Szombat előfizetés 2017

Amerikai történetek

Írta: Várai Emil - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Amerikai történetek

A New York és Boston között fekvő tengerparti kisvárosban, New Londonban magnóval, videóval, fényképezőgéppel a nyakamon caplatok a péntek esti szürkületben. A széles, ám mégis üres Montauk Avenuen-n sietős lépteket hallok a hátam mögött. Bár a környék biztonságos, ezt tanúsítják a ke­rítés nélküli kertekben hagyott szerszá­mok, játékszerek, a kulcsra nem zárt au­tók, mégis megfordulok – szakállas, pajeszos férfi közeledik, ezen az úton van az ortodox Ahavath Chesed zsinagóga. Mel­lém ér, ráköszönök: Git sábesz! Megdöb­ben a sohasem látott alaktól, nem a szombat köszöntésére öltözött am hoórectől, s odaveti: Fir zi iszt kájn sábesz, zágen zi mir nur helló! (Magának nincs sábesze, mondjon csak hellót!) Azután meg­enyhül és futtában kezet nyújt: Salom!

Az Ahavath Chesedhez közelebb van a konzervatív Beth El zsinagóga, mint a Ka­zinczy utcai ortodoxokhoz a Hősök temploma. Ott persze örömmel fogad Carl Astor rabbi, hiszen rajta kívül csak három férfi és öt nő készül a szombatra. Velem megkezdődhet az imádkozás.

Néhány nappal korábban Astor rabbival interjút készítettem. A találkozó előtt egy héttel bemu­tatkozásként eljuttattam hozzá a Szom­bat angol nyelvű mutációját, benne Konrád György aforizmái, Kertész Imre prózája, Gergely Ágnes és Mezei And­rás versei, összeállítás a magyarországi kárpótlásról, a zsidó iskolákról, és még néhány más cikk. Mindenekelőtt megkér­deztem véleményét lapunkról.

– Csak a magyarországi antiszemitiz­musról szóló tanulmányt olvastam el – kaptam a választ – – Miért csak azt?

Meglepődik a kérdésen.

– Ezen nem is gondolkodtam…

Némi szünet után:

– Talán mert a Törvényeken kívül csak az antiszemitizmus köt össze bennünket..

A rádióban zenés hirdetések, az egyiknek jól ismerem a dallamát, 1944 előtt esküvőkön, családi összejöveteleken énekelték: Jiddise má­me… Magyarországon híressé a háború után lett, az akkori legnépszerűbb sanzon­énekesnő, Fényes Kató tette ismertté, az anyáról szólt, akinek egyetlen kincse a fia mosolygása volt, s akit megöltek a banditák. Ötórai teákon (vajon a mai fia­talok tudják-e, hogy az mi fán terem?) an­golkeringő ütemére táncoltak rá.

Néhány hónappal ezelőtt, valamelyik itthoni vidéki rádió „Az ötvenes évek slá­gerei” című műsorában csendült fel a kö­vetkező szöveggel: Az én édesanyámnak a ruhája csupa folt., és folytatódtak a proletárasszony keservei a kapitalizmus­ban. Ritmusát olyan indulósra vették.

New Yersey legjelentősebb adóján hal­lom (a fordítás nyers): Az én mamim ar­ca mint a selyem, pedig éveinek száma több, mint negyven… Azután bemondják a kozmetikai cikk adatait és felerősödik a rockzene.

Tenafly olyan közel van New York­hoz, mint Leányfalu Budapesthez, jellege is az ottani körülmények­hez képest hasonló, tele csodálatos vil­lák százaival. Mindegyiknél szebb és na­gyobb a zsidó közösségi központ. Abban készítek riportot barátom, Simor György segítségével, aki 1956 októbere előtt a Magyar Nemzet munkatársa volt, és azután évtizedeken át a zürichi Blicket tudósította Amerikából. Amikor a zajos gyermekuszodához érünk, venném elő a fényképezőmasinámat és a videót, a kedves kísérő hölgy megállít: csak akkor lehet, ha előzően a gyerekek szülei erre írásbeli engedélyt adnak…

Ellenben Susan G. Ferbank helyettes ügyvezető igazgató készségesen vála­szol minden kérdésre, még arra is, hogy a következő hónapok előadói között Wolf Blitzer, az egyik nagy tévétársaság fehér házi tudósítója mennyit kap a két­órás csevegésért: 1500 dollárt. Én irigykedve számítom át az összeget 350 000 forintra, mire Susan felnevet: Miket be­szélek, dehogy 1500-at kap, 15 000 a honoráriuma…

Nagyon gazdag a New York-i Zsidó Múzeum anyaga, túlzás nélkül ír­hatom, hogy megismerhető belő­le az egész zsidóság története. A holoca­ust tragédiájáról szóló rész hatásos, de ki­csi. (Egyébként egy hónapos amerikai utamon a zsidó újságokban, a zsinagógái prédikációkban egyaránt visszafogottab­ban szerepelt ez a téma, s a beszélgeté­sek szelleméből is megállapítottam, hogy ki született az Újvilágban, ki jött Kelet-Európából.) A holocausttal foglalkozó tabló­kon van egy hatalmas térkép, rajta a ná­cik által megszállt országok, s számok, hogy azokban hány zsidót öltek meg. Ma­gyarországnál megdöbbenek: 180 000 mártírt tüntetnek fel. Nem tudom, hogy szabad-e ilyet tenni, de fohászkodom: Is­tenem, bár csak ennyi lett volna.. Azután a kétméteres fekete teremőrnek átadunk egy levelet, amelyben megírjuk a valós számot, kérve, hogy egyeztessék a Wiesenthal Központtal és a Washingtoni Ho­locaust Emlékmúzeummal, utána pedig korrigálják. Ha egyszer valamelyik olva­sónk felkeresi a múzeumot, kérem, ellen­őrizze, történt-e javítás.

Fiam volt egyetemi évfolyamtársa, aki New Londontól száz kilométer­re gyógyít, ugyancsak vendéget kap, nagybátyját, átküldi hozzám egy kis csevegésre. Kóser szilvával fogadom rev (a „v” nem gépelési hiba reb helyett, ha­nem a reverend rövidítése) Mihályt, aki nyugalmazott református pap, a háború után került Amerikába és negyven éven át Floridában lelkészkedett. Az eltérő élet­út miatt sokat tudunk egymástól kérdez­ni; az üveg felénél tartunk, amikor a ma­gyar református egyház mai helyzetéről akar tőlem informálódni. Elmondani csak azt tudom, hogy a Lónyay utcában tavaly voltam egy izraeli fotókiállításon, meg van egy Donáth László, aki tudós pap, meg MSZP-s képviselő, akinek szü­leit régebben ismerem, mint ő maga. A következő kupicánál azonban eszembe jut ifjú Hegedűs Lóránt, aki szintén református pap, s aki kiutazásom előtt a parlamentben MIÉP-esként a magyar népnek ártó rejtőzködő kisebbségről be­szélt, pártja szellemiségét követve a zsi­dóságot gyalázta.

Mihály elképedt, és szinte szégyenke­zett.

– Ez itt, az államok bármelyik törvény­hozó testületében – mondta – annyira el­képzelhetetlen, mint az, hogy valaki a debreceni Nagytemplom szószékéről Jé­zust káromolja!

Házibulira, vagy elegánsabban: partira hívtak meg, 1956-ban idekerült zsidók társaságába. Virággal, szürkebaráttal és fejemben pesti viccekkel megyek a könyvelő házaspár nyolcszobás házába. Mire az asztalhoz ülünk, kiderül, hogy vicceimet ismerik, mert naprakészek a magyarországi hírek­ben, amióta nyugdíjasok, évente leg­alább egyszer jártak Budapesten. Egy há­zaspár rögtön megkért, hogy ellenőriz­zem: felkerült-e nevük a Dohány utcai templomban vett két ülésre. Ketten is panaszolták, hogy meglopták őket a villa­moson, viszont egy úr dicsérte a zsidó kulturális fesztivál hangversenyeit Nem így felesége, aki háborgott. Micsoda do­log, hogy velünk a szállodában ötezer fo­rintért vetetik meg a jegyet, máshol meg feléért árulják! A pénz- vagy adomány­gyűjtésnek nem ez a formája…

Megint viccel próbálkozom, s kiderül, hogy bár ósdi, ezt nem ismerik: Egy New York-i rendőrőrsre betelefonál egy hölgy, hogy esti partijára tíz jóképű legényt bé­rel szmokingban, de ne legyen köztük zsidó. Kilenc órakor megérkezik tíz feke­te bőrű férfi. A hölgy dühödten telefonál, mire a válasz: ahogy kérte, nincs köztük zsidó. Kohn őrmester nem téved…

Nem tudom, hogy nevettek volna-e, mert megszólalt egy addig háttérbe húzó­dó, s csak az utolsó mondatot, a poént meghalló úr, a társaságból az egyedüli, aki a háború előtt érkezett ide:

– Ezt én 1944-ben jelentettem Belgi­umban, az Ardennekben, egy felderítő­század telefonosaként az ezredesem­nek. Napok óta nyugalom volt, de vissza­tért a járőr egy bizonyos Kohn vezetésé­vel, s mondták, hogy pár kilométerre – bár nem látták – mintha iszonyú mennyiségű német tank közeledne. A parancs­nokságon ezt nem hitték el, bár én Kohn tapasztalatára hivatkoztam a telefonban. Órák múlva lerohantak bennünket, néhányan maradtunk csak meg, Steve Kohn nem volt közöttünk…

Az előbbi vendégeskedéssel kap­csolatos, mégis tépelődöm, hogy megírjam-e, mert nagyon szemé­lyes az emlék, bár van benne egy alig is­mert történeti tény is. Azzal kezdem.

1941 nyarán, amikor a rendőrség és csendőrség Magyarországon kezdte összeszedni a nem magyar állampolgár­ságú zsidókat, akiket később Kamenyec-Podolszkban legyilkoltak, e csalá­dok gyerekei közül nagyon sokat a hit­községek a budapesti zsidó fiú- és lány- árvaházakba menekítettek. A lányok ott­hona a Hungária körúton volt, abban az épületben, ahol ma a közlekedési rend­őrség működik. A családjuktól elszakí­tott kislányokat elvitték nyaralni a Komá­rom megyei Bánhidára, míg mi, kamasz ­fiúk (14 éves voltam) Felsőgalláról átjár­tunk udvarolni, vagyis együtt fürödtünk és barkochbát játszottunk. Szeptember­re visszahozták őket a Hungária körútra, én is befejeztem a nyaralást nagynénémnél, s megengedték, hogy részt vegyek az árvaház rendezvényein, sőt az egyik bakfissal, Lilivel néha egy órára elmen­jünk sétálni, még ritkábban moziba. Ma is őrzöm a karcsú, loknis gyereklány fényképét, akit Kassáról menekítettek, és aki a németek bevonulása után eltűnt az árvaházból. 1944 novemberében vé­letlenül találkoztunk az utcán, egyikün­kön sem volt sárga csillag, és sietve csak annyit mondott: „Ha bajban vagy, gyere a Dembinszky utcába. (A számra nem em­lékszem, de a házat megismerem.) A sa­ját nevemen vannak hamis papírjaim…” Budapest felszabadulása után elsőnek odamentem. A ház fele egy bombától földig rombolva, s az egész elhagyott. A környékbeliek nem tudtak a ház lakói­nak sorsáról. Lili az árvaházba sem tért vissza. Ha kassaival találkozom, azóta kérdezem, ismerték-e, tudnak-e sorsá­ról…

Napokkal az előbb említett parti előtt már jártam a háziaknál, s akkor ismerte­tőül fényképeket mutattak a várható tár­saságról. Az egyik őszülő hölgyet nézve furcsa érzés fogott el. Barátaim mondták férjezett nevét és azt, hogy Lili, de lányko­ri nevét, származási helyét nem ismerték.

Elsőnek érkezett. Nem ő volt, így hát engedtessék meg nekem itt is közzéten­ni: ki ismerte Kassán Daumm Lilit, ki tud sorsáról?

Címkék:1999-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Színből, szívből vagy politikai megfontoltságból

Színből, szívből vagy politikai megfontoltságból?Ultraortodox tolerancia a jeruzsálemi választások után A novemberi helyhatósági választáso­kon a jeruzsálemi ultraortodoxia várat­lanul nagy győzelmet...

Hangversenyévad 1998

Hangversenyévad 1998 Kezdjük talán az Izraeli Filhar­mónia Zenekarával, amelynek illusztris fő zeneigazgatója az immár világhírnévre szert tett Zubin Mehta. A...

Close