Szombat előfizetés 2017

Utazás Philip Roth koponyája körül

Írta: Szécsi Éva - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Kezdhetnénk P. Howard szellemében úgy, hogy keressük az „igazi” Trebitschet. Kezdhetnénk Philip Roth szellemében egy vallomással: a vitaösszefoglaló nem lesz igazi szemle; a vita objektíven visszaadhatatlan, mert a vitatkozók maguk is beleesnek Philip Roth, vagy Zuckerman, vagy Kepesh, vagy Tarnopol, vagy Philip Roth II. és Philip Roth III. csapdájába, és önmagukkal vitáznak.

Amit viszont fontosnak tartok a bevezetőbe, az, hogy mi itt Magyarországon, magyarországi zsidók, magyar zsidók, nemzsidó-zsidók alig vitatkozunk Philip Rothról; Roth ugyan elérkezett ide, néhány év késéssel, de hozzánk 1969-ben Prága közelebb volt, mint New Jersey, vigyázó szemünket 1967 után sem vethettük Izraelre, a 70-es években a szocialista piacgazdaság fából vaskarikáját kerestük, nem a zsidó identitást. S amikor végre eljutottunk Portnoyhoz és az ő kórjához, a mennyezetre lövellt spermától alig láttuk, hogy a történet nem a pubertáskor szexuális zavarairól szól. Honi és térségbeli hőseink, akiken nevetünk, Kohn és Grün, meg Rabinovics a Vörös térről. Mi Portnoyt, Kepesht, Tarnopolt vagy a Shylock-hadművelet antihős Moszad-ügynökét, Pipiket fel sem fogjuk, mi nem találkoztunk velük.

*

Az író Philip Roth körül kétszer izzottak fel a szenvedélyek: 1969-ben, A Portnoy-kór megjelenése után, Amerika-szerte és Nyugat-Európában. Az amerikai zsidóság szinte egy emberként sértve érezte magát és ki akarta tagadni Portnoyt, azaz Philip Rothot, a franciák már kíváncsibbak, következesképpen elnézőbbek voltak, számukra a sértés nem volt egyértelmű, mert nem tudták eldönteni, Roth azonos-e Portnoy-jal. A második vita most zajlik, a Shylock-hadművelet körül. Sok kritikus sajnálkozik a szerzőn: túl sokat problémázik azon, amin az amerikai zsidóknak nincs idejük problémázni; akadnak kritikusok, akik a művet igazi regényként elemzik, irodalmi értékeivel, jellem ábrázolásával, számosán igyekeznek előbányászni a sok ego és alterego közül a szerző „igazi” véleményét (eredménytelenül) és egy tanulmány kijelenti: ez a csúcs, Philip Roth elérkezett a szublimált zsidósághoz, az absztrakt zsidóhoz. Philip Roth a „zsidó an sich” – írja Hillel Halkin az amerikai Commentary című folyóirat 1994. februári számában. Egyébként ez sem az amerikai kritikus és műfordító találmánya, hiszen ezt Zuckerman fogalmazza meg önmagáról: ״egy zsidó, judaizmus nélkül, cionizmus nélkül, zsidóság nélkül, templom, hadsereg, vagy akár egyetlen pisztoly nélkül, egy zsidó, akinek nyilvánvalóan nincs otthona, csak van önmagában, akár egy pohár, vagy egy alma”. Viszont a körülmetélés – mondja megintcsak Zuckerman – ״azt bizonyítja, hogy van egy mi, s ez a ״mi” több, mint én meg ״ ő”. „Roth konokul tör könyvein keresztül az ’én’-től a ’mi’ felé. És ez kétségtelenül jó a zsidóknak” – vonja le a tanulságot Hillel Halkin.

De mivel S. T. Meravi, a Jerusalem Post kritikusa úgy érezte, hogy Roth elkésett, Shylock- hadművelete pusztába kiáltott tudathasadás, korai még Halkin dicséretével nyugtázni a napot.

*

Idézet a Shylock-hadműveletből:

,,Ezt nevezik image-making-nek: minden megfelel, ami a fogyasztót, a propagandagépezetet szolgálja. A Marlboró megteremtette a Marlboró embert, Izrael a Holocaust embert… A MINDENT ELREJTŐ FÜSTFÜGGÖNY MÖGÖTT SZÍVJON IDŐNKÉNT HOLOCAUSTOT”.

„Egy nemzedékkel ezelőtt Philip Rothnak ez a durva tréfája viharos válaszra ingerelte volna az amerikai zsidókat. Ma semmilyen reagálást nem vált ki belőlük. A legtöbb amerikai zsidó számára Philip Roth és aggodalmai idejétmúltak, ósdiak, irrelevánsok… Pedig Philip Roth valószínűleg óriási erőfeszítést fektetett bele amúgy figyelemreméltó művébe. Jóllehet a Shylock-hadművelet játékos különcködés, mégis mélységesen zsidó, amolyan klasszikus Purimspiel. A szerző nem vesztette el mesterségbeli tudását, csak olvasótáborát. S ez akár végső kommentárnak is tekinthető az Izrael-Diaszpóra vitában.” – írja Meravi.

*

„Összegezzük. Egy harmadik generációs amerikai zsidó, aki 1933-ban született, New Jerseyben nevelkedett, az 50-es években elindul az egyetemre és felfedezi, hogy író. Mint a legtöbb fiatal író, ő is saját tapasztalataiból ír történeteket, amelyek egyúttal menekülési kísérletet is tükröznek az ott honi miliő konvenciói és respektusa elől. Első könyve ilyen történeteket tartalmaz. Irodalmi értékük és a zsidó középosztály életmódja ellen intézett valódi vagy kimódolt támadások alkalmasak arra, hogy felkeltsék a csodáló, vagy dühös figyelmet a szerző iránt Amerikában, elindítván őt ily módon sikeres írói pályáján” – írja Halkin. – Az ifjú író, híven az eszményi típushoz, búcsút mond a zárt, parókiális világnak, s kilép az „igazi” életbe, a keresztény Amerikába. Az egyetemi campusról írt regényében zsidók és nem-zsidók fedezik fel egymást társadalmilag és szexuálisan, a Nyugat-Amerikában játszódó regényben pedig nem is szerepelnek zsidók. Egyik sem arat művészi vagy kasszasikert. Az ifjú író rájön a kudarc okára: befejezetlenül hagyta New Jerseyt, saját pszichéjét. A Nagy Mű megírása előtt szembe kell nézni gyermekkora igazi belső történetével (az igazi nem jelentvén a tényszerű valót). Gyárt egy felháborító önéletrajzot (A Portnoy-kór), amelynek lázas energiája, izgatottsága azonnal eljut az olvasóhoz, egyeseket vérig sért, másokat csiklandoz, s az írót gazdaggá és híressé teszi”.

Majd következik két Nagy Mű: az első az Egyesült Államok elnökéről szól, a második az Amerikai Nemzeti Szórakozásról. Mindkettő csapnivaló.

S ezt követi egy önvallomás: ,,Én, David Alan Kepesh, akit az olvasók Philip Rothként is ismernek, ezennel kijelentem több sikertelen kísérletem alapján , hogy semmi más nem érdekel annyira, hogy jól írjam meg, mint saját lényem és ami közvetlenül érint”.

A Shylock-hadművelet ennek a gondolatnak a laboratóriumi tökélymodellje. A szerző hőse egy Philip Roth nevű amerikai író, akinek történetesen a keresztény angol Claire Bloom a felesége (mint a szerzőnek) és történetesen Connecticutban él (mint a szerző). A regényhős (és a szerző) 1988-ban Jeruzsálembe utazik a Demjanjuk-perre.

A regénybeli Philip Roth találkozik Izraelben egy emberrel, aki Philip Rothnak adja ki magát, s azt hirdeti, hogy Izrael gettó, el fog pusztulni, az izraeliek egyetlen menekvési lehetősége visszatérni Berlinbe, Krakkóba, Bukarestbe, egyszóval: a diaszpórizmus. Színre lép a PFSZ és a Moszad, és mindkettő be akarja szervezni mindkét Philip Rothot. És ott van az „igazi” Philip Roth egyetemi barátja, Ziad, aki a következő – azóta sokat idézett – szónoklatot vágja ki: „Ezek a győztes zsidók szörnyetegek. S nemcsak a Kahanékra, a Saronokra gondolok. Mind ilyenek, a Josuák, az Ozok. A jók ellenezték a Nyugati Part elfoglalását, de nem tiltakoztak apám házának elfoglalása ellen, a szép izraeliek meg akarják tartani cionista lopott holmijukat és tiszta lelkiismeretüket. Nem tisztábbak, mint a többi. Mit gondolsz, kik ezek a provinciális senkik? Börtönőrök! Ez az ő nagy zsidó vívmányuk: hogy a zsidókból börtönőröket és vadászbombázó pilótákat csináltak! És feltételezzük, csak egy pillanatra, hogy győznek, s hála a zsidó atombombának, eltűnik minden arab Nabluszból, Hebronból, Galileából és Gázából, hogy néznének ki ötven év múlva? Egy jelentéktelen, hangos kis ország. Amilyen a palesztinok voltak, megsemmisítésük előtt egy zsidó Belgium, amelynek még egy Brüsszelje sincs, amelyet mutogathatna”. Harold Bloom, a The New York Review kritikusa szerint Ziad a regény legszimpatikusabb alakja; szenvedélyes retorikája meggyőzőbb, mint a Moszados Smilesburger könyörtelen pragmatizmusa és zsidó észjárása.

S miközben a kritikusok eltűnődnek, mennyire azonosul a szerző szenvedélyes PFSZ-es hősével, engedtessék meg a következő szubjektív megjegyzés: a jelek szerint nem vetik be a zsidó atombombát az arabok ellen. Az Izraelt körülvevő arab tenger fennmarad. Talán béke lesz – valamikor. S mi van akkor, ha Izrael nem szerepel majd a lapok első oldalán? Mint ahogyan Belgium, Dánia, Hollandia is ritkán szerepel? Ha „közönséges” állam lesz, hétköznapi demokráciával, hétköznapi bajokkal, örömökkel, hétköznapi jóléttel?

Mit tudnak ezek itt a zsidóságról? Ezek az „egészséges, magabiztos” zsidók, akik lenézik a diaszpóra ,,neurotikus” zsidóit? Azokat, akik sikeresek, akik toleráns emberi lények, akik az áramlatok sokféleségében és az emberi különbözőségek nagy világában élnek?” – így Ziad.

*

„Csak nem képzelik, hogy komolyan veszem a ’diaszporizmust’, amit Philip Roth sem gondol komolyan? A diaszporizmus eszköz Roth számára, hogy megindokolja, miért nem alijázik, miért él Amerikában… A diaszporizmus nem pusztán válasz a cionizmusra, hanem annak gonosz paródiája is, a Visszatérés Törvényével… S figyel men kívül hagyja a bennszülött lakosság ellenséges érzületét. Berlin, Bukarest, Varsó és Odessza lakói aligha fogadnák nagyobb örömmel a visszatérő zsidókat, mint a palesztinok… Ennek a diaszporizmusnak semmi köze sincs a mai Európához, annál több köze van a mai Amerikához” – írja Morris Dickstein a Tikkun című amerikai folyóirat Roth vitájában.

„Ha Izraelben élnék – ha a nővérem volnék, Jeruzsálem ben, amerikai férjjel és négy Amerikában született gyerekkel, utálnám ezt a könyvet. De mint olyasvalaki, akinek érzelmeit e partokon telekkönyvezték, én egyszerűen csak nem szeretem” – írja az amerikai Daphne Merkin, aki megjegyzi, hogy a gondosan lefordított héber szövegek, az Achille Lauro, a Klinghoffer házaspár, az Intifáda, a Holocaust, a Pollard-ügy kavargása ellenére a regényben vajmi kevés ismerhető fel Izraelből.

„Hogyan felelek a diaszporizmus filozófiájára? Pozitíven. Roth/Rothtal ellentétben nem hiszem, hogy azon kellene vitatkozni, kik a jobbak, az Izraeli zsidók, vagy Európa és Amerika zsidói… Roth most kiokádja azokat az érzelmeket, amelyeket a második világháború után az európai és az amerikai zsidók elrebegni sem mertek… Éveken keresztül ennek az országnak a zsidósága bűntudattal volt tele, mert a feketék emberi jogaiért menetelt, elhagyta ősei vallását, oltárt emelt Freudnak vagy Marxnak, amikor az igazi zsidók az arabok ellen harcoltak.

Erre Philip Roth (részben vagy egészben) azt feleli: Szamárság, gátlásainkban az erő. Ahelyett, hogy bűnösnek éreznénk magunkat, legyünk büszkék. Ebből az európai és amerikai szorongó, szétszórt, nem-heroikus létezésből született a szocializmus, a pszichoanalízis és a relativitás elmélete. És mit szült Izrael nacionalista, csaták ban edzett, etnikailag megtisztított léte? Libanon, a Nyugati Part és a Gáza-övezet megszállását és az Intifádát… Roth a diaszpórában élő bizonytalan, gyökértelen zsidó cionista sztereotípiáját a feje tetejére állította (vagy a fejéről a talpára, hogy Marxot és Engelst parafrazáljam)” – írja Daniel Lazare.

״Az olvasót legjobban az zavarhatja, amit a regényben egyetlen szereplő sem mond ki, de ami a diaszporizmus filozófiájában jelen van, nevezetesen, hogy Izrael létét teszi vitathatóvá. Nem a területeket, vagy a palesztinok jogait, nem is a palesztinok, vagy az antiszemiták, Demjanjuk vagy a zsidók, vagy akár Philip Roth identitását. Nem, ehelyett azt látjuk, hogy Izrael egy negyvenéves hiba, villanásnyi időszak a zsidóság történelmében, kuriozitás, nem pedig élő, bonyolult nemzetállam” – írja Anita Norich, a michigani egyetem jiddis és angol irodalom tanára.

*

A regény élén angolul és héberül áll a mottó: „Jákob pedig egyedül ma rada és tusakodik vele egy férfiú, egészen a hajnal feljöveteléig”. Roth nem elveszett ember, írja Daphne Merkin, felismerte, hogy nem elég jiddisezni, vissza kell menni a gyökerekhez, ezért csörgedezteti nem létező héber tudását regénye oldalain, hiszen azt a hébert, amelyet a newarki iskola „kicsi, fülledt tantermében” tanult (Isten veled, Colombus), már rég elfelejtette.

Aztán Daphne Merkin kifakad: „Akarunk még egyáltalán valamit is megtudni azon kívül, amit már amúgy is tudunk boldog newarki gyermekkoráról, hogy körülrajongták mint tehetséges második fiút, a baseball iránti szeretetéről, arról hogy szüntelenül beleesik a látszólag szelíd, de alapjában véve végzetes keresztény nők hálójába, s ennek köszönheti „első, rettenetes házasságát”, zsidó problémájáról, gyógyíthatatlan ellenszenvéről az orvosokkal szemben, teniszszenvedélyéről és arról, hogy utazásai során előszeretettel száll meg a Ritzben és Guccit kedvel?”

A Shylockban megtudhattuk, hogy az író a Halcion tabletták szedése következtében idegösszeroppant, s többek között ezért is ment Izraelbe. (A Halcion ellen óriási kampányt kezdtek a konkurens gyógyszergyárak, végül betiltották, e sorok szerzőjének őszinte bánatára, mert a Halciont kitűnő altatónak tartja, mellékhatások nélkül, s nem is alakít ki gyógyszerfüggőséget). Hogy Philip Roth a Newsweek uszályába került-e, vagy valóban megártott-e neki a Halcion, azt megtudhatnánk, ha telefonon felhívnánk valamelyik bizalmas barátját – írja Hillel Halkin , de nem ez a fontos: ahol az igazi Philip Roth véget ér és megkezdődik a képzelet – pontosan ez az, amiről a Shylock-hadművelet szól”.

*

Szép is lenne . Ámde az író Philip Roth arra használja a képzeletet, hogy minden szereplőjéből ő beszéljen – rengeteget, mert mindegyik hőse verbális kényszerben szenved, monologizál, dialógusra képtelen. „Túl sok szájból szólsz” – jegyzi meg az egyik Philip Roth, vagy a neurotikus Pipik, aki tulajdonképpen a kis Portnoy „kis micsodájára” adott gúnynév, s az új regényben Moszad-ügynökké avanzsált.

Philip Roth (az igazi) nem Flaubert: ő nem Bovaryné, hanem ő a PFSZ-es Ziad, a diaszporista Roth, az egymilliódolláros csekket lobogtató Smilesburger, mindenki, aki valamelyik Rothot be akarja szervezni és Athénbe küldeni, Arafathoz. Azonosulni nem akar ugyan a nagykeblű és nagyseggű sikszével, Jinxszel (akit az A.S.A = Antisemites Anonymus nevű világszervezet gyógyított ki súlyos kórjából, s most szerelmét és terjedelmes szókincsét a rákos diaszporista Philip Roth gyógyításának szenteli), de azért az „igazi” Roth még telefonon is olthatatlan vágyat érez a hölgy iránt. A regény írója csak Aharon Appelfelddel, az izraeli íróval nem boldogul. Appelfeld élő, valós személy, kilenc évesen szökött meg egy haláltáborból, bujdokolt évekig erdőkben, dolgozott kegyetlen parasztoknál. Aharon többször megpróbálta megírni saját regényét – nem sikerült. Ezért írta meg „Cili”t, aki lány, aki idősebb, mint ő volt a deportáláskor, s akivel csak hasonló dolgok történtek.

„A valóság, mint tudja, erősebb az emberi képzeletnél. Mi több a valóság megengedheti magának, hogy hihetetlen legyen, megmagyarázhatatlan, túlméretezett. A műalkotás, legnagyobb sajnálatomra, ezt nem engedheti meg magának” – mondja Aharon az igazi Philip Rothnak adott interjúban. Az interjú igazi, s a figyelmeztetés is, amelyet Roth – sajnos – nem szívlel meg. Mert az olvasó, akit Roth a másik mottóval, a Kierkegaard-idézettel – „A létezés nyilvánvalóan vita” – felkészített arra, hogy Philip Roth a következő négyszáz oldalon viaskodni fog – nem Jákobként valamely ismeretlen férfival, hanem saját magával -, azt azért már nehezen emészti meg, hogy a szerző rendre cáfolja mondatait és állításait: „ott ült – vagy nem ült ott”… „hallottam magamat szólni”, „ott volt – vagy nem volt ott”; a szerző több ízben figyelmeztet, hogy fikciót olvasok, amelynek nagy része nem igaz. Majd közli, hogy a Moszad(?) vagy a PFSZ(?) megbízását végrehajtotta, de erről nem beszélhet.

Az olvasó még jót kacag a diaszporista Roth üdvözlő szavain, a jeruzsálemi King David szállodában: „Ön itt! – mondja az ’igazi’ Philip Rothnak – Micsoda sokk a rendszernek!”

Sőt, az olvasó kész frenetikus humorként felfogni a diaszporista Roth boldog látomását arról, hogy a zsidók hazatérnek Walesa Lengyelországába: „Tudja, mi történik majd a varsói vasútállomáson, amikor megérkezik az első, zsidókkal zsúfolt vonat? Tömegek üdvözlik majd őket. Ujjongó emberek. Zokogó emberek.’ Visszatértek a zsidóink! Visszatértek a zsidóink!’ – kiáltozzák majd. S ezt a világ összes televíziója közvetíti. Micsoda történelmi nap Európának, a zsidóságnak, az egész emberiségnek, hogy a haláltáborokba szállító marhavagonok helyett most, hála a Diaszporista Mozgalomnak, a zsidók tízezrei tiszta, rendes vasúti kocsikban érkeznek vissza szülővárosaikba. Az emberi emlékezés, az emberi igazság és az emberi megbocsájtás történelmi napja. Ezeken a vasútállomásokon a tömeg együtt sír, énekel és ünnepel, az emberek keresztény imákkal térdre borulnak zsidó testvéreik lábához, s csak ekkor kezdődik meg az európai lelkiismeret megtisztulása.

…És Lech Walesa éppoly szilárdan hiszi ezt, mint Philip Roth” – teszi hozzá az imposztor.

Ezen még a regénybeli „igazi” Roth is kacag. Később már nem. Amikor a Demjanjuk- tárgyalásról (ahol kételkedik a tanúkban, a vádlottban, az ügyvédekben, az ügyészben, és saját magában is) elhajt egy kődobáló palesztin fiú tárgya­lására, már csak a bírák és a rendőrök igazságában kételkedik. Tényként elfogadja, hogy a letartóztatott gyerekeknek eltörik a kezét, hogy a tárgyalás előtt beinjekciózzák őket. Egyik Philip Roth sem bírja mondani, hogy „izraeliek”, vagy „izraeli zászló”, mindenütt zsidó zászlók lengenek, a rendőrség zsidó és nem izraeli, a Területek viszont ,,megszállt területek”. Egyik Philip Roth sem tud egyetlen jó szót szólni Izrael Állam védelmében, vagy érdekében. (Hát persze, hogy nem, hiszen Roth egy, a palesztinoktól ellopott zsidó gettóban van!)

Na igen, de ezek itt Halcion-rohamoktól gyötört Rothok – mondhatja valaki. O.K. Akkor ez egy fikció, egy Halcion-vízió, amely velejéig Izrael-ellenes. A Shylock-hadművelet 1988-ban

játszódik, de Philip Roth 1993-ban jelentette meg a regényt.

Azt ír, amit akar. De azért, mint vívódó írónak, illene egy kicsit messzebbre látnia, s illene ismernie az 1988-1993 között bekövetkezett tényeket.

A te zsidó lelkiismereted vezéreljen téged” – mondja a regény utolsó mondatában a kém- Smilesburger. Bocsánat, mégsem ez az utolsó mondat, hanem „Az Olvasóhoz” címzett jegyzet, amelyben a szerző leszögezi: Ez a vallomás hamis”.

*

Sokan úgy vélik, Philip Roth a posztmodern irányzat szupersztárja. Saját magával viaskodó író. De azért abból, amit a Shylockból kiolvastam, jogom van leszűrni, hogy Philip Roth leszámolt Izraellel. Viszonya tiszta: nem kér belőle. S hogy lelkiismeretét megnyugtassa, valamennyi szájából vitatja Izrael létjogosultságát, biztonságát, életképességét, mikor mit.

„Philip Roth antiszemita? Egy öngyűlölő zsidó?” – kérdi csúfolódva Hershel Shanks, a Moment kritikusa. ”Egy bolond zsidó, egy bolond isten” című írásában kifejti: „Halálra kacagjuk magunkat, ha egy zsidótól zsidó viccet hallunk. De ha ugyanezt a viccet egy nem-zsidó mondja, akkor antiszemitának minősítenénk. Ugyanez áll a nem-viccekre is…” Roth felhasználja a túlzás, a karikatúra eszközeit, regénye bátor, csaknem átlépi a groteszk határát. „Ez a könyv a valóságról és az identitásról szól” – írja a kritikus, majd megjegyzi, hogy Philip Roth olyan, mint te vagy én, közülünk való. S a kritika végén ott a megismételt szónoki kérdés. „Philip Roth antiszemita? Egy öngyűlölő zsidó?”

Óh, nem – felelem én, az olvasó. Philip Roth nem öngyűlölő, mert nagyon szereti saját magát. S nem antiszemita, mert zsidó, posztmodern zsidó, más már aligha lesz belőle. Roppant eredeti. Minden jót kíván a zsidóknak: hogy éljenek boldogan Kijevben, Bukarestben, Varsóban, Berlinben (Budapestet talán egyszer említi), Connecticutban, Minszkben, csak éppen ne Tel-Avivban, Afulában, Jeruzsálemben. Írói és magánemberi szíve joga, hogy ez legyen a véleménye.

Jó tudni, hogy van a világirodalomban egy Philip Roth. Mert már bekerült a világirodalomba ez a posztmodern fenomén. Zseniális. Tudja, mikor ír jót, mikor rosszat, s mikor hárítsa az olvasóra a felelősséget. Szeretem olvasni. De mint prófétából, nem kérek belőle. Elegendő harc bevallani saját múltunkat és jelenünket.

Címkék:1994-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Roth kísértetei

Philip Rothtal beszélget Alain Finkielkraut - Több regényét is egyes szám első személyben írta. És hőseinek sok a közös vonása...

Új zsidó sztereotípiák

Mostanában azt veszem észre, hogy olyan országban élek, ahol kultúrhős lett a zsidó, vagy legalábbis újabban annak hiheti magát. Nemrég...

Close