Utolsó napok Gázában

Utolsó napok Gázában

A zárt katonai övezet, Gáza felé tartok.

Előttem egy autó halad, rajta felirat, „zsidó nem deportál zsidót”. Miért, arab talán deportálhat zsidót? Vagy zsidó de­portálhat arabot? Nem értem… Moszkvából érkezett barátnőm azt nem érti, hogy mi olyan nagy tragédia a kitelepítettek sorsában, a kényszerű újrakezdésben. Ő rögtön kikapcsolja a tévét, ha a telepeseket látja panasz­kodni, szerinte ezeknek semmi sem elég. Hiszen ő maga tizennégy éve nyelvtudás nélkül, összehasonlíthatat­lanul kevesebb állami segítséggel, né­hány bőrönddel érkezett Izraelbe, nem volt itt sem családja, sem kapcsolatai, sem teljes lakásfelszerelése, mégis boldogult. Bár máig sem sikerült saját lakást venniük, s ezért bérleményben laknak, de elvégzett két egyetemet, és tisztességesen, szolid jólétben neveli két gyermekét.

Izrael népe igencsak megosztott a kivonulás kapcsán, s ez egyformán megjelenik a közvélemény-kutatások­ban és a mindennapokban. Narancs- sárga vagy kék szalagok lobognak az autókon. A tengelyek leginkább az ideológia, a neveltetés mentén húzód­nak. A vallásosok mintegy 80 százalé­ka ellenzi, míg a szekulárisok hasonló arányban támogatják Gáza feladását. De országosan általában 15-20 száza­lékkal többen vannak a Saron-féle döntés hívei.

„Zsidó nem deportál zsidót” – ezzel a jelszóval van tele az ország, kicsiben és nagyban, autókon és házak falán. Héberül a deportál, ki és elűz ige (megares, íáóú) ugyancsak pejoratív, a hi­vatalos sajtóban min­dig a semleges evakuál (mefane, íődá) szere­pel. Második vagy har­madik generációs túl­élőként sérti a fülemet a holokauszt-szakirodalomból ismert depor­tál szó, és nem vagyok egyedül: a túlélők többször is (eredmény­telenül) tiltakoztak a Soá jelképeinek használata ellen, de a harcban a tele­pesek egy része mégis narancssárga mógendóvidot viselt „jude” felirattal, és gyakran hivatkoztak a történelmi párhuzamra. Éppen úgy viselkedik Iz­rael miniszterelnöke, mint ahogy an­nak idején a nácik? Ugyanúgy kell elhagyni otthonukat a kitelepítetteknek, mint ahogy az európai zsidóságot űz­ték ki otthonaiból? Lehet-e egyenlőségjelet tenni az SS és az izra­eli rendőrök közé?!

A telepesek maguk sem egységesek a kérdésben. Neve Dkalimban, a 83 éves Grósz Mirjám (Manci) néni meg­járta Auschwitzot, majd Soltvadkertről egy Beer Sheva-i kitérővel 18 évvel ezelőtt a Gázai övezetbe került. Sokadszorra kényszerül újrateremteni otthonát, de ő nem tűzte ki a csillagot. „Én jártam ott, és tudom, mit jelent. Én nem tettem föl, mert azt nem lehet elmondani, hogy ott mit szenved­tünk.” Szerinte aki valóban járt ott, az nem tesz ilyet, de a harc hevében min­dig csendesebbek a józan hangok… Ganei Tálban egy gazda azt magya­rázta nekem kitelepítésének napján, hogy ez éppen olyan kiűzés, mint a spanyol volt, de nem egészen olyan, mint a holokauszt. A narancssárgák egy új Yad Vashem intézet alapítását tervezik Gus Katif, a gázai zsidó fal­vak emlékezetére. A terv viharokat kavar Izraelben, a Yad Vashem és a túlélők egyaránt felháborodva tilta­koznak. A szervezők pedig kiállítanák a költöztető kiskatonák és rendőrök fényképeit az egykori települések do­kumentumai mellé.

A tiltakozásokon a Nagy Izrael mennyországát fel nem adó, narancssárgába öltözött izraeli jobboldal hihe­tetlenül egységes és jól szervezett volt. Másfél évig következetesen tün­tettek és harcoltak, majd a kivonulás­nál sem adták olcsón otthonaikat. Til­takozásuk módja azonban sokakban visszatetszést keltett. Gyakran meg­próbálták porig alázni a házaikhoz ér­kező egyenruhásokat, akik jelentős ré­sze tartalékos vagy sorkatona volt. Vagyis bárki férje, fia, lánya, testvére, rokona és ismerőse. Ahogy Gázában is bárki fia, lánya, testvére, rokona és ismerőse élt. De ez a sorsközösség főleg a kitelepítők türelmében jelent meg, ahogy némán nyelték a szidal­makat és megaláztatásokat. Ariéi Sá­ron az akció második napján arra kér­te a telepeseket, hogy őt gyalázzák, ne a katonákat, ő tehet mindenről.

S hogy miért történt ez az egész? Akiket megkérdeztem Gázában, egytől egyik úgy vélekedtek, hogy a korrupt miniszterelnök el akarja terelni a figyelmet bűnügyeiről, s ezért kell elhagyniuk otthonaikat. Micha Vaknik, tartalékos katonatiszt barátom a kiürítők közt volt, többéves szünet után hívták be újra. Hagyománytisz­telő, vallásos családból származik, ér­zelmek nélkül, inkább praktikusan szemléli a helyzetet. „Amikor 1967-ben elfoglaltuk Gázát, 300 ezer palesz­tin élt ott. Ma majdnem másfél millió­an vannak, már a telepesekkel azonos számú katona őrizte őket. De tíz-húsz év múlva már legalább kétszer annyi katona kellene, mert a palesztinok sok­kal többen lesznek. Muszáj volt lép­nünk.” A hadsereg illetékesei szerint 2000 szeptembere óta 97 katona és 52 civil izraeli áldozata volt az intifádának csak Gázában, de az onnan kilőtt palesztin rakéták „Kis-Izraelben“ is gyilkoltak. Ezen a piciny területen, 360 km2-en kb. I millió 300 ezer pa­lesztin és kb. 8000 izraeli élt, az izrae­liek a föld egyharmadán. 1967 óta 230 izraeli és mintegy 2600 palesztin vesz­tette életét erőszakosan a tengerpart ki­csiny, idillikusnak tűnő sávjáért. A palesztinok 2000 szeptembere, az A1 Aksza intifáda óta több mint 500 rakétát és kb. 6000 aknát lőttek ki Gázából. A kormány reméli, hogy az egyoldalú ki­vonulás után javulni fog a helyzet, de semmire sincs garancia.

A kivonulás napjaiban kevesen ké­pesek az objektivitásra, gyakran a ka­tonák szeme sem maradt szárazon. Megkérdeztem néhányukat, és egyön­tetűen azt mesélték, hogy nehezebb volt keménynek maradniuk a néma szenvedés láttán, amikor egy-egy csa­lád szó nélkül, néma gyásszal hagyta el otthonát, mint amikor nemritkán rá­juk támadtak és dühödten szidalmaz­ták, lenácizták őket. Nem hiányoznak a kegyetlen helyzetek sem: a Necarimot kiürítő egyik tiszt nővére lakásá­hoz érkezett, és volt olyan ház, ahol az apa költöztette ki otthonából a fiát. Nagy összeborulások is voltak, ami­kor rokonok tették fel egymást az au­tóbuszokra, vagy amikor a tizenéves radikálisok egy ismeretlen katona vál­lán sírták ki bánatukat, csalódottságu­kat, fájdalmukat.

A racionalitás hiánya jellemezte az előkészületeket a telepesek részéről, akik az utolsó percig megszállottan hajtogatták, hogy nem lesz kitelepí­tés, várták a csodát. A másik oldalon viszont izraeli mércével szokatlanul jól szervezetten és pontosan zajlottak az események, példás volt az együtt­működés a rendőrség és a katonák közt, mindenki tudta a dolgát. (Ebbe a mércébe persze belefér, hogy pél­dául egyik este félbusznyi újságírót – köztük e sorok íróját – Ganei Tálban felejtett a hadsereg…) Amikor az egyik utolsó napon azt kérdeztem egy gázaitól, hogy miért nem csoma­goltak, miért utasították el a kapcso­latot a hatóságokkal, vajon nem volt- e felelőtlenség saját gyermekeikkel szemben, hogy még nem tudják, hol lesz az éjszakai szállásuk, és hogy mihez kezdenek a továbbiakban, és hová járnak majd iskolába a gyere­kek, akkor azt válaszolta, hogy az ember nem veszi meg a saját sírját halála előtt. Hitetlenül fogadta állítá­somat, hogy Pesten a Kozma utcában bizony jó néhányan még erről is előre gondoskodnak…

A telepesek egy része a helyi mé­diában azt meséli, hogy az utcára tet­ték őket, a kitelepítési hatóság nem gondoskodott jövőjükről, s a kártérí­tések összege nem fedezi vesztesé­geiket. A panaszok kivizsgálására kormánybizottság alakult, az illeté­kesek vizsgálatba kezdtek, és a leg­felsőbb bíróság úgy határozott, hogy a telepesek pereket indíthatnak az ál­lam ellen ügyükben. A hivatal azzal védekezik, hogy a telepesek jelentős részben nem voltak hajlandók az együttműködésre, ezért kerültek so­kan lehetetlen helyzetbe. A gázai je­lenlét sem volt olcsó, a rádió szerint évente egymilliárd sékelbe (222 mil­lió dollárba) került a helyzet fenntartása, a kivonulás pedig az eredetileg a költségvetésbe vett 2,5 milliárd he­lyett várhatóan mintegy 10 milliárd sékelbe ke­rül (2,2 milliárd dollár). A kárpótlás összege át­lagban családonként a Kneszet által elfogadott törvény szerint eredeti­leg kb. 300 ezer dollár lett volna, de ez az összeg végül mintegy 450 000 ezer dollár lesz a közösségi lakóhelyek megteremtése, pl. a nicani ideiglenes, 60-80 nm2-es lakókocsik fel­húzása miatt. A közgazdászok szerint mindez megéri, hosszú távon több lesz a nyereség, mint az akció költsége.

A történet igazi áldozatai a gyer­mekek. Akik nyolc-tíz évesen Kfar Darom vagy Szanur háztetőin festé­ket és vegyszereket locsolva néztek szembe a rohamrendőrökkel, akiket szüleik kiabálva az egyenruhások fe­lé lóbáltak, míg sírni nem kezdtek, akiknek szüleik parancsára a kame­rák előtt fennhangon gyalázni kellett az addig életükre vigyázó, szeretve tisztelt katonákat, és akiknél nem gondoskodtak a tanévkezdésről. Bár­mennyire gyorsan és fizikai sérülé­sek nélkül ért véget a kiköltöztetés, számukra bizonyosan traumatikus élmények, lelki hegek maradnak e pár nap nyomán.

Szanurban a buszokra rakott főleg tizenéves tiltakozók azt kiabálták a katonák és az újságírók felé, hogy „Nem felejtjük el és nem bocsátjuk meg!”. Márpedig a közös jövőhöz szükség lenne legalábbis a megértés­re, a racionális dialógusra a narancssárga és a kék Izrael között.

Shiri Zsuzsa