Szombat előfizetés 2017

Új zsidó azonosságtudat az 1989 utáni Európában

Írta: Diana Pinto - Rovat: Archívum, Esszé

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Bevezetés

Európa ma új entitás, ám nem a már régóta beharangozott – és gyakran csa­lódást keltő – multinacionális, technok­rata Európai Unió értelmében, hanem jóval mélyebb történelmi értelemben. A gazdasági integráció és a maastrichti szerződés Európáját ne tévesszük össze azzal az Európával, amelynek kul­túrája és történelme újraértékelésre vár, miután végre eljött az a pillanat, amikor végérvényesen megszabadult a nacionalizmus és más ideológiák kényszerzubbonyától. A mai, a kelet-európai rendszerváltások utáni Európa nem a háború előtti dölyfös kontinens halovány mása, amely a tobzódó nacionaliz­mus, a gazdasági recesszió, a rassziz­mus és az idegengyűlölet megoldatlan problémáival küszködik, még ha né­mely kortárs Kasszandra ezt így is láttat­ná. Mindezen problémák valóban létez­nek, még ha egészen más kontextus­ban is, hiszen a berlini fal leomlása va­lamennyi európai, így az európai zsidó­ság számára is új történelmi paradigmaváltást jelez.

Az európaiaknak hozzá kell szokniuk, hogy szinte merőben új kontinensen él­nek; a zsidóknak – kiváltképp az euró­pai zsidóknak – pedig még ennél is szo­katlanabb jelenséggel kell megbirkózni­uk, nevezetesen azzal, hogy az európai történelem során talán sohasem adó­dott a jelenlegihez hasonló kedvező pil­lanat. Annak érdekében, hogy ezt meg­értsék, a zsidóknak, nem kis érzelmi erőfeszítés árán, de koncepcionálisan szakítaniuk kell szenvedésekkel teli kö­zelmúltjukkal. El kell fogadniuk azt, ami érzelmileg talán elfogadhatatlan: a holo­caust mindörökre elsöpörte a háború előtti kelet-európai zsidó életformákat. Még ha a világ zsidósága szerint a kelet­- európai adta is az európai zsidó identi­tás esszenciáját, elpusztítása mégsem jelentette a zsidóság európai jelenlété­nek végét.

1989 – a változások kora

A zsidóknak azt is tudatosítaniuk kel­lene, hogy saját közösségük is a válto­zások korát éli. Az európai zsidóság vo­natkozásában ez a változás négy alap­vető fontosságú és hosszú távú momentumban ragadható meg: a berlini fal leomlása 1989-ben, amely megte­remtette a nyitott és demokratikus össz­európai térséget, az izraeli-arab békefo­lyamat, melynek eredményeként szinte valamennyi arab állam elismerte Izraelt, Izrael Állam elismerése a Vatikán által, illetve a Vatikán legújabb törekvése, hogy a katolikus egyház mind vallási, mind kulturális értelemben nyitottabbá váljon a judaizmus iránt, és végül a Ho­locaust ötvenedik évfordulója, mely ezt a katasztrófát az egyetemes európai tör­ténelem részévé tette.

A berlini fal leomlása és a kommuniz­mus bukása során létrejövő nyitott pán­európai térség egyúttal azt is jelenti, hogy az európai történelem során első íz­ben nincsenek „fogoly” zsidók a konti­nensen (vagy bárhol másutt a világon). Minden európai zsidó számára adott a lehetőség, hogy kivándoroljon Erecbe. A másik, nem kevésbé fontos jelenség pe­dig az, hogy ma minden egyes európai zsidó úgymond „önkéntes alapon” az.

A növekvő nemzetközi elismertség és legitimitás dacára, Izrael ma politikai identitásválsággal küszködik, melyhez hozzájárult a Rabin-gyilkosság, a közel­múlt bombamerényletei, illetve a leg­utóbbi, az izraeli társadalom megosztott­ságát tükröző választások eredményei. Az ultra-ortodox szabrék (illetve az ameri­kai bevándorlók egy csoportja) tudato­san tépik el a nyugati demokratikus ha­gyományhoz kapcsolódó érzelmi és in­tellektuális köteléket (Rabin gyilkosa is ebből a körből került ki). Ennek hatására még az is megeshet, hogy az izraeliek is­mét felfedezik azt az Európát, melyben az államalapító atyák nevelkedtek, és fel­kutatják azokat a kapcsokat, melyek Eu­rópához kötik őket. A századelő cionista pionírjai, a zsidó állam megteremtéséért harcolók, és a holocaust nemzedéke egyaránt magukénak vallották Európa humanista, kulturális és politikai értéke­it, még ha ezeket az értékeket olykor alá­rendelték is a cionista álmok megvalósí­tásának. A helyzet napjainkra megválto­zott: szembesülve az újkori zsidó zelótákkal, az izraelieknek most az a felada­tuk, hogy megújítsák az európai diaszpó­ra-múlthoz fűződő kötelékeiket és ismét kinyilvánítsák azokat az egyetemes érté­keket, melyeken államuk felépült.

Izrael kapcsolata Európával és az euró­pai zsidósággal csak erősödhet e megvál­tozott körülmények között – az ország biztonsága és fennmaradása feletti aggo­dalom helyett Izraelnek saját identitásá­nak és értékeinek jóval bonyolultabb problémájával kell megküzdenie.

A különböző keresztény felekezetek­kel, és különösen a katolikus egyházzal folytatott dialógus ugyancsak kihat a zsi­dóság egészére. Amikor a Vatikán elis­merte Izraelt, ezzel véget vetett a mint­egy kétezer éves, az egyház által is támo­gatott antiszemitizmusnak, valamint a vallási, kulturális, illetve etnikai szem­pontból egységesnek tekintett zsidóság­gal szembeni ellenségeskedésnek. A ka­tolikus egyház és a judaizmus viszonyá­nak az átértékelése egyúttal annak a talp­kőnek az eltávolítását is jelenti, melyen Európa történelmi identitásának legártalmasabb pillére állt. Éppen ezért, most már a zsidók feladata, hogy a judaizmust olyan élő, nyitott és kreatív vallásként mutassák be, amely nem csupán bizo­nyos kevesekkel, hanem a nem-zsidó „másokkal” is törődik.

A holocaust beemelése az európai tör­ténelem főáramlatába és a kortárs euró­pai tudatban elfoglalt szimbolikusan köz­ponti helye ötven évvel a holocaust után minden bizonnyal felszabadító hatással lesz az európai zsidóságra. A zsidók egyéni és kollektív tapasztalata ezáltal szerves része lett a kontinens történelmi múltjának. Európához való „tartozásuk” elismerése – még ha töméntelen szenve­désük árán is – lehetővé teszi, hogy a zsi­dók új perspektívából vegyék szemügyre sokrétű múltjukat. Lehetővé teszi, hogy a holocaust utáni európai zsidó létet po­zitív élményként, s ne csupán a gazdag, háború előtti közösségi élet maradványa­ként éljék meg. A kimondhatatlan cezú­ra idővel minden bizonnyal az újjáalko­tott európai identitáshoz vezető út, sem­mint elválasztó szakadék lesz.

A zsidók szabad mozgását a kontinen­sen a történelem során először nem gá­tolják politikai vagy ideológiai korlátok. A holocaust beemelése az európai történe­lem fősodrába fontos szerepet kínál a zsidóknak a modern Európában. Ők is a kontinenshez „tartoznak”, s mindenki máshoz hasonlóan válogathatnak-választhatnak a számtalan identitás közül, új mintákká ötvözve a kiemelt motívu­mokat. Ezt az Európa-szerte egyre in­kább elfogadottá váló azonosságtudatot az egyéni szabadságjogok és a szabad sajtó erősödése teszik lehetővé. Mind nyugaton, mind keleten egyre erősödik a mindenféle önkifejezést támogató civil társadalom.

Ez a minőségi változás arra sarkallhat­ja a zsidókat, bárhol is éljenek a konti­nensen, hogy minél tevékenyebben ki­nyilvánítsák európai identitásukat, hi­szen ez garantálhatja leg­inkább kollektív jogaikat az új demokratikus és pluralisztikus térségben.

A zsidók és bármely más csoport csakis európai szinten vehetik fel a har­cot az intolerancia erőivel szemben. Egy sokszínű, a szivárvány minden színében pompázó változatos Európát kell megvédeniük.

Az európai identitás szük­ségessége

A zsidóknak élniük kell az új paradig­ma adta lehetőségekkel, és meg kell te­remteniük saját európai identitásukat. Ez az anakronisztikus alternatívákhoz – a feltétel nélküli patriotizmus, a teljes asszimiláció, illetve a környező kultúra iránti teljes közömbösség – való visszaté­rés nélkül is megvalósítható. Európa olyan keretet nyújthat a zsidóknak, mely­ben azonosulhatnak a kontinens problé­máival és kihívásaival, olyanokkal, me­lyek talán sem Amerikában, sem Izrael­ben nem jelentkeznek. A zsidók számá­ra Európa most formálódik, és éppen ez teszi lehetővé, hogy „európaiakká” válja­nak.

Új zsidók Európában: a paradigmaváltás

Az európai szemléletmód és értékek változásával a zsidók attitűdjei és értékei is változnak – vagy legalábbis változniuk kellene – a tekintetben miként élnek s fő­képp: miként szemlélik saját magukat. Mivel a mai Európában a zsidók alapve­tően „önkéntes alapon” azok, folyamatos jelenlétük az európai társadalmak­ban tudatos személyes elkötelezettséget tükröz, különösen Kelet-Európában és a Szovjetunió utódállamiban.

Azok a zsidók, akik a mai roppant individualisztikus, anyagi és vallásilag kö­zömbös demokráciákban kinyilvánítják zsidó identitásukat voltaképp egziszten­ciális nyilatkozatot tesznek. Éppoly kön­nyen választhatnák az anonimitást, felad­ván zsidóságukat – s ezt természetesen meg is tehetik, hiszen ez a pluralista de­mokráciával járó egyik jog. Csakis az autoritárius társadalmakban lesz a zsidó hivatalosan, és állandó jelleggel is „zsi­dó”. Az a tény, hogy a zsidóság jelentős hányada mégis úgy döntött, hogy nem tűnik el a szabad társadalom kavalkádjában erős motivációt sejtet és mindenek­előtt azt a törekvést, hogy zsidóságukat pozitívan határozzák meg. Ezek a zsidók saját maguk határozzák meg, hogy szá­mukra mit jelent a zsidóság, hiszen sok­féleképpen lehet a „törzshöz” tartozni. Egy demokratikus, pluralista társadalom­ban vallási, kulturális, intellektuális, sőt politikai értelemben is lehet valaki zsidó. Ez mindig így volt Izraelben és Ameriká­ban, s most már Európában is egyre inkább ez a helyzet, hiszen nem léteznek már olyan államok vagy zsidó szerveze­tek, melyek hivatalosan elrendelnék a „zsidóságot” vagy kiosztanák az ezzel já­ró jogokat és kötelezettségeket.

Az új európai zsidó identitás megte­remtése magával hozza, hogy a zsidók azonosuljanak azzal a civil társadalom­mal, melyben élnek. Már nem az állam­hoz kell kötődniük, amely kötődés nagy­ban meghatározta a háború utáni zsidó közösségek többségét – nem csupán Ke­let-, hanem Nyugat-Európában is, ahol a közösséget általában kiemelkedő szemé­lyiségek képviselik. Az efféle intézményi berendezkedésnek megvan ugyan a pragmatikus haszna, de legalább ennyire fontos, hogy az európai zsidóság belás­sa: az állam nem csak megvédheti, de el is pusztíthatja őket. A modern világban a biztonság és a szabadság a különböző közösségek és civil szervezetek közötti kapcsolatok, s nem az éppen hatalmon lévőkhöz fűződő különleges viszony függvénye. Mivel a zsidók teljes jogú tag­jai a civil társadalomnak, nyugodtan kapcsolatba léphetnek más országok, így Amerika és Izrael zsidó polgáraival.

Önkéntes zsidók a pluralista demokráciákban

Idővel a zsidó identitás is rugalmasab­bá válik: a vallási törvények szigorú meg­határozása – mely szerint zsidó az, aki zsidó anyától született – enyhül. Ugyan­akkor, ha valaki történetesen zsidó, ez nem zárja ki más identitás lehetőségét: bizonyos helyzetekben kisebb vagy na­gyobb jelentőséget kap, s nem rendelke­zik majd állandó, statikus jelleggel.

Az új, európai zsidó identitás egyik meghatározó vonása talán épp az lesz, hogy a zsidók önkifejezése nem csupán zsidó, hanem egyúttal európai tartalom­mal is megtelik. Identitásuk két összete­vőjének egymáshoz hangolása pedig ki­fejezi majd az európai zsidó jelenlét egyedülálló jellegét.

A „zsidó tér” megteremtése ötven évvel a holocaust után

A háború emlékének elhalványulása, a csatazaj és a személyes fájdalmak, szen­vedések elcsitulta ellenére a holocaust mindmáig különös jelentőséggel bír. Az ötvenéves megemlékezések során – me­lyek Hitler hatalomra kerülésének évfor­dulójától a 2. világháború végét felidéző 1995. évi megemlékezésekig ölelték fel a fontosabb eseményeket – jelentős számban avattak új zsidó emlékműve­ket, nyíltak új zsidó múzeumok és ren­deztek különféle zsidó tárgyú kiállításokat, és sor került számos jelentős zsidó épület helyreállítására. A zsidók jelenléte – illetve jelenlétük hiánya – oly módon vált fizikailag is tapinthatóvá, ami a hábo­rú utáni években, sót évtizedekben el­képzelhetetlen volt. Ezekben az években a holocaust felidézése és a borzalmakra való emlékezés zsidó belügynek minő­sült, vagy afféle lábjegyzetté vált az anti­fasiszta és ellenállási mozgalmak nemze­ti történelmében. Az európai társadal­makban keletkezett újfajta „zsidó tér” alighanem ahhoz a megkésett felisme­réshez kapcsolódik, hogy mit is vesztett a világ a zsidók elpusztításával. Ebben az értelemben a holocaust teremtette meg az új „zsidó tér” létrehozásának lehető­ségét, bár paraméterei mára jócskán ki­bővültek.

Valamennyi ország tüzetesen átfésüli történelmét, hogy a zsidó jelenlét akár legparányibb jelére rábukkanjon. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a „zsidó dol­gokban” bővelkedő „zsidó tér nem függ az adott ország zsidó közösségének nagyságától vagy akár meglététől. Sőt, olykor még az is megeshet, hogy minél nagyobb ez a „zsidó tér”, annál kisebb a zsidók lélekszáma. Az olyan országok­ban, mint Nagy-Britannia vagy Franciaor­szág, ahol a zsidók élénk és aktív közös­ségi életet élnek, talán kisebb ez a kö­zösségi léttől független „zsidó tér” mint Németországban, ahol a zsidó közösség jóval kisebb, mint a háború előtti és tag­jai nem csak a hajdani közösséget alko­tó zsidók leszármazottaiból kerülnek ki; a németországi „zsidó tér” kétségkívül a leglenyűgözőbb egész Európában. Ez a „tér szinte határtalan: nem zsidók is ab­ban a biztos tudatban szereznek egyete­mi fokozatot a judaisztika bármely terü­letén, hogy egy dinamikusan fejlődő tu­dományágat művelhetnek. Az olyan or­szágok, mint Lengyelország és Spanyo­lország – ahol egykor virágzó zsidó kö­zösségek éltek – az elmúlt években meg­teremtették országuk „zsidó tereit”, s a többi ország is követi példájukat: a marranus közösség felfedezése a portugáliai Belmonteban vagy a középkorban pros­peráló szicíliai zsidó közösség életének felidézése említhető.

A zsidók számára ma a legfontosabb kérdés, miként viszonyuljanak ehhez a „zsidó térhez”: töltsék ki, egészítsék ki, vagy éppenséggel határolódjanak el? Az új európai zsidó identitás szempontjából igen fontos, hogy ez a tér nyitott marad­jon, s ne a zsidók monopolizálják, még ha fennáll is az a veszély, hogy élő zsidók nélkül az efféle’„tér múzeummá válik. Az új zsidó identitásnak kulturális köl­csönhatáson, közös reflektáláson és kö­zös tevékenységeken kell alapulnia, melyben a zsidó identitás és érdek talál­kozik a tágabb nemzeti közösség identitásával és érdekeivel. A vallásos és val­lástalan egyaránt élhet egy ilyesféle tér­ben, melynek végső rendeltetése az eu­rópai tudat gazdagítása és az ahhoz veze­tő utak kiépítése.

Az európai zsidóságnak az új európai demokratikus pluralizmus aktív tagjává kell válnia: nem lehetnek csupán zsidók, akik történetesen Európában élnek. A legjobb európai hagyományoknak meg­felelően nyitott és pozitív viszonyra kell törekedniük társadalmuk demokratikus erőivel. Ehhez mindenekelőtt arra van szükség, hogy nyilvánosan is elfogadják a judaizmust a maga teljességében. Az európai zsidóságnak szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy a „zsidó” – mint olyan – rejtélyes lény a nem zsidók szá­mára, akik aligha tudhatják, hogy ez val­lási, etnikai, intellektuális, kulturális, vagy esetleg politikai identitást takar-e. A mai, modern judaizmus sokrétűségének – és belső feszültségeinek – nyílt feltárá­sa jelentheti az első lépést egy dinami­kus és pluralista európai zsidó identitás megteremtése felé. Ezáltal az európai zsidóság nyugodtan tekinthet a jövő elé, anélkül, hogy felednie kellene a múltat.

Az európai zsidó identitás megteremtése

Európa „önkéntes” zsidói ma szaba­don választhatják meg zsidó identitásuk mibenlétét. Vessünk egy pillantást a le­hetséges zsidó identitás két szélső pólu­sára, mert ez talán rávilágít arra, melyik formája válik dominánssá. Az egyik vé­gen találjuk az asszimilált „izraelitát”, kinek zsidó identitása leheletfinom zsidó kötődéseken és a zsidó hagyomány irán­ti humanista tiszteleten alapul. Az „izrae­liták” egyetlen vágya, hogy olyanokká váljanak, mint bárki más az országban.

Ugyancsak feltűnő az egyik holocaust előtti zsidó típus, az öngyűlölő zsidó el­tűnése. Most, hogy a zsidók úgymond „eltűnhetnek” a társadalomban, ennek a szomorú, mélabús tí­pusnak sem kell az ősei által ráhagyományozott identitás terhét cipelnie.

A másik szélső típust az ultra-ortodox zsidók képviselik, akik egy ön­magába zárkózó és örök zsidó vallási identitás szerint határozzák meg magukat, amely nem mentes a kvázi-rasszista felhangoktól sem. Ezek a zsidók saját önkéntes gettóikban élnek: élet­módjuk és társadalmi kapcsolataik révén tudatosan zárkóz­nak el attól a társadalomtól, melyben él­nek. A világhoz csupán a modern piac- gazdaságon keresztül kötődnek, mely­ben gyakran igen funkcionális szerepet játszanak. Egyedül a Tóra iránt éreznek elkötelezettséget. Minden más történel­mi esetlegesség. A demokrácia iránti el­kötelezettség hiányát jól példázza az ultra-ortodoxok viszonya Izrael államá­hoz, még jóval a Rabin meggyilkolása előtti időkben is.

Az európai zsidó identitás lehetséges módozatai tehát e két szélső pólus kö­zött helyezkednek el.

Az európai zsidó identitás kialakítását döntően befolyásolja, miképpen határoz­zák meg Európához tartozásuk – s egyút­tal különbözőségük – lényegét. Ez az ön­meghatározás egyúttal fontos viszonyítá­si pontként szolgál a modern pluralista társadalmak más csoportjainak is.

A holocaust, majd Izrael Állam megala­pítása megerősítette a háború utáni zsi­dóságban azt az érzést, hogy közös sor­sú néphez tartoznak. Ettől kezdve nem nyugodtak bele, hogy kizárólag nemzeti vagy vallási értelemben határozzák meg őket (utóbbit főleg azért nem, mivel nem minden zsidó vallásos).

A zsidók nem képeznek kisebbséget (illetve csupán abban az esetben, ha a szűkén vett számokat tekintjük). A ki­sebbségeket a többséghez való viszo­nyában határozzák meg, s ebben az esetben ismét felmerül a kérdés: mi­lyen értelemben képeznek a zsidók ki­sebbséget: vallási, etnikai, netalán nyel­vi értelemben? E kategóriák ma már ér­telmetlenek.

S itt ismét hangsúlyozni kell Izrael Állam fontosságát. Miu­tán a zsidók megteremtették saját országukat, az európai zsidók már nem követelhet­nek maguknak kisebbségi vagy etnikai státust, hiszen ezzel nem mást állítaná­nak, mint hogy ők Európában élő izraeli­ek – kevés az olyan európai vagy bár­mely, a világ más részén élő zsidó, aki ekként határozná meg magát, függetle­nül Izraelhez való viszonyuktól.

A többes kötődés elfogadása

Megérett az idő arra, hogy a zsidóság bonyolult, s gyakran összefonódó szöve­dékének szálait megvizsgáljuk, s nyíltan bevalljuk, amit minden egyes diaszpórá­ban élő zsidó jól tud: szinte lehetetlen a „zsidó identitás” vegytiszta meghatározá­sa. A hovatartozás abszolút meghatározása alapvetően a nacionalista és autoritárius társadalmak jellemzője.

A holocaust után a nyugat-európai zsi­dóság szabadon mozoghatott a többes kötődések kialakította hálózatban. Kam­pányokat folytathattak Izrael vagy a szov­jet zsidóság érdekeiért, s tehették ezt olyan intenzitással, amely gyakran felül­múlta saját országok külpolitikáját, s ugyanakkor nem kellett cenzúrától vagy más retorzióktól tartaniuk.

A zsidóság többes kötődésének elfog­adása azonban ez ideig hallgatólagos volt. A jövőbeni Európában ennek expli­citté kell válnia, s nem csupán a zsidók, hanem más csoportok vonatkozásában is. Ami hallgatólagosan a zsidók jogává vált a bűntudat miatt, annak inherens de­mokratikus joggá kell válnia.

A zsidóknak ne kelljen megvédeniük többféle kötődéseiket vagy azt, mikép­pen érzik magukat zsidóknak; ehelyett nyíltan kell vállalniuk, mint az egyik le­hetséges modus vivendit egy pluralista társadalomban. S mivel a nem zsidók legalább ennyire bonyolult identitással rendelkeznek, nem kell rögvest az anti­szemitizmus ördögét a falra festeni, ha valami negatívum elhangzik a zsidóság­ról. Jelenleg a nem zsidók legfeljebb szépek lehetnek, de okosak nem, akár elfeledkeznek a zsidó perspektíváról, akár felidézik azt, hiszen ami az egyik zsidó szerint közhely, a másik szerint a színtiszta igazság. A zsidók jobban te­ szik, ha erejüket a valós antiszemita megnyilvánulások elleni küzdelemre tar­talékolják.

S ami a legfontosabb: a „zsidós-ság” ma inkább a működő pluralista demok­ráciák megnyilvánulásának egyike jele, semmint egy speciális kategória, mely más csoportoktól megtagadott különle­ges jogokkal és privilégiumokkal (vala­mint tabukkal) rendelkezik. A zsidók csakis ebben a szellemben válhatnak ré­szeseivé egy új módon meghatározott nemzeti és európai „hovatartozásnak”.

Az új nemzeti és európai „hovatartozás” meghatározása

Mind Nyugat-, mind Kelet-Európában a zsidók határozott álláspontokat képvisel­nek a politikai, kulturális és társadalmi élet különböző terein, s ez nem mindig kötődik zsidóságukhoz vagy a „mi a jó a zsidóknak?” beidegződéshez. Az ameri­kai zsidókhoz hasonlóan, az európai zsi­dók is többféle identitással rendelkez­nek: nem pusztán és kizárólag zsidók. Ámbár sokan ezt a gyengeség megnyilvá­nulásának, illetve az európai zsidóság eltűnésének riasztó jelének tekintik, való­jában a zsidóság európai újjáéledése­ként is értékelhető, hiszen rákényszeríti az egyházakkal, illetve más csoportokkal folytatott dialógusra, melyek ma szíve­sen hajlanak az efféle párbeszédre. A je­lenségnek ez az árnyaltabb olvasata a szélesebb demokratikus pluralizmus iránti elkötelezettség kontextusába he­lyezi a judaizmust.

A XIX. században az európai zsidóság az asszimilációra törekedett, arra, hogy olyanok legyenek, mint „mindenki más”.

S ez azzal járt, hogy fenntartás nélkül el­fogadják azoknak az országoknak a tör­ténelmi narratíváit, melyben éltek. A helyzet mára megváltozott. Az európai nemzeti identitások ma már nincsenek kőbe vésve. A holocaust óta a zsidók di­alektikusán, olykor gyanakvással szemlé­lik hazájukat és annak múltját. A nemze­ti mítoszok nem tűntek el ugyan, de ma már szimbolikusan, s nem szó szerint ér­telmezik azokat. A modern történettudo­mány, mely ugyancsak egy pluralista és demokratikus világnézeten alapul, kezdi újraértelmezni ezeket a nemzeti narratívákat. S ami talán még fontosabb: az eu­rópai zsidók joggal törekednek arra, hogy saját történelmük is integráns rész­évé váljon az európai nemzeti történel­mek megfelelő fejezeteinek, sőt arra is, hogy e folyamat eredményeként megvál­toztassák a standard olvasatot. így példá­ul a keresztes háborúk története más megvilágításba kerül, amennyiben zsidó szemszögből vizsgálják.

Úgy is fogalmazhatnánk, hogy mind Nyugat-, mind Kelet-Európában a zsidók tevékenyen részt vettek az 1989 után kezdődő nemzeti múlt felülbírálásában. Fontos szerepet játszanak az új európai történelmi keret megteremtésében. A „zsidó tér” fokozatosan beépül az euró­pai nemzeti identitásba is.

A holocaust beemelése az egyes euró­pai országok nemzeti tudatába jelentő­sen hozzájárult ahhoz, hogy a zsidókat zsidókként integrálják a nemzeti törté­nelmekbe. Ám ez a folyamat nem korlá­tozódhat kizárólag a zsidókra, hanem ki kell terjednie valamennyi etnikai cso­portra, közösségre és kisebbségre, mely­nek történelmi tapasztalatait és kulturális jelenlétét eddig a szőnyeg alá söpörték a nemzeti történetírásában.

A múlt visszaperlése fontos ugyan, de legalább ennyire fontos a jelenkor zsidó identitásának megteremtése. Egy plura­lista demokráciában a zsidó dimenzió­nak a maga komplexitásában kell érvé­nyesülnie és egyenrangúnak kell lennie a többi vallással, illetve kultúrával. Az ef­féle demokráciák teljes jogú polgárai­ként a zsidók abban a helyzetben van­nak, hogy jogokat, s nem csupán külön­leges elbánást követeljenek a maguk számára. Ez azt is jelenti, hogy bizonyos zsidó törvényeket és ünnepeket, mint például a kasrut vagy a szombat, tiszte­letben kell tartani. Az iskolákban például nem ütemezhetnek kötelező vizsgá­kat szombatra. Legalább oly mértékben tisztában kell lenni a zsidó ünnepek idő­pontjával, hogy fontos eseményekre Jom Kippur napján ne kerülhessen sor – de ugyanígy tiszteletben kell tartani pél­dául az iszlám ünnepeket is.

A jogok egyúttal kötelezettségekkel is járnak. Ma már Kelet-Európában is lehe­tőség nyílik arra, hogy a szülők zsidó is­kolába járassák gyermekeiket és arra is, hogy a zsidók alapvetően önálló zsidó életet éljenek. Ám azáltal, hogy az ön­kéntes diaszpóra-létet választják, ezek­nek a zsidóknak el kell fogadniuk álla­muk törvényeit, s ami talán ennél fonto­sabb: országuk kultúráját is, melyet át kell adniuk gyermekeiknek is. Ha kizáró­lag zsidó életet akarnak élni, ám költöz­zenek Izraelbe – ez a lehetőség is immár nyitva áll előttük. Az európai nemzeti identitások, kultúrák és nyelvek nem intézhetőek el holmi kézlegyintéssel, nem tekinthetők elbűvölő háttérnek, hiszen fontos szerepük van a többes kötődésű zsidó identitás kialakításában.

A zsidók viszonyulása országukhoz és társadalmukhoz

A holocaust végérvényesen lerombol­ta azt a „hamvas” patriotizmust, melyet az asszimilált európai zsidóság szinte vallásként vallott. A holocaustra vonat­kozó történelmi tények feltárása morá­lis kötelesség éppúgy, mint a rassziz­mus, az idegengyűlölet vagy az antisze­mitizmus bármely megnyilvánulásának elítélése. Ám ez mégsem válhat egy egész közösség életfeladatává. A holo­caust után is van élet. Sőt mi több, ezek olyan feladatok, melyeket – sok más te­vékenységhez hasonlóan – a nem zsidó polgártársakkal együtt kell elvégezni. Egy harcosan céltudatos szemléletmód elfogadása azt a meggyőződést fejezi ki, hogy létezik valamiféle soha nem szűnő, kollektív bűnösség, létezik vala­miféle nemzeti antiszemita „esszencia”, azaz egy kulturálisan „beprogramozott” és kiirthatatlan métely. S ami talán enn­él is riasztóbb: kifejezi azt a ki nem mondott álláspontot, hogy a zsidók per definitionem elkülönülnek az európai társadalomtól, s ezáltal alátámasztják az európai antiszemiták nézeteit. A zsi­dóknak pedig épp ennek ellenkezőjét kellene bizonyítaniuk.

Miért váljunk európai zsidókká?

Voltaképp mi szükség arra, hogy a zsi­dók – országaik lojális polgárai, kiket kü­lönleges kötelék fűz Izraelhez és másutt élő zsidó testvéreikhez – újabb, ezúttal európai identitást is magukra vállalja­nak? Az egyik lehetséges válasz, hogy a jövő egyik logikus dimenziója egyfajta, a világpolgárság és a saját nemzeti identi­tás közötti kompromisszumot kifejező európai keret megteremtése. Ám létezik másik válasz is, mely az európai zsidók számára talán még ennél is nagyobb je­lentőséggel bír, nevezetesen az, hogy zsi­dók már jóval „Európa” létezése, sőt a Szentély lerombolása előtt megteleped­tek Európában, s éppen ezért nem te­kinthetők a mai Srí Lanka-i menedékkere­sők távoli előfutárainak. A zsidóknak semmi okuk arra, hogy önként kizárják magukat az európai társadalomból, hi­szen a hatalmon lévők – eleinte a Római Birodalom, később a katolikus egyház – évszázadokon át kirekesztették őket. Az európai zsidóknak minden joguk meg­van arra, hogy kinyilvánítsák Európához tartozásukat, hiszen mindig is itt voltak. E jog gyakorlása egyúttal a hitleri örök­ség legyőzését is jelenti, hiszen a nácik egyik kimondott célja az európai zsidó­ság eltüntetése volt.

Az új „hovatartozás”: asszimiláció és multikulturalizmus között

Igencsak pesszimista könyvében (Az eltűnő diaszpóra: az európai zsidók 1945 után) Bernard Wasserstein arra a következtetésre jut, hogy egy-egy zárkó­zott, ultra-ortodox zsidó közösségen kívül nemigen lesznek majd zsidók a közeljö­vő Európájában; olyan tömegek vízióját festi elénk, akik haloványan emlékeznek holmi zsidó ősökre, és az amerikai indiánokhoz hasonlóan évente néhány alkalommal ma­gukra öltik majd törzsi pompájukat.

Az európai multikulturalizmusnak is megvan­nak a saját határai. Nem csupán az európai zsidók­nak, de más csoportok­nak is tudatában kell lenniük annak, hogy amikor kölcsönösségi viszonyt ala­kítanak ki a nemzeti többséggel, egyúttal egy nemzeti történelmen, nyelven, irodalmon, büszkeségen és félelmeken ala­puló komplex identitással is meg kell bir­kózniuk. Ezt a komplexitást aligha lehet figyelmen kívül hagyni, de egyúttal nem jelent legyőzhetetlen akadályt a pluraliz­mus vagy a zsidók integrációjának szem­pontjából. A pluralizmust egy önkénte­sen kialakított, közös nyelven, történel­men, vagy akár konfliktusokon alapuló kollektív identitás köré kell szőni, hiszen e nélkül nem létezhet sem dialógus, sem bármiféle más viszony. Ez a „harmadik utasság” az integráció előfeltétele, mely az asszimiláció, illetve a gettóba zárkózás alternatíváját jelenti.

Az európai zsidó identitás megteremtése

Az európai zsidó identitás megterem­tése nem könnyű feladat, hiszen az zsi­dók és Európa közötti pozitív viszony fel­építése roppant erőfeszítésbe kénül és erős akaratot igényel. Az erre irányuló tö­rekvések legalább annyira újszerűek, mint azok a zsidók, akik erre rászánták magukat, illetve mint maga a kontinens. Raoul Hilberg immáron klasszikus, Az európai zsidóság elpusztítása című mű­vében az európai kontinens zsidóságát már-már földrajzi entitásként határozta meg, holott egy eldugott galíciai stetl la­kója semmiben sem hasonlított például a Harmadik Francia Köztársaság egyete­mi professzorához, még ha Auschwitz­ban találkoztak is. Valós, illetve szimbo­likus leszármazottaik, akik továbbra is Európában éltek, azonban csak nyolc éve találkoztak ismét, s többek közt ez adja 1989 jelentőségét az európai zsidó­ság történelmében. A holocaust által közvetlenül nem érintett zsidó közössé­gek – így a franciaországi észak-afrikai zsidók, az olaszországi líbiai és libanoni zsidók, a svájci, a svéd és a szovjet zsi­dók – nem csekély mértékben gazdagí­tották az európai zsidóságot, s egyúttal egy Holocaust nélküli múlt különböző ágait jelképezik. A holocaust következ­ményeinek feldolgozásával, egyúttal túl­lépve azokon, ők is fokozatosan európai zsidókká válnak, s eközben összefognak a holocaust áldozatainak, a hajdani asszimilált, illetve népi zsidók leszármazottaival. E három összetevőből születik meg az új európai zsidóság, amely elfo­gadja a milánói lubavicsi közösség létét s egyúttal a mai lengyelországi zsidókat a hajdani olasz közösség mai megfelelőjé­nek tekinti.

Az európai zsidók többsége ma a váro­si középosztály tagja, és a kontinens ha­talmas metropoliszaiban él. A balzaci mélységeket is felmutató zsidóság el­tűnt, s helyét egy jól képzett, városi cso­port foglalta el. A kelet-európai zsidóság is sokban hasonult a nyugat-európaihoz. Nincsenek már keleti zsidók (Ostjuden). Azok, akik a vallási ortodoxiához és egy kizárólagos zsidó identitáshoz ragasz­kodnak, saját elhatározásuk alapján dön­töttek így és a demokratikus játékszabá­lyokat betartó modern közösségek tag­jai. A kirekesztés megszűnt.

A háború után a világ zsidóságának há­rom fő központja alakult ki: Izrael, Ame­rika és Európa. Az izraeliek számára nyil­vánvaló volt, hogy ők jelképezik az új zsi­dó jövőt és a világ zsidóságának közép­pontját képezik. Az amerikai zsidók úgy érezték, hogy noha szívvel-lélekkel támo­gatják Izraelt, egy másfajta zsidó jövőt képviselnek, és hogy nélkülük Izrael talán megszűnne létezni. Az izraeli és az ame­rikai zsidók egy dologban azonban egye­tértettek: az európai zsidóság aligha je­lentheti a jövőt – az amerikaiak paternalisztikusan, az izraeliek pragmatikusan viszonyultak az európai zsidósághoz.

Izrael aligha engedheti meg magának, hogy lenézze a világ más tájain élő zsidó­kat, még akkor sem, ha e közösségek lélekszáma csökken, és a kelet-európai új­jáéledés meglehetősen gyenge lábakon áll. A holocaust a „számok” rabjává tette a zsidóságot. E tekintetben sem árt némi történelmi kitekintés: a kelet-európai zsi­dó tömegek nem a zsidók történelmi konstansát, hanem sokkal inkább a kivé­telt jelentették. A XVIII. század előtt az európai zsidóság számszerűen csekély volt ugyan, ám annál hangsúlyosabb je­lenléttel büszkélkedhetett. Semmi sem zárja ki a kicsiny, de elkötelezett közös­ségek fennmaradását, hiszen az európai zsidó hálózat révén fenntarthatóak a kul­turális kapcsolatok, s bárki meríthet a „házasulandók tárából”.

Európa nem Ausztrália. Ezen a konti­nensen a zsidó történelem, kultúra és kreativitás kétezer éves múltra tekinthet vissza. Ez a múlt nem redukálható, mi­ként teszi azt az izraeliek által átírt törté­nelem, afféle egyszeri kolonizációra, s nem válhat az 1492 utáni Spanyolország mai másává, melyben a zsidók csupán szimbolikus emlékképként léteznek. Raj­tunk, európaiakon és zsidókon múlik, hogy Európa az újonnan értelmezett múlt, a pluralista és demokratikus jövő keresztútjánál álló össz-zsidó identitás harmadik pillérévé váljon.

Seleanu Magdaléna fordítása

Diana Pinto történész, egyetemi tanár, olasz­-zsidó szülök gyermeke. Párizsban él, az Európa Tanács kelet-európai és a volt Szovjetunió civil­társadalmi kérdéseivel foglalkozó tanácsadója. Előadását rövidítve közöljük.

Címkék:1997-11

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Tények, számok az oktatásról

1997. szeptember 29-én sajtótájékoztatót tartottak a magyarországi zsidó oktatási intézmények vezetői a Budapesti Zsidó Hitközség (BZSH) épületében. A tájékoztatón jelen...

Ügyek-bajok

Az egyházi ingatlan-visszaigénylés Körül évek óta zajló huzavona lehetsé­ges megoldása látszik körvonalazódni a kormány ama javaslatában, melynek értelmében valamennyi, még...

Close