VÁDIRAT A SZELLEM ELLEN

Az ember elveszti kérdéseit és paradox módon csupa feleletből akarja összetá­kolni a világot – de ahol nincs kérdés, ott felelet sincs.

Középiskolás korában egyik, szélsősé­ges gondolkodásáról ismert tanára meg­kérdezte Tábor Bélát „Te mi akarsz len­ni, fiam?” A tanár meghökkenésére, megnyomva a szót, ő csak annyit felelt: „Ember.” A Vádirat egyik utolsó monda­tában ezt olvashatjuk: „…hiányzik még az előfeltétel annak tisztázására, mit ér­tünk ’az ember’ alatt, aki az igazság felé megy, vagy aki az igazságot befogadja. Ezen a ponton, az igazsággal viszonyban álló ember fogalmának tisztázásánál s az ezzel a problémával foglalkozó gon­dolkodók kiásásánál nagy és sürgős szellemtudományi munka vár ránk.”

Tábor Béla és Szabó Lajos együttesen és külön-külön elvégezték azt a hosszú és mélyreható kutatómunkát, amely az­után önálló eredményeikhez vezetett. Szellemi útjuk közös és differenciáltan sajátos mozzanatait itt felsorolni lehetet­len. De utalni kell a Vádirat-ban megje­lent marxizmus- és freudizmus-kritikára és pl. a dialogikus gondolkodókkal kap­csolatban idehaza először tárgyalt Ferdinand Ebnerre. A dialogikus gondolko­dás másik két korabeli megalapozója Martin Buber és Franz Rosenzweig. A ka­tolikus Ebner és a zsidó Rosenzweig köl­csönösen nem tudnak egymásról, ami­kor egyazon időben írják főművüket. Mindkét könyv 1921-ben jelenik meg (Rosenzweig: Der Stern der Erlösung – Ebner: Das Wort und die geistigen Realitäten.) – Ám ezeken kívül számtalan for­rásról és döntő hatásról kellene még be­szélni. Tábor Bélánál elsősorban Platón, Plotinosz, a gnosztikusok, Böhme, Baader stb. emelendő ki, miközben mindvé­gig eleven belső párbeszédet folytat Rosenzweiggel.

A 30-as évek folyamán – önátvilágítá­sát szolgáló érdeklődésből – néhány esz­tendeig pszichoanalízisbe jár. Amikor ez befejeződik, analitikusa azt mondja ne­ki, hogy most már ő maga is megkezd­heti a praxist. Béla azonban éppen az ebneri-rosenzweigi értelemben szándékozik továbbmenni. Élete folyamán az­előtt és azután is sok lelki válságba ju­tott barát fordult hozzá problémáival. A freudizmustól döntő impulzust kapva, mindinkább az Én-Te-Szó kapcsolat dialogikusan értelmezett szellemi realitása irányába kitágítva folytatja saját terapikus munkáját. Ez a pneumatológiai alap­magatartás, amelynek végső, legmé­lyebb kiteljesülése az ember-isten relá­ció, már A zsidóság két útjában centrá­lis hangsúlyt kap. „A biblicizmus logo­centrikus hangsúlya – írja 1990-ben -: a kinyilatkoztatás hangsúlya” és – mint Ro­senzweig mondja – „a kinyilatkoztatás maga a nyelv”.

Ezek a beszélgetések tehát éppen ar­ra irányultak, hogy feloldják az aktuális feszültséget okozó problémát vagy konf­liktust, éspedig mindig Tábor Béla logo­centrikus, átvilágító reflexióinak segítsé­gével. Az Én-Te-Szó hármasságában a Szó a Logoszt jelenti. A kezdetben te­remtett világ világosságát, Legyen-jét. A szó primátusa olyan mértékben domi­nál, hogy voltaképpen a szón, a nyelven keresztül kell eljutnunk önmagunkhoz: egyéniségünk átvilágításán át végül is el­érkezni létünk centrumához, a Személyi­séghez, vagyis Istenhez. Az ilyen beszél­getéseknek fel kell ébresztenie bennünk azt az érzékenységet, amely lehetővé teszi, hogy kérdéseink a lényegre irányul­janak. Mert „a kérdés fellazított válasz” – mondja Tábor Béla – és ilyen értelem­ben pl. egy pneumatológiai párbeszéd­nek is az igazi válaszhoz kell vezetnie. Az elmélyült párbeszéd pedig mindig fel­tételezi az emlékezés és a felejtés sze­szélyes, de elengedhetetlen játékát, amelynek egyensúlya közelebb juttat a célhoz. Segít átvilágítani az egyéniséget, felismerni identitásunkat.

A háború után, a fogságból hazatérve, Tábor Béla 1945-1948-ig a miniszterel­nökség angol sajtóelőadója. Attól kezd­ve, hogy onnan kilép, műfordítóként él csaknem negyven éven át, miközben éj­szakánként folytatja saját elméleti mun­káját. A szépirodalmi műfordítás nehéz, fárasztó foglalkozás, különösen, ha vala­ki oly híven és magas művészi szinten akarja visszaadni az eredeti szöveget, mint ő. Teoretikus írásaiból itt olvasható néhány részlet, nemsokára pedig könyv alakban fog megjelenni élete folyamatos művének első kötete.

A hazatérés utáni első három évben még a végte­len szabadságérzés töltött el bennünket. Rendszeresen jártak hozzánk azok, akik hasonlóképpen a szellemi élet tágasságában akartak lélegezni. A beszélgetések és viták szerteágazóak vol­tak, ugyanakkor folyamato­sak és izgalmasak. Ezek mellett Béla számára a legfontosabbak a Szabó Lajossal és Hamvas Bélával foly­tatott „csütörtöki beszélgetések” voltak.

A forradalom után az összejövetelek újrakezdődtek, de már jóval szűkebb körben. Sokan kimentek, vagy más irányba fordultak, mások megfeszítve dolgoztak, többen már nem éltek. Sza­bó Lajos 1956 karácsonyán hagyta el az országot és Düsseldorfban dolgozott to­vább. Ott halt meg már 1967 őszén. Hamvas Béla röviddel rá idehaza.

Az utolsó ilyen szempontból aktív, de még szűkebb körű találkozások a 70-es, 80-as évekre estek. (Velem együtt Vajda Júlia és Bálint Iri vettek részt ezeken hosszú időn át.) Ekkor már a beszélgeté­sek egyedüli irányítója Tábor Béla volt. Ezeken az estéken sokszor exponálódtak az őt aktuálisan foglalkoztató problémák és éppen ezért az ő legszemélyesebb én­jével tudott hallgatói felé fordulni.

Ugyanígy a Bélára annyira jellemző nyi­tottság olyankor is megnyilvánult, amikor más barátai vagy fiatalabb tanítványai ke­resték fel. Mindig úgy éreztem, hogy már figyelő hallgatásával, egész lényével a kérdező befogadására várakozik és sa­ját, a másik felé forduló személyének su­gárzása nyitja meg az érkezőt.

Amikor a betegség első tünetei jelent­keztek és orvoshoz kellett fordulni, Béla csak annyit mondott: „Isten kezéről em­ber kezére…” – A sorsnak szólt, nem az orvosokban nem bízott, csak az aggo­dalom érződött benne. De mert első­sorban éppen a Legfőbben bízott, el­ment az orvoshoz. Minden beavatkozás után visszanyerte aktivitását és létbizal­mát. így történhetett, hogy az utolsó öt év az addigiaknál talán még produktí­vabb volt.

Öröksége a hatalmas életmű, aminek publikálásával sohasem foglalkozott. Nyilvánvaló volt, hogy a küldetéstudat ír­ni késztette. Nem munkájának külső sor­sa érdekelte, hanem hogy megismerjen és leírjon mindent, amit és ameddig csak lehet. Így hát a világi feladat ránk maradt.

Lényének lényegét itt most már csak az ő szavain át tudom megidézni: „»mert erős a szeretet, mint a halál. Ez azt je­lenti, hogy a »Te« ugyanolyan erős (=nem gyengébb!), mint az »Én«. És ebben rejlik (ebben van elrejtve) a nagy ezotérikum, és az élet titka és a halál titka és annak a titka, hogyan lehet kivédeni nem a halált, de a halál betörését életünkbe, nem a halál bekövetkezését, de azt, hogy úrrá legyen az életünkön, az életen belül.

Az életen belül a halál a halálfélelem formájában van jelen. Ez a halálfélelem az önmaga felé forduló Én szinonimája. A szeretet ennek ellenmozdulata: A Te felé fordult, a Te felé áramló Én. A nagy ezotérikum az Én-nek ez a kettős-egy tit­ka, amely az egész élet előjele: a lét értelmének mértéke.”

Visszatérve írásom elejéhez, Tábor Béla gondolatvilágának egy-egy sugarán keresztül kíséreltem meg itt felvillantani azt a szellemet, amit ő maga a szeretet drámájának nevez. Olyan identifikációs drámának, ahol a létező kilép létéből az azonosulás vonzásterébe.