Valami volt a levegőben…

1994 tavaszán három hónapig ösztöndíjasként Jeruzsá­lemben tébláboltam. Meglehetősen zavaros időszakban voltam kinn, ha en­nek a kifejezésnek Izrael esetében még van bármilyen értelme.

Mivel időm jó részét a „szent város”- ban, ebben a túlságosan is tömény he­lyen töltöttem, akaratlanul is szemtanúja lettem a forrongásnak, a csontokig hato­ló idegesség és bizalmatlanság számtalan megnyilvánulásának, vallásosok és nem vallásosok, szefárdok és askenáziak, ara­bok és zsidók egymás mellett élésének és nem élésének.

A legnagyobb élmény azonban a mimúnán ért A mimúna Pészach végén zaj­lik Izraelben s ez az észak-afrikai zsidóság hagyományos ünnepe, melyet minden politikai párt, de főleg a jobboldali Likud megszáll és megpróbál ebből szavazato­kat kicsiholni. Az események a Kneszet előtti parkban zajlanak, reggeltől estéig.

A mimúna sajátos ünnep, vurstli és show, folklórfesztivál és erődemonstrá­ció. Van karikadobálás, céllövölde, laci­konyha és isteni marokkói zene. Aki is­meri a Magreb-országokból származó zsi­dók hagyományosan arabellenes hozzáá­llását, annak számára világos volt, hogy mely szónokok fognak jól és melyek fog­nak rosszul szerepelni ezen az ünnepen. A „rossz fiúk” sorában előkelő helyet fog­lalt el a szintén marokkói származású, mindazonáltal munkapárti miniszter, Ben-Eliezer, aki magáról azt is elmondta, hogy „gám áni márokáj” („én is marokkói vagyok”), mire a mellettem álló köpcös és kipás családapa gyerekét a válláról le­véve többszázad magával üvöltötte, hogy „átá lo márokáj, átá bogéd“ (nem vagy marokkói, áruló vagy!).

A demonstráció általános jelszavai kö­zé tartozott még a „táhzor” (magyarul leg­inkább a „húzz az anyádba” kifejezéssel lehetne fordítani), főleg a munkapárti szónokoknak címezve. Beszédet mon­dott a köztársasági elnök. Ezer Weizmann is, akit szintén lehazaárulóztak, s amíg a béketárgyalásokról vitatkozott az embe­rekkel, páran – a biztonsági emberek nagy örömére – ököllel verték a kocsiját.

Az első pillanatra ártatlan mediterrán stíl mögött azonban az izraeli társadalom politikai megosztottsága, a szefárd töme­gek máig meglévő kisebbrendűségi érzé­se és az ezt kihasználó politikai erők hú­zódnak meg, amelyek már akkor sem tűntek olyan mulatságosnak.

A mimúnán nagy sikert aratott Benjamin (Bibi) Netanjahu, a Likud vezére, aki megmondta, hogy hol laknak az igazi zsi­dók: Jeruzsálemben. Aki egy kicsit is is­meri Izrael demográfiai térképét, az jól tudja, hogy ez mit jelent: askenázi-ellenes, rasszista uszítást, melynek célja a minél több voks megszerzése. (Az askenázi zsidók inkább Haifán és Tel-Avivban laknak – a szerk.)

Mielőtt bárki azzal vádolna, hogy szfárádi problémára akarom leszűkíteni a ver­bális és nem verbális politikai erőszak iz­raeli térhódítását, meg kell, hogy mond­jam, a gond globális, s az országot kívül­ről és belülről feszítő politikai és társadal­mi problémákban keresendő. Az askenázi Baruch Goldstein, a hebroni hentes és mészáros is megtette a magáét

Az erőszak színtere például a televízió, ahol vitaműsorok címén különféle politi­kusok őrjöngéseivel szórakoztatják a na­gyérdeműt Híradó után ezek a műsorok fárasztják tovább a merényletek látványá­ba belefásult átlag izraeli idegeit A tévémoderátor legtöbbször valamely európai származású, liberális újságíró (pl. Tomi Lapid), aki az isteni igazság birtoklásának tudatában üvölti túl partnerét és vonja le a végső következtetést A lényeg az, hogy aki beszél, az kifejezi magát, s ezért min­dig igaza van. S a vélemény- és sajtósza­badság elve mindent szentesít.

Az világosan látszott, hogy a különféle szélsőséges vélemények – szinte napon­kénti – megjelenítése maga is a légkör hiszterizálódásához vezetett.

Az utca, sőt az úttest is sokszor az ag­resszió színtere. A mediterrán térben, az utcán, a buszon, a caféban, szóval ott, ahol az élet zajlik, felcsapnak az indula­tok, üvöltözések hallatszanak, s olykor­-olykor pofonok is elcsattannak.

1994 áprilisát írjuk, cirka másfél évvel vagyunk 1995 novembere előtt…