Szombat előfizetés 2017

„Úgy szerettek, ahogy voltam” – Interjú Kabos Lászlóval

Írta: Halász Tamás - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Egy ideje hallgat, hangszál­problémái miatt nem láthatjuk színpadon Kabos Lászlót, mindannyiunk Kiskabosát, a nagy zsidó komikust, aki a közelmúltban töltötte be a nyolcvanat.

Mikor határozta el, hogy színész lesz?

Gyerekkori vágyam volt, emiatt jöt­tem fel gyerekfejjel Pestre, tizennégy évesen. Jelentkeztem a MIKÉFE (Ma­gyar Izraelita Kézműves és Földművelé­si Egyesület) kertészképző intézetébe, ahol már tanult egy unokabátyám, aki segített, mert én mindenáron a főváros­ba akartam kerülni, Nyolc évig jártam az iskolába, ki is tanultam a kertészeti szakmát, de a szabadidőmben Rózsa­hegyi Kálmán színiiskolájába kezdtem járni. Nagyon hosszú időt töltöttem ott, egy hónapot: egy nap Rózsahegyi elém állt és azt mondta: „kedves öcsém, nem fogadhatom el a jövő havi tandíja­dat, mert te zsidó gyerek vagy és most olyan világ van, ha megtudják, hogy fel­vettelek, becsukják az iskolámat.” Erre csak azt tudtam mondani Rózsahegyi­nek, aki maga is zsidó volt, csak bizo­nyos védettséget élvezett: „Jól van, Kál­mán bácsi, én megyek”, nem sokkal utána megtörtént, ami megtörtént, szinte a kertészképzőből kellett, hogy bevonuljak munkaszolgálatra: haza­mentem Sárvárra, onnan pedig Kőszeg­re hívtak be. Mauthausenbe kerültem, nem volt sok kedvem hozzá, de így ala­kult. Oda Kőszegről vittek ki, az Inn partján, kerülő úton mentünk, mert a főutakat a katonaság használta. Ötös sorokban vonultunk, én egy harmincez­res pasliban voltam. Hatalmas kanyar­ral, facipőben meneteltettek a tábor fe­lé. Azt mondtam: ha túlélem, soha éle­temben nem fogok gyalogolni többet.

Annak idején, amikor már jól ment a pályám, beérkezettnek számítottam, vettem egy Mercedest a németektől. Egy kollegám jött ki velem, és már az új autóval jöttünk haza. Az út mellett egy­szer csak feltűnt a Mauthausen-tábla, el­mentünk előtte az isteni Mercedessel. Itt van valami mondanivalóm, szóltam a haveromnak, és megálltunk a táblánál. Dögöljetek meg – néztem a Mauthausen feliratra – gyalog hoztatok ki, most meg a legszebb kocsitokkal megyek haza!

Aztán visszajöttem! Újra foglalkozni kezdtem a régi vágyammal. Bálint Lulu bácsinak, a régi, Hevesi-féle Nemze­ti Színház dramaturgjának tanítványa lettem. Olyan jól haladtam, hogy pár hónap múlva levizsgázhattam, és tőle kerültem be a szakmába.

Mikor állt először közönség elé?

– 1948-ban már fellépegettem: el­őször csak hakniztam Pesten. Voltak akkoriban úgynevezett „tömbbálok”: ezeket a kommunista párt rendezte bérházak udvarán, egy-egy háztömb lakóinak. Mi lent léptünk fel, és a gangon ültek a nézők, sámlikon.

Laci bácsi az első perctől kezdve nagyon népszerű volt vidéken is. Sok­felé jártak haknizni?

– Először a pesti zsidó és nem zsidó polgárságot „futottam le” Budapesten, és egymás után jöttek a rádiófelvéte­lek. Ne felejtsd el, hogy akkor minden héten volt rádiókabaré, nem annyira politizálós, mint most, inkább könnyű, szórakoztató. Amikor ismertté kezdtem válni, olyan hónap nem volt, hogy ne léptem volna fel a szombat esti rádió­kabaréban. Volt egy havi adás is, a „Jót nevettünk…”, a címben utána mindig az adott hónap következett, mint pél­dául: „Jót nevettünk decemberben”. Akkor még nem volt tévé: ezek a műso­rok olyan népszerűek voltak, hogy ami ott elhangzott, azt másnap – ahogy mondani szokás – már a suszterinasok fütyülték. Itt lettem én országszerte is­mert, vagyis először csak a hangom. Az akkori nagyok, Alfonzó, a Latabárok, Sárdi Jancsi aztán maguk mellé vettek a hakniba és velük jártam a vidéket, ahol nagyon megszerettek.

Ebben sokat segített az ízes, Vas megyei beszéde is…

Az is, meg a közvetlenségem és a humorom, ami nagyon közel állt hozzá­juk. Az egyszerű embereknek hamar a szívébe loptam magam, kedvenc let­tem országszerte, akinek a nevére biz­tos volt a teltház. Az én magánszámaim rendszerint azokból a sztorikból álltak össze, amelyek valóban megtörténtek velem, amiket nem lehetett kitalálni íróasztalnál…

– Mauthausenről is beszélt?

Arra gondolsz, hogy beszéltem-e ar­ról, hogy zsidó vagyok? Beszéltem. És ez frappírozta a közönséget. Az egysze­rű vidéki embereknek tetszett, és im­ponált nekik, hogy merek róla beszélni. Annak idején, amikor először szóltam nyilvánosan a zsidóságomról, nem csak zsidók, hanem gojok is elkaptak az utcán, azzal, hogy „Kabos úr, eddig is szerettem magát, de most még job­ban becsülöm”.

Rossz élményei voltak?

– Nem. Soha semmi atrocitás nem ért. Úgy szerettek, ahogy voltam. Akko­riban gyakran el is mondtam: lehet, hogy itt rengeteg antiszemita van, de én ezt nem érzem – de azért tudom, hogy vannak. Azt viszont el nem mer­tem volna képzelni, hogy közel hatvan évvel a háború után a futballpályák le­látóin majd arról énekelnek, hogy „Auschwitzba indul a vonat”. Ha én an­nak idején, mint háborút túlélt fiatal gyerek ezt megsejtem, biztos nem ma­radok itt. Legjobban azon vagyok meg­döbbenve, hogy a kormány ez ellen nem tesz semmit.

A szókimondó, őszinte produkciói orvosságnak is hasznosak voltak. Mit lehet tenni most? Ezeknek az emberek­nek a szülei valószínű, hogy ott ültek a rádió mellett, vagy a nézőtéren és Laci bácsit hallgatták.

– Ezt megtiltani nem lehet. De azt nem értem, miféle emberek lehettek azok, akik ilyen gyereket neveltek. Ezek az ordítozó gyerekek azt se tud­ják, mi történt akkor, ők csak eljárnak a futballmeccsre, zsidózni kicsit. Ami­kor én a saját történetemről beszéltem a színpadon, úgy éreztem, ezzel tartozom azoknak, akik nem jöttek vissza, és erősen tartozom magamnak is.

Van egy erről szóló számom, amit vidéken sokfelé előadtam, és utána eléne­keltem egy nótát:

a gyűlölt napokat, a kétségbeesést nem lehet fejteni, az emlékeidet magaddal cipeled, ha meg is tudtál bocsátani”. Ez a műsorszámom háromszázszor ment a Vidám Színpad Kabos-show-jában: a nézőtéren pedig nem csupa filoszemiták ültek mindig, gondolom én. Ott beszéltem róla, hogy „én akkor nem csak minket, magukat is nagyon féltettem. Mert ha ez az Adolfnak sikerül, most maguk sem ülnének itt, az biztos” – ezt el­mondtam, nagy truváj volt, mindig olyan taps, hogy az nem is igaz.

A Vidám Színpadon, egyáltalán a szakmában, téma volt a kollégák szár­mazása?

Csak játékból. Nem tudom, emlékszel-e Mányai Lajosra; vele kapcsolat­ban van egy nagyon jó sztorim. Mányai remek ember volt, jó humorú. Nálunk a Vidám Színpadon igen gyakran vendég­szerepelt. Mikor végzett a mostani Ka­tona József Színházban, vagy a Nemzetiben, átjött hozzánk, és leadta az úgy­nevezett slussz-bohózatot a kabaréműsorok végén. Akkoriban Fehér Pista igazgatása idején nagyszerű hangulatú volt a társalgónk. Mondogattuk is, hogy ott néha jobb műsor megy, mint a színpadon: úgy is hívták a Vidámot a szakmában, hogy a „csókos színház”. No hát Mányai mindig nyomozgatta, ki zsidó a társulatból. Én voltam az ő sza­kértője. A társalgóban, némajátékban faggatózott: a szemével mutatott a Kibédy felé. Én ráztam a fejem. Aztán jött Kósa Andris; én bólogattam, hogy ő igen. „Jaj, nagyon szép gyerek” – sut­togta mosolyogva, elégedetten Mányai.

Kemény korban indult, rögtön a holokausztot követően.

– Beszéltem is róla akkor és azóta is épp eleget. Olyan időkben is, amikor az aktuális vezetők, hatalmasságok nem voltak éppen elragadtatva a története­imtől, a felvállalásomtól. Aczél elvtárs­nak például tudom, hogy nagyon nem voltam kedvence, hiába volt ő is zsidó: megtagadta magát, azt hitte, a bajusza majd eltakarja a pónemot. Ő és Kádár eljárt hozzánk a Vidám Színpadra. Ká­dár imádott minket, a műsor alatt na­gyokat hahotázott, Aczél viszont csak a bajusza alatt mosolygott: látszott, hogy nem akarja, hogy kiderüljön, neki is tetszik a dolog. Nála azt hiszem, a nő­sülésemmel tettem be a kaput. A Do­hány templomban esküdtem, ez ne­kem természetes volt, de akkoriban, is­mert ember ilyesmit el se mert volna képzelni: mikor Aczél tudomást szer­zett róla, el is vágtam magamat nála. 1961-ben azért ez elég szokatlan do­lognak számított. Később tudtam meg, hogy a televízió is ki akart jönni az esküvőre, de a felvételt maga Aczél tiltatta le. A hüpe alatt Salamon Béla bácsi volt a tanúm. A házasság sajnos nem sikerült: sokan jöttek oda hozzám: „Jaj, Kabos úr, ott voltam az esküvőjén a Dohány-templomban”, „Hát – mon­dom – sajnos én is…“

Sokan voltak kíváncsiak a kézfogó­ra?

– Nagy esküvőm volt, az akkori becs­lés szerint a Filmmúzeum és a temp­lomkapu közt voltak úgy húszezren: az emberek kijöttek a szomszéd hivata­lokból, üzemekből, mert meghallották, hogy most van a Kiskabos esküvője. A nagy tömegben még sérülés is történt: Fischer Annie zongoraművész éde­sanyját például fellökték és kitörte a lá­bát.

A közelmúltban jelent meg Kertész Péter kitűnő könyve Komlós Jánosról. A kötet beszélői többször emlegetik Laci bácsit is, többek közt a Mikro­szkóp falai közül kiszivárgott, Hofi Gé­zával megesett afférjuk kapcsán.

– Annak idején összevesztem a Vi­dám Színpad igazgatójával és eljöttem. Komlós már aznap hívatott és azt mondta: „Nem vagyunk olyan gazda­gok, hogy egy Kiskabos az utcán sétál­jon akár egy napig is, én leszerződtet­lek”. Ez ott helyben meg is történt. „Sajnos nem tudok többet adni neked, mint a Hofinak” – ezt fűzte hozzá. Ek­koriban Hofi volt Komlós műsorának ál­landó második része. Később elmesél­te, hogy amikor Hofi megtudta, hogy leszerződtetett, annyit kérdezett: „Minek kell neked a Kabos, kell az egyáltalán ide?” Erre Komlós: „Nem tudtam, hogy te így félsz tőle.”

A városban akkoriban még tettlegességről is beszéltek.

– Ez csak duma volt. Komlós nyár elején, a szünet előtt vett fel a Mikro­szkópba. Nyáron meghalt Komlós, Mar­ton Frici vette át az igazgatást és meg­kért, vegyem át az éppen futó műsor­ban Komlós anyagát, amíg az új műsor elkészül. Én úgy féltem ettől a megbí­zástól, mint a tűztől: Komlós egész más hangszerelésű ember – mondtam Mar­tonnak. Úgy fognak utálni, hogy nem igaz. A szöveget kicsit átírtuk az én szájízemre, de nem segített. A Révay utcában imádott a közönség, a Nagy­mező utcai első két hetemben gyűlöl­tek. Sajnáltak valakit, akit elvesztettek, és akit mások velem pótoltak. Itt tör­tént a balhé: Martontól kaptam tízezer forint pénzjutalmat, ami akkor nagy pénz volt. Egy társulati ülésen megkö­szönte, hogy segítettem kihúzni a szín­házat a kátyúból. Fent ült a dobogón, körülötte az egész vezetőség, így Hofi is. Hogy Marton védje magát – talán, mert félt Hofitól -, azért hozzátette: „persze, Lacikám, neked a Mikroszkóp stílusát még meg kell tanulnod”. Erre felálltam, hogy mégis, miféle stílust ké­ne nekem megtanulnom? Tudjátok, honnan jövök? – kérdeztem. – Ott, a Vidámon van a stílus, ahol én a nagy öre­gek közt tanultam meg a szakmát. Hofi felugrott: „Akkor mi a francnak jöttél ide? Ki a f… hívott ide?” Az egyik ott ül melletted – mutattam Martonra, a má­sik sajnos meghalt. Hofi erre annyit bírt reagálni szó szerint: „Na, akkor én me­gyek hugyozni.”

A kultúrpolitika gépezetében akko­riban nem Aczél volt az egyetlen ön­gyűlölő, identitásától menekülő zsidó. Most kisebb, a mindennapokban több kellemetlenséget okozó káderekre gondolok. Ezek nem keserítették meg az életét?

Azt érezni lehetett, hogy a zsidósá­gukat nyíltan felvállalókat akkoriban nem kimondottan pártfogolták. De a művészvilágban, nagyon kevés kivétel­től eltekintve semmiféle antiszemitiz­mus nem létezett. Komlós temetése és az én társulatba kerülésem után a szín­ház társalgójában olyan is elhangzott, hogy „kint vagyunk a vízből: az egyik zsidó meghalt, a másik már itt is van”. Ez voltam én.

Voltak cenzúrával kapcsolatos él­ményei?

– Nem. Viszont közel jártam a hat­vanhoz, sztár voltam, amikor végre megkaptam az Érdemes Művész kitün­tetést. Ez Aczélon múlott, ebben biztos vagyok. Én rengeteget léptem fel belügyes rendezvényeken is, mert miért ne? Akkoriban minden szombat este olyan volt, mint egy kis szilveszter, melósnak és miniszternek ugyanúgy. Én a legkényesebb helyszíneken is beleszőt­tem a magam öntudatát a műsoromba. Aczélon kívül engem nem sokan utál­tak. Ha Kádárék jöttek a Vidám Szín­padra, Aczél persze mindig előre küld­te a maga emberét szétnézni, de akko­riban Kellér Dezső volt a színház esze, aki nagyon okosan tudott táncolni a bo­rotvaélen.

Zsidó közönség előtt, hitközségi rendezvényeken is felléptek?

A Goldmark terembe egy időben gyakran vittünk műsoros esteket. És mindig nagyon jókat röhögtünk: előállt ugyanis egy fura szituáció. Mi, zsidó szí­nészek, természetesen nem kértünk ilyenkor gázsit. De több nem zsidó kol­léga, például Sinkovits is sokat lépett fel velünk és a goj színészeknek persze fizettek előadás után, nem merték őket felkérni potyán.

A maga helyén és idején, színpadon és filmen Laci bácsi afféle hazai Woody Allenként vitte a zsidó kisember figurá­ját. Mennyire volt tudatosan felépített ez a minden szituációban állandó sze­rep?

Én ilyen vagyok. Belőlem nem jöhe­tett ki más, mint amilyen eredendően vagyok. Sokan szokták rám civil kör­nyezetben mondani: „jé, ez pont olyan, mint a színpadon!”.

Mikor látjuk megint?

Most tartanom kell egy kis szünetet. Először szeretném, ha meggyógyulna a hangom. Utána aztán semmi akadálya, szellemileg igazán jó formában vagyok. A nyolcvanadikat töltöm be, de azt hi­szem, még nem nézek ki olyan vaca­kul, hogy ne tudnék színpadra menni. Még csinálnék valamit, mert nem ment el a kedvem, most is szeretem ezt a hi­vatást. Egyetlen nagy probléma van csak: nincsenek játszótársak. Meghal­tak. Nincs senki se. Az utolsó mohikán szegény Kibédi Ervin volt abból a garni­túrából. De ne fejezzük be a beszélge­tést ilyen szomorú hangulatban!

Üzenet: a nagyünnepeken még járok a Dohány-templomba. Hála Istennek nagyon sok szép zsidó fiatal lányt és fi­út látok ott, a bejárat előtt – míg el nem kezdődik a Kol Nidré, ott szoktunk tachlecolni. Gyerekek! Nyugodtan es­küdjetek a Dohány-templomban, és ha felkértek, én fogom a hüpét!

Halász Tamás

Címkék:2003-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

2003. márciusi szám

Summary Ungár Lajos: Olvasóink írják - KÉT TÉMA - egy konferencia Dán Ofry: Fordulópont előtt a Közel-Kelet Az izraeli haditechnika...

SZOMBAT SZALON – Holocaust és emlékezet

SZOMBAT SZALON Holocaust és emlékezet A Szombat folyóirat Áprilisi számának bemutatója A Holocaust Áldozatainak Emléknapja előestéjén Az Írók Könyvesboltjában (Bp....

Close