Szombat előfizetés 2017

Újra kinyílt a mese­doboz. ..

Írta: Török Petra - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

(Benedek István Gábor: Brooklyn. Sík Kiadó, 1996, Budapest, 174 oldal, 598 forint)

1994-ben a Dan Könyvkiadónál meg­jelent a Komlósi Tóra című kötet; a még ma is gazdasági újságíróként dol­gozó szerzője alig másfél év elteltével újra kinyitotta mesedobozát, és egy újabb kötetre való történetet talált ben­ne. Ezek az elbeszélések témájukat és hangvételüket tekintve „meseelődeik­hez” képest alig változtak, a történetek kisebb részben a háború-, illetve az azt közvetlenül követő időszakban, több­ségükben pedig az 1950-es években játszódnak. Már a Komlósi Tóra című kötet megjelenésekor is túlzottak vol­tak azok a kritikusi hangok, amelyek az írásokat – Sólem Aléchem, Singer vagy Malamud műveivel párhuzamba állítva – jóságos nagyapói mesékhez, a nép­mesék meghitt hangulatú világához ha­sonlították, némileg félrevezetve a lírai, familiáris, néhol anekdotikus hangtól.

A Brooklyn című új kötetben A négy perzsaszőnyeg és a Zongora című no­vellák némileg elkülönülnek a könyv­ben szereplő többi írástól, hiszen míg azok az 1950-es években a helyüket kereső és nem találó zsidó kisemberek­kel foglalkoznak, ezek a háborút köz­vetlenül megelőző években, illetve Bergen-Belsenben játszódnak.

A négy perzsaszőnyeg története nem nő túl azon az igen sok helyütt felbuk­kanó történettípuson, amely „az em­berség a pokolban is megmaradt” téte­lét igyekszik bizonyítani. A Zongora cí­mű elbeszélés a kötet alapproblémáját és a többi novellában válaszra váró kér­dést először teszi fel, megadva a könyv alaphangulatát: miképpen maradhat önmagához, elveihez, hitéhez hű vala­ki, ha a történelem megtagadja tőle a választás és a döntés lehetőségét? Le­het-e szemet hunyni olyan tetteink fö­lött, melyeket a történelem pillanatnyi történései kényszerítettek ki? A törté­netben dr. Gáti Dezsőné – született Fried Irén – az újonnan Tótkomlósra ke­rült zongoratanárnő élete értelme, fel­adata a zongoratanítás. De a faluban nincs kit tanítani, a zsidó családok el­zárkóznak a lehetőségtől, csak a tehe­tős szlovák gazda járatja a lányát klempírozni. A kislány teljes tehetségtelensége kudarcba vitte azt az iskolai ün­nepséget, mely a zongoratanárnőnek tanítványa révén az egyetlen bizonyítá­si lehetőséget adta volna – az akkor őt kivetni akaró magyar haza és az ass­zony zongoratanári képességeiben ké­telkedő falu ellenében is. Az ünnepség­gel együtt Fried Irén zongoratanárnő is megbukott. Ő még képes arra, hogy bu­kásában is hű maradjon önmagához, levonja a tanulságot és a zongoralecké­ket hirdető táblát örökre leveszi a falu utcájából. Így ő kivételnek számít, a to­vábbi novellák hőseivel összehasonlít­va, akik a történelem által rájuk kényszerített helyzettel nem tudnak hason­lóképpen elszámolni. Ők „átmeneti” személyiségeket alakítanak ki maguk­nak, mintegy túlélési stratégiaként: Szegőként Schwartz helyett, míg újra azok a zsidók nem lehettek, akik vala­ha voltak.

Szimbolikus jelentőségű az Élijáhu próféta pohara című novella képe: Sze­gő – az egykori Schwartz – részegen, ájultan a disznóól falánál (amit azért épített, mert a koncentrációs táborból hazatérve mindig attól rettegett, hogy éhen hal) felhalmozott téglarakáson ál­mot lát, megjelenik neki Élijáhu prófé­ta, hogy a teljesen vallástalanná lett embert odavezesse a peszachi asztal­hoz. Akár a novellák mindegyikét jelle­mezhetné e kép. Hol voltak és mit csináltak a háború után a „láthatatlanná lett zsidók”, a származásukról szándé­kosan elfelejtkezők, az átváltozottak, a meghasonlottak, és kik voltak azon ke­vesek, akik ha szükségszerű kompro­misszumokat kötve is, de ragaszkodtak a hitükhöz? Vajon meddig lehet erköl­csi meghasonlottság nélkül megtagadni származást és hitet? A novellák egy-egy példával válaszolnak ezekre a kérdé­sekre.

Eisenberger Salamonból, a bodrogháti jesiva nagy reményű tudós rabbijelöltjéből a háború után hamarosan házasságszédelgő lett, hiszen a leendő asszonyaiból kicsalt vagyonok garanciát nyújtottak arra, hogy majd Brooklyn-ba kerülhessen és ott letelepedve „igazi” zsidóként éljen; addig is: „Most így kell élni, hát így élek. Ami külsőleg történik velem, az nem velem történik. Én belül vagyok én.” (Brooklyn.)

A háború előtt Spitzer Ferenc életművész volt, most mégis kénytelen behódolni az új divatoknak, és egy havi Fixet adó állást kap. Ő az örök „csereszabatos” alak, az a kisember, akit az események úgy sodortak magukkal, hogy mire észbe kapott, már az ÁVH hitközséghez „kihelyezett” besúgója volt. Paradox módon éppen e beosztása révén kerül vissza a zsidó valláshoz. A novelláskötet többi szereplőjéhez hasonlóan ő is ugyanazokkal a szavakkal tagadja el önmaga előtt, mit is tesz valójában: „Magában azt hajtogatta, hogy ő kívül van az egészen, nem is vele, hanem mással, talán az alteregójával történnek meg a dolgok.” (Spitzer.)

Egy utolsó példaként említem Székely Tamást, a Brisz című novella főhősét, az újonnan kinevezett főosztályvezetőt, aki jobbnak látta, ha egy időre elfeledkezik arról, hogy ő zsidó; pontosabban csak szeretné ezt tenni, míg véletlenül bele nem keveredik egy orosz katonatiszt fiúgyermekének titokban véghezviendő briszébe. A meghívottakra hiába várva szembesül önmagával: „Májn brider, én tudom, hogy mind itt vannak. Az egész minján. Csak a félelemtől most nem látszanak. Vannak ilyen buta zsidó varázslatok.”

A novellák tehát így mutatják be, hogy hol voltak az ötvenes években láthatatlan zsidók.

Benedek István Gábor, mint az az előbbiekből is látszik, igen szoros gondolati-tartalmi egységet valósított meg a novellákban. Ez az egységesség és összefogottság a stílusra már korántsem érvényes. A szerző egy rövid műfaji formát – a novellát – választotta ki arra, hogy nagyon sok mindent mondjon el. Célja nem kevesebb volt, mint az ötvenes éveknek egy társadalmi közegben – a zsidó kisemberek világában – lecsapódó hangulatáról, félelmeiről és általában az egész léthelyzetről körképet és teljes látleletet adjon. Minden egyes novella annyi történésanyagot sűrít magába, hogy abból akár egy kis­regény is kikerekedhetne. Novellisztikus formában ezt a tömény élménya­nyagot csak úgy lehet elhelyezni, hogy a történések hátterében álló lélektani motivációk, belső indítékok nem kerül­nek kidolgozásra. Furcsa például, hogy egyetlen szereplő arcát, megjelenését, az őt körülvevő környezetet sem tudjuk magunk elé képzelni. Az elbeszélés, a mesélés kényszere e rövid műfajban így lehetetlenné teszi a pontos és plasz­tikus jellem- és környezetábrázolást. A történet gyorsabb előrehaladását, gördülékenységét biztosítja a köznapi be­szédet imitáló nyelvhasználat. Azonban ezek az erős köznapi fordulatok, néhol durva kiszólások nem fémek meg a hangvétel túlnyomórészt lírai hangula­tával. Külön-külön ezek teljesen elfo­gadhatóak lennének, de egymás mel­lett állva kioltják és megkérdőjelezik egymás hatását és hitelét. Például: „ki­esik a szoknyájából a Schwartz kölykök nagyfenekű anyja”, majd néhány sorral lejjebb: „Arról, hogy egy angyal elrepült fölötte, s szárnyával megsimogatta gyöngyöző homlokát, még a felesége előtt is mélyen hallgatott.”

A célzatos fennköltség hamis és üres pátoszt eredményez, és az alábbihoz hasonló részek teljesen idegenek a no­vellák hangvételétől, szinte idegen tes­tekként lökik ki magukból ezeket a sorokat: „Nemsokára elvittek bennünket a Hannover melletti Bergen-Belsenbe. A pokolban töltött hat hónapról most ne essék szó, csak Róla emlékezzünk meg, aki áldássá nemesíti az átkot. Az Örökkévalóról”, illetve: „Ne feledjük, mindez 1956 tavaszán történt, mikor – ki tudja, honnan – vidám sárgarigók keveredtek elő, s lepték el nagy rajokban a kecskeméti kerteket.”

Az elnagyolt környezet- és lélekábrázolás hiányának tudom be azokat a részeket, ahol a kívánt hatás elérése érdekében az olvasót a novella végén egy eltúlzott erkölcsi tanulsággal kell ellátni, illetve kárpótolni. Ez a befejezéseket pedig sok esetben hatásvadásszá és a történésektől idegenné teszi.

Az elbeszélő a szövegben állandóan érzékelteti a jelenlétét, kikérdez a szövegből, az olvasónak kommentálja az elhangzottakat, vagy értékeli az eseményeket, megmagyarázza az idegen szavakat. Ez a mindentudó mesélő pozíciója, a tanúé, aki már jó előre tudja a történet folytatását, és szemtanúként létével hitelesíti ezek „megtörtént” voltát.

A mesélésbe nagyon belefeledkezik az ember. Mindig tudnia kell, hol kell abbahagynia az elbeszélést. A szerzőt is túlságosan elragadja olykor a mesélés heve, és nem a kellő időben hagyja abba az írást; így jó néhány utolsó bekezdésről jobb lenne elfeledkezni, például: „Reggel pedig dr. med. univ. Gáti Dezsőné, született Fried Irén, elment a községháza elé, és saját kezével leszerelte, lecsavarozta a táblát, amely szerint vonzó feltételekkel zongorázni tanít kezdőket és haladókat. De éppen három év múlva megbánta ezt a tettét. Anyaszült meztelenül állt egy belül kitűnően szigetelt, bádogfalú zuhanyzó előterében, valahol Lengyelország déli részén. Eszter lánya izzadt kis kezét fogta, s arra gondolt, mégiscsak kár volt leszerelnie azt a táblát. Ha békén hagyja, legalább marad valami emlék utána Tótkomlóson.”

A műfaji keretek megváltoztatásával, a stilisztikai eszközök, az elbeszélésmód kidolgozottabbá és mélyebbé válásával, ugyanazt a történésanyagot véve alapul, megvalósulhatna Benedek István Gábor akár azon célja is, hogy regényt írjon az ötvenes évek magyar zsidóságáról.

 

Címkék:1996-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Egy nem hasadt világ

(Martin Buber: Haszid történetek /-//., fordította: Rácz Péter; Atlantisz Kiadó, 1995; 478 és 402 oldal; 1995 forint) („A történetet úgy...

Szeizmográfok és betelepülők

Izraeli építészet a Velencei Építészeti Biennálén Az idei, immár hatodik építé­szeti biennálé éppen lapunk megjelenése előtt néhány nappal nyitotta meg...

Close