Szombat előfizetés 2017

Ungváry Rudolf: A tekintély fogságában – megjegyzések egy enciklikáról

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A tekintély fogságában

Megjegyzések egy enciklikáról

“…abban van a hiba, hogy a zsidóság nemcsak integráló résszé lett, hanem túlsúlyba került, nemcsak egyik feltörő résszé lett, hanem minket leszorító résszé. A mi egész politikánk ebben áll, úgy hogy n

em antiszemitizmusról van itt szó egyáltalán – ezt nagyon szeretném belekiáltani a magyar világba -, hanem ez faji önvédelem. …Én [Ady Endrét] hozom fel példaképül, hogy a zsidóság szelleme miképpen járja át és miképpen hamisítja meg a magyar érzést, a magyar szellemet, a magyar kultúrát… Én csak azt mondom: nem szabad-e nekem védenem a magyar kultúrát? nem szabad-e nekem védenem a mi magyar faji meglátásainkat, faji érzéseinket…”

(Prohászka Ottokár felszólalása a numerus clausus törvény nemzetgyűlési vitáján, 1920. 09. 16.)

“Előrebocsátom t. Felsőház, hogy a zsidóságnak közéleti, gazdasági és egyéb tereken való arányos vissz

aszorítását a nemzet jogos önvédelme okán mindenki szükségesnek tartja, aki velem együtt aggodalommal nézte, hogy a recepciós törvények életbelépése óta a hazai zsidóság egy része, a többieknek mintegy hallgatag beleegyezésével, a katolikusok állandó tiltakozása ellenére, liberális asszisztenciával, a sajtó útján és “művészet” ürügye alatt irodalomban, költészetben, színházban, moziban, zenében, festészetben jóformán mindent kétségbevont, vagy diszkreditált, ami a keresztény ember előtt szent, így az Istent, a szenteket, a vallást, az egyházat, a házasságot, a családot, a hazát stb., a földmívelésben pedig, valamint az iparban és a kereskedelemben, a pénzügyben, szóval egész gazdasági életünkben, továbbá magán- és közéletünkben iparkodott lerombolni a keresztény erkölcsöket…. Tudom és vallom, hogy azok közül, akiket a törvényjavaslat “zsidó”-nak nevez, sokan megérdemlik, hogy megfelelő visszaszorítás legyen osztályrészük… Ismétlem, magam is vallom a visszaszorítás szükségességét, de az a nemzet jogos önvédelme alapján keresztény módon, igazságosan, vagyis az összes körülmények figyelembevételével lehetőleg egyéni elbírálás alapján történjék.

(Serédi Jusztinián felszólalása a II. zsidótörvény felsőházi vitáján, 1939. 04. 15.)

Politikust egyet láttam életemben, aki a politikai cselekvés keretei között hitelesen ki tudta fejezni a bánatot és gyászt. Willy Brandt, a Német Szövetségi Köztársaság kancellárja Lengyelországban, hivatalos látogatása közben, senki más által nem tervezve az áldozatok emlékműve előtt váratlanul térdre borult. Cselekedetének nemcsak azért volt jelentősége, mert annak a német államnak a nevében tette ezt, mely (legalább elvben) vállalta a felelősséget és a kártérítést a második világháborús német birodalmi bűntettekért (szemben a kelet-német állammal), és amelyet én mindig is az egyetlen legális és demokratikus német államnak tekintettem. Sokkal nagyobb volt annak a jelentősége, hogy ezt államfőként egyáltalán végrehajtotta – mert ilyen körökben soha nem szokás a töredelmes megbánás, mégkevésbé, hogy ennek nyíltan jelét adják, annyira foglyai a politikusok a hatalomból következő tekintélyi elveknek. Letérdelésében éppen az volt a lefegyverző, hogy ezt a mindig, minden körülmények között az állami viselkedésre jellemző hierarchikus viselkedést vette semmibe.

Az “Emlékezzünk. Gondolatok a Soáról” című, 1998. márciusában közreadott vatikáni nyilatkozat ezzel szemben egyszerre két dolgot próbál megoldani: a zsidóság sorsa miatti bűnbánatot és az egyház tekintélyének megőrzését. Ez megoldhatatlan feladat: egyszerre bűnbánatot tartani, és közben a tekintélyre is ügyelni nem lehet. Vagy van bűn, és akkor nincs tekintély, csak miután a vezeklés megtörtént; vagy nincs bűn, és éppen ezért van tekintély.

Az világos, hogy keresztény egyház nem az alapvető politikai jogok betartatásának, hanem az Isten előtti egyenlőség és a bűnbánat a követelményéből kell, hogy kiinduljon. Kellenek ugyanis szellemi, metafizikus, szakrális szinten is alapelvek, mert nélkülük valójában nem léteznének “praktikus, gyakorlatias, materiális”, tehát politikai és jogi eszmények sem. Éppen ezért alapvető tévedés azt hinni, hogy a tudomány fejlődésével a vallás elhal. Ahogy az apály növekedésével nem csökkenhet a dagály, ahogy az elvont létezése esetén kell lennie konkrétnak, úgy a tudás esetén elkerülhetetlen a hit, és a profán esetén elkerülhetetlen a szakrális létezése. És ha valakinek sikerülne netán olyan világot létrehoznia, melyben már csak a tudás és a tudomány léteznék, akkor ez a tudás és ez a tudomány már semmiben nem különböznék a hittől és a vallástól. Ahogy abban a világban, ahol felszámolnának minden rosszat, a jó maga lesz egyben a rossz is.

Az egyház és a vallásos ember tekintélye éppen abból – és semmi másból – ered, hogy tudatában van esendőségének, adott esetben a bűneinek, és – főleg – azt képes minden t

ekintélyt föladva bevallani és megbánni. Amit az európai kultúra keretei között a zsidósággal szemben elkövettek, olyan abszolút mélypont, hogy ezzel szemben a tekintély megőrzésére bandzsítva vezekelni nem lehet, ha a keresztény tanítást komolyan akarjuk venni.

Ezt az enciklikát kétségtelenül a jó szándék vezérli. A puszta jószándék is nagyon fontos, de nem elég. Legfeljebb az egyelőre még távolinak tűnő végeredményhez vezető út egyik állomását jelzi. Talán. Én remélem.

Ezt a nyilatkozatot bizonyára szívesen olvassa minden filoszemita, és mindenki, aki nagyon szeretné kifejezni az együttérzését a zsidóság iránt, és nagyon szeretné elítélni az antiszemitizmust. Engem – a bevezetőben leírtak segítségével ezt talán sikerült némiképp előkészítenem – éppen ez nem elégít ki. Szeretnék ezügyben több dadogást hallani és kevesebb érzelmekkel telített, szép mondatot. Egy önmagunk tekintélyével nem törődő, akadozó mondat éppen ezért lenne majd szép.

Az egyházi vezetők többsége a történelem folyamán talán nem is terjesztett szándékosan zsidóellenességet – csak éppen nem lépett fel ugyanolyan határozottsággal a zsidóellenességgel szemben, mint amilyen határozottságot a keresztényellenességgel szemben éreztek és tanúsítottak. Holott a keresztény tanításnak a lényege, hogy a mások és a saját szenvedés között ugyanúgy nem tehető különbség, mint a mások és saját magunk szeretete között.

Az igaz ugyan, hogy “nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a különbséget, amely az antiszemitizmus… és az antijudaizmus közt létezik“, azaz történelmietlen egyenlőségjelet tenni például századunk antiszemitizmusa és a középkor egyházi antijudaizmusa között, de az antijudaizmus sem elégíti ki a “szeresd felebarátodat, mint önmagadat” törvényét. Egy ilyen tanítás fényében nem értem, miért “tévesnek és igazságtalannak“, és miért nem bűnnek nevezik, hogy “a keresztény világban… a zsidók állítólagos bűnösségéről szóló… Újszövetség-értelmezések túl sokáig voltak a köztudatban…” Ráadásul ez a “túl sokáig“, csak ez ne lett volna még a szövegbe beleszúrva! Ha rövidebb ideig lettek volna a köztudatban, a tévedés és igazságtalanság kisebb lett volna?

A nyilatkozat bevezetőjében “a múlt féreértései és igazságtalanságai által okozott sebekről van szó

“. Lehet, hogy a középkori antijudaizmus a bibliai szöveg félreértésén alapult. De maga a vészkorszak, és vele a fajelmélet sem a félreértések, sem az igazságtalanság kategóriájába nem sorolható. Olyan ez, mintha egy aljas indokból elkövetett gyilkosságot nevezne valaki igazságtalannak. Az igazságtalanság ehhez képest egészen magasrendű, az erkölccsel valamiképpen mérhető kategória: emberek semmiféle irtása nem függ össze sem az igazsággal, sem annak ellentétével. Itt arról van szó, hogy a lélekben megbúvó “tigris” határozta meg azoknak cselekedeteit, akik ebben részt vettek – márpedig az ösztönkésztetéseket nem az igazsággal vagy az igazságtalansággal mérjük, hanem a kielégüléssel vagy a kielégületlenséggel. Az egyén életében legmagasabb célként tételezni ezt talán megoldható bűntelenül, de a politika szintjére emelni maga az irtózat.

Ahhoz nincs különösebb hozzáfűzni valóm, hogy az Egyház a náci időkben úgy próbált p

olitizálni, hogy a kecske is jóllakjék, és a káposzta is megmaradjon, azaz igyekezett úgy tenni az üldözöttek érdekében, hogy ezzel teljesen ne lehetetlenítse el a létét a diktatúrában, mert elfogadom az egyházat, mint intézményt, és akkor elkerülhetetlen, hogy ez történjék (mert intézmény ugyanúgy nem képes másként ilyen helyzetekben működni, ahogy az ember nem képes a lélegzetvételéről a maga akaratából lemondani). Szeretni csak az egyén képes – egy testülettől, legyen az akár az Egyház, ez nem várható el, mert lelke csak az egyes embereknek van. (Csak példaként említem, hogy a Nemzetközi Pszichoanalítikus Társaság se viselkedett másképp a nemzetiszocialista uralom első öt évében – Freud hozzájárulásával -, hogy megpróbálják megmenteni a Német Birodalomban a pszichoanalízist.) De XII. Piusról lehetett volna kevésbé gyöngéden fogalmazni: 1938 után nem tett meg mindent, amit a német megszállás alatt élő katolikusok végletes veszélyeztetése nélkül megtehetett volna, és 1944 nyarán végképp nem lett volna szabad hallgatnia.

XII. Piust és azt a közeget, amelyben élt, korántsem ismerem és értem annyira, mint amennyire ismerni és érteni vélem a mindenkori magyar egyházi vezetőket és a közeget, amelyben élnek. Én 1945 után, ameddig meg nem szűntették, még részese voltam a “klasszikus” iskolai hitoktatásnak, még felfogtam a két háború közötti cserkészélet légkörét, otthonos voltam a családom néhány mélyen vallásos tagjának világában. A “zsigereimben” érzek valamit abból a katolicizmusból, mely a harmincas évek végét és a negyvenes éveket jellemezte: az eucharisztikus kongresszus, a hitbuzgalmi élet, a Prohászka Ottokár és Kaszap István meghatározta légkört. Tudom, milyen ártatlanul és lélekben elesetten hittek közvetlen környezetemben, és láttam, milyen vágyakozva és gyermekien tudtak felnőtt korukban is imádkozni. Ezeknek a nagyon egyedi, egyáltalán nem tudományos ismereteknek a birtokában mondom, hogy az gyalázat volt, amit egyházam – és a református egyház – vezetői a zsidótörvények megszavazásával műveltek. Nekik nem kellett félteniök a magyar katolicizmus illetve kereszténység fennmaradását, mert nem volt még akkor semmiféle német megszállás. Vagy talán Horthy Miklóstól féltek volna 1920-ban, a numerus clausus, és 1938-ban meg 1939-ben meg 1942-ben a zsidótörvények megszavazásakor?

Nem félelemből mondták 1920-ban a Nemzetgyűlésben, és 1939-ben a Felsőházban, amit mondtak a zsidókról és korlátozásukról, hanem meggyőződésből. Vallották, hogy vannak pol

itikailag értékelhető zsidó tulajdonságok, vallották, hogy a zsidókat politikailag “szabályozni” kell, vallották, hogy a jog eszközeivel különbséget kell tenni zsidó és árja között. Rasszisták voltak.

De ha már elkövették azt a bűnt (vagy enyhében fogalmazva, ha már áldozatai lettek a “ko

rszellemnek”): ma, amikor az a korszellem lelepleződött, ma hogy lehet hallgatni róla?

Paskai László egy interjúban közölte, hogy “nagyon sok megnyilatkozás volt már Magyarországon és nem tudom, hogy kell-e ezeket bővíteni.” De egyikben se tértek ki arra, hogy mit vallottak egykor, a zsidótörvények megszavazásako. Hogy-hogy senkinek nem ég az arca amiatt, amit a zsidótörvényekkel kapcsolatos felszólalásaikban a korabeli egyházi vezetők mondtak? Hogy lehetett mindvégig következetesen kitérni azelől, hogy ezeket az akkor elhangzott szörnyű, helyeslő szövegeket ma ne hozzák nyilvánosságra, és ne kérjenek miattuk ország-világ előtt bocsánatot, példát mutatva keresztényi megbánásból? Ehelyett “nagyon sok” megnyilatkozásra utalnak, mintha a mennyiséggel helyettesíteni lehetne a minőséget. Bizonyára kellemesen álomba ringató hallani, amint általánosságban elítélik a zsidóüldözést és hogy menyire együttéreznek a zsidósággal – pont ez kell ahhoz, hogy ne kelljen lelkiismeretvizsgálatot tartani.

A mellébeszélés csúcsa, hogy a bíboros az általa akkoriban látott szegedi gettóval kapcsolatban felteszi a félrevezető kérdést: “Mit lehetett volna tenni? Lerombolni a gettó kerítését?” Az egyház esetében nem erről van szó! Hanem a zsidótörvények idején elhangzott helyeslő szavakról, és a később elmulasztott nyilvánosságra hozatalukkal egybekötött megbánásról. Mert az akkori mondatoktól úgy elhatárolódni, hogy egy szót sem szólunk azok konkrét tartalmáról, nem lehet. Akkor, 1920-ban, vagy az 1938-as, az 1939-es, az 1941-es, az 1942-es zsidótörvények vitáján néhány nyíltan, köntörfalazás nélkül kimondott szó a faji megkülönböztetés ellen a magyar katolikus egyház legmagasabb képviselőitől elég lett volna egy egész évezred számára, hogy megmentse becsületünket. És 1944 nyarán látni lehetett, mi folyik a vidéki városokban és falvakban, és hamarosan azt is tudni lehetett a legmagasabb körökben, hogy mi folyik Auschwitzban. Legalább akkor, amikor a gettót Budapesten felállították – amikor Szálasi hatalomra kerülésével és az oroszok vészterhes közeledtével már amúgyis minden elveszett: egyház, hatalom, dicsőség, birtokok – akkor miért nem jutott senki eszébe, hogy legalább a jövőnek megszólaljon? Ez nem magyarázható pusztán az intézményi lét természetével. Ennél sokkal többről van itt szó: a személyiségekről, akik méltatlanok voltak arra a szerepre, amelyet betöltöttek, mert legalábbi hatása alatt voltak a rasszizmus pogányságának. Ha Serédi Jusztinián helyét egy Apor Vilmos vagy egy Márton Áron foglalhatta volna el, valamivel jobban állnánk ma. De az ilyen posztokra olyanok nem kerülhettek, mint az utóbbiak, mert nem olyan volt a kiválasztódás mechanizmusa.

Még csak annyit szeretnék hozzáfűzni az elmondottakhoz, hogy azoknak az ellenérzéseit és bírálatát a vatikáni nyilatkozattal szemben, akik lélekben bocsánatos bűnnek tartották, hogy odaálltak életük egy szakaszában az ÁVH vagy a kommunista hatalom mellé, érthetőek tartom, csak a éppen nincs hitele a szememben.


Engedje meg magának a hagyományos újságolvasás kényelmét!

Fizessen elő a Szombat folyóiratra 2017-ben is!

Előfizetőink közt értékes ajándékokat sorsolunk ki:

szombat_20c.indd

Digitálisan is olvashatod a Szombatot vagy előfizethetsz 10 lapszámára itt.

 

Banki adatok:
Név: Magyar Zsidó Kulturális Egyesület Szombat
belföldi utalás esetén: OTP 11709002-20066703
külföldről történő utalás esetén:
IBAN: HU45 1170 9002 2006 6703 0000 0000 BIC(SWIFT) OTPVHUHB



Címkék:1998-05

1998. áprilisi szám

Lapzárta után - Hamis számlák a hitközségen Konrád György: Aforizmák a zsidók tartósságáról "Magyarországhoz tartozom, ez az én kultúrám..." -...

“Képmutató farizeusok”

A "képmutatás" a rabbinikus forrásokban A farizeus szó a héber parus (t. sz. perusim) szóból származik, jelentése kb. "elkülönült". A rabbinikus iratokban sok...

Close