Az anschluss-tól Kirjat Mattersdorfig – történészkonferencia az Anschluss-ról Budapesten –

Írta: Várai Emil - Rovat: Archívum

Történészek két napja a Goethe Intézetben

Az Anschlusstól Kirjat Mattersdorfig

Ausztria hatvan évvel ezelőtti Németor­szághoz csatolása (helyénvaló az Anschlusst csatlakozásnak fordítani, mert a tör­ténteket meghatározóan elősegítették az osztrák nácik) elsősorban az ottani zsidó­ság számára vált tragikussá. A szomszéd­ság következtében azonban rövidesen éreztette hatását Magyarországon is, amely a menekülők egyik célpontja, még inkább átutazási terepe lett. Hat évvel később megfordult a menetirány: 1944 májusában-júniusában Ausztriába is ér­keztek Magyarországról deportáltakkal teli vonatok, majd folytatódott a kiterelés a nyilas puccs után, 1944 novemberétől egészen az ország felszabadulásáig.

Az Anschluss hatvanadik évfordulóján osztrák és magyar történészek együtt emlékeztek, és új tényekkel léptek a nyil­vánosság elé. A szimpóziumot a hazájá­ban komoly állami támogatással műkö­dő Osztrák Legújabbkori Történelmi Tár­saság, a Magyar Auschwitz Alapítvány Holocaust Dokumentációs Központ és az Osztrák Kelet- és Délkelet-Európa Intézet rendezte a budapesti Goethe Intézetben. Itt hangzott el öt osztrák és öt magyar ku­tató előadása.*

Eichmann, 1938: A Dunán, vagy a Dunába tűnnek el…

Gabriele Anderl bécsi új­ságírónő, történész-kutató Ma­gyarország mint mellékszín­tér. Menekülés és deportálás Ausztriából címmel tartott elő­adása bevezetőjében érzékel­tette: milyen változások mentek végbe a német po­litikában, míg az 1938-as, népirtást még nem fontolgató álláspontjuktól eljutottak az 1944-es esztendő eseményeiig.

Igaz, az Anschlusst is azonnal követ­ték a zsidóellenes intézkedések, de azok „csak” megalázásukat-megfélemlítésüket, elszigetelésüket szolgálták, hogy kifoszthassák őket a német biroda­lom számára. Kisemmizésük legegysze­rűbb formája az elűzetés volt.

1938 márciusában 200 000 zsidó élt Ausztriában. A bevonuló német katonai csapatokkal együtt érkezett Bécsbe az osztrák származású SS-főtiszt, Adolf Eichmann, akit a cionizmus náci szakér­tőjének mondtak, s aki az elkobzott Rothschild-palotában állította fel a Köz­ponti Zsidó Kivándorlási Hivatalt. Meg­kezdődött a durva zaklatástól, a bántal­mazástól, a pogromhangulattól, a dachaui és buchenwaldi internálástól megfé­lemlítettek menekülése. Az útlevélnek azonban nagyobb ára volt, mint Német­országban, sőt a korlátok is szigorúbbak voltak: a német zsidók vagyonuk töredé­két átutalhatták Palesztinába, az osztrá­kok csak némi ruhával mehettek el.

A kivándorlást leginkább a vízum hiá­nya akadályozta, a Bécsben működő kö­vetségek kapui ugyanis bezá­rultak a zsidók előtt Ezen próbált segíteni Franklin Roosevelt. az Egyesült Államok elnöke, aki 1938 végén a svájci Evianban nemzetkö­zi konferenciát kezdeményezett – 32 or­szág képviselője mondott nemet a várha­tó menekültsokaságnak. Az előadónő idézte Chaim Weizmannt, Izrael későbbi első elnökét, a cionista mozgalom akkori vezetőjét, aki 1938-ban azt a keserű megállapítást tette, hogy a világ két rész­re szakadt: az egyik oldalon Németország van, amelyik meg akar szabadulni a zsi­dóktól, a másikon a többi állam, amelyek nem akarják őket beengedni…

Az SS „segítségükre” sietett. Hatalmas pénzért kitűnő minőségű hamis vízumo­kat gyártottak (ezeket az összegeket már zsebre tették), és sápot húztak az embercsempészetből is. Az utóbbiban kapott jelentős szerepet Magyarország.

Először az egész életükben vagy leg­alább évtizedeket kint élt magyar állam­polgárok érkeztek, őket követték – már illegálisan – azok, akiknek Magyarorszá­gon rokonaik voltak, majd mindenki, akiknek a menekülésre bármilyen mó­don és okból alkalma nyílt. Anderl asszony az ide menekültek pontos szá­mát nem tudta megadni, hiszen őket nem regisztrálták, csupán példaként említette, hogy a Pesti Izraelita Hitköz­ség egykori listáján szerepelt 915 me­nekült támogatása. Az előadáshoz hozzászóló Szita professzor az illegáli­san érkezők érdekében tett ajándékozásnak tartja azt is, hogy 1938-ban a soproni zsidók arany cigarettatárcát adtak a város rendőrkapitányá­nak. Így nyerték el jóindulatát, felületes lett a rendőri ellenőrzés, az illegális menekültek továbbutazhattak Magyarország belsejébe.

A legtöbben hajón érkeztek, s ha­józtak tovább a Dunán Romániába, ahol azután tengerre szálltak. Ez nem a magyarok, hanem az SS üzle­te volt, ők adták bérbe a cionis­táknak a német hajózási társa­ság horogkeresztes zászló alatt úszó flottáját, hatalmas össze­gért. A cionista vezető, Willy Perl ügyvéd mesélte, hogy egy alkalommal Eichmann így „biz­tatta” őket: „A Dunán, vagy a Dunába tűnnek el…”

1939-re már csak 95 ezer zsidó maradt Ausztriában. A menekülés, még több akadállyal, a háború kitörése után is foly­tatódott, s akkor már gyakorlatilag a Du­na jelentette az egyetlen szabad utat. A hajókra, amelyeket a magyar hatóságok nem ellenőrizhettek, felkerültek zsidók Németországból és a Cseh-Morva Protek­torátusból is. Anderl asszony sok adata között szerepel a következő tragédia: 1939 végére ezren voltak azokon a hajó­kon, amelyek utasainak nem volt célvízuma, ezért a románok nem engedték be őket, s kénytelenek voltak a kis szerb ki­kötőben, Kladovóban vesztegelni. Éhez­ve, fagyoskodva teleltek át, a jugoszláviai zsidó hitközségek is csak hónapok múlva adhatták át segélyeiket, s ezt az időt még rémesebb követte. Kétszáz fiatalnak sike­rült ugyan Palesztinába utaznia, a többie­ket azonban Szabácsra küldték. Ott fog­ták el őket 1941 áprilisában a bevonuló németek, s nem sokkal utána a férfiakat mint partizánokat agyonlőtték, a nőket és gyerekeket pedig 1942-ben Belgrádban autókban elgázosították.

Gabriele Anderl előadását néhány adattal fejezte be: vizsgálatai szerint az osztrák zsidók közül 30-31 ezren az USA-ba és Angliába menekültek, 10-11 ezren Palesztinába, Kínába 9 ezren, Magyaror­szágra 34 ezren, a többiek szétszóród­tak a világ más tájain, s pusztultak el az üldözések következtében. Ausztriában a háború után 5816 zsidó jelentkezett a hitközségeken, de hogy ők milyen mó­don vészelték át a fasizmust és háborút, azt az előadó nem tudta felderíteni.

1939: zsidómentes Burgenland

A Magyarország mint mellékszíntér cí­mű témát jól egészítette ki a magyarul ki­tűnően beszélő Gerhard Baumgartner, aki a burgenlandi zsidók üldözéséről és meneküléséről tartott előadást. Akkori számukról pontos adatot nem tudott mondani, mert hitelesnek vélhető forrá­sok egyikében 6540 szerepel, a másik­ban 3632, s a kutató a Gestapo megma­radt irattárában 4044 nevet talált.

Burgenlandban a Gestapo és az átala­kított vagy új közigazgatás korábban lé­pett fel a zsidók ellen, mint az ország más részén. Eisenstadtban már az Anschluss első napján követelte a Gesta­po, hogy minden tulajdonuk hátrahagyá­sával hagyják el a várost, néhány nappal később Frauenkirchéből űzték el őket. Először Eisenstadtban szabtak ki rájuk 850 ezer schilling kollektív pénzbüntetést. 1938 áprilisában a Nagycenkhez kö­zeli Deutschkreutzon már nem volt zsidó – Bécsbe menekültek. Rosszabbul jártak Rechnitz lakói, akiket áttettek a magyar határon, a magyarok pedig visszatoloncolták őket. Voltak, akiket a senki földjé­nek tartott dunai gázlóra hurcoltak, ahol napokon át kiáltoztak segítségért, mire a pozsonyi hitközség emberei dereglyék­kel kimentették őket.

Decemberben már csak 40 zsidó élt a tartományban, közöttük patikusok csa­ládjaikkal, mert elüldözésükkel a gyógy­szerellátás nélkül maradt volna a lakos­ság, maradhatott egy levéltáros is, aki­nek kutatási témája, a germánok ókori jelenléte az Alpokban – a nácik történel­mi jogcímét bizonyíthatta Ausztria beke­belezésére.

Az Anschluss után egy évvel még 12 zsidó élt Burgenlandban, majd 1939 má­sodik felében ők is eltűntek.

1941, Kőrösmező: deportálás németek nélkül

Az egyik legnagyobb érdeklődést kivá­ltó előadást Majsai Tamás tartotta.

A református lelkész évek óta kutatója a történteknek, s először közölt pontos szá­mot a deportáltakról: 17 518-an voltak.

Az eddig is közismert volt, hogy 1941 nyarán nem magyar honos zsidó csalá­dokat, köztük az előző években a náci megszállta országokból Magyarországra menekülteket, de olyanokat is, akik évti­zedek óta itt éltek, rendőri-csendőri-katonai erőkkel összegyűjtötték otthonaikból a kárpátaljai Kőrösmezőre, onnan pedig a magyar csapatok által frissen megszállt Galíciába és a Dnyeszteren túlra szállítot­ták őket. Az igazi rémségek azzal szakad­tak rájuk, hogy nem törődtek ellátásuk­kal, ezért csak abból a semmiből jutott számukra, amit az ott rettegésben élő hittestvéreik a magukéból megosztottak velük. így aztán vagy koldultak, vagy éhen haltak. Közülük többen elszöktek, és néhányuknak sikerült visszajutnia Ma­gyarországra. Hogy hányán voltak, az örök titok marad, mint ahogy az sem tud­ható, hogy az 1941. augusztus 27-i, 28-i SS-mészárlás 20 ezer áldozata között mennyi volt a magyarországi deportált

Majsai lelkész feltárta, hogy a deportá­lás „szükségességét” először Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter – akiről manapság leginkább csak úgy emlékeznek, hogy a Gestapo 1944-ben letartóz­tatta – vetette fel egy képviselőházi be­szédében 1941-ben, megvalósítását pe­dig a legfelső katonai vezetés kezdeményezte. A szimpóziumon hangzott el elő­ször, hogy a magyar hatóságok tervei szerint a deportálás folytatódott volna, de az addig a magyarok által ellenőrzött területeken a németek vették át az igaz­gatást, s katonai terveiket zavarta az újabb tömegek érkezése, ezért nem en­gedélyezték a további „szállítmányokat”.

Az előadáson meglepő információ hangzott el a posztumusz a Világ Igazai közé emelt idősebb Antall Józsefről. Ő akkor a belügyminisztérium osztályfő­nöke volt (mai államtitkár-helyettesnek megfelelő beosztásban), és rábízták a lengyel menekültekkel való foglalko­zást, ami azután sokszor a gondosko­dásnak is beillett. Ebben azonban nem részesültek a zsidók, őket a Külföldie­ket Ellenőrző Országos Központi Hivatal detektívjeinek adták át, akik visszatoloncolták, tehát a halálba küldték a me­nekülteket. Majsai lelkész idősebb An­tall egy levelét idézte, amelyben az megdorgál két grófnőt, a lengyel mene­kültekkel foglalkozó Károlyi Józsefnét és Szapáry Erzsébetet, mert védence­ik közé zsidókat is befogadtak.

1998: az izraeli Mattersdorf

Gerhard Baumgartner nemcsak elő­adást tartott a burgenlandiakról, hanem egy filmet is levetített, amelynek ő volt a rendezője és riportere is. Megtalálta Izra­elben a Burgenlandból elmenekültek és azóta is együtt élők egy csoportját. A te­lepülés neve is egyedi: Kirjat Mattersdorf. Mattersdorf trianon előtt Nagymarton volt, ahol 1526 óta éltek zsidók. A XVIII. században az Esterházy nádoroktól ked­vezményeket, biztonságot kaptak, ezért évtizedeken át a kisvárosnak több zsidó lakója volt, mint keresztény, 1938-ban is egyik legnagyobb burgenlandi hitközsé­get képezték.

A filmben megszólalt néhány 1938-ban menekült, köztük Jichak Schlesinger, a közösség rabbija. Magyarul mutat­ta be otthonát Lea Rainer, de az egyko­ri menekülteknek még a leszármazottai is tudnak németül és magyarul. A film bemutatta a település jesiváját, és a hétköznapok különféle epizódjait.

Baumgartner úr elmondta, hogy rövi­desen visszatér Kirjat Mattersdorfba, mert első látogatásakor nem jutott ideje a családok magyarországi és ausztriai életét bemutató iratokról és fényképek­ről felvételeket készíteni. Pedig ezek is fontos dokumentációi lesznek az Anschluss teljes történetének.

(várai)

* Szinai Miklós: Magyarország és az Anschluss, Majsai Tamás: A kőrösmezői deportálás 1941-ben, Szita Szabolcs: A magyar deportáltak az annektált Ausztriában, Tilkovszky Lóránt: Az Anschluss és következményei Magyarorszá­gon, Zinner Tibor: A háborús és népellenes bűntetteket elkövetők felelősségre vonása.

Címkék:1998-06

[popup][/popup]