Szombat előfizetés 2017

Valami ősi időben élt

Írta: Archívum - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Valami ősi időben élt”

Részlet Kapiller Ferenc: A Mester, Szilágyi Ernő és tanítványai. Salföldi beszélgetés Somogyi Győző grafikus­sal, festőművésszel című interjújából.*

Szilágyi Ernő akkor is titok volt számunkra, és ma is az… Mikor mi megismertük, magá­nyos agglegény volt. Szakállt nem vi­selt, mindig borotválkozott. Feltűnő, erőteljes feje volt: erős, előreugró áll, vastag birkaorr, hatalmas pofacsont, magas homlok, óriási koponya. Hajlott tartása miatt már alacsonyabbnak tűnt. Kora meghatározhatatlan, ma sem tu­dom, hány évesen halt meg.

Családos öccsénél lakott mint albérlő egy kis szobában, amit soha nem fűtött be. A családdal félig-meddig hadilábon állt; majdhogynem bolondnak tartották. Egész, nap két zsömlét és két paradicsomkonzervet evett meg mindössze. Puritán és aszketikus életet élt. Fogai nem voltak, az ínyével rágott. Egy-egy pohár sört azért megivott, és nagyon so­kat cigarettázott. Szenvedélyes dohá­nyos volt. Barna, kopottas öltözékében igénytelen ember benyomását keltette, kopott aktatáskával jött be a lakásunkba, ha németórára készültünk. Kezet csó­kolt a ház asszonyának, apámnak is mindig megadta azt a polgári tiszteletet, amit még a század elején vettek föl, de öt lépés távolságot tartott a saját kortár­saitól, és csak az ifjúsággal foglalkozott.

Tudom, hogy nagyon magas képzett­sége volt. A filozófia és a zene érdekel­te; elsősorban a német filozófia. Martin Bubertől sokat idézett, aki zsidó filozó­fus volt, de német nyelvű. Szívesen fog­lalkozott Nietzschével is, akit sokan mint a fasizmus előfutárát tartják szá­mon, de Ernő bácsinak egész más véle­ménye volt róla. Nietzschében az em­berfölötti embert és a magas, transzcen­dens igényeket tisztelte. Nem Isten el­len lázadó, ateista gondolkodót látott benne, hanem egy nagyon bonyolult. Istennel birkózó, de istenes embert. Az Imigyen szóla Zarathnsztra a kedvenc könyve volt…

A nyarakat napozással töltötte; való­ságos napimádó volt, feketére égett az öreg a napon. Sokszor elvitt minket is a Széchenyi-fürdő férfi napozójába, ahol természetesen nem levetkőzve, hanem diszkrét fürdőnadrágban, ott aszalódott a napon, és bölcselkedett, filozofált ve­lünk. A vízbe soha nem ment be, mert a tömeget és a testi közelséget nem sze­rette; villamosra nem szállt fel, mert megalázónak tartotta a tülekedést, in­kább gyalog ment. Autóba sem ült be soha, s még a bicikliről is mint ártalmas gépről beszélt. Az egész technikai civilizációt mélységesen megvetette. Vala­mi ősi időben élt; ezt az ősi időben élést tanította meg nekünk is, és valahogy mi is így éltük le egész eddigi életünket: hogy nem ebben a korban élünk. És ez az életstratégia nagyon használhatónak bizonyult mindannyiunk számára.

Lehet-e rekonstruálni Szilágyi Ernő filozófiáját, életművét? Egyál­talán: beszélhetünk-e vele kapcso­latban életműről?

– Az életműve ő maga volt, és az a ki­sugárzás, amit tanítványaira kifejtett, mert nem csak mi voltunk, öten. Több csoportja is volt. Néhányukkal később megismerkedtem, s megpróbáltuk összeszedni Szilágyi Ernőről, amit tu­dunk: dokumentumokat, leveleket, írá­sait, de kiderült, hogy szisztematikusan mindent megsemmisített. Mindig azt mondta, hogy dolgozik egy nagy mű­vön, amit azonban még nem tudott be­fejezni, és ha száz oldalnál rövidebbre nem sikerül tömöríteni, akkor kudarc­nak minősíti. Élete végén azt mondta, hogy mindent megsemmisített, mert nem sikerült száz oldalnál rövidebbre összefoglalni. Őneki Szókratész és a Szókratész előtti töredékek voltak az eszményképei, meg az Újszövetség, az Úr Jézus tömör mondásai és hasonlatai. Ilyen megalapozottsággal akart fölépí­teni egy filozófiai rendszert, de élete vé­gén belátta, hogy nem sikerült. Vagy mégis? Ő maga volt ez a mű.

Ő teljesen nyugati, klasszikus mű­veltségű, latin, görög és német kultúrá­jú ember volt; igazi européer. Mindene volt a német szellem, a magyar polgári tradíció és a Biblia. Az Osztrák-Ma­gyar Monarchiánál jobb felállást nem tudott elképzelni. Ferenc Józsefről csak így beszélt: „Őfelsége, a Király”. Fel­tétlen monarchista és királypárti volt. S természetesen rajongva szerette saját népét, a zsidóságot. Azt a fajta magyar zsidóságot képviselte, amely ma már szinte ismeretlen. Ő például az első vi­lágháborúban fronton szolgáló hadnagy volt mint tartalékos tiszt, és ott túrta a sarat a magyar parasztkatonákkal.

Mondja, hogy leveleket írt analfabéta katonák helyett haza az asszonynak, és elolvasta, amit kaptak. Segítette őket, amiben tudott… Egyetlenegyszer adta be a kivándorlási kérelmet, az 1967-es arab-izraeli háború napjaiban, amikor úgy látszott, hogy az arabok megverik a zsidókat. Akkor ki akart menni. De amint a zsidók győztek, rögtön vissza­vonta a kérelmet…

Hogyan értelmezte a zsidóság XX. századi sorsát?

Ő sohasem gondolt arra, hogy kike­resztelkedjen, mert azt árulásnak tartotta, főleg a vészkorszak alatt. Megvetéssel beszélt a kikeresztelkedett zsidókról, mert szerinte nem meggyőződésből tet­ték, hanem gyávaságból, hogy mentsék az életüket. Azt mondta, hogy egyáltalán menekülni sem lett volna szabad a náciz­mus elől, mert ezt a büntetést a zsidók megérdemelték. Mint cionista helyesnek tartotta, hogy fölélesztették a héber nyel­vet – egyébként kitűnően beszélt hébe­rül. a Bibliát mindig héberül idézte, és utána fordította szabadon magyarra. Szintén jónak tartotta, hogy a zsidók sa­ját pénzükön földet vásároltak a sivatag­ban, és kitelepültek Palesztinába, és imádkoztak Izrael visszaállításáért…

Hogy élt? Mire terjedt ki szellemi tevékenysége a tanítás mellett?

– Szinte egész nap járta az utcákat. Nyáron a Széchenyi-fürdő férfi napozójában aszalódott, vagy sétálgatott hátra­tett kézzel, és figyelte az embereket. Többször volt, hogy mi egy órát vagy többet késtünk, és akkor bocsánatot kértünk, de mindig azt mondta, hogy ő nem unatkozik, őneki megvan a dolga. Sokszor láttam az utcán így menni, gondolataiba merülve, és átható tekin­tettel nézett az emberek arcába. Nem tolakodóan, de figyelte az embereket. Őt az emberek érdekelték: az ember ér­dekelte. S noha arisztokratikusan távol­ságot tartott – nem haverkodott -, min­denkinek megadta a tiszteletet.

Milyen volt a mester-tanítvány vi­szony? Mennyire ismert titeket, s ti mennyire értettétek őt?

– Nem pszichologizált, nem lelkizett. Freudtól kezdve a többi modern pszi­chológiai iskolát utálta mind, ugyanak­kor volt beleérző képessége. Egyszer egy barátunk – tanítvány – lelki válság­ba került, és öngyilkosságot kísérelt meg. Hál’ Istennek, túlélte, s akkor ő naponta látogatta. Mi nem is tudtunk róla, hogy szinte mint pótapa állt mel­lette végig, amíg a barátunk magához tért, és fölépült. Az volt az érdekes, hogy nagyon szigorú elveket és eszmé­ket hangoztatott és követelt is meg raj­tunk, de ha valaki gyenge volt és nem tudta teljesíteni, akkor engedékeny volt, és a szeretet dolgozott benne… Azt mondta, hogy „maguk pompás görö­gök, maguk mind antiszemiták; erről még nem tudnak, de minden görög an­tiszemita”. Nagyon elszégyelltük ma­gunkat, és próbáltuk bizonygatni, hogy mi nem… És úgy is éltük meg, hogy imádjuk a zsidókat. De ő azt mondta: „Uraim, mi cionisták azt tartjuk, hogy kétféle ember van: zsidó és antiszemi­ta. Ez ellen nem volt mit mondani.

Milyen istenfogalma, istenképe volt?

– Elsősorban ószövetségi zsidó: „Is­ten nevét hiába ne vedd.” Ki is fejtette, hogy a héberben, ahol Jahve, ez a négy­betűs istennév van írva, amit nem sza­bad kimondani, s a magyarban az Isten név szerepel, ott mindig Örökkévalót kell mondani. Ezt be is tartotta. Ugyan­akkor keresztény is: Isten jó. Isten sze­ret, és én is úgy éreztem, hogy ő hitt Jé­zusban, hitte, hogy Jézusban a Messiás eljött. Többször hallottuk tőle, hogy „mi, zsidók tragikusan éljük meg Jézust”. Mondta, hogy ő karácsony éjsza­káján járkál a néptelen utcákon, és kön­nyező szemekkel nézi, hogy csillagszóróznak és ünnepelnek a keresztények, és tudja, hogy valami nagy dologból ők kimaradnak. Ez hasonló ahhoz, mint ha valaki elvisz valakit az uszodába, fürdőnadrágra vetkőzteti, elvezeti a me­dence széléig; akkor valószínű, hogy az illető be fog ugrani a vízbe, és úszik. Nem lökött be és nem tiltott el. Ezért volt jó mester.

A Galícia, 1914 című grafikádat nézve az az érzésem, hogy a kép központi alakja Ernő bácsi; róla min­táztad volna…

– A rajzon én valóban őrá gondoltam. Van ott egy öreg zsidó rabbi, nem ha­sonlít rá, de azért a szememben ő Szilá­gyi Ernő. Életem első kiállításán, 1973-ban, ezt a képet is bemutattam. Megle­petésszerűen eljött erre a kiállításra – már évek óta nem találkoztunk, akkor láttam utoljára -, nem szólt hozzám semmit, csak a végén. Kezet fogott, s mondja: „Most elhiszem, hogy maga nem antiszemita” – és elment.

*Vasi Szemle, 2004/3. In: www.web.axelero.hu/vasiszem

Címkék:2005-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Summary

Summary In this month’s editorial, László Seres describes how the Near East has changed under American influence. ‘The neocons in...

2005. májusi szám

Seres László: Nincs engedmény Peremiczky Szilvia: II. János Pál - "a zsidók pápája" Natan Saranszki: A campusháború vesztésre áll Shiri...

Close