Új zsidó sztereotípiák

Írta: Philip Roth - Rovat: Archívum, Irodalom, Világ

Mostanában azt veszem észre, hogy olyan országban élek, ahol kultúrhős lett a zsidó, vagy legalábbis újabban annak hiheti magát. Nemrég hallottam a rádióban, hogyan vezette föl a lemezlovas az Exodus című új film dalát, melyet Pat Boone énekel. Közölte, hogy ״a dalnak ez az egyetlen hiteles változata”. Mitől hiteles? Kinek? És miért? Erről nem szólt a lemezlovas. Csupán áhítatos csend következett, majd Boone hangja, forgószélkísérettel:

E föld enyém,

Istentől kaptam én!

Nem tudom, fölfelé vagy lefelé lépkedek a kultúra létráján, netán oldalra, ha felidézem: most itt az Exodus dal, előtte volt az Exodus film, azelőtt pedig az Exodus regény. Akárhonnan nézzük, semmi kétség, hogy a zsidó mint hazafi és hadfi, mint harcedzett fegyverforgató roppant megelégedéssel tölti el az amerikai közönség nagy részét.

A New York Pástnak adott interjújában Leon Uris, a regény írója azt mondja: az ő zsidó harcosa sokkal közelebb áll a valósághoz, mint az a zsidókép, melyet a többi zsidó író fest. Föltételezem, hogy Uris engem is a többiek közé sorol, egy nő ugyanis elküldte nekem a Postbeli cikket, és követelte, indokoljam meg, mi az az ״antiszemitizmus és öngyűlölet,” amely – őszerinte – csak úgy árad újonnan megjelent novelláskötetemből. Uris a következőket nyilatkozza a riporternek, Joseph Wershbának:

Valósággal iskolát teremtettek már azok az amerikai zsidó írók, akik egyebet se csinálnak, csak átkozzák az apjukat, gyűlölik az anyjukat, és egyfolytában a kezüket tördelik, amiért egyáltalán a világra jöttek. Ez nem művészet, nem irodalom. Ez a pszichiátria területe. Ezek az írók hivatásos apologéták. Évről évre ott díszeleg egy kötetük a sikerkönyvek listáján. Undorító – felfordul tőlük a gyomrom.

Azért írtam meg az Exodust, mert elegem volt a mentegetőzésből – meg abból, hogy úgy érzem, mentegetőznöm kell. Ennek az országnak a zsidósága jóval többet adott a hazának – a művészet, az orvostudomány, de kivált az irodalom területén -, mint ami lélekszáma arányában elvárható.

Elhatároztam, hogy írok egy izraeli történetet. Kimondottan elfogult vagyok. Kimondottan zsidópárti.

Az író ugyanazt éli át, amit az olvasó. Amikor Európában és Izraelben az Exodus megírásához szükséges kutatómunkát végeztem, rám is a reveláció erejével hatott valami, mégpedig az a felismerés, hogy mi, zsidók nem olyanok vagyunk, amilyeneknek ezidáig ábrázoltak bennünket. Igazából harcosok vagyunk.

,,Igazából harcosok vagyunk.” Olyan vakmerő és ostoba ez a kijelentés, s akkora tájékozatlanságra vall, hogy cáfolni sem érdemes. Az embernek az az érzése, hogy Uris elhatározta, egyedül vág vissza a maga alkotta új zsidó figurával, az idősebbikkel, aki számos olyan történetben megjelenik, ahol ez a poén: „Légy jó fiú, Jakie, ne verekedj.” Persze nem sokra megyünk, ha szimplifikálásra szimplifikálással válaszolunk. De azért Uris, amikor figyelmét épp nem foglalják le a kutatómunkával járó reveláció erejű felismerések, elolvashatná Elie Wiesel új könyvét, a Hajnalt. Wiesel nem tartozik az amerikai zsidó írók közé, magyar zsidó, aki jelenleg New Yorkban él, és első könyvében, az Éjszaka című önéletírásban azt mondja el, mit élt át tizenöt éves fejjel Auschwitzban és Buchenwaldban, a két koncentrációs táborban, amely, mint írja, „örökre fölemésztette a hitemet… meggyilkolta Istenemet és lelkemet, s porrá zúzta álmaimat.” Második könyve, a Hajnal, az Izrael állam megalakulását megelőző palesztinai zsidó terrorista akciók idején játszódik, s hőse azt a feladatot kapja, hogy végezzen ki egy angol őrnagyot, akit a zsidó terroristák ejtettek túszul. A regény azokról a rettenetes órákról szól, melyeket a hős a kivégzés előtt átél. Szeretném tudatni Uris-szal, hogy Wiesel hőse egyáltalán nem büszke rá, hogy eljátszhatja ezt a harcos szerepet, és önigazolásul nem is sikerül olyan szálakat talál nia, amelyek a zsidóságot hagyományosan a durvasággal és a vérontással kötnék össze. Igenám, de úgy fest, Uris nem szorul rá, hogy én tájékoztassam ilyesmiről; ha ugyanis képes elhinni a Time magazin alábbi hírét, akkor többet tud, mint amennyit a New York Pontban elárul.

Manhattanben azt írja a Time, hogy

a harminchét esztendős Yehiel Aranovicz kapitány … az izraeli menekülteket szállító ,,Exodusnevű blokádtörő hajó egykori parancsnoka odahaza fenntartásainak adott hangot az immár négymillió példányban eladott sikerkönyvvel kapcsolat ban, amelyet az ő 1947-es hősi története ihletett. ״Az izraelieknek – jelentette ki – nagy csalódás ez a könyv, s akkor még finoman fogalmaztam. Izraelben sose léteztek olyan figurák, amilyenek itt felvonulnak. Ez se nem történelmi regény, se nem irodalom. ”…Az Exodus írója, Leon Uris a kaliforniai Encinóból vág vissza: „Írja csak le, hogy azt kérdem: – Miféle kapitányról van szó? Más mondanivalóm nincs is. Nem vagyunk azonos súlycsoportban. Nézze meg a példányszámaimat.”

Tény és való, hogy nem biztonságos pusztán annak alapján megvádolni valakit, amit a Time idéz tőle; még az is meglehet, hogy a Time direkt csiklandozni akarja az olvasót egy klasszikus sztereotípiával: íme a rámenős zsidó, aki pénzért bármire kapható, ha megfizetik. Volt idő, amikor egynémely nem-zsidónak jól jött ez az imázs, hogy helyére tegye a zsidót. Ma más a módszer: ma a Uris-féle imázs járja, az, amelyiket milliók ismertek meg Uris könyvéből, és újabb milliók látnak majd a filmvásznon.

Itt van Leon Uris, aki elfogadhatóvá, megnyerővé, vonzóvá teszi a zsidót meg a zsidó tulajdonságokat, és itt van a híres optimista és kisvárosi bölcselő, Harry Golden. A Harry Goldenféle zsidóképet Theodore Solotaroff elemzi tökéletesen a Commentary hasábjain megjelent legutóbbi tanulmányában, melynek címe ,,Harry Golden és az amerikai közönség”. Golden három könyve, a For 2 cents Plain, az Only in America és az Enjoy, Enjoy! “egyformán kielégíti a zsidó nosztalgiát meg a nem-zsidó kíváncsiságot”, írja Solotaroff, s „nyomasztó világossággal mutat be néhányat társadalmunk elmúlt évtizedének igen valóságos gondjaiból és viszonyaiból egy olyan társadaloméiból, amelyre az jellemző, hogy jó szándékkal, de erőtlenül, érzelgősen és félreérthetően szól önmagáról…. A középosztály zagyva banalitásait egy kis Manischewitz-féle tormával ízesítve örök bölcsességekként (tálalják itt az olvasónak.)”

Solotaroffnak a torma jut eszébe Goldenről; én inkább a szirupra szavazok. Érdemes figyelni Golden kezét, mikor Solotaroff megállapításaira reagál: egyikkel önti a szirupot, másikkal már törölgeti is lefele. Lapjában, a The Carolina Israelite-ban azt írja, Solotaroff óriásit téved, amikor azzal vádolja őt, hogy dicsőíti a New Yorki gettó életét. Golden, jellegzetes szerénységével és logikájával így érvel: „Nekünk zsidóknak … nemcsak saját társadalmunk volt, hanem ki mondom őszintén valóságos zsidó városunk; ez a közösségi érzés adja a régi East Side emlékének fényét, s ez az oka, hogy bármit írok New Yorknak erről a negyedéről, a középosztálybeli amerikai zsidóság zöme csak úgy falja. Az érzelem önmagában nem tudna ilyen bámulatosan nagy érdeklődést kelteni.” Az iménti mondat első szava helyesen így hangzik: érzelgősség – és ha ez nem tud nagy érdeklődést kelteni, akkor semmi.

Nem nehéz megérteni, zsidó körökben miért olyan népszerű Golden és Uris. Egyrészt ott van a ráismerés gyönyörűsége, az a természetes és egyszerű öröm, amely akkor fog el bennünket, ha meglátjuk nyomtatásban, hogy „flódni” meg „kindli”. Aztán ott a lovagregény, amely rólunk szól: a Héber Hősről meg a Sikeres Bevándorlóról. Harry Golden, aki maga helyezi magát egy sorba a kamasz kalandregényíró Horatio Algerrel, elénk tárja mindazoknak a bíráknak, filmsztároknak, tudósoknak és komédiásoknak a nevét, akik a zsidók lakta alsó East Sideból indultak, és híresek lettek, meggazdagodtak. De honnan a nem-zsidók érdeklődése? Az Exodust négymillióan vették meg, az Only in Americat kétmillióan – ez nem lehetett mind zsidó. Miért érdeklik a nemzsidókat a zsidó figurák, szokások, erkölcsök, a zsidó történelem? És egyáltalán, hogyhogy Pat Boone énekli „az egyetlen hiteles verziót”? Miért nem Moishe

Oysher vagy Eddie Fisher?

Solotaroff egyfelől azzal magyarázza Golden vonzerejét, hogy a világ melyet az olvasónak nyújt, ,,csupa elevenség, energia, törekvés, fegyelem és melegség, vagyis pontosan azok az értékek jellemzik, amelyek a mai középosztálybeli családban és kertvárosi lakhelyén egyre inkább hiányoznak.” Ráadásul manapság mintha különleges csábereje volna a zsidó érzelmességnek. Olyan emberek, akiknek nem jutna eszükbe megállítani egy négert az utcán, hogy elbeszélgessenek vele arról, mit jelent számára a ״rit mus”, engem megszólítanak, és a ״meleg szívemről” faggatnak. Azt hiszik, ez hízelgő – és azt hiszik, hogy igaz.

Nem hiszem el, hogy azt hiszik, ez valami bonyolult dolog, hogy a melegség, ha van, csak úgy magától sugározna – mármint hogy ne a tűz volna a forrása.

Az Iowai Állami Egyetemen több zsidó hallgató is jár a posztgraduális szemináriumomra, ahol írói mesterséget tanítok. A múlt félévben hárman a zsidó gyerekkorról írtak novellát, s a drámai feszültség meg az érzelmek hőfoka mind a háromban igen magas volt. Furcsa mód – vagy talán nem is olyan furcsa mód – mindegyik történet hőse egy tíz-tizenöt éves zsidó fiú, aki eminens, jól nevelt és mindig jól fésült. A novellák mindegyike a hős és egy nem-zsidó szomszédfiú vagy iskolatárs közti barátságról szól, egyes szám első személyben. A nem-zsidó gyerek kissé alacsonyabb társadalmi osztályból való – például olasz-amerikai vagy Tom Sawyer-féle amerikai -, és ő vezeti be a középosztálybeli zsidó fiút a testiség világába, minthogy neki már van némi szexuális tapasztalata. Nem azért, mintha idősebb volna zsidó cimborájánál, hanem mert már volt alkalma a kalandra, ugyanis a szülei nem nagyon törődnek vele: vagy elváltak, vagy iszákosak, vagy iskolázatlanok, vagy örökösen káromkodnak, vagy csak egyszerűen nincsenek otthon annyit, hogy a körmére nézhessenek. A srácnak így aztán bőven van ideje, hogy lányok után futkosson. A zsidó fiút viszont folyton ellenőrzik: ellenőrzik lefekvéskor és tanulás közben, de különösen étkezéskor. Az anyja ellenőrzi. Az apát ritkán látni, s a fiú meg ő jóformán csak köszönőviszonyban van egymással. Az öregje vagy dolgozik, vagy alszik, vagy némán lapátol az asztal túloldalán. Ezeket a családokat mégis valami nagy-nagy melegség lengi be, különösen a nem-zsidó srác családjához viszonyítva, s mindez a melegség lényegében a mamából árad. Ámde a fiatal hős ezt nem úgy éli meg, ahogy Harry Golden meg az ő közönsége. A melengető tűz perzselni is tud, sőt fojtogatni; a hős éppen a szülői közömbösséget irigyli a nem-zsidó fiútól, és minden jel szerint főleg azért, mert barátja ennek köszönheti a szexuális kalandok lehetőségét. A vallás itt nem az isteni és azon túli titkok kulcsa, hanem az érzéki és erotikus titkoké, azé a csodáé, hogy az ember hozzányúl egy utcalányhoz. Ezek a zsidó mesélők tehát arra a melegségre vágyódnak, amelyhez – szerintük – a nem-zsidók oly könnyen hozzájutnak; miközben a Harry Golden-féle nem-zsidók meg azt a melegséget irigylik, amely Golden szerint a zsidóknak gyakorlatilag az ölükbe pottyan.

Sietek leszögezni, hogy ezekben a történetekben a nem-zsidó barát sose zsidólányhoz vezeti el az ifjú mesélőt.

A zsidó nő az anya meg a lánytestvér. A nemi vágy a másmilyenért emészti a hőst. Ez itt a siksze-ábránd – a másik oldal zsidólány-ábrándjának megfelelője, azé, ahol a nem-zsidó álmodozó „dinnyemellű”-nek nevezi álmai tárgyát (lásd Thomas Wolfe-ot). Egyébként nincs szándékomban lekicsinyelni ezeknek az írással foglalkozó diákoknak a tehetségét azzal, hogy a zsidó kamasz álmai iránti érdeklődésüket a Goldennél föllelhető ábrándokhoz hasonlítom: a hős egyvalamit mindegyikük történetében megtanul – miután cimboráját elnyeli a szomszédság vagy az érettség -, megtanulja saját kínos helyzetének terhes ellentmondásosságát.

Golden és Uris senkit semmivel nem terhel. Csakugyan: vonzerejük jórészt éppen abból fakad, hogy segítenek eloszlatni a valódi vagy vélt bűntudatot. Kiderül, hogy a zsidók igazándiból nem is szánni való ártatlan áldozatok; miközben állítólag üldözték őket, ők csak úgy lubickoltak egymás melegszívűségében és a csodálatos családi életben, s kifejlődött bennük – miként Solotaroff idézi Harry Golden egyik kritikusát – az a „gyönyörű zsidó világszemlélet”.

Istenem, az a gyönyörű zsidó világszemlélet, aminek már a puszta léte is garantáltan megnyugtatja a lelkiismeretet: hiszen ha az áldozat nem áldozat, akkor az üldöző sem üldöző. A Golden nyújtotta egyéb vigaszok mellett kínál kozik még itt egy menekülőút azoknak a gojoknak, akik nem aktív antiszemiták ugyan, de a bizalmatlanság, a gyanakvás azért mindenesetre el-elfogja őket a zsidókkal szemben, vagyis olyan érzelmeket táplálnak, amelyeket – jól tudják – nem volna szabad. Golden megnyugtatja őket (akárcsak a zsidókat), hogy vidám, optimista és elbűvölő nép vagyunk, és egy hiperszuper országban élünk – hát nem azt bizonyítja-e az ő pályája is, hogy az amerikai rendszert egyáltalán nem rontja-rágja a bigottság? Itt van ő, a zsidó, aki ráadásul minduntalan hallatja a szavát, s lám, egy déli nagyváros megbecsült polgára. Hát nem csodálatos? És mindez nem Svédországban történik, nem Olaszországban, nem a Fülöp-szigeteken. Hanem itt, Amerikában! – magyarázza nekik Golden.

Meglehet, mindez hatásos gyógyír némely szorongó és jó szándékú nem-zsidó bajára, merthogy ezentúl nem kell bűntudatot éreznie olyan bűnökért, amelyekért csakugyan nem felelős; meglehet, kedvez a tessék-lássék antiszemitáknak, akik nem kedvelik a zsidókat, mivelhogy ők se kedvelik magukban azt, hogy nem kedvelik a zsidókat. De azt hiszem, ez az eljárás nem nagyon respektálja magukat a zsidókat és a zsidó múlt súlyos tényeit. És nem respektálja a nem-zsidók gyanakvásának jogosságát sem. Hiszen ők miért ne gyanakodhatnának? Tény, hogy aki elkötelezett zsidó, az hisz abban, hogy az emberi lét legsúlyosabb kérdéseit illetően – amilyen a múlt megértése, a jövő megtervezése, Isten és az emberiség viszonyának feltárása – neki van igaza, a keresztények pedig tévednek. Hívő zsidó lévén nyilvánvalóan úgy látja, az erkölcsi rend felbomlása és a spirituális értékek kopása, melyre századunkban sor került, a kereszténység alkalmatlanságát bizonyítja arra, hogy fenntartsa a jót. De hát kinek jutna eszébe ilyesmivel traktálni a szomszédját? Amit ehelyett nap mint nap tapasztalunk Amerikában, az „az antiszociális jelenségek befogadása a társadalomba … az antikulturális jelenségek befogadása a kultúrába … a felforgató jelenségek legitimizálása”. Lionel Trilling fordulatai ezek, amelyekkel azt írja le, sok diákja hogyan reagál a modem irodalom szélsőségesebb elemeire. Szavai számomra a tágabban értelmezett kultúrára is érvényesek: gondoljunk csak a különbségek összemosására, mely körülöttünk egyfolytában zajlik, a zsibbasztó „toleranciára”, amely megfosztja hatalmuktól – mert erre találták ki – mindazokat, akik különböznek, eltérnek vagy lázadnak. Akit komolyan kéne venni mint fenyegető erőt, azt azzal hallgattatják el a leghatásosabban, hogy népszerűvé avatják. A kertvárosokban maholnap beatnik-partykat rendeznek, de engem ez még nem győz meg arról, hogy minden ember testvér. Ellenkezőleg: az újság nap mint nap azt adja tudtomra, hogy idegen. Idegen és ellenség; és épp mert ez így van, nem az a dolgunk, hogy „szeressük egymást” (ami minden jel szerint kivihetetlen), hanem hogy ne kövessünk el erőszakot egymás ellen és ne áruljuk el egymást – úgy tűnik, ez is épp elég nehéz.

De a zsidók persze követtek el erőszakot. Éppen az erőszakos cselekményeiktörténetét meséli oly büszkén Amerikának Leon Uris. Hogy az Amerikaizsidóknak ez tetszik, azt nem nehéz megérteni, de a nem-zsidóknak? Honnan ez az áhítat, amely a népszerű dal „egyetlen hiteles változatát” körüllengi? Egyáltalán, mitől népszerű a dal? A film? A könyv? Amerikában sokak számára annyira meggyőző és kellemes az Exodus nyújtotta ábrázolás, hogy hajlamos vagyok azt hinni, a mű nem csekélyebb nyomástól igyekszik tehermentesíteni a nemzet lelkiismeretét, mint magának a holocaustnak az emlékétől, hatmillió zsidó meggyilkolásának nyers, értelmetlen, pokoli iszonyatától. Mintha legközelebb egy népszerű dal vagy film, mondjuk, azt akarná elérni, hogy megszabaduljunk a másik nyomasztó rémségtől, Hirosima lakóinak meggyilkolásától. Hirosima esetében talán külön történet és dal is szólna arról a gyönyörű modern nagyvárosról, amely az atompusztítás hamvaiból kinőtt, meg arról, mennyivel virágzóbb, egészségesebb és elevenebb az élet az új városban, mint az odaveszett régiben volt. De akár így lesz, akár nem – s ugyan ki cáfolná ebben a rámenős országban, hogy hamarosan így lesz -, pillanatnyilag Golden akar megnyugtatni bennünket, hogy még a gettóba zárt zsidókat is valódi boldogság, optimizmus és melegség töltötte el (nem ám elkeseredés, pesszimizmus és idegengyűlölet), Uris pedig azt bizonygatja, hogy nem kell aggódni, a zsidók nem is olyan sebezhetők és védtelenek, meg tudják védeni magukat. Tény, hogy meg is védték. A Life magazin egyik héten Adolf Eichman képét közli a címlapon, pár héttel később pedig, zsidó szabadsághősszerepben, Sal Mineo-ét. Úgy fest, hogy a bűn, amely re nincs megfelelő emberi reakció, s amelyre válaszul se mennyi bánat, részvét, bosszúvágy nem elegendő, legalább részben megtoroltatott. S amikor a mérleg két serpenyője lassan – látszólag – egyensúlyba kerül, akkor már nem marad más hátra, csak a megkönnyebbült sóhaj. A zsidó már nem a kulisszák mögül nézi az erőszakot, nem is első számú áldozat többé, hanem résztvevő. Nagyszerű. Isten hozta minálunk. Akinek puskája van és kézigránátja, aki Istentől kapott jussáért öl (ez esetben, mint a dalból megtudjuk, Istentől kapott földjéért), az már nem egykönnyen ítélkezhet a másik fölött, ha az öl azért, amit – saját számításai szerint – ő kapott Istentől.

Urist büszkeséggel tölti el fölfedezése, hogy a zsidók harcosok; és büszkeséggel tölti el jó néhány zsidó olvasóját – a nem-zsidó olvasókat talán nem annyira büszkeséggel, mintinkább megkönnyebbüléssel. Ámde a zsidó terroristákról szóló Elie Wiesel-regény, a Hajnal hősének lelke nem ilyen derűs és nyugodt. Őt szégyen mardossa és zavarodottság, és úgy érzi, egy tragikus rémálom foglya lett, reménytelenül és végérvényesen. Hiába hajtogatja magában, mennyire igazságos és nemes cél érdekében gyilkol, saját és népe múltjával a háta mögött nincs ami enyhítené benne az iszonyatot, amit az okoz, ha golyót ereszt egy másik emberbe. Buchenwaldban és Auschwitzban annyi mindent látott és annyit szenvedett, hogy amikor az angol tisztre szögezett pisztolya ravaszát meghúzza és belép véres századunk hóhérai sorába, tudja, hogy most végképp elpusztul az is, amiről azt gondolta, ez ő. Akárcsak Jób, ő is olyan zsidó, aki nem érti, mi végre jött a világra.

Nemes Anna

A Reading Myself and Others című kötetből. Ezt a tanulmányt a szerző eredetileg a chicagói Loyola Egyetemen olvasta fel az „Emberi igények és képek” című szimpóziumon, melyet a B’nai B’rith Megbélyegzés-ellenes Ligája és a Loyola Egyetem közösen rendezett 1961-ben.

Címkék:1994-06

[popup][/popup]