Válasz Pelle Jánosnak

Kedves János,

engedd meg, hadd könnyítsék szemé­lyes felelősséged terhén. Könyvemet egy megbecsülésnek örvendő kiadó je­lentette meg, kiadását a Soros Alapít­vány és a Mozgókép-alapítvány támo­gatta, sok könyvesboltban forgalmazták/forgalmazzák. H. M.-hez tehát személyes közbenjárásod nélkül is el­jutott volna a könyv – sőt, feltételezem, nélküled is biztosan megvette volna. Akkor is, ha „Egy fénykép Rómából” lett volna a címe. Nem szalasztotta vol­na el az alkalmat, hogy előbb vagy utóbb ne támadjon nekem.

Neked szívesen válaszolok – itt, e lap hasábjain. (Kár, hogy nem árultad el, mely lapokat tartasz „előnyösebb fó­rumnak”. Nem keresek egyéb fórumot – H. M.-nek írt válaszom is a Szombat­ban jelent meg. Nem értem, mire célzol ezzel.) Cikkedben érvelsz, igyekszel viszonylag keveset személyeskedni, sőt olyan érzésem van, mintha talán még a választ is hajlamos lennél meghallani. Örülök ennek. Annái is inkább, mert egyfelől a téma (a német szellemnek a megszokottnál árnyaltabb értelmezése) fontos és közérdekű; s ha ezen a téren

akaratom ellenére – túlzásokba bo­csátkoznék, akkor ezt magamnak sem bocsátanám meg. Másfelől pedig – a német kérdésen túl – izgat az, amire megnyugtatóan még senki nem válaszolt nekem: miért van az, hogy abban a pillanatban, hogy valaki a zsidó-nem zsidó, szovjet felszabadító-fasiszta el­nyomó, hazafi-világpolgár, konzervatív­haladó, felvilágosodás-tradicionalizmus stb. témák kapcsán az elmúlt fél évszá­zadban kialakult sémákból kilépni igyekszik, anélkül, hogy közben egy pil­lanatig is kétséges lenne, hogy a rosszat továbbra is rossznak, a jót pe­dig jónak tartja – mondom, miért van az, hogy ilyenkor egyesek fölhorkannak, s az illetőt bámulatos elszántsággal egy előre kijelölt sarokba igyekeznek beszorítani? Miért tartják egyesek megen­gedhetetlennek azt az álláspontot, amit a könyvemben így jellemzek: „Napjaink­ra mindennél világosabban kiderült az abszolút igazságok hangoztatásának veszélye; s ha valaki elutasítja ezeket az igazságokat, az nem jelenti, hogy mindenre magyarázatot vagy felmen­tést keres. Igenis lehet undorodni a holocausttól úgy is, hogy közben nem hi­vatkozom abszolút érvényű princípiu­mokra.” (150. o.)

Említesz néhány pontot, ahol nem hittél a szemednek. Megnéztem őket alaposan, a könyvbeli környezetüket is, s kénytelen vagyok konstatálni: a belemagyarázásnak és projekciónak a jellegzetes példáját kínálod. Igenis hittél Te a szemednek – csak éppen olyasmit láttál, amit mindenáron látni akartál. Vagyis egy előre kidolgozott hit mun­kált benned. Arra figyeltél, nem pedig az előtted fekvő könyvre. S ezzel máris egy érzékeny problémát érintek. Te a reformkor óta megszokott politikai vita­kultúrára hivatkozol. Ismereteim sze­rint azonban ezt mindenekelőtt a figye­lem és a partner megértésének a kísér­lete jellemezte. Nem pedig a hit. Akik a hit (hiedelem, előítélet, előre megfogal­mazott vád stb.) fegyverét alkalmazták, azok nem a reformkor hagyományát követték. Nevezzék magukat bal- vagy jobboldaliaknak, mindenképpen rossz emléket hagytak maguk után. Nem akarlak e hagyomány követői közé so­rolni. De kiragadó s szelektáló idézési módszered mégis elgondolkodtatott.

Íme, egy példa. Riefenstahl-cikkemből kiemeled a Hitler-Krisztus párhuza­mot. Ha valóban csak erről lenne szó, kötöznivaló bolond lennék. De vajon nem azt elemzem-e az általad idézett mondat előtt és után, hogy éppen eb­ben a korban Krisztusnak akarták so­kan látni Hitlert? Említem a korabeli drámaírókat (Paul Ernst, Richard Euringer), akik a Vezért a Megváltóval azono­sították; s kitérek arra is, micsoda elké­pesztő ötlet volt a filmrendező részéről éppen egy ilyen végtelenül csúf és ijesztő férfit krisztusi pózba állítani. Ol­vasd el újra ezt a részt, s meglátod: azt a kontextust mutatom itt be, amely a harmincas évek elején Krisztusnak akarta látni az Ördögöt. E kontextus is­mertetése talán – a történeti hűség ked­véért – megengedhető, nem? Vagy egy olyan mondatot vártál – vörös farok­ként -, amelyben bejelentem: „Kérem szépen, én úgy látom, Hitler mégsem azonos Krisztussal, hiába állították ezt a korabeli hívei!”? Ám erre csak azt tu­dom mondani: én senkiről nem feltéte­lezek akkora butaságot, hogy egy ilyen mondatot kelljen a fülébe szajkóznom.

Miért van az, hogy Te viszont szinte él­vezettel csapsz le egy kiragadott idézet­re, hogy azután olyan következtetések­re ragadtasd magad, amelyeket talán magad sem hiszel? Azt hiszem, azért, hogy gyorsan fölvázolhass magadnak egy buta ellenfelet, akit azután könnyű megcáfolnod. Úgy látom, itt a retorika győzött – a párbeszéd kísérlete helyett a mindenáron való győzni akarás.

Egy másik példa. Lübeckben, írod, ne­onácik felgyújtottak egy vendégházat – s ennek kapcsán eltűnődsz, milyen „he­ves gyűlöletet” érzek egy néger iránt Ber­linben. Hatásos és retorikus mondat (mi­ért nem mondod ki azt, ami a logikádból következik: én is szeretnék vendégházakat gyújtogatni?). Az ilyen csúsztatott kö­vetkeztetések a szélsőjobboldali demagógiának is kedvenc eszközei. De néz­zük meg alaposabban. Két dolog nem igaz: 1. jelen esetben nem neonácik gyújtották fel a vendégházat, 2. két alka­lommal írok arról, hogy Berlinben a bu­szon egy-egy néger férfival ültem együtt. Mindkét esetben az ősi erő ragadott meg bennük, írom, és az, hogy végre ők ké­pesek voltak áttörni azt a civilizációs burkot, ami Berlint oly megközelíthetetlenné tette számomra. A „heves gyűlö­let” helyett inkább a „heves együttérzést és bámulatot” kellett volna észrevenned. Miért nem tetted? Gyanítom, azért, mert eltérített volna az előre megfogal­mazott álláspontodról.

Egy utolsó példa: „mélységes rokonszenvvel” írok egy Althans nevű neoná­ciról. Valóban? Homlokegyenest az el­lenkezőjét írom. igaz, a szüleivel sem rokonszenvezem – ám ebből felesleges ilyen következtetést leszűrni. Fekete-fe­hér lenne a világ? Ha valakinek nem tetszik a szeretettelen, rideg és jéghi­deg – igaz, baloldali érzelmű – szülő, akkor ez azt jelentené, hogy az illető egyből a neonáci gyermek véleményét fogadja el? Ugyan már!

Folytathatnám. Sőt, magam is kínál­hatnék Neked részleteket, amelyeket könnyű lenne átalakítani, megváltoztat­ni s valami egészen ellenkező értelmű kijelentéssé gyúrni. De hagyjuk most a könyvet. Vannak ugyan hibái – ám eze­ket sajnos sem Te, sem az általad idézett Nagy András nem vette észre. Nehéz dolog megírni egy könyvet – az em­bernek jól jönne a jó tanács és a segít­ség. Tudod bizonyára Te magad is; a vérvádakról megjelentetett könyvedet, gondolom, Neked sem lehetett könnyű munka megírni. Megérdemelnéd, hogy sikeres legyen.

De hadd térjek vissza a retorika kér­désére. Leszögezem: részedről nem fel­tételezek rosszindulatot. Ezért vagyok tanácstalan, hogy a bemutatott idézetek esetében miért forgatod át a mondan­dómat valami tőlük idegen jelentésbe. Miért van az, hogy például a Goya-könyvemet dicséred, noha a most alkalma­zott módszereddel ízekre is szedhetnéd (mert politikailag, teológiailag stb. az sem „ártatlan” könyv), ám abban a pilla­natban, hogy a német kérdéseket elem­zem hasonló szellemben, akkor lemon­dasz a körültekintésről? Miért ez a kettősség? S ez már nemcsak a mi kettőnk problémája. Nagy András például – tényleg nagyon szép hangnemben – agyondicséri a Berlin-könyvet (Kritika, 1995/10) -, majd hirtelen mégis neki­ront, anélkül, hogy elkötné a szálakat. Te is megjegyzed, hogy Az akarat diada­la „komoly tehetségről árulkodik”; ám ha én elkezdem e tehetség megnyilvá­nulásait keresni, abban a pillanatban Te megálljt parancsolsz. S ha mégsem te­szem, máris kész a vád: „frivol hangvé­telű” verseket várok a haláltáborokról. (Tényleg: ezt honnan az ördögből szed­ted?) Mivel magyarázható ez a kettős­ség? (Nem akarom feltételezni a részed­ről azt, hogy „mindenkit gyűlölök, aki nem gyűlöli azt, amit én gyűlölök”. Vagy ha tényleg csak erről van szó, akkor ezt írd meg s ne ideológiákba burkold be.) Mi lehet az oka annak, hogy a kinyilvánított körültekintést reflexből a gonosz­ság és rosszakarat felébredésének tar­tod? Annál is különösebb ez, mivelhogy éppen a Berlin-könyvben hosszasan írok az idegenség problémájáról, kifejt­ve, miért szép az idegen; igyekszem ár­nyaltan elemezni a Schindler listáját és Kertész Imre Sorstalanságát – talán ezek meggyőzhetnének arról, hogy nem oda tartozom, ahol látni szeretnél, s hogy valami egészen más célom van, nem az, amit nekem tulajdonítasz.

S ekkor már nem is az izgat, hogy mi­ért faragsz belőlem ellenséget, hanem hogy miért van egyáltalán szükséged ar­ra, hogy ellenséget teremts magadnak, akit azután látványosan megtámad­hatsz. Azt gyanítom, emögött nem egy­szerűen a zsidó-nem zsidó, baloldali­jobboldali, konzervatív-haladó stb. el­lentét rejlik. Sokkal inkább egy olyan össznépi konszenzusnak engedelmes­kedsz ezzel az ellenségkereséssel és -te­remtéssel, amely errefelé mindenkire jellemző – Terád is, meg a valódi ellen­ségeidre is. A magyar politikai kultúra látványos betegsége ez. S ráadásul ta­nácstalanná is tesz. Ha Te ennyire félre­magyarázod az én könyvemet, s az Egész helyett a Részre figyelsz, akkor én hogyan higgyek a Te érveidnek? Csoda-e, ha feltámad bennem a gyanakvás, s azt mondom: ha engem rosszul látsz, akkor mi a garancia arra, hogy amit igaz­nak vélsz, azt tényleg jól látod? S ezzel megint csak a mostani politikai kultú­ránk csapdáihoz jutottam el – a dialógus tökéletes hiányához. Nekem ez nagyon nincsen ínyemre; ezért is igyekszem vá­laszolni Neked. Gondolom, ezzel újabb ellenségeket is szerzek magamnak.

A kérdésem tehát a következő. Az in­ga hol balra, hol jobbra leng ki. Ha vala­ki (mint én is) igyekszik megállítani az in­gát, hogy amiről írni akar, azt alaposab­ban megnézhesse, s ne csak úgy, hogy a tárgy épp csak súrolja a tekintetét, akkor miért figyelik mindkét irányból gyűlölet­tel ezt a kísérletet? Talán mert az olajo­zott társasjátékot megzavarták? (Hadd nyugtassalak meg: a Berlin-könyvemet az ún. „jobboldalról” még epésebb meg­jegyzésekkel illették, mint Te vagy H. M.!) Nekem azonban meggyőződésem, hogy attól, hogy valaki nem a végletek és a szélsőséges álláspontok híve, s nem ref­lexből ismétli, amit mindenki, még nagyon is tisztában lehet azzal, hogy mi a jó és mi a rossz; hogy a Gonoszt akkor is el tudja utasítani, ha közben megvizsgálja, hogyan működik; s hogy a jónak sem lesz feltétlenül ellensége attól, hogy ki­mutatja, mennyi elfojtást és görcsöt tud­nak azok is produkálni, akik ugyancsak a jó hívei. Végül pedig a „tisztesség” alap­vető kritériuma, amit Te is említesz, szerintem az, hogy az ember nem áll be egyetlen kórusba sem. A kórus ugyanis nem tisztességet, hanem védelmet vagy erőt kínál – a személy helyett a személy­telent pártolja és segíti.

Ezek az elfojtások és görcsök izgat­nak engem; ezek működését szeretném tisztábban látni – nem utolsósorban azért is, mert nem állítom, hogy én tel­jesen mentes lennék tőlük. Egyikőnk sem az – jó sokféle prés között éltük le eddigi életünket. Valamennyien, kivétel nélkül. Te is, H. M. is, én is, Márton László is. Meg a többiek is. Az ösztö­neinktől a hitvallásunkig, a zsigeri refle­xeinktől a politikai meggyőződéseinkig, az érzelmi háztartásunktól az észjárásunkig bezáróan tele vagyunk megol­datlanságokkal, feldolgozatlanságokkal, ellentmondásokkal. Ezekről kellene in­kább beszélnünk – az öreg Riefenstahl asszony már úgysem zavar sok vizet. Ezért is örülök, hogy írásoddal Te leg­alább alkalmat adtál a megszólalásra.

Baráti üdvözlettel

Földényi F. László