Szombat előfizetés 2017

Vándorok

Írta: Sásdi Sándor - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Amíg Vargán laktunk, az őszi nagyünnepeket mindig Felsőmindszenten töltöttük. Valamikor nagyszüleim is odajártak, de amíg állt a zsúpfedelű zsinagóga, a jeles napokon abban imádkozott úgy a közeli, mint a megye távolabbi kis falvak zsidó lakóinak jelentős része. Elsősorban a rokonainkra gondolok, akik egész évben csak itt találkoztak, idejük nagy részét a templomban töltik, de marad idő a panaszlásokra, a százféle gond részletezésére, a kevéske öröm megosztására is. Kikből tevődik össze ez alkalmi, de rendszeresen összeverődő zsidó közösség? Szatócsokból, községi kocsmák bérlőiből, országos vásárokon úgynevezett földön árusítókból, akik vízhatlan vászonra rakott portékájukat így kínálják: „Máma pénzért, holnap ingyért…” A sokfélével hiába próbálkozók megalkusznak azzal, hogy az össze kotort kevéskéből megveszik a talyigát, a nemsokára cigánykézre kerülő lovat, legtöbbször csak amúgy, tervezés nélkül, megindulnak az országúton. Stern Simon, a kocsi fenekére ágyazott, jéggel hintett gyékényre önti a halat, hajnalban megindul, hogy jókor elérje az első falu után a soron következőket. Álmosság puhítja a hangját, időbe telik, amíg kedvére valóan kiáltozhatja: „Asszonyok, hozom a friss drávai halat… asszonyok, nem sokat spekulálunk …” Schőn Jakab nemcsak „Raus Haudest” az újhold napokat, kisebb böjtöket tartja nyilván, de tudja melyek a falvak, ahol Kisasszonkor, szeptember 8-án valamiféle szentjük után ünnepük a búcsút és készülnek arra nagytakarítással, bútorok megmozdításával. „Asszonyok, leányok, játék a meszelés, ha a nádasdi égetett kerül ojtásra a sajtárjukban …”

Győzze mázsára rakni a kisebb nagyobb darabokat, jó ismerőseit névről szólítja, és ráadás jut a vesszőkosarába. A szürke magától megindul, talán a csillagok hamvadását is tudja, jókor bekanyarodik a néptelen dűlőútra, ahol a gazdája előszedi az imakendőt, a szíjakat, elmondja a Sachrist – a reggeli imádságot -, nem sok időt szentelve reá, amíg a szombati kalács maradékát eszi, Kesely jóllakik a közeli lóheretáblán.

Kiskóhn Arnold (micsoda uras név) nyúlbőrt, görény és rókaprémet vásárol, alku szerint, amíg telik a kasszából. Sorolhatnám a többit, a bakócai Dornert, a foltozó-szabót, a többit, akiről azt mondják, balsorsra ítéltetett, ha Tachrohemmel” kereskedik (halottas ruha), akkor ezen a földön senki meg nem halna. Egy dologban azonban szerencsések: nem tudják, hogy szegények. Nem tudják, hogy ők, az „egyívásúak” miért szorulnak a templom baloldali, homályos padsoraira, távol a Frigyszekrénytől. Így van rendjén, nem dicsekedhet mindenki – mint az én apám is a Magtárdombon kívül, negyvenkét hold földdel, avagy a holdankint hetven mázsa kukoricát termő Sárgödrével, mint a tormási Schlésinger Ignác – és nem járhat hintón, mint az oroszlai bérlő.

A szegények csoportjába sorolandó Scneiner Izsák, aki Huszt környékéről települt Komlóra, feleségével, Joszele nevű fiával – későbbi jó barátommal – és vájárként kereste kenyerét.

A Nagyböjt előtti esti istentiszteletre jövet Scheiner letelepedett a baloldali padsor legutolsójában. Levette lábbelijét, harisnyásan szétteregetve taliszát, beleburkolóazott fehér halottas ruhájába, a kittibe, amelynek nincsen zsebe, úgy eltűnt, hogy az arcából alig látszott valami. A púpos kántor, a vereses szakállú Steiner elkezdte az imák-imáját a Kol Nidrét. Scheiner Izsák eleinte halkan kísérte az éneket, ,,Mind a fogadalmak, tilalmak, eskük, átok alá helyezések, tartózkodások, vezeklések, amit fogadtunk, amit esküdtünk … az engesztelés ezen napjától… mindnyájan feloldva, érvénytelen, nem kötelező, megsemmisíttetett …”, de amikor Steiner odaért, hogy: ,,Megbocsáttatik Izrael fiai egész közösségének…”, akkor, mintha a komlói vájár bűvöletbe esett volna, egyre hangosabban könyörgött, dalolva könyörgött, a Kimondhatatlan Nevűhöz: „… és megbocsáttatik az idegennek, aki közöttük tartózkodik, mert az egész nép tévedésből tette …” ősi dallamon, véges-végig kívülről ismételte, olyan zengő hangon, mintha a mennyezeten átszűrődve az egekig hatolna. Hogyan került a kántor helyébe, a Tóra elé, azt többféleként mesélték. A nyúlszedő szerint Steiner kísérte oda, meghajolván előtte, ahogyan a Ben Tajre, „a Tóra fia” által meg kíván tátik, Stern, a halárus, aki előzőleg mellette ült, esküszik, hogy szárnyak suhogását hallotta, csodálatos fény felgyulladását észlelte. Ki által jelöltetett ki véglegesen a helye az első sorban, a tormási Schlesinger mellett, aki fertályonként három konvencis kocsisának, vincellérjének méri ki a konvencist – senki se firtatta.

Ezen estén kötöttem barátságot Joszelével, Izsák bácsi fiával, aki azt mondta: „Esküdj meg, hogy nem adod tovább: apám igazak ivadéké és jövő ilyenkor egy másik husztóti zsúpfedelű zsinagógában könyörög ki Istentől oly esztendőt, amikor rozsnak, olajnak, mustnak bősége árad, harmat, eső, derűfény és oly esztendő, mely kenyerünket és vizünket megáldja … és olyan, hogy én új cipőt húzhatok a lábamra, anyámat meglephetem húsdarálóval, amire olyan régen áhítozik …Joszele hat hónappal idősebb nálam, de egy fejjel magasabb és nagyon erős. Egy évig a sásdi iskolába járt, Brüll bácsi keze alá. Náluk lakott, koszt és kvártélyon volt. A néni csak annyi pénzt fogadott el, „hogy – így mondta – éppen neve legyen a gyereknek”. Joszele kívülről tudja a reggeli imát, a bor és kenyéráldást sohasem mulasztja el, zsíros után tejeset nem eszik, vizet csak olyan házban iszik, ahol szigorúan kóserok.

Joszele jeleskedett az olvasásban, számtanban, főként mindabban, ami a zsidó vallásra vonatkozik, egyébként semmi más nem érdekelte. Engem, a nyiszlett gerdáncsot védelmébe vett. Segítségére, fizikai erejére mindenkor számíthattam. Amikor apám mindezt megtudta, megállapodást kötött vele, hogy a féltett fiacskája oltalmazásáért hetenként ötven fillér dotációban részesül. Az anyagiakra Joszele csak azért helyezett súlyt, mert gyűjtötte a pénzt húsdarálóra, amellyel anyját akarta meglepni. Leginkább arra emlékszem, hogy kimentett a kovácsinasok karmaiból. A Sümegi-műhely kormos-mocskos csemetéi a Lamping-közben csíptek el, borbélytól jövet. Azzal kezdték, hogy lekopaszított fejemet, mintha szere- tétből tennék, össze-vissza simogatták szurtos tenyerükkel.

A nagyobbik, akit „Káposztá”-nak csúfoltak, a mutatóujjával megbökte a mellemet:

– Idehallgass, kis-zsidó! Ha megmutatod a fütyülődet, simán megúszod … Ha ellenkezel, úgy ellátjuk a bajodat, hogy szülőanyád nem ismer reád.

Megrettentem, a szégyen nemcsak az arcomat borította el, de százfelé ágazva, végigfutott egész testemen. Istent akartam kérni, de nem tudtam, ilyenkor illik-e hozzáfordulni. Hétrét görbültem, egyik Káposzta a gyomromra ütött ököllel, a másik a sliccemet babrálta, amikor Joszele hangját hallottam.

Jiddisül káromkodott, amúgy a maga furcsa kiejtésével, magyarul két szót üvöltött:

– Ezt megkeserülitek!

Hogyan, miképpen, nem tudom, de a két arcon egy- szerre csattan pofon. Varázslatnak tűnik, hogy a kellő pillanatban honnan termett elő az én hűséges védőm, gyámolítóm? Kezdtem elhinni, amit Scheinerék mindszenti szobakiadója faluszerte terjesztett. Huszonkét óra hosszat vajúdott Zsemlye nevű tehenük, gyötrelem a kínlódását nézni. Templomból jövet, bársonytarsolyban az imakendő, hóna alatt nagyünnepi vastag imakönyvek, belép Scheiner az istállóba: Zsemlye kíntól aládagadt szemével reámered, és amikor a látogatója két szarva között megvakarja, csendesülten béget. A gazda, vagyis Kreislermájer Áaám szerint, fél óra múlva a friss almolású szalmán ott feküdt a két ikerborjú.

Joszele jó darabig nem szól, nem diadalmaskodik, nem hősködik, megindultunkban belém karol, szeretnék sírni, hogy meghatódjon, még jobban megsajnáljon, de csak annyi telik tőlem:

  • Küldött valaki? Útbaigazítottak?
  • Ha igen, akkor tudhatod, ki tette.

Joszele tanév végén el se búcsúzott tőlem, becsomagolt, Schwarz Lipót vas- és épületanyag kereskedésében megvette a húsdarálót. Bakóca-Godisán átszállt a komlói kávédarálóra. A következő őszi nagyünnepen már az oroszlai bérlő ült Sárgödre gazdája mellett, az, akit hosszúnapi böjt után olyan hintó várt a templom előtt, amelynek a bakján librés-kocsis feszengett. Scheiner Izsák azonban nem feledkezett meg a felsőmindszerinti, alkalmi kile-ről (hitközségről). Az egyszerű postai levelezőlapot Steiner kántornak címezte. A szöveg héberbetűs, hasonlít a gyorsírásra. Eszti, a szépnél szebb kántorkisasszony készséggel és folyékonyan lefordítja számunkra, amelyen: „Minden egyes hittestvérnek azt kívánta, hogy az Úr, a mi Istenünk hallgassa meg imájukat, adjon olyan esztendőt, amikor rozsnak bősége árad … olyan esztendőt, amely kenyerönket és vizünket megáldja …” Joszeléről és új cipőjéről nem volt híradás … Izsák bácsi Erdélybe költözött, a lupényi bányában vájár, a színtiszta magyar községben találtatott egy szalmazsúp fedelű zsinagóga. Azt pedig nem hagyhatta gazdátlanul. Elmondandó lennék még azt, ami Esztit illeti. Ott nőtt fel a templom utcai részéhez épített szoba-konyhás lakásban. Anyja Jeruzsálemből került Szegedre, onnan a baranyai faluba. Apja, a púpos kántor arról nevezetes számomra, hogy az ünnep előtti imák-imáját a Kol Nidrét senki meghatóbban nem énekelte. Hozzájárult ehhez szánandó alakja, kissé rekedtes, megható hangja. Feljajdult benne egy nép, egy nemzet szívszorongató fájdalma. Istentől való rettegése, hite a töredelmes vallomás mindent kiengesztelő erejében.

Eszti a jeruzsálemi anya és a Caddikoktól, csodarabbiktól származó apa ivadéka, áhítozta a műveltséget, útmutató nélkül, de szerencsés érzékkel válogatta meg olvasmányait, magánúton elvégezte a középiskolát, érettségi bizonyítványt szerzett, vállalva a magántanulás nehézségeit, költségeit. Varrt a falusiaknak, nem restellt feles kukoricásban hajladozni, az elemi iskolában kézimunka tanítást vállalni. Tizenkét éves korában elígérkezett harmad unokabátyjának. Az oroszlai bérlő, akit nagyböjt után hintó várt a templom előtt, hiába jelentkezett kérőként. A tanítóképezdés, harmadfokú unokafivérből a budapesti árvaházi iskola tanára lett. A házaspárnak nem könnyű az élete. Legfőbb vágyuk, a zöldövezeti kis ház úgy épül fel, hogy mindketten segédmunkásként hordják a maltert, a téglát, a cserepet. Néha a jegygyűrű, a fülbevaló zálogházba kerül, hogy az anyagot, a kőművest kifizethessek, de teljesül a vágyuk: mire a gyerekük megszületik, a sajátjukban ringathatják a bölcsőt.

A végét mondom el, a megrendítő, zsidó tragédiát.

Tizennégy éves, hegedűművésznek indult fiát, valamint urát elveszítette. Eszti csontváz soványan hazavergődött a gettóból. Egyedül, egymagában lézeng a bombasérült házban, nincs miért-kiért élnie. Mit tegyen? Így rendeltetett. Valóban Isten által? Töpreng, kínlódik, megtagadja, amiben hitt, ami kapaszkodó lehetne a számára. Szakadó eső készteti reá, hogy minden erejét összeszedve munkához lásson. Innen kérve, onnan kunyerálva, nem egy esetben jogosan követelve, ugyanazzal a régi kőművessel, nekilát tetőt befedni, falat foldozni.

Ez is megvan! Istenem, hogyan akarod tovább?

Hogyan adsz erőt a kifosztottnak, a gyászra ítéltnek? Várta a gyerekét, egyiknek a hangját, másiknak a lépését hallucinálja, amikor a tükörbe pillant, úgy mondja, olyan részvéttel, mintha idegenen sajnálkozna:

– Szegénykém, mi lesz veled?

Ül a küszöbön, nézi a súrolatlan padlón mozgó legyet. Eszébe jut, hogy otthon, a zsúptetejű templomhoz épített szoba-konyhás lakásba bekopogott a vastagszemüvegű, pajeszos. A vacsorát úgy ette, hogy messzire elhúzódott az asztaltól, az étel rácsöpögött a kaftánszerű öltözékére. A foltokat szégyenkezve takargatta,zben mesélt és mesélt.

Egyre csak őneki, mintha a szüleit észre sem venné.

… inkább adott volna suszterinasnak, de az én apám olyan volt, hogy a maga képére akart nevelni … Négy éves koromban, hideg téli hajnalon bepakolt a vastag kendőbe, vitt a héderbe, tanulni … a többi gyerek közé, akiket ugyancsak nem adtak inasnak… Az egérrágott-szélű nagykönyvet elénk tették, a melámed (tanító) mézzel bekente a betűket és biztatott bennünket: „Kóstoljátok meg, milyen finom, édes az alef-betű, a bész, a gimmel, a dalét…”

Nagy nehezen elérte a konyhakredenc szélét, levette róla a darabka kenyeret, rágogatni kezdte. Étvágy nélkül rágogatta, úgy, hogy a földre hullt a morzsája … Azt is mesélte a vastagszemüveges, hogy egy éjszaka arra ébredt, már időses korában, hogy az udvarra kirakott ölfát javában lopják…

Eszti elszégyellte magát: megint összekeveri a dolgokat… Ez egy másik szidra … Scheiner Izsák traktálta vele, miközben apja nem szűnt meg helyeselni: „Ez az! így szól a parancsolat, így teljesíti az igaz hívő”.

… Kinézek az ablakon, látom, Smüle Karpelesz, a ganef (tolvaj) húzkodja a keservesen, fuvarral megszerzett tüzelőmet. Nem is akárhogyan, hanem válogatva, a göcsörtöst, amit nehezebb fűrészelni, hasogatni, félredobja… Ganef ide, ganef oda, én a bűnét nem szaporíthatom… Azzal már igazítom is a fejemen a kappedlit, magyarázom Istennek: „Jogosan cselekszi, eladtam néki három garasért, jogos tulajdonosa, habár csak reggel fizeti a kialkudottat …”

Senkivel nem tud olyan jóízűen perlekedni, mint önmagával: „Eszti, te kótyagos, hibbant, dagasztáskor elfelejtesz a kalácstésztából „halét” venni? (képletesen, a szegények számára). Azt is elfelejted, hogy a drágádnak, egyetlenednek, milyen színű nyakkendőt vettél a bármicvójára?” (tizenharmadik születésnap). Azon rágódsz, hogy a fiad, vagy az urad szerette-e, ha kicsit odakap a rántás, de a száz év előttiek megtöltik a fejedet?” Itt tartott a pirongatásban, amikor észrevette, hogy a földre hullt kenyérmorzsa egyre közelebb és közelebb csalja a néhány naposnak tűnő két kis csirkét. Szándékosan szaporítja az eleséget, a váratlan vendégek nem nagyon kéretik magukat. A sárga pelyhes a leleményesebb, a kapzsibb, a fekete óvatos, felénk. Amint felfedezi szegénykének a nyaktövében vereslő sebet, olyannyira megsajnálja, hogy hirtelen tevékennyé válik, a régi gyorsmozgású Steiner Eszti lesz, aki a más földjén elöl járt a krumplikapálasban, csakúgy, mint a kukoricatöltögetésben. Szalad a vajtartóhoz, annyit összekapirgál, amennyi egyelőre elég a sebre. Tudatában van annak, hogy jogtalanul tartja magánál a védettjeit, ha nem a szomszédban, valamelyik másik közeli udvarban könnyen meglelné a csirkéit vezető kotlóst, de bolond lenne, ha megtenné, inkább meghalna, mintsem megválna léte értelmétől. Hozzáfogott a baromfiól alsó részének kitakarításához. A Jointtól kapott pénzen kukoricát vett, azt mozsárban apróra törte, felnevelte a két odavetődöttet. Akkor már tudott sírni. Halott fia születése napján mécsest gyújtott. Elkövetkezett egy időszak, amikor az urát kezdte visszavárni. Az újságban hirdetést adott le, deportálásból hazatérteket keresett fel, pontos személyleírással szolgált a legapróbb részletekig. A két tyúk bejárt a konyhába, amelyiket meggyógyította, az ölébe ült, csipegette a blúza gombjait. Téljöttén beiratkozott a pártba, tanácsi összekötő lett, péntekestéken a nagyanyja Jeruzsálemből származó réztartóiban gyertyát gyújtott, a nagyböjtöt olyan szigorúan megtartotta, hogy a nyálát se nyelte le, kiköpködte. Végrendelet híján az egykori veres szakállú kántor lányának és a zsidó árvaházi tanítónak közös szerzeményeként szereplő ház, száznyolcvan négyszögöl területtel a pártállamé lett.

 

 

 

Címkék:1992-09

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Zsidó elhivatottság: Zsidók a magyar zenei életben a két világháború között

Magyarországon, a 19. század folyamán, de még inkább a 20. század kezdetén, a zsidó értelmiség aktív részt vállalt a modern...

Változások a zsidó szellemi életben 1935 körül: „magyar és zsidó identitás-keresések”

1. Hadd kezdjem 1930-cal.* Apám, aki az Egyenlőség főszerkesztője volt, emlékirataiban felidézi ezt az idő- pontot, a magyarországi asszimilációs zsidóság...

Close