Szombat előfizetés 2017

Váradi harangok

Írta: Götz Eszter - Rovat: Archívum, Színház

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Monodráma?

Mi sem látszik időszerűbbnek, amikor Kelet-Európa legújabb poklait kényszerűen minden vacsorához feltálalja az elektronika, mintsem a megsemmisítő táborok valamelyik máig túlélőjét meghallgatni. Azt hihetnénk hittük ’89 után, még a délszláv és karabahi háborúk, a népirtások előtt, majd most megszűnik a magyar holocaust tabuja. És ha nem is fognak tömegesen áttérni zsidó hitre az emberek, mégis valamiféle kis lelki csoda, legalább három napra bekövetkezik.

Nem így történt. S még most sem történik, amikor Erdély és a többi elszakított országrész maradék magyarságának sorsa közelebb van az egykori zsidó sorshoz, mint valaha. Azon a héten, amikor hajdani marosvásárhelyi illetőségű színházi emberek produkcióját láttam, még el sem ült a washingtoni Holocaust Múzeum megnyitása körüli fura kormány/sajtóvita, s amikor a Madách Színház estjén, illetve a magyarországi Lengyel Kultúra Gettó kiállításán kívül más nyilvános megemlékezést a zsidók milliónyi kínhalálának mementójául tudtommal nem tartottak Budapesten.

Lehet, nemcsak milliók, de százak halála is felfoghatatlan. Mi mennyi? Simon Magda olyan „naplót” írt, amely az 1944. június elsejére virradó éjszaka kezdődik, a magyarországi gettó kiürítésének hajnalán. Nem az onnan elhurcolt harmincezer emberről szól, csak egyetlen asszonyról, aki szerette a városát és az emberét; és az Embert, akit számára a magyar költészet testesített meg. Nem azok, akik kimentek az utcára röhögni a transzport elindulásakor. Ady versei azután fohászként, átokként szolgáltak számára, vagy inkább az életet jelentő isteni igévé alakultak át. Igazi misztériumot látunk, vagy inkább élünk át, ki tudja, milyen érzékszervünk segítségével. A színész Simonfi Amália nemcsak külsőségeiben alakul át Haftlinggé, szinte el sem hisszük, hogy mindez csak mimézis. Nem azonnal következik be az átalakulása, hanem lassan, a verssorok transzformálásával együtt. A nézőtéren (a háromszáz üres hely melletti harminc foglalton) ülők is beköltöznek a megidézett asszonyba. Közben olyan feszült a csend, mintha teljesen üres lenne a zsöllye. Pedig nagyrészt tizenévesek a nézők, akik talán vásárhelyi menekültek gyerekei, vagy egy pesti zsidó gimnázium tanulói, nem tudom, de igazi vasárnapi jó hangulatban érkeztek, most mégis egészen „ott” vannak. Pedig Bognár József igen szikár eszközöket alkalmaz a rendezésben. Semmi nem zavarja színész és közönség eggyé válását. A csoda ezúttal bekövetkezik: A harangzúgás nem a déli hírek és az ebéd szignálja már, hanem újra szakrális jel. Sírjel, talán Európa sírjára, ahol mindez megtörtént, s ha megtörtént, úgy látszik, újra megtörténhet, mint egy éve Horvátországban, most pedig Boszniában.

Kevesen tesznek ellene. Ez a színpadra állítás ilyen kevesek érdeme. Érdemes-e? Minden hírverés, országos közfigyelem – nem beszélek nemzeti közmegértésről vagy közös átélésről – nélkül? Simonfi Amáliát és általa az áldozatokat is megkövetve kérdem ugyanazt, amit az előadás alcíme: monodráma?

199

A Kolibri Színház produkcióját A Zsidó Kultúra Napja közönsége is láthatta a március 21-i rendezvény keretében.

 

Címkék:1993-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Hozott ötletből míves kivitelezés

Ismét tanúi lehetünk a művészet időn és téren át gyűrűző megtermékenyítő hatásának. A Szombat 1992. szeptemberi számában bemutattuk az Ámos...

Egy lusta tehetség

Kardos G. Györggyel beszélget Szántó T. Gábor - Neked tulajdonképpen nagyon jól jött 1975-ben az Új Írás felkérése, amikor írók...

Close