Változó múl

Az évek múlásával hamis legendák is születnek, elhiszik azokat és ter­jesztik. A Tények és tanúk című soro­zatban jelent meg az a kötet, amely­ben az 1944-ben történtekre emléke­zik vissza egy újságírónő. Ligeti Ernő kolozsvári újságíróról és családjáról ezt írja: „…a gettózás elől Budapestre menekülve, a Liszt Ferenc téren fele­ségével együtt agyonlőtték a nyilasok. Golyó érte a velük lévő Károly nevű fiukat is, de nem halt meg. A nyöször­gését meghallotta egy arra járó ember­ségesebb Wehrmacht-tiszt, magához vette. Kivitte Németországba, örökbe fogadta, és – talán bűntudattal az egész hitlerista rendszerért – felnevel­te.” Utoljára 1984 októberében, Bu­dapesten találkoztam Ligeti Károllyal, aki, miután a golyók csak jelentékte­len sebeket ejtettek rajta, bevánszorgott a Wesselényi utcai szükségkór­házba, ahol bekötözték sebeit. Három év múlva kivándorolt az Egyesült Álla­mokba, ott él ma is, többször volt itt­hon látogatóban.

A holocaust 50. évfordulója alkal­mából 1994. június végén rendezett ünnepségre meghívót küldtek. Ekkor helyeztek el az egykori szükségkórház falára emléktáblát, amelyen a követ­kező szöveg olvasható: „A II. világhá­borúban a volt gettó területén műkö­dő 22 egészségügyi segélyhelyen az üldözöttek életben maradásáért tett áldozatos embermentő munka emléké­re. Fővárosi Önkormányzat, Holocaust-­emlékbizottság, Budapest, 1994. jú­nius 30.” Budapesten 1944/45-ben nem működött illegális kórház. A 22-es szám eredete számomra ismeret­len. A gettó területén segélyhelynek nevezett intézmény nem volt (kisegítő kórházak voltak). A Magyar Vöröske­reszt nem tüntethette ki a holocaust időszakában működött egészségügyi dolgozókat, mivel akkor semmiféle kapcsolata nem volt a szükségkórhá­zakkal. Megbízható ismeretanyag hiá­nya jellemzi az „életmentő” oklevelet adományozókat is. Illetékességüket mi igazolja? Honnan tudhatnák, évti­zedekkel a holocaust után, hogy a szükségkórházakban jelen volt egész­ségügyi dolgozók közül ki volt tevé­keny, feladatát teljesítő, némelykor életét kockáztató személy, és hányán voltak azok, akik számára csupán me­nedékhely volt a kórház.

Az antifasiszta füzetek sorozatban jelent meg Vöröskeresztes életmentők címen a szükségkórházakban tartóz­kodott egészségügyi dolgozók adataira támaszkodó közlemény. A szövegben nem esik szó a Magyar Vöröskereszt tevékenységéről. A végén található összefoglalóban, amelyet négy idegen nyelvre is lefordítottak, a következő mondat olvasható: „Az életmentő ak­cióba 1944 nyarától a Magyar Vöröske­reszt Egylet is bekapcsolódott.”

Az 1996-ban megjelent Helytállók című könyvben olvasható a követke­ző mondat: „A Vöröskereszt nemzet­közi Bizottsága, a Svéd és a Svájci Vö­röskereszt, a Magyar Vöröskereszt Egylet embermentő tevékenységének pontos, számokban is megragadható adatait a források hiányos volta miatt nem lehet megadni…” Ilyen mondat megfogalmazása félrevezeti az olvasót és sérti mind Born, mind Wallenberg emlékét. A Magyar Vöröskereszt Egylet annyit tett az üldözöttek megse­gítésére, mint a Svájci Vöröskereszt, amely nem volt jelen Magyarországon a holocaust idején.