Szombat előfizetés 2017

Újabb „hadifogoly” műkincsekre bukkantak

Írta: Várai Emil - Rovat: Archívum, Hazai dolgaink, Képzőművészet

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Budapest -Nyizsnij Novgorod

 A volgai város hajdani fényes vásárainak felélesztésére tavaly egész éves ünnepségeket rendeztek. Ősszel kiállítottak Moszkvából érkezett festménye­ket, szobrokat, s azok között fedeztek fel magyar művészet- történészek tizenöt, Budapestről 1945-ben elrabolt, közte legalább tíz zsidó tulajdonú műalkotást.

Irdatlan mennyiségű művészi és tör­ténelmi becsű tárgy került 1945-ben a Szovjetunióba. A Magyaror­szágról elvitt műkincsek avatott ku­tatója, dr. Mravik László, a Magyar nemzeti Galéria munkatársa is csak 200 ezer és 400 ezer darab közöttire „pontosítja” számukat, még tágabb becslése 3-6 milliárd dollár értékűnek feltételezi, de van olyan műértő, aki az összárat 10 milliárd dollárnál többre tart­ja. És még egy fontos adat; a műkincsek, melyeknek hadizsákmányként való le­foglalását a nemzetközi jog tiltja, 95 szá­zalékban zsidó tulajdonban álltak, s gaz­dáikat a Szovjetunió által is aláirt párizsi békeszerződés külön nevesítve is védte.

Örökösök jelentkezzenek!

Közel egy éve, 1996/6. számunkban Kétszáz tóra mint hadizsákmány című cikkünkben írtunk a műkincsek hányat­tatott történetéről. Közöltük, hogy a mű­tárgyak kisebb részét Magyarország megszállása után a nácik gyűjtötték össze, két vonatszerelvényt irányítottak Németországba. Ezeket azonban az elő­retörő Vörös Hadsereg elfogta és a Szovjetunióba vitte. A többit, festmé­nyeket, szobrokat, porcelán-, érme- és bélyeggyűjteményeket, különleges szőnyegeket, ötvösremekeket, miután a budapesti bankok páncéltermeiben kü­lönös szerencsével a háborút és a né­meteket átvészelték, a szovjetek úgy­nevezett gazdasági tiszti különítményei összeszedték és elvitték. A diktatúra év­tizedeiben a műkincsekről nyilvánosan szó sem eshetett. Utólag derült ki, hogy bizonyos darabokat a moszkvai Grabar Intézetben restauráltak (nem kizárt, hogy belőlük eladtak valutáért nyugati gyűjtőknek), az értékteleneket megsem­misítették, a többit pedig tárolták – el­sősorban a Puskin Múzeum raktáraiban.

Néhány darab mégis visszatért. Eze­ket egy budapesti látogatása előtt vagy után Brezsnyev küldette el. Pavlov, a Szovjetunió budapesti nagykövete 1971 júliusában felkereste Ilku Pál művelődési minisztert, és közölte, hogy a háború végén Berlin környékén a szovjet hadsereg birtokába került sok festmény. Ezeket Moszkvába szállítot­ták, és az idők folyamán megállapítot­ták 15 festményről, hogy azok tulajdo­nosai magyar állampolgárok lehettek, és a művek Budapestről kerülhettek Németországba. A nagykövet közölte, hogy ezeket a festményeket visszaad­ják a magyar államnak.

Annak az időszaknak erkölcsére jel­lemző a képekkel foglalkozó – máig is titkos – levelezés a Művelődési Miniszté­rium vezetői és az MSZMP illetékes osz­tályai között a képek eredeti származá­sának elhallgatására. Csupán bizonyos Szabó Viktor jogi szakvéleménye állt ki amellett, hogy a kincseket jogos tulaj­donosaiknak vissza kell adni. Ennek el­lenére a képeket a nemzeti Galériába és a Szépművészeti Múzeumba vitték, s máig sem kerültek kiállításra, valószínű­leg tulajdonosaik vagy azok utódai sem tudnak előkerülésükről. Ezért alkotói­kat, a festmények címét és a tulajdono­sok nevét cikkünk végén felsoroljuk.

1992-ben alakult meg a Magyar-Orosz Restitúciós Bizottság, hogy köl­csönösen visszaszolgáltassa a háború­ban egymástól elrabolt műkincseket. Rövidesen azonban megállapították, hogy bár német szövetségben támadt a Szovjetunióra, a magyar hadsereg szer­vezetten műkincseket nem zsákmá­nyolt, csupán a katonák loptak, legin­kább értéktelen ikonokat. Tavalyi cik­künk azzal zárult, hogy az orosz parla­ment alsóháza, a duma elfogadta a má­sodik világháború idején az Orosz Fö­deráció területére került kulturális érté­kek tulajdonjogáról előterjesztett tör­vényjavaslatot, amely szerint nem ad­nak vissza semmit, a javak a háború alatti szenvedésekért és anyagi veszte­ségért az orosz népet illetik meg.

Antonova nem adja

E törvényjavaslattal kezdjük az el­múlt nyolc hónapban történtekről szóló beszámolónkat. Mindenekelőtt azzal, hogy információnk nem volt teljes, a törvénytervezet szerint a bekebelezés nem vonatkozik az egyházak tulajdoná­ban volt tárgyakra, a fasizmus üldözöt­téinek vagyonára. A törvénytervezet nem jutott el a Szövetségi Tanácsba, jelenleg átdolgozzák.

Mára majdnem teljességében azono­sították a Grabar Intézetben rejtőzködő képeket. A restitúciós bizottság három tagja: dr. Mravik László, a kutatás veze­tője, továbbá dr. Mojzer Miklós, a Szépművészeti Múzeum és dr. Fodor István, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója októberben Moszkvában és Nyizsnij Novgorodban járt. Először a bevezetőben említett kiállításon sikerült viszontlátni és azonosítani Biehn János, Harsányi Sándor, Hatvány Ferenc, Herzog Er­zsébet, András Kornfeld Móric és Neményi Bertalan gyűjteményének 10 da­rabját. 10-15 festmény bemutatását az orosz Művelődési Minisztérium megtiltot­ta, s ennek a tilalomnak a feloldására még Magyarország moszkvai nagyköveté­nek, Nanovfszky Györgynek közbenjá­rása sem volt elegendő. Az ügyben vár­hatóan Magyar Bálint miniszter, a bizottság társelnöke levélben fordul Szidorov orosz művelődési miniszterhez.

A halogatásban, a visszaadás ellenzésé­ben meghatározó szerepet játszik a restitú­ciós bizottság orosz társelnöke, Irina An­tonova. „Komszomolkaként” egyike volt az 1945-ös rekvirálóknak, ma pedig a Pus­kin Múzeum több nyelvet beszélő, kitűnő művészettörténésze, egyben elszánt orosz sovén és antiszemita igazgatónője. Elmé­lete elhangzott a Magyar Televízióban is: Ezek a műalkotások az emberiség közös kincsét képezik, ezért mindegy, hogy Moszkvában vagy Budapesten őrzik és ál­lítják ki azokat A párizsi Expressnek pedig azt nyilatkozta, hogy a magyar zsidók az SS-nek adták vagyonukat, ezért a műtár­gyak náci tulajdonból kerültek orosz tulaj­donba… Antonova asszonynál az nem el­lenérv, hogy a legtöbb műkincset vesztett Hatvány család a háború alatt Angliában élt, és hogy a Herzog-vagyon örökösét, Herzog Andrást 1943-ban megölték munkaszolgálatosként, tehát még kény­szerből, életük megmentéséért sem ját­szották át vagyonukat a németeknek.

Az oroszok újabb bizonyítékokat kérnek

Két hónappal ezelőtt, 1996 decembe­rében az ENSZ nevelési, tudományos és kulturális intézményének, az Unescónak ukrán bizottsága művészettörténészek, jogászok, levéltárosok részvételével nemzetközi konferenciát hívott össze Kijevbe, a II. világháború alatt és az azóta történt hadicselekmények során vagy „csak” civilek által történt műkincsrablá­sokkal és azok csempészésével kapcso­latban. Az ukránoknak is ilyen jellegű pa­naszuk van az oroszokkal szemben. A ta­nácskozáson Magyarországot Rónai Iván, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium múzeumi főosztályának veze­tője, a restitúciós bizottság tagja képvi­selte. Tőle is az elmúlt hónapokban tör­tént fejleményekről, valamint a kijevi megbeszélésekről kértünk információt.

– Annak ellenére, hogy Mravik úr kutatá­sainak hiteles dokumentációit már évek­kel ezelőtt eljuttattuk Moszkvába, a Pénz­ügyminisztérium levéltárosai ismét össze­gyűjtötték bizonyítékainkat a háború alatt a bankokban és pénzintézetekben (18 bankról és azok fiókjairól van szó – a szerk.) elhelyezett műkincsek akkori bi­zonylatait, más betétek, például értékpapí­rok nyugtáit, és e bankokból 1945 január­jától júliusig az ideiglenes magyar kor­mány pénzügyminiszterének, miniszterel­nökének, külügyminiszterének az értékek­kel kapcsolatos jelentéseit, nevezetesen azt, hogy mikor vitték azt el szovjet kato­nák. Hogy ez az ismételt dokumentum-­összeállítás indokolt, azt a kijevi találkozó megerősítette, ugyanis az orosz résztvevő ismét bizonyítékokat kért tőlünk. Bármi­lyen meglepő, de az ENSZ és az Unesco fél évszázados fennállása ellenére sincs még meghatározva, hogy milyen iratok szüksé­gesek egy műtárgy tulajdonának bizonyítá­sára. Ezért erre tettem egy javaslatot, re­mélem, hogy az Unesco erre illetékes szer­vei ezt a hiányt mielőbb pótolják. Egyéb­ként a Magyar-Orosz Restitúciós Bizottság februárban Budapesten ülésezik.

A Szombat pedig igyekszik majd az orosz tárgyalókat meginterjúvolni.

 

Moszkvából 1972-ben visszajutott mű­vek: F. Lenbach: női portré, Opie John: Férfiarckép, Munkácsy Mihály: Itatás. Munkácsy Mihály: Három férfi tanul­mányfej (mind a négy kép Andrássy Gyula gróf gyűjteményéből származik); Munkácsy Mihály: Esti hangulat (gróf Károlyi László tulajdonában volt); Paris Bordone: A szent család Szent Katalin­nal. Marco d’Oggione: Angyal. Cári Rahl: Pejacsevics Sándorné arcképe (Szeben Dezső gyűjteményéből); Hans Canon: női arckép (báró Hatvány gyűjteményéből); Rippl-Rónai József: Pári­zsi nő (Miklós Andor tulajdona volt); Rippl-Rónai József: Anella képmása (Laub Gyula gyűjteményéből); Székely Bertalan: női arckép (Nádor Henrik tu­lajdonából); Csók István: Varrogató nő (Domokos Lajos gyűjteményéből); Mun­kácsy Mihály: Ebéd után és Karlovszky Bertalan: Bíró Zsigmond című festmé­nyeinek tulajdonosait nem sikerült ed­dig azonosítani.

Címkék:1997-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Átmeneti búcsú az Internettől

Másfél hónapig rajta voltunk az Interneten. (Nem a Szombat egé­sze természetesen, csak néhány válogatott írás.) Próbaidőnk lejárta után azonban Fischer...

AZ ISKOLAÉPÍTÉS ÚJABB KÉTSÉGEI

Törvényszegés után pályázat? A magyarországi zsidóság háború utáni legnagyobb beruházásáról van szó. Az állam az Abonyi utcai egykori hitközségi gimnázium...

Close