Szombat előfizetés 2017

Újraélem az életem

Írta: Pécsi Katalin - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Részlet Kemény Edit önéletírásából

Két évvel ezelőtt kezdtem el ír­ni az életem történetét. Arra gondoltam, hogy ha már ponto­san emlékszem mindenre, ami velem történt, miért ne írnám le? A gyerekkoromat, a Fiatalsá­gomat, amibe közbeszólt a há­ború… Az első rész 1945-ig tart, akkor voltam 20 éves. Vissza­gondolok helyzetekre, és ami­kor leírom, szinte újraélem az egészet” – mesélte Edit néni Rick Zsófinak, a Civil Rádió műsorvezetőjének.

Hogy miért érdekes, fontos nekünk, olvasóknak, hogy a szá­mos megjelent történelmi munka, ta­núságtétel és regény után még Edit néni történetét is megismerjük? Azért, mert ma már tudjuk jól: nem „egyet­len”, kizárólagos holokausztnarratíva létezik. Minden visszaemlékező „újraír­ja” a meglévő elbeszélést, amikor hoz­zárakja a maga élményeit, a saját perspektívájából láttatott történetét is. A női szemszöget és ábrázolásmódot vi­szont ma még kevéssé ismerjük, hi­szen az elmúlt évtizedekben a férfiak történeteiből alakult ki a holokauszt általános emberi narratívája. Az utóbbi időkben azonban már kezd fülünk és szemünk lenni az efféle mesékre is, mint amilyet Edit néni írt le: a gyerek­szerető, „jó nyilasról”; meg a keresztény udvarló két szép szeméért elkotyo­gott hamis papírokról; és az első-utolsó szerelmes éjszakáról az ostrom köze­pette, amikor a lány pár órára a bombá­zás és a terhesség veszélyeiről egyaránt elfelejtkezik…

Legszívesebben egy szuszra olvas­nánk végig az egész történetet – ehhez Remény Edit ösztönös írói tehetsége is hozzájárul. A visszaemlékező nem kom­mentálja, nem értelmezgeti utólag a ve­le történteket, inkább igyekszik megtartani-felidézni a hajdani gyerek és ka­maszlány eredeti, naiv látásmódját.

Az Edit néniéhez hasonló, máig elmeséletlen női történetek – Ronit Len­tin izraeli író szép szóképével élve – „a csend világát törik meg, s onnan foglal­nak vissza területet”.

Pécsi Katalin

Kemény Edit

(Részletek a memoárból)

Úgy nyolc óra felé megjelenik egy nyilas, és tíz nőt kiválaszt munkára. Könnyes szemmel kérem, hogy vigyen engem is, azért tudok én dolgozni, ha kicsi is va­gyok. Nevetve néz végig, de aztán bele­egyezik. Örülök, mert minden csak jobb lehet ennél a tétlen várakozásnál. Nem megyünk messzire, a tér másik oldalán álló, kiürített csillagos házba, ahol a kapu­ban és az udvaron nyilasok helyett rend­őrök vannak. Elosztanak bennünket, ne­künk egy lakást kell rendbe hoznunk.

Csak állok az ajtóban megdermedve az irtózattól. Felszaggatott szekrények, összetört porcelánok, felfordítva, össze­hányva minden. A földön bokáig gázo­lunk a szétszórt iratok, képek és egyéb apróságok között. Lassan szedegetem fel az összetaposott, gyűrt leveleket, képeket. Kicsi gyermek mosolyog felém ár­tatlan szemekkel. Családi képek, nevető fiatalok és régimódi öregek, tarka össze­visszaságban, szanaszét. Ki tudja, hány lakásból hordták ezt itt össze, hány ki­pusztított család otthoni emlékei ezek. Erre már nincs szüksége senkinek. Hová tűntek, hol, merre lehetnek ezek az em­berek? Egymástól elszakítva szenved­nek, kínlódnak valahol, vagy talán már nem is élnek. De sietni kell, egy-egy rendőr be-benéz, nehogy lopjuk a na­pot, némelyik szóba is áll velünk.

A lányok felbátorodnak, kérni kezdik, hogy engedjék el őket. Egyik-másik el is tűnik, azt hisszük, sikerült nekik, de az­tán csak visszatérnek zavarodva, szemle­sütve. Az egyik rendőr hozzám is odajön, és pár szó után azt mondja, az emeleten készítsek neki fürdőt és ott váljam meg, aztán majd kienged. Sokáig tépelődöm, menjek? Ne menjek? Vajon mi a szándé­ka velem? Jó lett volna újra szabadnak lenni, de mi az ára? Aztán az is lehet, hogy én is csak újra ide jönnék vissza, mint a többiek. Ki vonhatja felelősségre őket, ha aztán jót nevetnek, és az alku rájuk eső részére már nem hajlandók.

Így hát maradok, és dolgozom to­vább. Estére ragyog minden. Összehord­ják a házból a legszebb dolgokat, gyö­nyörű bútorok, képek, perzsaszőnyegek kerülnek elő. Igazi puha, meleg fészket készítettünk az egyik főbanditának, hogy kedvére élhessen ott, és élvezze az élet minden szépségét, gyönyörét az összehordott holmik között.

(…)

Végre tehát elkészültünk a munkánk­kal, kész a főúri lakosztály, csak bele kell telepedni. Mi is megkapjuk érte a bért, főzhetünk magunknak egy kis ételt. Krumpli, zsír, liszt akad az élés­kamrában, és a leves egy-kettő elkészül. Mire sorakozni kell, nem vagyunk már olyan nagyon éhesek. Megszámolják kis csoportunkat, tizenegy nő, mehet, indu­lás! Retten is kísérnek bennünket, ne­hogy megszökjünk.

Feleúton szembejön velünk egy mo­solygós, szőke, fiatal kis nyilas fiú. Már jövök értük, kiáltja messziről, és vissza­küldi a másik kettőt. Lassan lépegetünk, ki-ki saját gondolataiba merülve. Egy­szer csak szorosan mellém lép, és így szól: ugye kislány, maga még nincs tizen­négy éves? Nagyon téved, mondom, mert sokkal több vagyok. Nem baj, de kérem, mondja azt, hogy annyi, suttogja, hogy a többiek meg ne hallják. Ugyan minek, felelem, és semmi kedvem nincs társa­logni vele, hiszen úgy gyűlölöm őket. De ő nem hagyja abba: kérem, higgyen nekem, a javát akarom, ne féljen, kis­lány, tőlem, meg akarom menteni.

Közben már odaérünk a házhoz, és ahogy visz fel bennünket a lépcsőn, egy­re csak mondogatja, határozzon már végre, míg nem késő, és jöjjön velem! Istenem! Mit tegyek! Tépelődöm, hogy hihetnék neki, hisz ez is csak egy olyan nyilas, mint a többi. Ki tudja, mit akar velem? De nincs már sok idő gondolkoz­ni. A többiek lassan eltűnnek az ajtók mögött, és én csak állok ott szótlan, té­továzva.

Akkor ő szó nélkül megfogja a kezem, és vezet tovább az emeleten fel, folyosó­kon végig, és én megyek vele, mint egy álomban, öntudatlanul. Egy ajtónál vég­re megáll, megszorítja a kezem és rám mosolyog biztatón. Ne féljen, súgja, és már visz is befelé.

Egy előszobán keresztül tágas szobá­ba érünk, és a meglepetéstől szólni sem bírok. (…) Ebben a sivár, gyászos házban, ahol százak nyögnek és sírnak, sóhajtoz­nak és jajgatnak a zárt ajtók mögött, vár­va sötét sorsuk beteljesülését, íme, van egy hely, ahol mindebből semmi sincs. Ahol mosoly van és csacsogás, játék és nyugalom. Van tizenkét gyermek, külön­böző korúak, egy pár egészen kicsi is, az anyjukkal együtt. Mindenki ránk néz, a kísérőm megszólal: hoztam közétek még egy kislányt, fogadjátok szeretettel.

Körém sereglenek, ennivalóval kínál­nak, mind egyszerre beszél, kérdezik a nevem és hogy honnan jöttem? S mesél­nek egyre, hogy őket itt senki sem bánt­ja, a jó nyilas bácsik ennivalót hoznak és játékot. Nemsokára eljön majd értük a Vöröskereszt és elviszi innen őket.

(…)

Másnap reggel nagy jövés-menésre éb­redünk. Ajtók csapkodása, sikoltozás, durva szitkok, ordítozás hallatszik a folyo­sókról. Mintha a pokol elszabadult ördö­gei száguldoznának odakünt. Ijedten, né­mán bújunk össze, moccanni sem me­rünk. Kínos lassúsággal múlnak a percek, az őrületes hangzavar lassan távolodik és halkul, majd nemsokára halotti csend bo­rul a házra. Később aztán kimerészke­dünk és döbbenten szaladgálunk le és föl. Az ajtók tárva-nyitva, sehol egy terem­tett lélek, egyetlen élőlény sem azok kö­zül, akik nemrég még itt jajveszékeltek.

(…)

Így telnek, múlnak a napok. Már egy hete is elmúlt, hogy ott vagyok a gyere­kek között, és senki sem kérdezte meg, hogy hány éves vagyok. Pedig sokszor félek, amikor idegen katonák, nyilasok jönnek, és végignéznek minket, hogy kételkedni lógnak. De úgy látszik, tény­leg nem nézek ki többnek, és én is pont olyan gyereknek érzem magam, mint a többiek. S olyan jó nem gondolkozni, nem töprengeni, csak bízni és remélni, hinni a menekülésben.

Közben pedig a ház többször megte­lik és újra kiürül, a pokoli színjáték min­dig megismétlődik. Van, amikor hoz­zánk is bedübörögnek a kopók, ordítoz­va, előretartott puskákkal, gyilkos sze­mekkel, megrészegülve saját hatalmuk­tól, de mi elmondjuk a bűvös szavakat, hogy, kérem, mi vöröskeresztes gyere­kek vagyunk, és akkor gyorsan kikot­ródnak. Aztán, mikor megint csend lesz, nagyot sóhajtva folytatjuk, amit éppen abbahagytunk.

Ahogy telik-múlik az idő, egyre többen leszünk. Szinte naponta szaporodunk egy újabb társsal. Szokássá válik, hogy a mi Jó bácsink és még egy-kettő a rendesebb nyilasok közül, mindig kilop az induló transzportokból egy-egy gyermeket. Fel­hozzák gyorsan az emeleteken és betusz­kolják az ajtón közénk. Van, hogy fiatal- asszonyt, karján kisgyerekkel ragadnak ki a csoportból és mentenek be hozzánk. Már nincs is olyan bőség, szűkösebb lesz minden, egy fekhelyen hárman is alszunk, de azért minden új jövevényt szeretettel fogadunk, vigasztaljuk, letöröljük könnyeit, és megosztunk mindent velük is.

(…)

Így jön el a december 6-a. A gyerekek nagy izgalommal várják az estét, mert megígérték nekünk, hogy hozzánk is el­jön a Mikulás. Egész nap takarítunk, mo­sunk, vasalunk. Rendbe hozzuk a kiseb­beket, szépen felöltöztetjük, megfésüljük őket. A legtöbbnek csak az az egy ruhája van, amit visel, mint nekem is. De a házban, ami idáig kifogyhatatlan élés­kamrának bizonyult, sok minden mást is találunk. Csak értéktelenebb dolgokat, hiszen ami érték volt, régen elvitték, de nekünk mégis nagyon jól jön minden. Egy hálóing vagy egyéb fehérnemű, rossz törülköző, takaró, régi ruha, ezek­nek mind nagy hasznát vesszük.

Kicsinosítva, csöndben várakozik a kis gyerekhad, és nyílik az ajtó, piros kö­penyben, hosszú hófehér szakállal meg­jelenik közöttünk a Mikulás. Óriási üdv­rivalgással fogadják az apróságok. Mi, nagyobbak rögtön felismerjük, hogy a mi Jó bácsink az, de a kicsik persze nem is sejtik. Aztán egy-egy versikét sza­valnak és énekelnek a gyerekek. Majd a Mikulás társaival kiosztja az ajándéko­kat. Mindenki kap pár szem cukorkát és apró süteményt. Ki tudja, honnan szed­ték össze, de ez a pár férfi bebizonyítot­ta, hogy nyilas öltözékük alatt érző em­beri szív dobog. Ők kezdeményezték és rendezték ezt a kis ünnepséget, örömet és vigaszt hoztak, mosolyt fakasztottak. Újra boldog és gondtalan gyermekek va­gyunk, és egy kis időre megfeledkezhe­tünk rettenetes árvaságunkról.

Címkék:2003-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Nőnap a Mazsikében

Nőnap a Mazsikében   A Mazsike és az EszterTáska nőnapi rendezvényén zsúfolásig megtelt a Garay utcai klubterem. Nők, férfiak, fiata­lok...

igéje által lett minden

„...igéje által lett minden”Alefbész happening II. A geri rabbi mesélte: - Gyerekkorom­ban nem voltam hajlandó a nyelvtan ta­nulmányozásában elmélyedni, mert...

Close