Szombat előfizetés 2017

A “zsidókérdés” 1914-ben. – Vámbéry Ármin és Szabó Dezső

Írta: Ungvári Tamás - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A „zsidókérdés” 1914-ben

Vámbéry Ármin és Szabó Dezső

A századforduló utáni szellemi felbuz­dulás jelentős fóruma a Huszadik Század című folyóirat volt. Története, miképpen csúszott át eredetileg konzervatív kézből Jászi Oszkár fórumává, meghaladja még a jelenlegi könyv bő kereteit is. Er­ről különben is minden kézikönyv eliga­zít, az olyan gyűjtemény is, mint a Litván György szerkesztette1 kétkötetes válo­gatás a folyóirat kiemelkedő cikkeiből. A Huszadik Század fórumot adott az új tár­sadalomtudománynak, filozófusoknak, szociológusoknak, társadalomtudósok­nak és íróknak, vagy éppen festőművé­szeknek; szerzői között olyan nevek ta­lálhatók, mint Pikler Gyula, Szabó Er­vin, Kernstock Károly, Farkas Geiza, Fényes Samu, Ágoston Péter, Braun Róbert, Kunffy Zsigmond, hogy csak a jelesebbeket említsük.

Szempontunkból érdemes megvizsgál­ni, hogyan merült fel a Huszadik Század hasábjain az akkori magyar társadalmat nyíltan alig, de a sorok között és a politi­kai áramlatokban megbúvó „zsidókér­dés”. Hogy valójában kiforrta magát a kérdésre adandó válasz kísérlete, azt mi sem bizonyítja ékesebben, mint az 1917-ben közzéadott, számos hozzászó­lást felsorakoztató vita a zsidókérdésről.2

Jászinak kétlelkű viszonya volt a „kér­déshez”. Gyurgyák János alapvető ta­nulmánya, „A polgári radikálisok és a zsi­dókérdés” címmel3 hosszan idéz Jászi kéziratos naplójából, s ezek a megjegy­zések elvileg valaminő sajátos önutálat­ról vallanak. Korai kikeresztelkedése el­lenére környezete zsidó származásúnak tekintette Jászit. Gyurgyák idézi a szaki­rodalmat is, így Erényi Tibor4 vagy Lit­ván György5 elmarasztaló álláspontját Já­szi önantiszemitizmusáról. A napló meg­erősíti a gyanút „Mily igaz Dühring ítéle­te erről a verjüdelt szocializmusról, minden etikai és esztétikai Halt nélkül.” „Egy szörnyű faj ez a zsidó! Pedig ezek még a jobb példányok. Mi folyhatik a “tanácsköztársaság” adminisztrációjában és pénzkezelésében.” „Mintha a vulkán te­tején néhány kis mániákus bóher kommunistásdit játszana.” „A súlyos idegbaj… a fejlettebb szellemi életet a zsidó családokban gyakrabban szokta kísérni, mint az árjákban.”

Gyurgyák – Hanák nyomán – sokat fi­nomít az önantiszemitizmus megítélé­sén. Jászi megjegyzései sajátos gondol­kodásról vallanak. A Jászi-típusú önanti­szemitizmus a zsidó múlt kötöttségétől szabadulni kívánó asszimiláns szándé­kot fordítja le némi cinizmussal zsidógú­nyoló szetereotípiákra. Jászi egy eszmé­nyi asszimiláció híve volt, s kegyetlen bí­rálója a valóságban tapasztalt ferde és egészében nem teljesen sikeres beillesz­kedés folyamatának. Ő a „haza a magas­ban” elvei szerint gondolkodó tudós és politikus volt, aki egy citoyen álom igéze­tében mind a valóságos polgárságtól s a hanyatló arisztokráciától megkülönböz­tette magát. Magatartása doktrinér libera­lizmusnak is nevezhető, ha mindazt a merő elméletieskedés számlájára ír­nánk, ami a nyugat-európai „normális fej­lődés” mintájára képzelte el a „másik Ma­gyarországot”. A Huszadik Század Ady-emlékszámában Jászi „Ady és a magyar jövő” címmel így jellemezte mintegy gyorsfelvételben a közelmúltat: „Itt Buda­pest: a dzsentri úrhatnámság és a zsidó cinizmus undorító ölelkezése: felszínes és szedett-vedett kultúra, balkáni mása annak a feslett, elegáns és szellemes Pá­rizsnak, melyet Jean Christopher oly ne­mes gyűlölettel portretíroz: önállótlan re­lativizmus, mely a tudatlanságot és a jellemtelenséget művészi impresszioniz­musnak keresztelte el; szabados erotika igazi szenvedély és egyéniség nélkül; fi­nomkodó szellemeskedés, mely néhány jelszón vagy citátumon lovagol (mind­egy, hogy átkos Ausztria-Bécs-e vagy a marxista talmudisztika kiskátéinak har­minc új szava!); minden komolyságnak, elvnek, erkölcsi következetességnek orrfintorgató letagadása; durva és jutányos ateizmus és vallástalanság, mely azon­ban üzleti rohamot intéz a zsidókérdés tanulmányozói ellen.”6

Jól látja Gyurgyák egy másik munkájá­ban is,7 hogy Jászi egy liberális szocializ­mus elméleti kimunkálása során érintet­te a zsidókérdést, így érthetően osztotta a korabeli az ausztro-marxisták nézeteit, akik a zsidókérdés megoldását az általá­nos emberi felszabadítás programjának rendelték alá.

A Huszadik Század néhány figyelem­reméltó kísérletet tett a „zsidókérdés” feldolgozására. Az 1. világháború hajna­lán, egy általános világégés előéleté­nek fenyegetésében látta elérkezettnek a szerkesztő Jászi Oszkár azt, hogy a közhangulatban forrósodó kérdés fel­vetésének utat engedjen, s így leveles­tárából bányássza ki Vámbéry Rusztem feldolgozásában a világhírű utazó és kutató félbe maradt művének egyik fe­jezetét a zsidókról.

Vámbéry Ármin a „Perzsa levelek” mo­dorában kéziratos emlékiratokat készí­tett, melyekben egy Európát járó tatár följegyzései tárják fel az idegennek szo­katlan látványt, így a kopott szőrmesap­kában, daróccal a derekuk körül, a bazá­rok között félve közlekedő galíciaiakét, akiket a távolból érkezett szeme még kü­lönösebbnek lát, mint amilyen a megszo­kott látvány volt.

A képzelt útirajz a felvilágosodás ked­velt műfaja. Az idegen vándor Goldsmith kínaijától Montesquieu perzsájáig világi­rodalmi toposz. Az idegenséget legin­kább a messziről jött látogató képes jel­lemezni, olyan távolságtartással, ami az érdeknélküliség jele. A forma Vámbérynál ezúttal is érzékenyen illeszkedik a tartalomhoz – ki volt e tájon idegenebb és másabb, mint a szokásaikhoz ragasz­kodó keleti zsidó? A legkülönösebb rejt­vények közé tartoznak, mondja Vám­béry, aki azzal a megfejtendő feladattal találkozott, hogy ugyan milyen rokonság­ban lehet a keleti zsidó ama nyugatiak­kal, akiknek „…törzsrokonai Európában nagyszerű szerepet játszanak, hogy ott gazdagok, hatalmasak és rangosak, sőt hogy sok helyütt nemcsak a kereskede­lem uralja őket, hanem magára az állam­iságra is jelentékeny befolyást gyakorol­nak, habár ott sem kevésbé megvetettek, gyűlöletesek és üldözöttek, mint ná­lunk a muzulmán keleten”.

Vámbéry Ármin könnyedén elüti azt a kérdést, amelyet később a Huszadik Század hasábjain újra megvitattak, va­jon vallás-e vagy nemzetiség a zsidó­ság, s tréfára veszi: sem egyik, sem a másik, hanem mindenekelőtt igazi sze­rencsétlenség. Vámbéry bizonnyal is­merte Spinoza teológiai-politikai érte­kezéseit, tudatában volt a teokráciával megerősített formának, miszerint a zsi­dóság sohasem különböztette meg a nemzetiség fogalmát a vallásétól, mert a vallás őket hosszú időn át nemzeti­ségként egyesítette.

Vámbéry hosszasan jellemzi az asszi­miláció és emancipáció európai folyama­tát Észreveszi, hogyan illeszkedett be mindez a szekularizáció, azaz az állam és az egyház elválásának történetébe. Oroszország és Spanyolország kivételé­vel a zsidók mindenütt polgárjogot nyer­tek Európában, vagyis az emancipáció a szekularizáció mértékének is felfogható. Vámbéry felfigyel arra is, hogy az eman­cipáció kölcsönös folyamat volt, a vallás egyetemes gyengülésének mutatója is volt. Ugyanakkor a törvényi egyenjogúsí­tás azért sem válhatott társadalmi princí­piummá, mert „maguk a keresztények csak a vallásukat hagyták el, nem pedig annak régi rossz tulajdonságait és előíté­leteit is. A zsidó még mindig idegen és gyűlöletes előttük, de sót még az úgyne­vezett szabadelvűek is csak hencegnek felvilágosodottságukkal és emberi érzé­seikkel, valahányszor azt a fáradságot ve­szik, hogy a zsidót magukkal egyenran­gúnak ismerjék el.”

Az asszimilációval nem csökken, ha­nem növekszik ez az ellenszenv, annál inkább, mert a zsidók a nekik juttatott jo­gokkal éltek is, és az elnyomott népek­ben lakozó erények révén polgártársaik fölé emelkedtek, s így irigység és félté­kenység tárgyai lettek.

Az érvényesülés képessége nem a zsidóság örökölt adottsága, hanem az asszimilációs helyzet (nevezhetjük: csapda) eredménye. Ha az ügyeskedés örökölt tulajdonság, mivel magyarázha­tó, hogy Törökországban, Perzsiában és Közép-Ázsiában a zsidók olyan szá­nalmas szerepet játszanak, „s miért nem segíti őket a szemitizmus itt is a bennszülöttek és a keresztény verseny­társak feletti diadalra”?

Vámbéry is szembeütközik azzal az előítélettel, hogy a zsidóságnak vannak ellenszenves tulajdonságai. Ezeket a tu­lajdonságokat azonban, fordítja vissza az érvet Vámbéry, valójában a keresztény fanatizmus nemzette, „mert a keresztény társadalom foga csak attól a savanyú szőlőtől vásódott meg, melyet keresz­tény ősei már a középkorban megettek. Csakis a középkori Európának nyersesé­ge, elbizakodottság és szellemi züllöttsége tette a zsidókat úgyszólván erőszakos eszközökkel olyanokká, amilyenek ma, és hogy mily szoros az összefüggés az úgynevezett zsidóbaj és a keresztény tár­sadalom műveltségi állapota között, az legjobban kitűnik éppen a zsidók elter­jedtségének földrajzi helyzetéből…”

A zsidóság európai demográfiájából sajátságos következtetésekre jut Vám­béry. Nyugat-Európa felvilágosultabb és modernebb intézményrendszerrel ren­delkező népeinél a zsidóság kis szám­ban, és ahogy ő mondja, sporadikusan fordul elő, ezzel szemben Oroszország­ban, Ausztria-Magyarországon, Német­ország egy részében tömegesen lakik a zsidóság. Akadnak olyan városok, ame­lyek egymagukban több zsidó lelket számlálnak, mint Nyugat-Európában egy-egy ország.

A számarány a nyugat-európai felvilágosultság ellen vall. A kulturálisan előre­haladott, szabadelvű társadalomban, úgy rémlik, nehezen boldogul a törvényi­leg egyenjogúsított zsidó is, ezért keresi fel „a kevésbé felvilágosodott és így lus­tább és pazarlóbb népelemeket, és ha magát ezekre veti, ezeket könnyebben is zsákmányolja ki. A zsidó lakosság na­gyobb számaránya így szomorú szegény­ségi bizonyítványa az illető keresztény társadalomnak, melynek önbecsülésből nem szabadna szerencsétlenségével ek­kora lármát csapnia, s az úgynevezett zsi­dóvész orvoslását nem a zsidóknál, ha­nem saját magánál kellene kezdenie.”

A keresztény társadalom bírálata az el­fogulatlanság „tatár szemével” vizsgáló Vámbérynél érthetően torkollik a zsidó közösség bírálatába. Az elfogulatlansá­got „tatárként” hangsúlyozza, s így a zsi­dó közösségből csak a hithű vallásos szárnyat fogadja el. A hithű zsidó szigorú­an követi az ázsiai gondolkodást, ellen­sége az újításoknak, a rítus minden áta­lakításában eretnekségre szólító hajla­mot lát. Palesztina visszahódítása, Sala­mon templomának újjáépítése ugyan mindennapi imáikban szerepel, de hazát akkor sem cserélnének, ha lehetséges lenne Libanon cédrusait Közép-Európába átültetni. „Ezeket a zsidókat csak a vallás kapcsolja Jeruzsálemhez, de a szemita nemzeti érzés épp oly idegen tő­lük, mint a többi zsidótól, s minden más ázsiaitól, akiknél – ez közismert dolog – a vallás foglalja el a nemzetiség helyét.”

Más a helyzet azonban a hitetlen zsi­dókkal, akik a keresztényekhez hasonló­an se bensőleg, se külsőségekben sem kötődnek az atyák hitéhez, a hit körén belül csak a megszokás hatalma tartja őket, vagy egy szorosabb társadalmi és családi kapcsolat, az évszázados üldöz­tetés maradéka. Ha a hitetlen zsidók cél­táblái a keresztények társadalmának, úgy azért, mert következetlenek. Önként vetik oda magukat olyan eszmék vérta­núságának, amelyeket valójában nem is vallanak; vállalják a gúnyolódás hátrá­nyát, mégsem szakadnak el egy olyan vallási közösségtől, amelyhez nem is tar­toznak.

Csodálkozik a „tatár”. A hitetlen zsi­dóknál a vallási és lelkiismereti szabad­ság szent buzgalommal védett elvei nem segítenek azon, hogy a zsidó vallástalanságból a keresztény vallástalanságba lép­jenek át. „Érthető okból attól tartanak, hogy ha az ember az egyik társadalmat elhagyja anélkül, hogy a másikba fölve­szik: két szék közt a pad alá eshetik.”

Vámbéry kész a javallattal: a hitetlen zsidó mint kisebbség legjobban tenné, ha a hitetlen kereszténnyel társulna, „mert ha mindkettő sajnálatraméltó sem­mijét közös tarisznyába rakhatja, nem lá­tom be, miért kapjanak hajba és küzdje­nek egymással épp ezen semmiség miatt”.

Vámbéry nem a Huszadik Század ha­sábjain tenné közzé apja emlékezését, ha az végül nem szólaltatna meg liberá­lis-szociális eszméket. Az emlékiratból feltárul a Nyugat- és Kelet-Európa közötti szakadék. Nyugaton, korábbi fejtegeté­seinek némileg ellentmondva, a fejlett társadalomban a kereszténység valójá­ban felszívta a zsidóságot, mert az igazi szabadság és műveltség védelme alatt nincs elnyomott faj vagy társadalmi osz­tály és a társalomnak még kisebb töredé­kei sem kényszerülnek rá arra, hogy megcsonkított emberi jogaikért valamely vakbuzgalomban keressenek kárpótlást. Vámbéry Ármin végső aduja: egy szabad, dolgos és józan társadalomban „minden­esetre nehéz vagy valósággal lehetetlen a lustaságnak vagy nemtörődömségnek oly módon való kihasználása, amint hogy ezt például a zsidóknak Európa ke­leti országaiban lehetségessé válik”.8

Vámbéry emlékirata, anélkül hogy kü­lön említésre került volna, mintha lavinát indított volna el, mert az 1914-es évfo­lyam ismét felszínre hozza a zsidókér­dést nyílt vita bontakozik ki – Jászi ösz­tönzésével és alkalmankénti közbeszólá­sával – Szabó Dezső egykori váradi tanár és Patai József, a Múlt és Jövő zsidó fo­lyóirat szerkesztője között.

Szabó Dezső fiatal tanár korában anti­szemita botrányba keveredett, valójá­ban zsidóellenes cikkeiért helyezték át más városba és iskolába, így bukkant fel többek között ama nagyváradon is, a Pece-parti Párizsban, amelyet damaszkuszi útjának, megtérésének tartott. A da­maszkuszi úton Szabó Dezső saját vallo­mása szerint egy megvilágosodás során a zsidóság új szerepére döbbent rá. Arra a kovászszerepre, amit éppen nagyvá­radról Ady Endre hirdetett meg. A Nyu­gatban (Nyugat, 1914. január 16.) a latin nyelvről közzétett cikkében pendítette meg a zsidókérdést, furcsa összefüggés­ben, hogy állítólag valaminő héber ér­dek védelmében „a latin nyelv a zsidó­ság előtt az az egyház, mely szörnyű bosszú-Krisztusával rávámpírkodott a zsidó testre, az a jog, mely szervezett hajtóvadászat volt fajuk ellen”. A képte­lenségre Patai válaszolt, neki meg Szabó Dezső egy nyílt levélben a Huszadik Szá­zad hasábjain.9

Szabó Dezső védekezik az ellen, hogy üti a zsidót Jászi Oszkár is üti. És ez olyan kollaboráció, mely megnyugtat.” Szabó azt kifogásolja, hogy a zsidókér­déshez senki nem nyúlhat hozzá anél­kül, hogy ő maga ne kapjon ütést. A ma­gyar zsidóság történelmi problémáját azonban nem lehet többé elválasztani a magyarság problémájától. „A zsidóság lelki és anyagi élete annyi gyökérrel szö­vődött bele a magyar életbe, hogy jövő­jének, fejlődésének, elhelyezkedésének kérdése egyike a magyarság vitális prob­lémáinak.”

Szabó Dezső úgy véli, ha javaslatát el­fogadják, az a zsidóságot és a magyarsá­got egy nagy emberi közösségbe egyesí­tené. Szabó Dezső elfogadja azt a felosz­tást, amelyet Vámbéry is elénk tár: a hit­hű és a vallástalan zsidóét. Az ortodox hitű zsidó látványára, írja Szabó Dezső, „valamily különös mély megindulás fog el”. Ezek az erős lelkek több ezer év szörnyűségein át „érintetlenül hozzák fe­lém az ószövetség zsidóját. Ezek az el­zárkózott acélmorálú, acélhitű fajlelkek az emberegység legcsodálatosabb pro­duktumai.” Az óhitű zsidó nem akar mo­dem lenni, sem szabadgondolkodó. Más a modern. Aki „nemzetiségében kannibálsoviniszta”, hitében bigott, de képte­len megszabadulni faji elfogultságaitól. A szabadelvűség csak álca: takarója a fa­ji elfogultságnak. Változott azonban a helyzet. A zsidóság történelmi fejlődésében már nemcsak kritikaképes, de élet- szükséglete az elfogulatlan kritika. „A magyar zsidóság úgy megizmosult, olyan életalakító hatalmas realitások ura, hogy a kritika alól többé ki nem vonhatja magát.” fia ez így igaz, akkor a jövőben két út nyílik a zsidóság előtt. Az egyik, hogy nemzetté szerveződik, s mindenben, alku nélkül, vállalja a zsidó­ságát. A másik hasonlít ahhoz az önope­rációhoz, amelyikkel a franciák forradal­mukban a világ tanítómesterévé lettek. Azaz a nemzeti szellemet szélesebb el­veknek rendelte alá. Amikor már nincs szükség hitre, sovinizmusra, külsősé­gekre, amikor már a kozmopolita esz­méket is francia módon hirdetik. Az em­ber legszélesebb formájához úgy értek el, hogy mindent belevittek a franciából, ami érték volt. úgy van benne a franciaság az egyetemes emberiben, ahogyan a görögség az európai kultúrában.

Ezt az utat kellene a zsidóságnak is kö­vetnie. A jövőt alkotó zsidó nem szorul­hat be kihalt formákba, értelmetlenné lett hagyományokba. A zsidóban az érték az ész sajátos készsége, a karakter ereje, egy sajátos látás: csupa olyan emberi mi­nőség, amelyik a hívő vagy hitetlen zsi­dóból beleárad a kultúrába és jegyzi Eu­rópa haladását. „Vannak és lehetnek zsi­dók, kiknek már képzelmük sincs a zsi­dó vallásról, szokásokról, hagyományok­ról, kik már el is felejtették vagy tagad­ják, hogy zsidók: ha a zsidó ősök organikus erőivel viszik előbbre a kultúrát, termékeny és értékes a zsidóság.”

A zsidóság feladata tehát társulni a né­pek azon elemeivel, amelyek a legszéle­sebb emberi egységet, az igazságot, a kultúrát akarják. „Lerombolni mindent, mi az anyaméhet teszi az emberérték kri­tériumává: ez az, ami zsidó. Felkarolni, áttermékenyíteni az illető faj minden ér­tékes életnyilvánulását, harcolni a múlt dermedt torzai ellen: ez az, ami zsidó. Lehet, hogy egyszer a Jehova meghal, ószövetség és Talmud kifakulnak az em­berekből, elpusztul az egész zsidó ethnográfia, de a ’zsidó’, mint eleven erő, ki fog kiáltani a kultúrából: én is út, igazság és élet vagyok. A zsidóság: a legszéle­sebb elfogulatlanság a legemberibb hal­adás.”

Szabó Dezső cikke valójában megújí­tott asszimilációs ajánlat. Alig különbö­zik a korai emancipációs időkétől, me­lyekben a vallásos Európa kimondva-kimondatlanul a hitehagyást, míg a szeku­larizálódó államokban a régi közösség kötésének elhagyását kérte a jogegyen­lőségért és integrációért cserébe. Szabó Dezső ajánlatát a szociáldarwinizmus ih­lette, az organikus fejlődés ama eszmé­je, amelyik a nemzeteket a fajok egybe­olvadásából és az azonos szellemből eredeztette. S ennek nem a jóhiszemű­ségével, hanem elvi alapjaival lehetett vitáznivalója Patai Józsefnek.10 Ráér­zett, hogy a szociáldarwinizmus korabe­li prófétájából, Herbert Spencerből a gyarmatosító szól, az uralkodó kultúra terjesztője, mely az egységesítést orga­nikus-biológiai módon igazolja. A mo­dernizációnak azt a spontán folyamatát, mely csakugyan a feudális struktúrába il­leszkedett kisebb közösségek felolvadá­sát diktálta, ideológiai eszközökkel akar­ja elősegíteni. Innen és csakis így ma­gyarázható, nem Szabó Dezső többszöri megingásával és véleményváltozásával, hogy ennek az organikus szemléletnek a talaján az 1914-ben még asszimilációs ajánlatot kínáló Szabó Dezső miként lehetett a Trianon utáni Magyarországon az antiszemitizmus prófétája.

Jegyzetek

  1. Litván György, szerk. A szociológia első ma­gyar műhelye – a XX. Század köre. 1973, Gon­dolat, Budapest.

  2. A zsidókérdés Magyarországon; a huszadik század körkérdése. Huszadik század könyvtá­ra, 64. 1917, Budapest, Társadalomtudományi társaság kiadása.

  3. Gyurgyák János, A polgári radikálisok és a zsidókérdés. Világosság, 1999 (3.).

  4. Erényi Tibor, Jászi Oszkár 1918-1919-ben. Világosság, 1989 (11.): p. 801-809.

  5. Litván György, Magyar gondolat – szabad gondolat. Nacionalizmus és progresszió a szá­zad eleji Magyarországon. 1978, Budapest, Magvető.

  6. Jászi Oszkár, Ady és a magyar jövő. Husza­dik Század, 1919 (3).

  7. Gyurgyák János, Lehetséges-e a liberális szocializmus? Jászi Oszkár ideológiája, in. A kommunizmus kilátástalansága és a szocializ­mus reformációja. Válogatás politikaelméleti írásaiból, szerk. Gyurgyák János – Kövér Szi­lárd, 1989, Héttorony, Budapest, p. 337-339.

  8. Vámbéry Ármin, Egy tatár emlékirataiból. I. A zsidóság. XX. Század, 1914. 30 (15. (január­-június)): p. 1-22.

  9. Szabó Dezső (Huszadik Század, A magyar zsidóság organikus elhelyezkedése. Huszadik Század, 1914. XXX. 15. évf. (jan.-jún.): p. 340-347.

10. Patai József, Nyílt válasz a „Huszadik Szá­zadinak a „Múlt és Jövő”-höz intézett nyílt levelére. Múlt és Jövő, 1914 (ápr.): p. 220-233.

Címkék:2000-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Beszéld el… — A MAZSIKE és a Szombat közös novellapályázata

Beszéld el... A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület rövidpróza-pályázatának értékelése Első ízben írt ki szépirodalmi pályáza­tot a Mazsike, először tett kísérletet...

A tizedik

A tizedik Különös érzés fogta el, amikor belé­pett. Hogy a belső tér majd különbözni fog attól, ami egy szokványos könyvtár­ban...

Close