének” krónikája. A film azt bizonyítja, hogy az orvosi eskü megszegése jelentősen hozzájárult a nácik tömeggyilkolásra kifejlesztett gépe­zetének működéséhez. A Halálos gyógyí­tás a holocaust megsemmisítő infrastruktúrájának létrehozásában résztvevő orvosok felelősségét vizsgálja.

A harmincas évek végén megkezdett kísérleteket követően Brandenburgban már 1940-ben működött beindult az eutanáziaprogram, amelyben doktorok és tudósok kísérletezték ki a gázkamrák és a krematóriumok első modelljeit. Kí­sérleteik során hozzávetőleg 70 és 100 ezer német beteg halt meg. Amikor a programot hivatalosan leállították, az immár tapasztalatot szerzett orvosokat Lengyelországba szállították, ahol ők segítettek az első megsemmisítő-tábo­rok felépítésében. A film ezen orvosok közül kettőnek a pályáját követi nyo­mon. Irmfried Eberl, az ifjú pszicholó­gus az eutanáziaprogramban vett részt és később a treblinkai koncentrációs tá­bor első parancsnoka lett. Karl Clauberg, az ismert nőgyógyász a sterilizá­lás végrehajtásáért volt felelős Ausch­witzban. A filmben egy Auschwitzban szolgált SS-tag doktor, Mengele kísérle­teinek fotográfusa, valamint a kísérle­tek máig szenvedő néhány túlélője megszólal, a Halálos gyógyítás azonban nem pusztán egy elhallgatott téma pon­tos feltárása. A két orvos pályáján ke­resztül a film az orvosok, pszichológu­sok felelősségét vizsgálja, és felveti a hippokratészi eskü és etika kérdését: vajon hogyan kezeljük a beteg, mentáli­san sérült embereket napjainkban, el- kerülhető-e, hogy mindez megismétlőd­jön? Tisztában vagyunk-e azzal a fele­lősséggel, amit a megkülönböztetés, el­különítés, elzárás úgymond „társadalmi­lag jóváhagyott” kategóriái jelentenek? Ki határozza meg, hogy hol a határ, és vajon milyen kritériumok alapján?

Válasz természetesen nincsen. De ezeknek a filmeknek nem is az a felada­tuk, hogy mindent eldöntő válaszokat találjanak. Sok esetben ismeretlen, el­hallgatott, tabunak számító kérdéseket feszegetnek. Olyan témákat, amelyek­ről beszélni kell, bármennyire fájdalma­sak vagy kényelmetlenek is. De hát ezt a problémát jól ismerjük a magyar do­kumentumfilm történetéből is. A kibeszélés, a tényfeltárás fontossága, más­felől pedig a túlságosan jól (de talán in­kább csak felületesen) ismert témák új megközelítése minden korszak és min­den ország dokumentarizmusának (is) elsődleges feladata. És amennyire egy rövid sorozatból meg lehet állapítani, az izraeli dokumentumfilm komoly, nagy elszántsággal végzi ezt a dolgát.

Varga Balázs

Címkék:1998-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Történelem karikatúrákon –

Történelem karikatúrákon Smuel Katz, a Bécsben született, majd az Anschluss után Magyarországra menekült, Budapesten felnőtt, ötven éve Izraelben élő festőművész-karikaturista...

Az anschluss-tól Kirjat Mattersdorfig – történészkonferencia az Anschluss-ról Budapesten –

Történészek két napja a Goethe Intézetben Az Anschlusstól Kirjat Mattersdorfig Ausztria hatvan évvel ezelőtti Németor­szághoz csatolása (helyénvaló az Anschlusst csatlakozásnak...

Close