Szombat előfizetés 2017

„Ugyanaz a kultúra”

Írta: Kartal Zsuzsa - Rovat: Archívum, Interjú

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Beszélgetés Hegedűs Gézával

NEM ELŐSZÖR JÁROK nála a Ditrói Mór utcában, a Vígszínház mel­letti ház harmadik emeletén. Meggyőződéses újlipótvárosi: nem csá­bítja az elegáns Buda. Körös-körül könyvek, öblös, mélybarna bútorok, a léptek zaját felfogó bordó szőnye­gek: ilyen enteriőrben beszélgethe­tett barátaival Heltai Jenő, Hunyady Sándor, Szomory Dezső. Igen, ta­lán erre a régi Pestre is emlékezni kéne: szolid, kulturált polgáraira, kávéházi bohémjaira, ábrándos, francia regényeket olvasó, Chopint zongorázó kisasszonyaira. Egy el­süllyedt világ polgáraira, akik se többre nem vágytak, mint ez a vé­dett, intim, barátságos, néha csillo­gó körút, sem kevesebbel be nem érték, mint ezek a könyvek, ezek a színházak, a Zeneakadémia hang­versenyei. Aki még él közülük, tet­ves és tífuszos barakkokból, német, lengyel és orosz hómezőkről is ha­zahozta ezt a kultúrát, amely meg­védte őket a jobb- és a baloldal verőlegényeinek barbarizmusától. Nem vártak sokat az emberektől, de nem is csalódtak bennük: a csőcselék nem azonos a néppel. Tíz igaz em­ber megmentheti Szodomát.

Géza bácsi, mi az, hogy zsi­dó?

– Az ember családfája Ábrahám­mal van kapcsolatban. Közben az ember természetesen magyar.

A barátai zsidók?

– Nem tudom. Nem tudom meg­állapítani, ki zsidó, ki nem. Ez sose okozott nekem problémát. Vannak régi barátaim, akikről nem tudom.

Nem szokta megkérdezni?

– Nem. Azt se szoktam megkér­dezni, van-e az illetőnek májbaja.

Azért minden vallásról ez nem juthatna eszébe. Heine azt mondta: zsidónak lenni nem vallás, nem nemzetiség, hanem pech. Egyetért vele?

– Nem, sosem éreztem szeren­csétlenségnek. Mauthausenben sem. Nemzeti irodalmamhoz tartozik az Ótestamentum, és nemzeti irodal­mamhoz tartozik Arany János is. Én élvezem a zsidóságomat és élvezem a magyarságomat. Most készül egy sorozatom a rádióban A Biblia nagyasszonyai címmel: Debóra, Ju­dit, Eszter. Nemcsak az Ótestamen­tumot, az Újtestamentumot is szere­tem. Zsidónak lenni kulturális ha­gyomány, sőt metafizikai kapcsolat: a komolyan vett monoteizmus. Az egyelvű világ. Ebbe az egybe az anyag is behelyettesíthető, de szá­momra a materializmusnak sohasem volt valóságtartalma. Sem azt nem tudom elképzelni, hogy minden csak anyag volna, sem Istent nem tudom elképzelni. Mivel alapvetően agnosz­tikus vagyok, megértem, ha valaki ateista, monoteista vagy politeista, sőt: dualista. Ez mostanában gyako­ri a fiatalok között. Isten és a Sá­tán vitája, amely Jób könyvéből lo­pakodott be az Újtestamentumba, és az egész kultúrára nagy hatással volt. Nemcsak Goethére, Madáchra, hanem Baudelaire-re, és bizonyos mértékig Adyra is.

Géza bácsi még otthonról örökölte a zsidó hagyományt. Milyen volt egy igazi zsidó csa­lád?

– Szüleim rendes, templomjáró, igazi aufklárista polgárok voltak, apai nagyapám családja 1692-ig, ameddig a családot Nagyváradon vissza tudom vezetni, ortodox volt. Beszélni magyarul beszéltek, és akiknek a hatóságokkal dolga akadt, az hochdeutschul, mint a városban mindenki. Nagyapám olyan szép, bihariasan tudta felolvasni a Bibliát héberül, mintha a Toldit olvasta volna fel. Apám azt mondta, imád­kozni jó üzlet: „Mi imádkozunk Hozzá, ő vigyáz ránk.” Már Pesten, a Berzsenyi Gimnáziumban volt egy nagyon okos, művelt és goromba hittantanárom. Szó szerint idézem: „És szólt az Úr Izrael népéhez: pisz­kos csirkefogók, ne recsegtessétek a padokat!” Ennyi maradt meg. Ott­hon életforma volt minél gyakrab­ban olvasni a Bibliát. Héberül már nemigen tudtunk, csak annyit, hogy Sömá Jiszróél, és a Biblia – termé­szetesen – a Károli-Biblia volt. Azt tanultam, tisztelni kell minden val­lást. A cselédszobában – szobalá­nyunk és szakácsnőnk volt, később csak egy mindenes – mindig volt szentkép, a Megváltó vagy Szűz Mária. Mikor gyerekkorunkban ne­velőnőnk volt, az természetesen el­vitt minket a katolikus templomba. Még ma is katolikus templomban, zsidó templomban, néhányszor vol­tam mohamedán templomban – áhítatot érzek. Mindig volt valami vallásos kapcsolatom. Anyám csa­ládja egészen másfajta volt. Anyai dédapám – itt, az asztal fölött láthatja az arcképét – 1848. március tizenötödikén azzal bizonyította be magyarságát, hogy bement egy ven­déglőbe, és sonkát rendelt. Ezzel a maga részéről Goldziher Mihály el­döntötte hovatartozását. Beállt hon­védnek. Világos után három évig volt a Neugebaudéba bezárva. Ettől kezdve a család Habsburg-ellenes volt. A vallást továbbra is tartot­tuk. Ez annyit jelentett, hogy mi zsidók vagyunk, és ahogy Náci bácsi (Goldziher Ignác – A szerk.) mondta: „Rendes ember nem hagy-gyarságát.” Erről írtam is a családregényem egyik kötetében.

Némelyiket olvastam is, de Géza bácsi annyit ír, amennyit én elolvasni sem tudok.

– Hát kell is, mert most jelent meg a 94. könyvem…

És el kell érnie a százat, megmondta.

– Persze. A száztízet kéne, mert Jókai művei a halála után végül is száztíz kötetet tettek ki, és Jókait szellemi nagyapámnak érzem. Alka­tilag ő áll a legközelebb hozzám. Tegnapelőtt hívott föl Angliából egy barátom, aki híres író. Azt mondta:

Te tulajdonképpen a Jókai- és a Dumas-féle lektűrnél maradtál. Ez az irodalom jövője.” Én is azt hiszem.

Átélt két világháborút. És mintha Hegedűs Gézát meg se érintette volna a történelem sze­le

– Engem? Voltam munkaszolgá­latos is, de amikor tényleges voltam, árkásznak osztottak be. Tudja mi­ért? Mert a sorozó tiszt megkérdez­te: „Mi maga civilben?” „Alázato­san jelentem: joghallgató. Bölcsész. Archeológus.” „Archeológus? Az olyan, aki az ásatásokat csinálja? Akkor legyen árkász.” Rettenetesen utáltam, mert nem elég, hogy mene­telni kellett meg gyakorlatozni, még csákányoztam’ is. Aztán munkatá­borba vittek, ahol albánok voltak, jugoszlávok, magyar zsidók, orosz zsidók, utána bevágtak Mauthausenbe. Mikor hazajöttem megnézni, hátha él valaki a családból, kiderült, hogy senki. Szüleimet, unokatestvé­reimet, nagybátyáimat, összesen 37 közeli rokonomat veszítettem el. Nem is mentem a régi lakásunkba, nem akartam kísértetek között len­ni. Egy barátom cselédszobájában töltöttem két napot. Harmadik na­pon találkoztam véletlenül egy régi, nagyon-nagyon jó barátnőmmel, aki ebben a lakásban lakott. Amikor ki­derült, hogy a férje meghalt, azon­nal összeházasodtunk. Akkor megint lett családom, és attól kezdve nem volt semmi problémám.

Ennyire nem hatott Géza bá­csira az antiszemitizmus? Addig mondják, hogy más vagy, míg valóban más leszel. Jobb vagy rosszabb, de különbözni kezdesz.

Közel nyolcvan éve élek, és so­hasem éreztem, hogy más vagyok. Nincs zsidó típus. Sok embert ismer­tem, sok barátom volt, de nem tud­tam fölfedezni egy közös zsidó tí­pust.

Amikor a három Polgár­lány feltűnt a magyar sport egén, biztos voltam benne, hogy zsidók, pedig sose láttam őket. Hogy három lány sakkozik, ab­ban nincs semmi különös. Hogy a világ legjobbjai akarnak len­ni, talán még abban sem. De hogy férfi-nagymesterek először a történelembenez az iszonyatos ambíció: ki kell tűnnöm, különben eltaposnak …

– Ez igaz. Van ilyen zsidó mo dell. Mert a családban a gyerekek­től elvárják, épp, mivel üldözött nép gyermekei, hogy minden gyerek ki­válóbb legyen, mint a szülei. Nem­zedékről nemzedékre. Ezt a mi csa­ládunkban is mindig elvárták. Na­gyon nagy fegyelemre és nagyon szeretetteljesen neveltek otthon. Apám azt mondta, a késés jellembe­li hiba. Nem is beszélt meg tízre egy találkozót, hanem, mondjuk tíz után öt vagy hét perccel. Ő is ilyen volt. Ha tíz előtt érkezett oda, várt, és pontosan tíz óra ötkor volt ott.

Ehhez mindig egy kicsit előbb kell érkeznie, nem? Egy kicsit túlteljesíteni, felülteljesí­teni mindent.

– Persze. Én ezért tudtam min­dig mindent teljesíteni. Voltam an­tiszemitákkal, munkaszolgálatosok­kal, katonákkal, a lényeg mindig az volt, hogy időben érkezzem. És én meg is érkeztem.

– És akkor el lehet viselni a minden ok nélküli, váratlan rosszindulatot?

– Én találkoztam nagyon sok rosszindulatú zsidóval és nagyon sok jóindulatú kereszténnyel.

És ha megsértették? Ha „lezsidózták”?

– Gyerekkoromban nem volt se kisebbségi, se „nagyobbsági” érzé­sem. Váradon egyáltalán nem talál­koztam az antiszemitizmussal. Pes­ten is csak egyetemista koromban. Mit mondjak? Furcsa volt. Ha megsértett valaki, azt válaszoltam: „Hülye barbár. Hülye paraszt.” Erre azt válaszolta: „Állok rendelkezésedre.” Megnevezte a segédeit, én is megne­veztem a segédeimet. Kicsit össze­vagdaltuk egymást, aztán beültünk beszélgetni egy kávéházba a legtel­jesebb barátságban.

A két világháború között még volt párbaj? Hát abba bele le­het halni!

– Miért? Jó vívó voltam. Nem volt gond, hogy párbajozzak. Ugyan már, ki halt meg párbajban? Legfeljebb a múlt században egy-egy Jókai-hős. És pisztolytól. Kardví­vásban nem szabad szúrni, csak vágni. És azért megvolt bennünk, hogy úriemberek vagyunk, elégtétel jár a sértésért, de miért akarnánk megölni egymást? És a párbajhős a lányok bálványa volt! Az olyan ele­gáns dolog…

Párbajképes egy zsidó? Nem kellett ahhoz nemesembernek lenni?

– A Nemzeti Kaszinó 1867-ben kiadott szabályzata szerint párbaj­képes minden érettségizett ember,

aki erkölcsi bizonyítványra jogosult. Hát nem is volt jogász, aki nem párbajozott! Én még 1939-ben is!

Minek? Úgyis annyi baj, be­tegség van! Még szándékosan is ejtsünk sebeket?

– Ez kispolgári, illetve nyárspol­gári felfogás. Igazi polgár sohasem gondolkodott így. Mi azt mondtuk: ha ütnek, üss. Sőt: előtte üss. Pedig igazán rendes zsidó család voltunk.

Mit szól ahhoz, hogy minden újságban mindenki szükséges­nek tartja, hogy a zsidókérdés­ről véleménye legyen? „Zsidó vagyok, de … – Én nem va­gyok antiszemita, de … Mintha egyéb gondunk se volna.

– Nézze, az alatt az idő alatt, amit átéltem, tizenöt-húsz évente volt egy ilyen hullám. Múltkor megszólít engem valaki: „Mondja, mió­ta van antiszemitizmus?” Én: „Mió­ta van antialkoholizmus? Amióta alkohol.” Erre otthagyott. Egyéb­ként az antialkoholistákat sem sze­retem.

Akkor mitől van ez a lázas identitáskeresés? Egyesületek, felekezeti iskolák …

– A felekezeti iskolák általában jobbak, mint az államiak, úgyhogy ez jó dolog. Másrészt az identitás zavarai összefüggnek az egész vilá­gon tapasztalható válságjelenségek­kel. 1849-ben kikiáltották a Csalló­közi Köztársaságot. Egy Ujházy Jó­zsef nevű ember volt az elnöke. Két hétig tartott. Az az érzésem, ez az egész identitáskeresés addig tart, amíg a gazdasági válság. Azzal együtt az identitásválság is el fog múlni. Teológiailag a zsidó vallás és a keresztény vallás ugyanaz. Mint az ortodox és a neológ. Mint a katolikus és a protestáns vallá­sok. Ugyanabban a kultúrában élünk.

Címkék:1991-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Megfogható egy lelkiállapot?

Popper Pétert faggatva készülő könyve kapcsán Cirénei Simon, avagy a zsidóság mint lelkiállapot - hírek szerint ilyen címmel készül Popper...

Új magyarországi zsidó időszaki kiadványok

Szép ajándékkal lepte meg a val­lásos hívőket, de a hagyományok iránt érdeklődő zsidókat is a Do­hány utcai zsinagóga körzete. A...

Close