Uralkodjék az anarchia!

Írta: Rajki András - Rovat: Archívum

Huszonhárom évvel az indulás után a Negev sivatagban működő Számár kibuc alapítói még mindig sikeresek, pedig szabály nélküli élet­stílusuknak annak idején mindenki kudarcot jósolt.

A kibuctagok a saját módszerü­ket csak „közösségi anarchiá­nak” nevezik. Általában min­denki azt csinálja, ami leginkább ked­vére való. Számárban nincs vezető­ség, nincsenek bizottságok, nincs költségvetés – azaz nincs meg az a struktúra, amelyet az első kibuc, a Jordán völgyében fekvő Degania tagjai 90 évvel ezelőtt kialakítottak és azóta minden kibuc átvett.

Számár titkára, a chicagói születésű Shelly Ashkenazi 1983-ban érkezett az országba. Elmondja, hogy Számárt 1976-ban alapította egy maroknyi lel­kes fiatal. A datolyaligeteken kívül te­henészetük és egy sor jól menő gazda­sági vállalkozásuk is van. A szokatlan vezetési stílus ellenére a kibuc nem veszteséges. A tagok szerény jómódot engedhetnek meg maguknak – minden családban van televízió, videó, számí­tógép és mobil telefon. A 70 kibuctagon felül további 90 fő él a kibucban, főképp gyerekek, önkéntesek és tagje­löltek. De kevés a rendelkezésre álló la­kás, ezért a várólistára nem is vesznek fel már több jelöltet.

A kívülálló számára legmeglepőbb az, hogy a tagok miként jutnak kész­pénzhez. Kezdetben a közös ebédlő­ben állt egy nyílt kassza, amiből min­denki annyi pénzt vett ki, amennyit akart. Ezt sajnos meg kellett szüntetni, mert a nem tagok is bele-belenyúlkáltak. A nyílt kasszát ezért hitelkártya vál­totta fel, amelyet természetesen csak a tagok kaphatnak meg. Annyi készpénzt vesznek fel vele, amennyit jónak lát­nak. Ha valaki ki akarja bővíteni a há­zát, és ehhez tízezer dollárt venne föl a közös kontóról, megtehetné. De nyil­ván nem teszi, mert felelősséggel tarto­zik a többi tag irányában. Eddig csak két tagot kellett kizárni, amiért visszaél­tek a rendszerrel. (Egyikük 350 sékelt szeretett volna felvenni a kártyájával, de ehelyett 35 000-et kasszírozott.)

1977-ben Avsalom Vilannak, az or­szágos kibucmozgalom vezetőjének még az volt a véleménye, hogy az anar­chista kibuc fából vaskarika és kudarc­ra van ítélve. Hiszen ha nincs kineve­zett pénzügyi vezető, akkor minden tagnak úgy kell viselkednie, mintha ő lenne a kibuc pénztárosa. Ez pedig lehetetlen. Húsz évvel később Vilan ellá­togatott Számárba: nemcsak elismerte, hogy tévedett, hanem Számárt köve­tendő példának is nyilvánította.

Számár tagjai a személyes szabadsá­got tekintik a legnagyobb nyereségnek. Míg a többi kibuc a közösséget helyezi előtérbe és elnyomja az egyéni kezde­ményezéseket, Számárban ez pont for­dítva van. A 70-es és 80-as években a személyes szabadság például abban nyilvánult meg, hogy a kibuc uszodájá­ban senki sem viselt fürdőruhát. El is híresült Számár mint a „nudista kibuc”. Ma már ez nincs így, de az egyéni kez­deményezés továbbra is nagy szerepet játszik. Ha valaki egzotikus aranyhala­kat akar tenyészteni és azokat Eilatban eladni, ám tessék. Egy a lényeg: a bevé­telnek a kibuc pénztárába kell vándo­rolnia.

Ha nagyon muszáj, összehívják a tag­gyűlést és szavaznak is, de az elfoga­dott határozat nem válik kötelező érvé­nyűvé, csak ajánlássá. Tulajdonképpen csak négy szabály van: az egyik a ven­dégek fogadására vonatkozik, a másik az új tagok felvételére, harmadik a sza­vazati arányokra. A negyedik szabály íratlan. Eszerint a tagoknak dolgozniuk kell. Ha egy tag mégsem áll munkába, annak csak egy oka lehet: valamilyen testi vagy lelki válságon megy keresztül.

Számár persze nem Utópia. Itt is tör­ténnek csúnya dolgok, például rendet­lenséget hagynak maguk után a közös ebédlőben, vagy koszosán hozzák vissza a kibuc közös autóját.

Musza Menahem majdnem a kezde­tektől itt él és mivel maga is egy másik kibucból érkezett, tudta, mik azok a csapdák, amiket el kell kerülni. Ho­gyan működik a „közösségi anarchia”? Mint bármely más virágzó közösség­ben, a tagoknak Számárban is világo­san meghatározott szerepük van, kezdeményezőek és személyes felelőssé­get viselnek a közösség felé. Mivel nincs alá- és fölérendeltségi viszony, simán, feszültségek és félelmek nélkül képesek kommunikálni egymással, ami a sokkal merevebb üzleti világban aligha fordulhat elő.

Az egyik kibuctag szerint nem azért kell jól teljesíteni, mert ellenkező eset­ben a többiek rossz véleménnyel lesz­nek az illetőről, hanem mert „az ember emiatt rosszul érzi magát”.

A Jerusalem Report nyomán

Rajki András

Címkék:2000-03

[popup][/popup]