Újszülött fiamhoz
1.
Az ablakhoz viszlek. Besüt
a januári nap.
Hadd nézlek, pöttöm újszülött:
a fénybe tartalak.
Anyádra ütsz-e vagy reám?
Keresem, kutatom:
Kettőnk közül ki jön veled
a földi utakon?
Vagy választásod szuverén:
nem kell sem ö, sem én,
hogy szabadon és biztosan
járhass e sártekén?
S hol vannak ők, a régiek? Hadd figyelem az arcodat,
hoztál-e róluk rúna-jelt, hieroglifet, karcokat?
Mily radioaktivitást sugároz az auschwitzi rét,
hogy egy ősöd porából, kit a répaföldön szórtak szét,
ősödből, ki azóta már füvek zöldjébe öltözött,
egy sejtcsomónyi bölcsesség tán éppen beléd
költözött?
Nevető ajka szögletét ugyan mely televíziós
adón küldte apámnak és neked egy szőke vízigót,
s hogy ráismerj, ha arra mégy, Ur városából ki adott
egy tervrajzot tenéked és a Szfinxről egy képeslapot?
Vörösmedve vadászatot, halak villanó uszonyát,
fehér holdszarv vadkanagyart s az esti erdők iszonyát
ugyan melyik barlanglakó telefonálta meg neked,
s mily időgépen érnek el minket az elmúlt ezredek,
hogy Budapesten láthatom József szép barna szemeit,
miket Thébában megcsodált Amenófisz, a negyedik,
s milyen stafétát indított egy nomád ősöd a setét
asszír mocsárból, hogy hozzád küldhesse
vándorösztönét?
2.
Töreti Titus Jerzsálemet
de fenn Ben Árahám, –
avagy Ximenes vívja Granadát,
de fenn Ben Ibrahim –
mindegy, hol fenn, mert férfi ő s ezer
halál között se fél
és szomjan, vérbe fagyva, társait
vidítja, küzd, mesél.
A fellegvárból megmenekül és
élhetne jól, de nem
hagyja nyugodni harminc éven át
a halálfélelem.
„Most túl leszek,” – haldoklik vacogó
foggal, szinte örül.
Halálfélelmét a dédunoka
szerzi meg örökül.
Orvos Fezben, s bár nem győzhet soha,
mindig döntetlenül
vív a halállal, míg ágynak esik
s amaz marad felül.
A fia rabbi lesz. Talán a hit
hoz majd vigasztalást?
Majd áttér, mert a Talmud nem ígér
biztos feltámadást.
Utóda visszatér, fél és iszik,
de minden bor kevés
neki; az unoka csontvázat lát,
ha a tükörbe néz.
„Mindenütt koponyák és koponyák!
Ha csak egy koponyát
lefesthetnék, mindjárt elkergetném
álmaim iszonyát.”
De ecsetet a jámbor óhitű
nem foghat, tehát
megőrül s nemlétező ecsetét
énnekem dobja át.
Én már tíz éves fejjel festenék,
de tehetségtelen
vagyok a rajzhoz; festményeimet
ezért csak képzelem: –
de mert képzelt képekkel egy gyerek
betelni képtelen,
írni kezdek. Azóta szelídebb
a halálfélelem.
Ha örökségem netán rád szakad:
mi kell tőlem gyerek?
Mozart vagy Botticelli? Hegedűt
vegyek, vagy ecsetet?
A Nílus-menti masztabában egy
elfekvő csípőcsont
fehér selyemlepkéje kétezer
év múlva szárnyat bont,
s ahol vízpartra tett korona áll,
Bagdad felé repül,
s egy perzsa nő méhén az embrió
puha ölébe ül.
Leány lesz. Keskeny csípője miatt
mindenhol megvetik,
s vajúdó kínban pusztul el, mikor
porontya születik.
De a fiú a szűk csontfolyosón
még éppen átoson,
s nyomott orrocskával végigbolyong
a kalifátuson.
S a végzetes csípőcsont száll tovább,
egy költő kapja meg,
ál-Izráili, ki ily derekat,
tengert, s napfényt szeret.
Ezerkétszáznegyvenben vízbe fúl
Ceuta strandján, hova
lemegy minden nap s csípőjének most
a víz az otthona.
De tengerünk, a drága Földközi,
mit elvesz, visszaad,
nézd majd meg, fiam, anyád csípőjét,
e karcsú derekat,
s az enyimet. Akár az ikreké,
mert közös ősünk volt
a perzsa nő, az arab verselő
s az egyiptomi holt.
Lábán rétjén egy ember álmodik,
a nap világa süt,
jobbkarja, mit szemére ráborít,
halántékára csügg,
két ujja játszik, lelke álmodik, –
így alszom magam is,
apán aludt így minden délután
és így nagyapa is,
s így még egy s még egy nemzedék,
százharmincháromig.
Így láttalak ma reggel s szóltam én;
napom világa süt,
jobbkarja, mit szemére ráborít,
halántékára csügg,
két ujja játszik, lelke álmodik
és bármit álmodik:
nagy zsoltárunkból mégis visszazeng
az új sor Jákobig.
3.
Át ezredek homokján és ködén,
s három földrész felett
köldökzsinórodhoz egy római
vízvezetéket vezet,
holt nemzedékek véredényei,
cső cső mögött, melyek
üres sírgödrök ciszternáiból
hozzák a véredet,
Ami tiéd, készen kaptad: szemed
színét, az ösztönös
félelmeket, a szőrtüszők helyét,
szívedet, a vörös
szivattyút, hogy jól dolgozzék reád,
s aztán – ismert titok –
régtől túlterhelt idegszálakat,
de trigeminuszod
érckábelét s a kék alga tüdőt,
hol nem akad ködös
folt sohasem s veséid viola
szűrőit, hol fölös
homok szokott megbújni: jól vigyázz
késői örökös.
S palackba zárt hány régi üzenet
sodródik most feléd:
ezt ismered, és egyszer fejből is
elmondod szövegét;
azt nem érted meg, bárhogy betűzöd
s úgy úsztatod tovább
fiadnak titkos búvópatakok
hajszálerein át:
s olyik palackból két dzsinn lép eléd,
két iker óriás,
egyformák, s unszolnak: válassz közöttük,
válassz, de jól vigyázz:
hogy párnás cellában vagy színpadon
játszod-e Hamletet,
hogy orvgyilkost, mészárost, vagy sebészt
játszik a kés veled.
4.
Te transzszubsztanciáció feltámadt sírok tengerén!
Nincs oly varázs vagy ráció, mellyel megváltoztatlak én.
Tehetetlen apád vagyok, szavam, erőm, nevem nem ér,
kész vagy, új variáció, oly végleg kész, mint a kenyér,
melyet a pék már megsütött, újjászületett újszülött,
s habár itt ezermillió reménnyel is lelkesülök,
csak a determináció siratófalán döngetek
hiába, mint a kriptarács vasán az őrült özvegyek,
mert hívhatok atomokat, molekulákat, sejteket,
kromoszómákat, géneket s mindazt, mit még nem sejtenek
térdelve, sírva kérhetek Istent, tudományt, végzetet
és a Tejúton túli tér ködéből hozzád érkezett
sugárzást, bűbájt, jóslatot, rejtelmes csillagképeket
s minden plátói ideát, mely a világűr tetején
rezeg elérhetetlenül és hűvös, mint a sarki fény,
vagy szólíthatlak titeket, ha ily néven nem sértelek,
ősök, hamv-vedrek, szellemek, volt és elsüllyedt életek,
zsidók, szumérek, arabok, hellének, perzsák, németek:
ha jöttök is mindannyian, közös erőtök sem elég,
hogy kisfiam egy szál haja szőkébb legyen vagy feketébb.
S ha kívánhatnék bármit is, torkomra forrna most a szó,
ki nem tudom, mi jó neki, mert nem tudom, hogy mi a jó,
akarjam-e, hogy csendesen éljen s ne lásson túl honi
Dunántúljának dombjain, úgy mint egy ó-egyiptomi?
vagy kívánjak a hontalan mögé száz díszlet-víziót,
érzelmes utazást s hozzá vándorösztönt, szumér-zsidót?
hogy introvertált-boldogan élhessen, perzsa misztikát?
vagy inkább arab rációt, hogy téged nézzen külvilág?
hellén szépséget és derűt, tág, horizontos életet,
vagy egy szűk sarkot, hol buzgón eljátszhat,
mint a németek?
A gondolat vad kínja és vad kéje járja át agyát,
érezze és vérezze-e a lét minden hevét-fagyát,
vagy legyen százszor bölcsebb és legyen ezerszer ostobább
és langymelegen élje túl e kort, Granada ostromát?
Legyen hívő, mint anyja és vezérelje az ideál,
az eszme, mely az egyenes, biztos úton előtte jár,
s érezze-e, ha néhanap elfoszlik minden délibáb,
hogy éjben áll és nincs ösvény, se csillagfény,
se mécsvilág?
vagy inkább apja szkepszise kísérje s éljen úgy, mint én,
elmélet nélkül, a való örök dzsungelje közepén,
hol semmi más a becsület sír gödréhez nem visz haza,
csupán a kategórikus imperativus kompasza?
5.
Itt állok még az ablaknál. Besüt
a januári nap.
Hadd lássalak, pöttöm, piros legény:
a fénybe tartalak.
Itt állok veled, nézlek,
de alattunk a hegy,
onnát jöttünk – az élet
s a halál titka egy.
Fenn állunk, mint a hősök,
Alattunk a legyőzött,
a porba tiprott ősök;
a felsőket szerettük,
ápoltuk és temettük,
az alsókat feledtük –
egy egész hullahegy.
A mélységben rejtelmes ősnép,
de lábamnál az ismerős kép:
egy-egy bajusz, egy szem, a haj,
amott a csúcson állnak még –
azt gondolnád mezítlen mellel
megyünk géppuska-fészkek ellen,
és így esik el rajra raj
és nemzedékre nemzedék.
Ilyen hegyen kell állanunk, fiam,
s úgy állok itt veled,
mint Auschwitzban álltak, ha jött a gáz,
jött és emelkedett,
mikor terjedt a gáz s az emberek
fele már elesett,
s az élők a holtakra álltak,
hogy még egy percig éljenek.
Így állunk a holtak hegyén,
nagyszüleid, anyád, meg én,
ez a családi piramis,
olyan, akár a másoké, –
ráfekszem egyszer magam is,
és jobbkezem majd nem borul
szememre úgy, mint Jákobé, –
de addig, amíg itt vagyok,
hadd nézlek meg magamnak,
emeljelek a csillagok
felé s tartsalak, míg a sors
s ne félj! ha egyszer nem leszek,
akkor is mindig itt leszek
közvetlenül alattad.
Budapest, 1955. január
Címkék:1993-05